Popély Gyula – Világhatalmi törekvések és a magyar tragédia

Konferenciánk meghirdetett címe a következõ: Trianon újraértékelése. Nem is lehet nemesebb feladatunk. Trianont állandóan, folyamatosan, újból és újból emlegetnünk, értékelnünk kell. Hogy miért? Nos, én úgy vélem, hogy bár a történetírás sok mindent elmondott már az 1914 és 1920 között történtekrõl, még mindig vannak feltárásra és újraértékelésre váró, alig ismert – vagy csak nagyon ritkán emlegetett – mozzanatok, amelyek nem hagyják nyugton a gondolkodás megszállottjait.

Az is tény, hogy mi még napjainkban sem vagyunk képesek belenyugvóan tudomásul venni, hogy elrabolták hazánk kétharmadát, az elcsatolt részeken pedig azóta is irtóhadjárat folyik az ott õshonos magyarság ellen. Nekünk tehát komoly indítékunk van az emlékezésre, múltunk tragédiáinak értékelésére, illetve azok folyamatos újraértékelésére.
A saját nemzeti tragédiánkra gondolva elõbb vessünk egy pillantást nemcsak az azt megelõzõ nagy háborúra, hanem a háború elõtti ún. boldog békeidõkre is.

A társadalomtudósok és a történészek már sokszor elmondták, hogy a 19. és 20. század fordulójának Európájában már tapasztalni lehetett bizonyos új világhatalmi törekvéseket. A felgyorsuló gazdasági fejlõdés következtében az akkori világ legerõsebb nagyhatalmának, a brit birodalomnak komoly vetélytársak jövõbeli konkurenciájától kellett tartania. A 19. század folyamán Anglia világhatalmi pozícióját még nem fenyegette egyetlen más hatalom sem. E nagyhatalom látszólag távolmaradt a kontinentális politikától, miközben zavartalanul bõvítette gyarmatbirodalmát. Az európai hatalmi egyensúlyrendszer szilárdnak és tartósnak látszott.

Az egységes német birodalom létrejötte azonban a századforduló éveire új kihívásokat teremtett Anglia és a kontinens tradicionális nagyhatalmai számára. Az aránylag késõn egységesülõ Németország a 20. század elején már komoly konkurense volt nemcsak Angliának, hanem valamennyi nagyhatalmi státusú szomszédjának. A Vilmosok Németországa izmos ipari állammá vált. A 20. század elsõ évtizedének fej-lõdése pedig egyértelmûen arra utalt, hogy két-három évtizeden belül az Osztrák– Magyar Monarchia is a rendkívülien gyors gazdasági virágzás útjára lép. Angliának és Franciaországnak – valamint a kormányaikat mozgató globális világhatalmi tényezõknek – tehát az volt az érdeke, hogy e két birodalmat valamilyen módon ellehetetlenítse, akár egy kiprovokált háború árán is. Oroszországot pedig egyszerûen a kialakuló német hatalmi túlsúly keresztezõjének tekintették, akit jó balek módjára bevonhatnak Közép-Európa katonai és gazdasági tönkretételébe.

Az angol–francia antant – azaz szövetség – után 1907-ben létrejött a szerzõdés Anglia és Oroszország között. Néhány év múlva – 1914 elején – pedig a szövetségesek már közösen tárgyaltak egy Németország elleni közös háború elõkészítése ügyében.

Európában 1907-tõl már mindenki az általános nagy háborús összecsapásra készült. Javában folyt a fegyverkezési verseny, tengeren és szárazföldön egyaránt. Ausztria–Magyarország azonban mintha kivételnek számított volna: a Monarchia szin-te részt sem vett ebben a versenyfutásban. A kettõs Monarchia egyértelmûen az európai status quo megőrzését kívánta, és nem a háborús konflagrációt.

A rejtett erõk világhatalmi törekvései leginkább Angliában és Franciaországban éreztették hatásukat. Oroszország berángatása egy összeurópai mérkõzésbe pedig nagyon is könnyûnek ígérkezett. A cári birodalom ugyanis véglegesen elkötelezte magát e hatalmak mellett. A franciák és az oroszok szinte provokatív módon keresték a leszámolás lehetõségét Németországgal és a Monarchiával. A franciákat a német gazdaság rohamos fejlõdése aggasztotta, az oroszok pedig a Monarchia szlávok lakta területeire fenték a fogukat. Ezen túlmenõen az orosz politika évszázados álma a tengerszorosok és Konstantinápoly megszerzésének víziója volt.

Poincaré francia miniszterelnök – aki egyúttal az ország külügyminisztere is volt – 1912-ben világosan Izvolszkij orosz nagykövet tudomására hozta, hogy Orosz-ország bátran használjon ki egy nagy európai háború kirobbanásához valamilyen elfogadható balkáni incidenst. Az oroszok ösztönözzék a szerbeket különbözõ összeesküvésekre és merényletekre az Osztrák–Magyar Monarchia ellen, mivel egy háború kirobbantása francia és angol, de orosz szempontból is, igencsak kívánatos lenne. Tehát Európa féltékeny nagyhatalmai türelmetlenül vártak egy balkáni incidensre, amely 1914. június 28-án be is következett.

Az 1914-es év elején Poincaré – ekkor már mint köztársasági elnök – újból támogatásáról biztosította Oroszországot minden olyan háborúban, amely a Balkán ürügyén törne ki Ausztria–Magyarország és Németország ellen. A francia elnök érvelése szerint egy ilyen háború eredményeként Oroszország megkaparinthatná a vágyott tengerszorosokat, Franciaország pedig visszaszerezhetné Németországtól az 1871-ben elvesztett Elzász-Lotaringiát. A rablók tehát közösen tervezik szomszédjaik kirablását.

1914 elsõ hónapjaiban már senki elõtt nem volt titok, hogy a legelsõ kínálkozó balkáni incidens után jön a nagy háborús mérkõzés. House amerikai ezredes –Wilson elnök barátja és bizalmas tanácsadója – 1914 tavaszán Európában járt, hogy tanulmányozza az óvilág politikai viszonyait. Május 29-én – tehát hozzátevõlegesen egy hónappal a szarajevói merénylet elõtt – többek között a következõket jelentette Wilsonnak, és ezáltal az USA vezetõ politikusainak: „Mihelyt Anglia hozzájárul, Franciaország és Oroszország megtámadják Németországot és Ausztriát.”

Rövidesen elérkezett 1914. június 28-ika. Az osztrák–magyar trónörököst – az amúgy magyargyûlölõ Ferenc Ferdinánd fõherceget – és feleségét a Szentpétervárról érkezõ sugallatok szellemében szerb terroristák meggyilkolták Szarajevóban. Evoé!, bekövetkezett a kívánt balkáni incidens!

Nem áll szándékunkban még érintõlegesen sem foglalkozni a háború ki-törésének és lefolyásának eseménytörténetével. Azt azonban szeretnénk nyo-matékosan hangsúlyozni – bár ma már ez köztudott és vitán felül álló tény –, hogy a szarajevói gyilkosságot francia és orosz politikai körökben ötlötték ki még 1914 elején. Harry Elmer Barnes amerikai történész már a  húszas évek elsõ felében feltárta, és azt New Yorkban 1926-ban megjelent „The Genesis of the World War” címû könyvében publikálta is, miként tervezték és hajtották végre a merényletet. Szerinte a terv már januárban megszületett, és márciusban már határozott formát öltött. A szerb hadsereg magas rangú tisztjei képezték ki és látták el fegyverrel a kiszemelt merénylõket, õk csempészték át õket Boszniába, hogy ott végrehajtsák a kitervelt gyilkosságot. A nevezett amerikai történész szerint a szerb kormánynak már egy hónappal a tett végrehajtása elõtt tudomása volt a készülõ merényletrõl, de nem tett semmit annak megakadályozása érdekében. A szerbek tehát – orosz támogatást érezvén a hátuk mögött – vállalták a faltörõ kos szerepét. Egy hónappal a szarajevói merénylet után annak rendje és módja szerint kitört és világméretûvé terebélyesedett az egész Európát felforgató nagy háború.
Vizsgáljuk meg újból és közelebbrõl, kiknek a javát szolgálta ez a háború? Melyik fél volt csökönyösen abszolút gyõzelempárti, illetve melyik fél kereste a kiutat ebbõl az általános világégésbõl?

Amint köztudott, a Monarchia új uralkodója, Károly császár és király már 1916 decemberétõl mindvégig kereste a háború befejezéséhez és a békéhez vezetõ utat. Javaslatára 1916. december 12-én a központi hatalmak – az USA berlini, bécsi, szófiai és isztambuli követein keresztül – békeajánlattal fordultak az antantországok kormányaihoz.

A békejegyzék bevezetõ sorai békülékeny hangnemben szóltak a szerencsétlen világégésrõl, amely az egész emberi civilizáció nagy kárára már több mint két esztendeje tart. De miért is küzd a négy központi hatalom? A jegyzék megfogalmazói sze-rint „létüknek és szabad nemzeti fejlõdésüknek védelmére kellett a négy szövetséges hatalomnak fegyvert ragadnia”. A központi hatalmak azonban „nem akarják szétzúzni vagy megsemmisíteni ellenségeiket”, ezért a béketárgyalások mielõbbi felvételére tesznek javaslatot. A jegyzék nem tartalmazott konkrét elképzeléseket, azokat majd csak a beinduló tárgyalásokon szándékoztak ismertetni. A háborút azonban mindenképpen be kell fejezni egy kompromisszumos megegyezéses békével. „Ha a békének és kiengesztelõdésnek ezen ajánlata dacára tovább folynék a küzdelem – mondták ki a jegyzék záró sorai –, a szövetséges négy hatalom el van tökélve, hogy a gyõzelmes befejezésig fogja folytatni. A felelõsséget azonban az emberiség és a történelem elõtt ünnepélyesen elhárítják magukról.”
Az idézett 1916. december 12-i békefelhívás volt a háború kitörése óta az elsõ nyilvános kezdeményezés a béketárgyalások megkezdésére. Az akkor még vitathatatlanul katonai fölényben lévõ központi hatalmak ezzel tanújelét adták annak, hogy a maguk részérõl minden további vérontást fölöslegesnek tartanak. A fegyverek helyett a szót vegyék át a politikusok és a diplomaták.

Az antanthatalmak azonban nem reagáltak pozitívan a központi hatalmak békekezdeményezésére. 1916. december 30-i közös válaszuk elutasító volt. Ezt azzal indokolták, hogy megítélésük szerint a békejegyzék csak ravasz háborús mesterkedés és nem õszinte békefelhívás, ezért azt õk nem vehetik komolyan.

Ez persze nem is történhetett másképpen, elvégre a láthatatlan háttérhatalom ezt nem így akarta. A párizsi Grand Oriens szabadkõmûves nagypáholyban ugyanis már a háború elején megszületett egy határozat, amelyet továbbítottak valamennyi antanthatalom szabadkõmûvese felé, és amelyet azok kötelesek voltak elfogadni: „A fegy-vereket addig le nem tesszük, amíg a német militarizmus végképp legyõzve nem lesz” – áll többek között az idézett határozatban. A Monarchiát pedig egyszerûen csak „a német militarizmus” segédcsapatának minõsítették. A megfoghatatlan, ám létezõ hatalomnak sikerült elérnie, hogy az antantországok kormányai 1916 decemberében egységesen utasítsák vissza a központi hatalmak békefelhívását.

Ha a németek ekkor még nem is, de az Osztrák–Magyar Monarchia akár áldozatok árán is szerette volna befejezni a számára teljesen értelmetlen öldöklést. Ennek érdekében meg is tette a megfelelõ lépéseket. Az uralkodó 1917 januárjától titokban – a német szövetséges beavatása nélkül – puhatolózva kapcsolatot teremtett az antantországok kormányaival. A cél egy különbéke megkötésének elérése volt. A Monarchiának ez a szándéka nem is volt eleve kilátástalan. Mind az angol, mind a francia kormányban volt némi hajlandóság arra, hogy bizonyos feltételek teljesítése esetén különbékét kössön a Monarchiával. Az 1917-es év elejétõl folytak tehát az egyeztetõ tárgyalások a franciákkal, õszre azonban kiderült, hogy nincs kilátás a komp-romisszumos megegyezés megkötésére. De vajon miért?
Az antantországok háborús törekvéseit 1917 folyamán nagymértékben befolyásolták az idõközben Oroszországban zajló forradalmi események. Ezekben a hónapokban a nemzetközi szabadkõmûvesség is fokozta aktivitását, és fõleg Franciaországban vált meghatározó tényezõvé. Ekkorra már elérkezettnek látta az idõt arra, hogy akár a világ térképét is átrajzolja a már régebben megfogalmazott elvek szerint.

Az antantországokban – de különösképpen Franciaországban – a hivatalos állampolitika irányvonalát már egyre inkább a szabadkõmûvesség aknamunkája befolyásolta. A francia kormányokban már a háború kezdete óta meghatározó szerepe volt ennek a rejtelmes társaságnak. Nekik köszönhetõ például az is, hogy 1917 õszétõl rohamosan növekedni kezdett T. G. Masaryk és E. Beneš cseh emigráns politikusok presztízse a Szövetséges és Társult Hatalmak országaiban. A politikai agitáció két utol-érhetetlen zsonglõrének számító két cseh politikus, a franciákat azzal szédítette, hogy amennyiben szétdarabolják az Osztrák–Magyar Monarchiát, ezzel „hozzájárulnak ama szent misszió teljesítéséhez, amit a Gondviselés bízott a forradalom népére, és elõkészítik a ragyogó jövõt”. A nagy, de láthatatlan szabadkõmûves gépezet ily módon teljes fordulatszámmal beállt a cseh emigráció politikai törekvéseinek szolgálatába.
A francia Grand Oriens nagypáholy vezetõinek meghívására 1917. június 28–30-án Párizsban ülésezett a Szövetséges és Semleges Országok Szabadkõmûves Kongresszusa. Az ülésezést – egymást váltva – két jelentõs személyiség vezette: az egyik Georges Corneua, a Grand Oriens nagymestere, a francia szenátus egyik legbefolyásosabb tagja, a másik Peigné francia tábornok. Itt, ezen az összesereglésen fogalmazódott meg konkrét politikai célkitûzésként és végérvényesen a Monarchia feldarabolásának gondolata. A birodalom ellen felhozott fõ vád az volt, hogy politikai rendszere, úgymond „semmibe veszi az emberi jogokat és a népek jogait”. Éppen ezért a most zajló „szent háborúnak” egyik legfontosabb feladata a Habsburg Birodalom felszámolása. E korhadt birodalom szétzúzása után – André Lebey, a téma elõadója szerint – „Közép-Európa életre keltett, megtisztult, megmentett népei megmutatják majd, hogy milyen az a berendezkedés, amely elfogadható, jótékony és üdvös, mert szabad és független…”
Az idézett Lebey – a Grand Oriens páholy alelnöke, a befolyásos parlamenti képviselõ – ezután négy pontba sûrítve foglalta össze azokat a célkitûzéseket, amelyekért a szabadkõmûvesség minden erejét megfeszítve küzd:
1. Elzász-Lotaringia visszaadása Franciaországnak.
2. A független Lengyelország visszaállítása három csonkjának egyesítésével.
3. Csehország függetlensége.
4. Annak az elvnek a kimondása, hogy valamennyi, ma a Habsburg Birodalom politikai és adminisztratív szervei által elnyomott nemzetiséget fel kell szabadítani, vagy egyesíteni kell olyan államokkal, amelyeket a fenti nemzetiségek népszavazás útján hoznak létre.

A téma idézett elõadója fõleg a cseheket és Prágát kezelte nagy megértéssel és szeretettel. „Az új Európában Prága a megbékélés csodálatos kapuja lesz” – vizionálta André Lebey.

A kongresszus lefolyásáról utólagosan két francia lap is beszámolt – a Temps és az Illustracion – és leközölte annak határozatait, a késõbb megvalósuló trianoni országhatárainkat is beleértve. Ezek a határok – néhány apróbb eltéréstõl eltekintve – csaknem azonosak Magyarország mai határaival.

A szóban forgó szabadkõmûves kongresszus azonban többek között azt is kinyilvánította, hogy „minden egyes nemzet egysége, önállósága és függetlensége sérthe-tetlen”. Az antantgyõzelemmel végzõdõ háború után azonban e fennen hirdetett sza-badkõmûves rendezési elv szinte teljesen feledésbe merült. A befolyásuk alatt cse-lekvõ kormányok egy csöppet sem voltak tekintettel sem a magyar állam, sem pedig a magyar nemzet egységére, önállóságára és függetlenségére.

A kétségbeesetten különbékével kísérletezõ Monarchiának tehát 1917 nyarától már igencsak leszûkültek a kilátásai és esélyei egy kompromisszumos békére, illetve ennek függvényében önálló államisága megõrzésére. A paraván mögött meghúzódó láthatatlan erõk tervei Közép- és Délkelet-Európával kapcsolatban ekkorra már végleg kialakították ördögi tervüket. Az „Arany Prágát” szemelték ki az általuk meg-teremtett – jobban mondva: összekuszált – új Európában a „megbékélés csodálatos kapujának”, és ezáltal egy évszázadra kijelölték a térség történelmi fejlõdésének útirányát a többszöri katasztrófába.
* * *
Szabadkõmûves ihletésre legelõször Franciaország tette magáévá állampolitikai szinten a Monarchia teljes felosztásának gondolatát. Franciaországban az 1917. november 17-én bekövetkezett kormányváltás a közismerten Monarchia-ellenes és hozzá még megszállottan magyargyûlölõ Georges B. Clemenceau-t juttatta a kormányelnöki, a hozzá hasonló nézeteket valló Pichont pedig a külügyminiszteri székbe. Mindkét nevezett politikus elkötelezett híve volt a Monarchia háború utáni feldarabolásának.

Angliában ekkor még más húrokat pengettek, a londoni kormányra ekkor ugyanis még nem nehezedett oly súlyosan a szabadkõmûves nyomás. Lloyd George angol miniszterelnök például 1917. december 4-én még a következõket jelentette ki: „Sem meggyengíteni, sem megváltoztatni nem akarjuk az Osztrák–Magyar Monarchiát; csak a német befolyástól kívánjuk megszabadítani.”

Az 1917-es esztendõben az USA is hadviselõ féllé vált. Németországnak áprilisban, a Monarchiának pedig decemberben üzent hadat. Wilson elnök kongresszusi beszédében azonban még a Monarchiának való hadüzenet napján is – 1917. december 4-én – Ausztria–Magyarország jövõbeli fennmaradása mellett foglalt állást. Nehogy bármilyen kételyek és félreértések merülhessenek fel az amerikai kormány háborús célkitûzéseit illetõen, az elnök világosan leszögezte: „Ugyanakkor kötelesek vagyunk kijelenteni, hogy az osztrák–magyar birodalmat nem kívánjuk meggyengíteni vagy át-alakítani. (…) Nem áll szándékunkban s nem is óhajtunk semmit sem rákényszeríteni.” Az angol miniszterelnök ezt követõen a következõ szavakkal reagált Wilson idézett kijelentésére: „Wilson elnökkel egyezünk abban, hogy Ausztria–Magyarország széttörését háborús céljaink nem tartalmazzák.”

Az idézett amerikai és angol nyilatkozatok – majd Wilson elnök 1918. január 8-án közzétett 14 pontja – egyértelmûen bizonyítják, hogy ezek a hatalmak ekkor még számoltak a Monarchia valamilyen formában való fennmaradásával. Mi sem természetesebb, hogy minden egyes ilyen nyilatkozat aggodalommal töltötte el a cseh politikai emigrációt. Erre Masaryk és Beneš is utalnak háborús emlékirataikban.

* * *
Ami ezután következett, az valamennyiünk számára közismert. 1918 elejétõl a kompromisszumos béke – esetleg a Monarchia különbékéjének – megkötésére már nem volt semmi esély. A harcot folytatni kellett az egyik fél végkimerüléséig, mivel ezt így írta elõ az Európát és az egész világot átalakítani szándékozó erõk nagy forgatókönyve. Ennek érdekében célszerûnek látszott felkarolni minden hasznosítható német- vagy magyarellenes törekvést. A Monarchia emigráns szláv és román politikusai diadalünnepet ülhettek. A titkos világhatalom hozzásegítette õket álmaik valóra váltásához, ami a mi esetünkben történelmi hazánk teljes feldarabolását jelentette. Az elszenvedett háborús vereség után nyakunkra segítették elõbb Károlyi Mihályt, majd Kun Bélát, hogy ezáltal is lehetetlenné tegyék a nemzet önvédelmi reflexének természetes megnyilvánulását.

Magyar nemzeti tragédia volt ez a javából, nagyobb Mohácsnál és Világosnál. 1945 után erre még ráfejeltek azzal, hogy az újabb vesztes háború után kiszolgáltattak bennünket egy újabb világromboló hatalomnak és eszmeiségnek

* * *
Ha komolyan számba vesszük helyzetünket, állapotunkat és lehetõségeinket, szomorú kép tárul elénk. Népünk többségének már nincs is nemzeti tudata. Hogy ez így is maradhasson, arról gondoskodik az országon belül a nemzetellenes erõk dáridója, az elszakított területeken pedig a minden vonalon megnyilvánuló szlovák, ukrán, román és délszláv törekvések sorozata. Népünk agya kilúgozva, akarata megtörve, a nemzeti egészséges önértékelés pedig már elítélendõ nacionalizmusnak minõsül.

A napokban olvastam egy köztiszteletnek örvendõ magyar történész – magyart mondok, pedig nem biztos, hogy ez a helyes meghatározás – eszmefuttatását a mi nemzeti tragédiánkról, Trianonunkról, és az általa helyesnek ítélt és tanácsolt magatartásunkról. Szó szerint idézem ezeket a felháborító gondolatokat: „Eljött az idõ, amikor már nem kellene a régi sebeket nyalogatni. Gondoljunk csak Angliára – egy egész világbirodalmat veszítettek el, és túlélte! Elvesztette Indiát és fél Ázsiát, Ausztráliát és az amerikai földjeit, nem is szólva Afrikáról, ahol talán a legtöbb területe, bányája, kikötõje, mindene volt. Anglia a gyarmataiból élt, ma pedig már csak egyetlen, a legelsõ maradt neki: Észak-Írország. Minden mást elnyelt a történelem, elvesztek a nagy, kontinensnyi birtokok, sokszor a rajtuk élõ angolokkal együtt. De hasonlóan kényszerült visszavonulni Franciaország, Spanyolország, Hollandia, Portugália is. És õk is túlélték a dolgot.” Ennyi az idézetbõl. Mi más ez, ha nem a központilag sugallt butítás hangja?

* * *
Végezetül felteszem a kérdést: mi, látó és értõ, nemzetben gondolkodó – persze, mindenhol kisebbséget alkotó – dacos magyarok tehetünk-e valamit Trianon szellemisége ellen, enyhíthetjük-e a magyar tragédiát? Talán igen. Úgy gondolom, hinnünk kell a történelem igazságosztó szerepében, ennek érdekében azonban nekünk is tennünk kell valamit, trianoni országhatárokon kívül és belül egyaránt. Nincs széles cselekvési pályánk, egyet azonban mindenképpen megtehetünk: nemzeti identitásunk megõrzését kell legfõbb erkölcsi értékünkké tennünk. Számon kell tartanunk nemzeti tragédiánkat, hirdetni kell igazunkat, és meg kell tanulnunk felismerni ellenségeinket. Nem szabad megfeledkeznünk Delcassé egykori francia külügyminiszter híres mondásáról: „Egy nemzet nincs megalázva azzal, hogy legyõzték, vagy ha aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerzõdést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretéreléhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.”

(Elhangzott ez év augusztusában, a Budapesten tartott tudományos konferencián)

125 éve született  Babits Mihály