Duba Gyula – Az aranyóra legendája

(Részlet a szerzõ Valami elmúlt – Erni gyerekkora címû,a közeljövõben megjelenõ regényébõl)
Ülnek a sütõn és a meleg vas fölé lógatják meztelen lábukat. Melengetik és nézik, ahogy anyjuk a reggelijüket készíti. Tejet forral, cukrot tesz és kenyeret aprít bele.

Dezsi a fal mellett ül, Erni a sütõ szélén, a fekete pléhajtó felett, sugdolózva beszélgetnek az aranyóráról, a hátsó házban a vakablakban lévõ zsebóráról, Erni látta, hogy ott van és azt tervezi, elviszi az iskolába és megmutatja Emilnek. Dezsi nem hiszi el, öregmama nem adja! Édesanyám elkéri tõle, mondja erre Erni. Mintha biztos lenne a dolgában. Nemsokára öltöznie kell, hogy el ne késsen a kisiskolából, nyolckor kezdõdik a tanítás. Az iskola új érzésekkel, bizakodó akaraterõvel tölti el, mintha minden lehetséges lenne, amit szeretne! Majd felforr és elkészül a tej és anyjuk leveszi õt a sütõrõl. Mosakodnia kell, készülni az iskolába, a csíkos tarisznyába rakni az olvasókönyvet, a fogalmazványokra való, meg a számtanfüzetét és a palatáblát a spon-gyával s a palavesszõvel, mindezt neki kell elvégeznie, õ tudja, mire lesz szüksége az iskolában. Szeptembertõl önálló lett, a maga ura, mindenért felelnie kell, amit tesz.

Erni bensõjében változik, valamiféle mohó kíváncsiság ébredez benne. Amihez hozzányúl, sajátos értelmet nyer, egyszerre fontos lesz, amit megérint. Mintha a dolgok elhatározták volna s a jelenségek eltökélték, hogy lekötik figyelmét és felfedik elõtte értelmüket. Egyszerre mindennek jelentõsége van. Mintha tárulkodna elõtte, gazdagodna a világ! S ez az új helyzet arra készteti, hogy maga keresse az ismeretlen világ tárgyait, kutasson dolgai után. Új életre kelnek számára régi kalendáriumok, megelevenednek egykori iskolakönyvek piros és kék ceruzával színezett alakjai, állatok emberi figurával a hátukon, királyok és császárok bajusszal és pipával a szájukban. Életre kelnek az emberi és állati alakok s a könyvek illusztrációi, a „cifrák” megelevenednek. Õ még nem színezte ki olvasókönyve alakjait, Vértes Ilona tanító néni figyelmeztette õket, hogy könyveiket, irkáikat tisztán kell tartani. Ebben a kíván-csi és keresõ idõben adta a véletlen Erni kezébe az aranyórát. Nem kereste, véletlenül akadt rá a vakablakban. A hátsóházba olyankor ment, amikor senki nem volt benn, ott még a nagyszülei laknak. A vakablakban fehér porcelán orvosságos tégelyeket talált, erõs illatú kenõcsöket tartalmaztak, énekeskönyveket és egy csomag, spárgával átkötött tábori lapot, zsebkendõbe bugyolálva találta meg közöttük a zseb-órát. Csillogó sárga színû, alig nagyobb egy régi bronzkrajcárnál, arany lehet. Nem jár, nem ketyeg, szerkezete áll. A mutatói is aranyból vannak, finoman kidolgozottak, pompás hajlatokkal, görbületekkel ékeskednek. Megrázta és hosszan hallgatta, de nem ketyegett. Talán csak fel kellene húzni, gondolta, de az is lehet, hogy el van romolva! Nem merte felhúzni, nagyon szép óra, biztosan drága, tartja a kezében és nézi. Ha elvihetné az iskolába, megmutatná Hubert Emilnek, õ mindenhez ért! Közben azonban bejött öregmama és elvette tõle az órát.
– Az enyém… drága aranyóra… – mondta –, ne nyúlj hozzá, mert elrontod…! Nem gyerek kezébe való…
Az órát a zsebkendõbe bugyolálta és visszatette a vakablak legmélyére.

– Ne kotorássz itt… – mondta még határozottan, de harag nélkül –, az udvaron keresgélj, vagy… a padláson a régi dolgok között…!
De Erni az órát már nem tudta elfelejteni. Látta képzeletében és izgatta, miért nem jár, mi lehet vele?! Milyen szép óra, ha az övé lehetne… Anyjának is beszélt róla s hogy elvinné az iskolába és megmutatná Hubert Emilnek, az mindenhez ért.
– Öregmama nem engedi… nagyon vigyáz rá… – anyja puha hangon válaszolt, nem bánatot jelzett a hangja, hanem az emlékezés lágyságát –, apádnak sem küldte el Prágába, amikor levélben kérte, hogy szeretné megjavíttatni. Azt válaszolta, hogy felesleges lenne javítattni, nem kell, hogy járjon, elég hogy van, olyan így, mintha idõtlen lenne… mintha az örök idõt mutatná… senkinek nem adná oda öregmama…!
Erni makacskodni kezdett, õ mégis elviszi, akármi lesz is, megmutatja Hubert Emilnek, s erre anyja már csak annyit mondott:
– Ne engedetlenkedj, mert megmondom apádnak…!
Apja árnyékában nagyon kicsinek és gyengének érzi magát, szót fogad, tehetetlenné válik. Az óráról mégsem mondott le, egyszer majd elviszi az iskolába és Emillel megbeszélik, mi baja lehet. A barátja, Emil már másodikos és mindenhez ért, azzal biztatta, hozd el, megnézem, mi baja lehet…. azt is megmondom, mennyit ér?! S még hozzátette: nem hiszem, hogy aranyóra…. csak aranyozott lehet, van rajta punc…?
Erni nem tudta, de megígérte, hogy elhozza az órát…
Azon a reggelen már a tarisznyáját is elkészítette, anyja feladta rá a nagyka-bátját, fejére tette a fülre hajtható, prémes bõrsapkáját, miközben Erni makacsul hallgatott, majd kibökte, hogy az órát adják oda, másképp nem megy iskolába.
– Nem adom… – a tûzhely mellõl öregmama azonnal tiltakozott –, anyámtól kaptam, drága aranyóra, hogyne… majd az Emilnek… senki kezébe nem adom…!
– Ne rosszalkodj…! – Anyját is meglepte Erni makacssága, ilyen keményfejû lenne? Gondolta, kérõ hangon beszélt vele. – Apád jön reggelizni, haragszik majd, ha elkésel az iskolából…
Dezsi jóízûen ette a sütõn a cukros tejet. Erni pedig sírva fakad.
– Az órát… – hüppögve követelõzik –, az óra nélkül nem…
Amikor apja bejön, Erni mintha elbizonytalanodna, de elszánt, anyja cso-dálkozik magában: ez a gyerek nem fél! Apja kalapját a fogasra akasztja, meleg vizet kér és kezet mos, ruhája enyhe istállószagot áraszt, lassan mozog, csizmái sárosak. Ernire néz.
– Sietned kell… elkésel az iskolából…!
– Megmutatom Emilnek… az órát… – szipogja és apját nézi.
– A haszontalan az aranyórát akarja… – mondja öregmama. – Megkötötte magát… nem akar iskolába menni…!
– Apja, szólj rá…! – Elõször kéri így az urát, s a kérés – szólj rá, apja! – azután bevett fordulat lesz majd, amikor anyja úgy érzi, nem bír Ernivel, makacskodik és megköti magát –, szólj rá…!
– No, eriggy már…! – komolyan a fiára néz, magában õ is meglepett, vár.
– Nem… – szerencsétlen is, de makacs –, kell az óra – motyogja.
– Menj már, ha mondom… – Apja kinyitja az ajtót és kitessékeli Ernit, de nem bántja. Mintha elgondolkoztatná a makacssága, imponál neki? Hallják, ahogy az ajtón kívül motyog, siránkozik, szerencsétlenkedve toporog. Talán ekkor kezdõdött csen-des párharcuk, apja és fia ellentéte. Apja felteszi a kalapját és kinyitja az ajtót, Erni az utcaajtó felé indul, megáll és visszanéz. Sûrű ködszerû õszi esõ szemerkél. Apja lassú, nehéz léptekkel, komótosan az istállóba megy, bizonyára bosszús, hogy nem reggelizhet, de nem mutatja, majd szinte azonnal kilép ismét, ostor van a kezében, hosszú nyelû „ustor”, amivel a lovakat hajtja, bár alig kell használni, mert mennek azok maguktól. S ahogy Ernihez közeledik, az riadtan indul a kishíd felé, gázolja a sarat, már nem sír, a hídról visszanéz, s látja, hogy apja utána indul, tocsognak a pocsolyák, ahogy beléjük lép, már indulatosabb, nem nézi, nagy csizmáival hová lép. Erni pedig könnyeit nyelve indul az alvég felé, a kisiskola felé. De nem siet, a dac nem engedi, apja is kényelmesen kíséri, ostorával sem pattint, kezében tartja, de nem fenyegetõen. Néptelen az utca, ez a reggeli végzõdés és táplálkozás ideje, az istállókban, udvarokon vagy már a házakban vannak, a pajtákban vagy színekben végzik dolgukat. Erni lázadásának, a családdal való csatájának és apjával szembeni kudarcának, látványos vereségének nincs szemtanúja, aki látta, sem gondolta volna, hogy apja ostorral kergeti a fiát az iskolába. Mindenki tudja, hogy Erni szeret iskolába járni és jól tanul. Az epizód mégsem eredménytelen. Tanulsága van. Erni bár aprócska és csenevész, Sípos Zsuzsa nenõ szerint hitványka, ennek ellenére makacs akarat rejtõzik benne. Már-már hihetetlen és kiismerhetetlen belsõ erõ, szinte butaságra valló önfejûség, bár nem buta, nagyon is okos, néha szinte bölcs, olyan kis okmány, ahogy anyja mondja, mégis tudatlan, a vágyaihoz mérten nem ismeri lehetõségeit, az életet. Hiszi, hogy amit akar, annak úgy kell lenni!

Ezért megy szipogva, magában motyogva a kisiskolába, hogy megtanulja, hiába akar az ember nagyon valamit, annak nem kell úgy lennie! Néha óvatosan hátra- néz, apjára sandít, ahogy komótosan megy utána, látja a hosszú nyelû ostort, hajlékony nyelével parasztsuhancok kapnak apjuktól a hátukra vagy csapójával a lábszárukra, könnyedén tartja kezében, mintha a szekérülésen ülne és a lovai széles hátát és ringó tomporát nézné, s Erni kissé megnyugszik és már azon gondolkodik, mit mondjon Emilnek…

Apját más gondolatok foglalkoztatják. Nem is a fiára gondol, s hogy ha ilyen keményfejû lesz, mit kezdjen vele, neki is az aranyóra jár az eszében. A maga emlékeire gondol az órával kapcsolatban. Amikor húszévesen Prágában katonáskodott, a csehszlovák hadsereg tüzére, tizenöt és feles ütegnél szolgált, a „batrinál” egyedül õ találta el ágyúval a méternyi átmérõjû célt, amire sorban kellett tüzelni az irányzóknak, pontos találatáért Velíšek kapitány, az ezredparancsnok a sorban álló ágyuk katonái elõtt nyílt parancsban megdicsérte és háromnapos szabadsággal jutalmazta. Fegyelmezettségét és testi erejét már azelõtt is tisztelték, ezután még nagyobb becsülete lett a batériánál, sok barátja volt, s nemcsak magyarok, hanem csehek és szlovákok is, kimenõt bármikor kapott. S amikor egy nagy defilírozás során a lovak vontatta ágyúk parádés menetben elvonultak Masaryk elnök elõtt, a parádé végén az elnök, maga is szenvedélyes, jó lovas, az õ ágyujukhoz jött és azt mondta a katonáknak: úgy kell megülni a jó lovat, ahogy Duba tüzér! S ezután már a tisztek is úgy bántak vele, mint a legjobb katonájukkal, megbecsülték. A kimenõkön megismerte Prágát, szép városnak találta, ahol sokat söröznek és jól élnek az emberek. A levelet akkor írta anyjának, hogy az aranyórát, tudott róla, de addig nem vágyott utána, anyámé, gondolta, tehát az órát küldjék el neki Prágába, megjavíttatná, mert így nem mutatja az idõt, haszontalan tárgy, szép feleslegesség, de öregmama nem küldte el. Levélben sem írt róla, nem tudatta a fiával, miért nem küldi el, a kérésre hallgatással válaszolt, s amikor az látta, hogy hiába írna levelet, lehetetlent kér, beletörõdött és elfelejtette. Lemondott az aranyóráról, ahogy most a fiától is azt követeli, hogy mondjon le róla, a helyzet más és az okok különbözõek, de a lényeg ugyanaz maradt: a rejtélyes óra öregmamáé, az õ dolga, hogy mit tesz vele!

Az óra történetét is késõbb tudta meg, amikor leszerelt. Anyja akkor beszélni akart vele. A családban nem volt szokás hosszan, bizalmasan elbeszélgetni, szórakozásképpen társalogni, szülõk és fiatalok egymás közt röviden, lényegmondóan, a közlendõkre összpontosítva beszélgetnek. Férj és feleség mondják el egymásnak a fontosabb dolgokat. De akkor öregmama beszélni akart a fiával, sõt mesélni, elmondani régi történeteket, hogy az megismerje és megértse az aranyóra családi jelentõségét. Mert fontos tárgy volt, némileg a Bakaiak történetét jelentette. Ez pedig közvetlenül a negyvennyolcas szabadságharc utáni idõkbe, a rossz emlékû Bach-kor-szak korába nyúlik vissza, amikor öregmama ükapja, a távoli Bakai-õs, egykori Bakai István, a Bakaiak elsõszülött fiúgyermeke  azóta is mindig István, tehát ez az egykori Bakai hozta az órát a feleségének az elsõ sikeres útjáról, Pestrõl. Akkor még nem hívták a várost Budapestnek, Pest és Buda külön városok voltak, és Deák Sára, az õs felesége megörült az órának, bár már akkor sem járt, de nagyon szép, mutatós volt. S hogy mint jutott hozzá az egykori Bakai? Gyarmat híres dohánytermesztõ falu volt, különösen akkor, azokban a nehéz idõkben. A legjobb „gyarmati tubákot” már akkor is a Bakaiak készítették, Pesten nagy kereslet mutatkozott utána és a dohánytermesztõ parasztok szekereken vitték eladni. Egyik módos üzletfele, a Bakai-õs szerint finom és méltóságos úriember, így szólt hozzá:
– Bakai gazda, maga a mi igaz jótevõnk itt az osztrák meg cseh hivatalnokok jármában nyögõknek, nagy hálával tartozunk, de megháláljuk. Beszéltem már komoly vállalkozókkal és egyéb jóravaló üzletemberekkel, akik nagyra becsülik a gyarmati dohányféleségeket, de leginkább a tubákot, s ha ellát minket árujával, akkor mi itt Pesten, valamelyik ligetben szobrot állítunk magának! Igazi bronzszobrot, amilyen a nagy embereknek, a nemzet jótevõinek dukál! – Az órát pedig ezekkel a szavakkal ajándékozta egykori Bakai Istvánnak. – Fogadja hálám jeléül, gazda, sajnos nem jár, a rugója szakadhatott el, de legalább így nem a perceket és másodperceket, nem az órákat jelzi, nem a jelen lévõ idõt, hanem az állandóságot, amely sosem múlik el, tehát mintegy az örökkévalóságot jelképezi, s így is az idõ múlására figyelmeztet! De azt bizonyíthatom, hogy az óra anyaga színarany, értéke tehát így is jelentõs, meg aztán szép is, neves órásmester mûve.

Az egykori õs pedig a feleségének ajándékozta az órát, elmondta, mint kapta a pesti úriembertõl, milyen szavak és gondolatok kíséretében, még az ígért bronzszo-borról is beszámolt, s ezen mosolyogtak. Hogyan lehetne egy parasztnak szobra Pesten? Másrészt komolyan is vették, mert tudták, hogy a bronzszobor nem a Bakai-õsnek szólna, hanem a finom „gyarmati tubáknak”, amirõl az újságban is írtak már és országos hírét terjesztették. De különösen megfogta õket az úriember azon gondolata, miszerint a finom mívû szerkezet mozdulatlanságának különös értelme van, mert így nem a múló pillanatot mutatja, hanem az állandóan jelen lévõ, örök idõt jelzi, s hogy a mutatói nem mozognak s nem kell felhúzni, az maga a folyamatosság és állandóság, az örök mozdulatlanság, melynek olyan ereje van, mint a halálnak…!

A Bakaiak azután is Pestre vitték szekerükön a tubákot, a szobor ugyan nem készült el, s Bakai-õs okos ember volt, sosem firtatta, mi van vele, de a pesti úriemberrel gyakran találkozott és olyan elõnyös üzleteket kötött, hogy lerakhatta és megépíthette egy nagy parasztgazdaság alapjait, amely majd a huszadik század háború utáni éveiben úgy teljesedik ki, hogy parádésan átépítik és gangosra bõvítik a hagyo-mányos Bakai-portát, de méginkább azzal, hogy megépítik a faluban az elsõ magtárt. Ilyen azelõtt csak az urasági birtokoknak volt, a parasztok kamrákban tárolták a gabonát, a magtár már nagy termelést és jelentõs gazdasági eredményeket jelentett. De ez az alapozás a tubák segítségével nem tartott örökké. A kiegyezés után a magyar királyi állam komolyan vette az adókból és illetményekbõl befolyó pénzeket, és a fináncokkal oly szigorúan ellenõriztette a dohányból befolyó jövedelmeket, hogy a tubákkal már nem lehetett szabadon Pestre szekerezni, sem a finánc nem látta szûzdohánnyal, és a gyarmati gazdák abbahagyták a hagyományos dohánytermesztést. A gyarmati tubák finomságának a híre feledésbe  merült. Bár ebben az új divatnak is része lehetett, s hogy lassan kihaltak a régimódi nemzetes uramék, az egykori táblabírók korának vidéki birtokosai, és a városi kaszinókban már nem tubákot szippantottak, sem nem pipáztak az urak, hanem drága kubai szivarral füstöltek vagy éppen cigarettát szívtak.
A Bakai-lányok aztán anyjuktól örökélték az aranyórát. S ha nem született lány, a legidõsebb fiú felesége, a  meny kapta meg. Öregmama így örökölte az édesanyjától, aki a Deák Sára névre hallgatott, s miközben a szépmívû órát nézte, okos útmutatást és tanácsokat hallott anyjától, mely gondolatokat elmondott a fiának azon a beszélgetésen, amit annak leszerelése után az óra dolgában folytatott vele.
– Mindig a legidõsebb lány örökli – mondta akkor édesanyám, nem a férfiak! Mert õk csak a földhöz és az állatokhoz értenek, a vagyont növelik és a pénzt gyarapítják, ami így van jól! De hogy milyen az örökkévaló idõ, amit az óra mutat, azt soha nem értenék meg. A bátyád is, István becsületes és jó, de kemény ember, okos és mindene a föld, az idõt is szerzéssel tölti, ezért nem figyel rá. Régi szokás szerint te öröklöd az órát, lányom, jól vigyázz rá és próbáld megérteni, mit jelent!
S akkor Erni apja megkérdezte.
– Maga után ki örökli, anyám?
– Idusnak adom… ha itt lesz az ideje…!
Azon a komor, hideg novemberi reggelen ilyen gondolatokkal ment ostorosan a gazda a fia után, s az most már engedelmesen „trappolt” elõtte, már sietett, hogy el ne késsen, s apja a Nagyhídnál megállt és megvárta, míg Erni bemegy a kisiskola barna utcai ajtaján. Akkor megfordult és hazaballagott, kalapját visszaakasztotta a fogasra, asztalhoz ült és megreggelizett.
– Az utcán is sírt? – kérdezte a felesége.
– Már nem rítt… – válaszolta –, de nem félt tõlem… szedte a lábát, hogy el ne késsen…
(…)

3. Téli esték

Egyszerre nagy szelek fújtak, olyan erõs szélviharok jöttek, hogy kikezdték a pajták cseréptetõit meg a pelyvások zsúpfedelét. Mindent el akartak „vinnyi”, öregmama meg is mondta: hozzák a fagyot!
Erni mindjárt meg is kérdi:
– Elkergetik a felhõket, de… honnan tudja, hogy a fagyot hozzák?!
– Északról fújnak, mindig onnan jön a hideg. Nyugatról kezdték, mentek észak felé, mire a Berekaljához érnek és átfújnak a Szurdokon, nyomukban jön a hideg… az északi szél a hideget hozza, nyomában jönnek a fagyok…!
Besötétedett, a hátsóházban az asztal felett petróleumlámpa ég. Gyenge fényt áraszt, félreégett a kanócon a láng, egyik felén kihegyesedett és füstölni kezdett, már kormozza a cilindert, szürkés foltot fest a lámpaüvegre. A kanóc másik szélén éppen csak pislákol a láng. Ha apád bejön, levágja a kanóc hegyét!, mondja öregmama. Öregattya az asztal mellett ül, nem szól, mintha szunyókálna, némán tornyosul a falnak s a pad támlájának dõlve, pihen. Õ mindig keveset beszél, röviden szól, a férfiak nem bõbeszédûek. Szívesen beszélgetnek, de inkább a másikat hallgatják, csak akkor szólnak, ha úgy vélik, komoly a mondanivalójuk, melynek súlya van. A nagy, erõs férfiak, véli Erni, sosem bõbeszédûek, nem szószaporítók. Mesélni sem tudnak, csak nagy ritkán, amikor a katonaságról vagy a fiatalságukról meg a nyári munkákról esik szó, ilyenkor érdekeseket mondanak, de ekkor sem esnek a kitalálás, szószaporítás bûnébe, a valóságot mondják, ami megtörtént velük, s annak is a lényegét. Erni sze-reti, amikor este Szalai sógor jön beszélgetni. Annyit mesél, gyõzzék hallgatni, de mindenki szívesen veszi, s ilyenkor a többiek is sokat beszélnek, kérdeznek vagy hozzászólnak, a kozákokról kevesebb szó esik, de annál több az orosz pékmesterrõl, ahogy a jeges folyóban fürdött, s hogy mint utaztak a háromlovas szánnal, a trojkával a végtelennek tûnõ hómezõkön. Erni éjfélig is elhallgatná. De ahogy a sógor elment, ismét elcsendesedik a szoba, bárcsak minden este jönne, gondolja Erni…
Anyja az ágy mellett ül, a nadrágjaikat foltozza, megvarrja a szakadásokat, zoknikat stoppol. A lyukas fuszekliba félgömbölyû, nyeles stoppolófát dug, akár egy gomba, és vastag pamutszállal bevarrja a kopásokat, szakadásokat, lyukakat. Fejét lehajtva dolgozik, nem szól, munkájába merül és… várja az urát. Az etet és itat az istállóban, ellátja az állatokat, gyarmatiasan „végzõdik”, reggel és este ez a napi dolga, késõ õszi és téli munka, a nappali favágás, tüzelõkészítés mellett „végzõdni” az istállóban az állatok körül. A határ megközelíthetetlen a sár, majd a fagyos göröngyök miatt, az elsõ hó teszi ismét járhatóvá. Ilyenkor a szérûbe vezetõ kikövezett gyalogutat kétoldalt elhullajtott szalma- és szénaszálak, takarmánycsomók és pelyvatörmelék övezi, az esti bekészítéskor s a kötélbe kötött göngyölegekbõl hullott, a gazda a hátán hozza be a szérûrõl, szétszórt, kallódó és veszendõ hulladék, esõ veri és szél meg fagy romlasztja, míg a hó betakarja s tavasszal elrothad. Apjuk dolga az etetés, hankalodáskor fog hozzá, s besötétedik, mire elvégzi, s amikor végre bejön, öregmama fogadja.
– Félreégett a kanóc, már a cilindert füstöli… vágd le a hegyét!
Apjuk ollót keres és lecsavarja a lángot, a szobára félhomály borul. A forró cilindert óvatosan ronggyal fogja meg, leveszi és a kissé felcsavart kanócnak, a vörös láng a magasba igyekszik nyúlni, lobogva ágaskodik, egyetlen nyisszantással levágja a hegyét. Abban a pillanatban szinte kialszik a láng, mintha egészen eltûnne a fény, és a szoba falain ijesztõ árnyak kelnek, hajladozva elmozdulnak, majd a megfehéredett láng pislogva kiegyenesedik, s amikor visszateszik rá a cilindert s apjuk kissé felcsa-varja a kanócot, a homályba borult szobára egyszerre barátságos fehér fény derül.
– Jönnek a fagyok… – mondja közben apjuk nyugodtan –, a szél csendesedik… reggelre alighanem kopog majd a föld…!
– A fiad nem hitte… – öregmama a tûzhely mellett áll –, semmit nem hisz el… – mint hitetlen Tamás…
– Mindent tudni akar… védi az anyja Ernit – jobb lenne, ha mindent elhinne, semmi nem érdekelné, olyan… kis buszma lenne…?!
– Aki hisz az embernek, nem buszma… hinni kell… – véli öregmama.
– Nyugodtak a lovak? – öregattya kérdi, hogy másról legyen szó. – Csendben elviselik a semmittevést? Mozgás kellene nekik…
– Sokat topognak, néha harapdálják egymást, de… csendben vannak. Befogom õket, ha jönnek a fagyok, mozogjanak… itatáskor majd a kertbe is kifut egyik-másik… ha leesik a hó, majd befogom és megjáratom õket…
– Az még messze van… – véli öregattya, felemeli fejét és Ernire néz, mintha hozzá beszélne –, növekszik a hold, míg nem lesz holdtölte, az elsõ hó sem jön el hozzánk…!

Korán leszáll az est, négy óra után sötétedik. Erni várja az estéket, bár ese-ménytelenebbek, mint a nappalok, semmi nem történik, mégis vonzó az este. Más élet kezdõdik, más világ. A sötétség mindent megváltoztat, megnöveli a méreteket és elvarázsolja a dolgokat, homályba burkolja a tárgyakat. Mindent sejtelmes lepellel fed be, takaróval, amely bár nem fekete, mégis átláthatatlan. A lassan növekvõ homállyal a hátsóház tere is változik. A vakablak a helyén marad, s mintha mégsem lenne ott, csak sejteni lehet, hogy a helyén van, üvege meg se csillan. A kályha felõl érezhetõen árad a meleg, de a lépcsõzetes építmény, sütõje felmagasodva a falhoz lapul, s fekete ajtaja belevész a homályba. A vaslapon, a karikákon nagy fazékban melegvíz zümmög, finoman muzsikál a vason, de látható életjelt csak a tûztér ajtaja ad. Vörös fény izzik nyílásain, három kicsiny lyukon tör ki a fény, mintha a szemben lévõ kiságyra háromszemû törpe meredne. Derengõ fényt vet a gyerekágy rácsozatára, a vékony fémpálcákra, melyek között Dezsike alszik, Erni kinõtte az ágyacska méreteit. Apjuk ezt is Horn úrtól vette, egykor Horn Lacika aludt benne, majd a húga, Malvinka, számos feleslegessé vált tárgyukat apjuknak kínálja elõször a kocsmáros, tudja, hogy amit alkal-masnak vél, megveszi a fiainak. A kispadot is így kapták, s majd amikor a patak befagy, így veszi meg Erninek a korcsolyákat, nem spicces, hegyes orrú nõi korcso-lyák, hanem kondorok, tompa, felálló orrúak, amilyen a férfiaknak való. A tûzhely fényeiben megcsillan a pitvarba vezetõ kijárati ajtó üvege, de éppen csak felderengenek a táblák barna keretükben, az udvar homálya a vasrácsos kicsiny ablakokon át mutatja magát. Ilyenkor anyjuk moslékot visz a disznóknak, majd megfeji a teheneket sajtárban hozza be a friss, langyos tejet, apjuk takarmányt és szalmát készít be, s öreg-attya a kamrában abbahagyja a faragást. A szobában öregmama van a gyerekekkel, vacsorát készít, amikor Erni megkérdi, mikor gyújt már lámpát?, csak annyit válaszol: még látunk, majd ha itt lesz az ideje! Az utcán járva sötétnek, eltûnõnek látszik a falu, s a fehér házak szürkék és magányosak. Mintha nem lenne bennük élet, halottaknak tûnnek fel, míg el nem jön a lámpagyújtás ideje.
Öregmama ebben következetes és hajthatatlan. A lámpagyújtás ideje törvény! Nem a napszak határozza meg, sem az idõ, melyet az óra mér, hanem a lámpagyújtás szükségének a megérzése, az intuíció, amely a sötétség sûrűsödésére, és ami ebbõl következik, a lélek igényének finom változására ügyel. Amikor öregmama azt mondja, még látni!, ezzel nem a tárgyak észlelhetõségét jelzi, hanem a lélek készségét és az ösztönök érzékenységét, amely akkor is tudja a tárgyak helyét, amikor már csak homályosan látja õket. Képzeletében és emlékezetében a helyükön vannak. Mintha misz-tikus állapot lenne, az emlékezés erõi jutnának szerephez, érzékeinket nagyon messzi, barlangkori õseink tapasztalata érintené meg. S amikor öregmama úgy érezte, hogy eljött a lámpagyújtás ideje, veszi a gyufát a sütõrõl, az asztalhoz megy és a felette lógó lámpa cilinderét levéve gyufát gyújt. S a felvillanó vörös fény játékos hunyorgása egy-szerre meleg emberi világgá, otthonos „barlanggá” változtatja a szobát. Fények mozdulnak el és árnyak nyúlnak, a domború hasadékból kibúvó kanócra nõtt lángnyelv ül, amely, miután öregmama felteszi a cilindert, megfehéredve szétterjed. A derűs világosság nappali hangulattal tölti meg a szobát. Mintha mindnyájan átélték volna a csoda pillanatát, amikor az ember látni kezdett. Innen van, hogy a sötétnek, a sötétségnek annyi közvetett és közvetlen jelentése van, egyenes és átvitt értelme, tárgyilagos és metaforikus, fiziológiai és spirituális tartalma, kijelentõ és minõsítõ módja; van sötét éjszaka és szellemi sötétség, sötét barlangok és sötét lelkek, sötét szándékok és sötét eszmék, s végül legújabban sötét vagy fekete lyukak a világûrben, melyek óriási belsõ energiákkal bírnak és maguk körül mindent elnyelnek.

Az egykori lámpagyújtások idejének emléke, Erni még nem tudhatja, sokáig él az emberben, élete végéig szinte, mint az elsüllyedt Atlantisz varázsa, valahogy olyan érzés kíséretében, mintha abban az idõben történtek volna meg velünk a jelentõs ese-mények és igazi dolgok. De persze akkor nem tudhatjuk, ösztönéletet élünk és tudomásul vesszük a dolgokat, alávetjük magunkat törvényeiknek, de értelmüket nem keressük. Erni sem keresi semmi értelmét, teszi a dolgát. Tudomásul veszi, hogy egy-szerre fény van körülötte, bár este van és nemsokára éjszaka, a lámpafény a tanulás idejét hozta, meg valamiféle kötetlenségét, nem kell résztvennie semmiben, figyel és önmaga lehet. Dezsivel nem játszik, kicsi még, gyakran érthetetlen, most is a tûzhely ajtaja elõtt ül a sámlin, a vörösen izzó lyukak elõtt, melyek a lámpafényben kissé megfakultak, de érezhetõen sugározzák a hõt, s Dezsike a gyújtósból maradt szalmaszálakat dugja a fénylõ lyukakba és örül, hogy elõbb megfeketednek, majd elhamvadnak, ilyen olcsó és értelmetlen játékai vannak Dezsinek, mit kezdjen vele!

A vörös csíkos vászontarizsnyát veszi elõ, régi háziszõttes, ajpáé volt, a dolgok és tárgyak sokáig használódnak és megõrzõdnek a háznál, apáról fiúra öröklõdnek, Erni benne hordja az iskolaszereket. Amikor iskolába megy, oldalán lóg a csíkos tarisznya, akár a felnõtteknek a szõrtarisznya, amikor õsszel fedni vagy tavasszal nyitni mennek a szõlõbe, vagy mezei munkába, kapálni vagy kaszálni a mezõre, ilyen oldaltarisznya hûséges társa minden iskolásnak, munkásnak és vándornak. A számtanlec-kéhez fog, tud már összeadni és kivonni, szorozni és osztani még nem, nagy igye-kezettel, ajkát biggyesztve írja a számjegyeket. A könyvbõl olvasott szöveget halkan mormolja magában, szinte folyékonyan olvas, de még nem elég gyorsan. Dezsire már nem figyel, öccse szájába veszi a füstölgõ szalmaszálat, cigarettázik, mint a nagyok, a felnõtteket utánozza, mint minden gyerek, utánzó állatka az emberfia…

A szobát inkább a csend jellemzi, mint a beszélgetés. A nyugalmas téli esték óhatatlan velejárója a szótlanság. Mintha az életritmus lassulásából következne. A közös munka most nem kívánja az összehangolt szavakat, az együtt gondolkodást irányító beszédet, mintha mindenki inkább magával foglalkozna. A gyerekek is korán megérzik, hogy a nemzedékek kölcsönviszonya nem feltételez állandó nyelvi kapcsolatot. Mintha a nemzedékek részben a maguk világában élnének. Öregattya kalendáriumot vesz elõ a vakablakból, lapozgatja, a naptárrészt nézegeti, napkelték és napnyugták változását, a holdjárás negyedeit tanulmányozza, az elmúlt év politikai ese-ményeinek sorában lapoz, a Barázda Naptára a köztársaság világáról tudósít. Mégis mintha másra gondolna, az esze másfelé járna, mintha inkább magára figyelne, a bensõjébe hallgatózna, mintha aggályos változásokat észlelne magán, de lehet, hogy az ismeretlen szerb komitácsi golyója adott magáról jelt a testében, elmozdult a gerince közelében, hogy szinte egész teste belerándul a fájdalomba, érzõ idegei szinte felordítanak, de hangtalanul tûri, nem beszél róla…

Nagyanyjuk az ágy mellett ül, faragott guzsalya talpán, kövér kenderbáb van szalaggal a guzsalyra kötve, öregmama fon. A bal kezével vékony szösznyúlványt húz ki a kenderbõl, állandóan pödörgeti és fonallá sodorja, a jobb kezében orsót tart, ügyesen pörgeti, nem ejti el, s a fonal az orsóra csavarodik, állandóan dagad és növekszik, az orsó egyre kövérebb. Öregmama idõnként szájával, ajkával érinti a bábból elõmászó ken-derkóc szálat, megnyállaza s így erõsíti, mintha beleharapna, idõnként valamit kiköp, a szálba nem való szöszt, törmeléket, bonyolult munka a fonás. Máskor nem orsóra fon, hanem rokkát pörget, jobb lábával hajtja taposva, s a fából készített „masina” kereke egyre forog, pörgõ orsóján hízik a fonál. Erni arra gondol, milyen hosszú lehet… Gyakran odatekint, nem csodálkozik, öregmama rengeteget font életében, sok-sok kilométernyi fonalat pörgetett fel az orsókra, néha olyan a rokkája, mintha örök idõktõl forogna… érti a dolgát. De olyan gondolatok is eszébe jutnak, hogy öregmama fonalával talán az egész földet be lehetne hálózni, összekötni az északi sarkot a délivel és rátekerni azokat a vonalakat, amelyek a tanító néni földgömbjén vannak… az a fonál, amit öregmama font, talán a holdig is elérne…

– Beszélek tavasszal az zselizi mérnökkel, Kecskemétivel, az új házról… raj-zolja meg az terveit… – mondja váratlanul öregattya felnézve a Barázda Naptárából, mintha onnan olvasta volna az ötletet.

– Vagy õsz elején… – véli Erni apja –, hideg az alsó ház, aztán… nõnek a gye-rekek…

Az asszonyok hallgatnak, férfiak dolga, aztán errõl több szó nem is esik azon az estén. Erni apja munkáját figyeli. Körvadászatra készül, töltényeket, õ úgy mondja: „patronyokat” tölt a tizenhatos vadászpuskájába. A kakasos tizenhatos a kiságy felett lóg a szegen. Régen nem került le onnan, elmúlt a nyári foglyászat ideje, és az õszi munkák, a búzavetés és kukoricatörés miatt késnek a körvadászatok. A korán beállt esõk is hátráltatják, a vadászok várják a fagyokat, amikor újra járható a határ, és a haj-tókkal nagy határrészeket, egész dűlõket foghatnak körbe, bekeríthetõk a lapályok és dombhátak, az akácosok és csenderesek, ahol meghúzódnak a nyulak meg a fácánok, a foglyok a mezõn maradnak, s ahol néha egy-egy róka is tanyáz, a körvadászat fontos esemény. Ott lesz Bori sógor bácsi meg Taliga Gyula a felvégrõl, s talán Zemanek jegyzõ is a vendégeivel meg Matkovics, a molnár és a körzeti orvos Peszekrõl, a haj-tók között pedig a felvégi és kertaljai rabsicok, az ügyes hajtó elrejt egy-egy nyulat a határban a bokrok között s másnap elmegy érte. Ha elég nagy a teríték, a hajtók is kapnak a nyulakból, az eldugottak felett pedig szemet hunynak a vadászok. Talán járási urak is lesznek itt Zselizrõl. Néha félszáz ember is részt vesz a körvadászaton, s utána nagy vendégség van Horn úr kocsmájában…

Bár a vadászatokról még nem tud semmit, Erni képzeletét mégis foglalkoztatja a kiságy felett lógó tizenhatos. Többször látta, ahogy apja nyulat vagy rókát nyúz az istállóban, ismeri a lapockájukon vagy nyakukon terjengõ sötét véraláfutásos foltokat, a sörétek helyét az oldalukon, hallotta, ahogy a fekete gerendaoszlopra függesztett testrõl hersegve leválik a bõr és a prémes anyag önmagába fordul, a szürkésfehér, néhol rózsaszínû hús lemeztelenedik… hasonló nyers érthetetlenségek és rejtélyek oltották Ernibe az ismeretlen életek és vad pusztulások iránti kíváncsiságot, ezek a sorsok a távoli erdõk mélyén bonyolódnak és a nagy, nyílt mezõségeken zajlanak, a gyümölcsfákkal tarkázott szõlõsdombok sövényeiben és az akácos árkok rejtekén, mindezek izgatták õt anélkül, hogy nyugtalanságára, sejtéseire és kérdéseire világosság derült volna, idõnként szûkszavú válaszokat kapott apjától, de nem avatta be semmibe. Kicsi volt még, a válaszokat gyakran nem is értette, s így leszokott a kérdezésrõl, a kevés szavú férfiakhoz alkalmazkodott, talán az embernek ilyennek kell lennie, hogy kimondott szavai annál súlyosabbak legyenek. De az is lehet, hogy a kevés szavúság a bensõjében élt, a génjeiben, az ösztöneiben lakott, és felesleges beszéd helyett inkább gondolkodásra ösztönözte, hogy a dolgok nyitját magában, a bensõjében keresse és találja meg, akkor állítson valamit, ha nagyon érzi, hogy mondanivalójának értelme van és igazat mond…
Némán figyelte, ahogy apja tölti a patronokat. A téglavörös hengerecskék, a hüvelyek