60 éves az Új Szó

Indulásától kezdve küzdelmes volt a csehszlovákiai magyar kisebbségi sajtó helyzete.Történelmi előzményeit tekintve gazdag múltja volt, s hihetetlenül magas volt a megjelent sajtótermékek száma 1918 és 1938 között. A sajtóbibliográfia szerint 1918 és 1938 között összesen hatszázhatvanhat magyar nyelvű sajtótermék jelent meg.

Érdemes ezt emlékezetükbe idézni azoknak a politikai szélkakasoknak, akik jóformán a Napot sem engednék napjainkban a hazai magyar sajtóra, könyvkiadásra vagy kultúrára. 1920-ban Szlo-vákiában kilenc magyar napilap jelent meg, a hat szlovák napilappal szemben. Így kezdődött a Trianon utáni  történelem. Két és fél évtized után azonban elenyészett az a gondolat, mely az első köztársaságban vezérlő elvének a demokráciát tekintette.

A második világháborút követő békeszerződés, gátlástalan módon, az embertelenség tobzódása előtt nyitott utat. A nemzetállam eszménye 1945 után (sajnos, egészen napjainkig!) akadálya volt annak, hogy a másság elfogadásának az elve az emberi tisztesség és politikai gyakorlat része legyen. Mire a fegyverek elhallgattak, úgy köszöntött ránk a várva várt béke, hogy annak sem lehetett  igazán örülni, hogy túléltük a poklot, a háború szörnyű-ségeit meg a csehszlovák demokráciának azt az új korszakát, mely hárommillió németet és közel másfélmillió magyart tett egyik napról a másikra hazátlanná.

Nos, ebben az új helyzetben került sor a magyarkérdés kényszerű rendezésére Cseh-szlovákiában, 1945 után. Nem a jégtörő február és Gottwald elvtárs volt a varázsló, ahogy évtizedeken át hazudta a politika, hanem a nemzetközi helyzet. A nyugati hatalmi politika változásai kényszerítették  rá a Szovjetuniót, hogy Kelet-Közép-Európában   békét, nyugalmat teremtsen. Rákosi Mátyás volt a fő akadálya annak, hogy a két ország közötti baráti és együttműködési szerződést aláírják, a csehszlovákiai magyarok jogai rendezése nélkül. A bonyolult történelmi helyzetben végül is Sztálin adott utasítást a prágai politikai csatlósoknak a magyarkérdés rendezésére. A generalisszimusz, aki korábban vagonkérdésnek te-kintette a magyarkérdést, a több nap mint kolbász kényszere miatt belátta a változás szükségességét.

Az Új Szó megjelenése az első magyar sajtótermék, mely a jogfosztottság megszüntetését demonstrálta, a szabaddá vált magyar szó erejével, s (megalkuvások és kényszerek közepette!) hadakozott a pártállam  évtizedeiben a magyar igények érvényesítéséért. Ebben a halk szólamú kórusban ott voltak esetenként azok a magyar sajtótermékek is, melyek 1948. december 15-e, az Új Szó megjelenése után indultak. Aligha véletlen, hogy út-ravalóként József Attila A Dunánál című versét közölte a lap, hogy aztán a későbbi számokban Ady Endre, Petőfi Sándor és mások jelentsék a kibontakozás igényét, eszmei elkötelezettségét. Az Új Szó első számában olvashatjuk Fábry Zoltán Üzenet című írását, aki ezekkel a szavakkal indítja irodalmunk „harmadvirágzását” : „Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. Némák voltunk, és embertelen hang nem hagyta el szánkat… A sértődöttség, bosszú és türelmetlenség elvakító szenvedélyét mi elemésztettük magunkban: ennyi az előnyünk, és ezt meg kell tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünk: mi voltunk és vagyunk a vox humana népe!…” A szocialista  építés négy évtizede alatt, a magyar közösség számára, minden  vád, támadás, demagógia ellenére a vox humana  volt számára a meghatározó. Ez  az elv érvényesült jobbára az irodalmi életben. Tíz éven át, 1958-ig, az Irodalmi Szemle megjelenéséig az Új Szó volt (más magyar lapokkal együtt!) a szlovákiai magyar irodalom felne-velője és megtartója, a politikai demagógia harsányságaival  együtt. A Prágai Tavasz 1968-ban új lehetőségeket teremtett a szlovákiai magyarság számára, s az Új Szó volt ezekben a nehéz, gyakran kiismerhetetlen politikai küzdelmek során is az „élcsapata” a politikai másként akarásnak. Nem véletlen, hogy a magyar irodalom és közélet képviselőivel együtt az Új Szó is egyik kárvallottja lett annak a konszolidációs folyamatnak, mely a szovjet és a szövetséges erők 1968 augusztusi megszállását követte.

1989 békés forradalma egy hazug politikai rendszer végére tett pontot. A dolgok természete szerint  egyes „szalonpróféták”  számára ekkor vált vitatémává  az Új Szó nevének megváltozása. Bölcs és okos volt a lap kiadója, amikor többre becsülte azt az erkölcsi/szellemi hozadékot,  melyet az Új Szó több évtizedes munkája jelentett a kisebbségi magyarság számára, mint azt a „hevületet“, mely a leszámolást a hagyományok megtagadásában látta.
Azóta, persze, sok víz lefolyt a Dunán, meg a Garamon is. Éppen ezért érdemes volna mérlegre tenni, mi tett és mit tesz  a hatvanéves Új Szó a magyar politikai kultúra, szelle-miség  profilja, és egyáltalán a megmaradás érdekében.  Jogos az a kérdés is, vajon az alkal-mi és időnként vásári „publicisztika” lehet-e a továbbvivője annak a folyamatnak, melyet hat évtized képvisel. Az sem mellékes, vajon a rangos gondokodás, a felkészült politikai, kulturális irodalmi  ismeretek elégségesek-e a „politikai érdekek” szolgálatára, s egyáltalán, a csoportérdekek és  a szalonkultúra „mutatványain” kívül többet, tartalmasabbat is tudnak-e adni a szlovákiai magyar olvasónak. Gyakran az az érzésünk, hogy az a körültekintés, megfontoltság, mely az elmúlt évtizedekben az irodalmi és közéleti  kérdések felvetését  jellemezte, mintha  elillant volna! Őszintén szólva, az Új Szó közleményein, elemező (?) írásain keresztül aligha tudnánk napjainkban átfogó képet alkotni a kisebbségi magyar valóságról, irodalomról, szellemiségről, s az irodalomkritika is mintha  a magyar-országi irodalom kétes alkotásainak a lerakata, „visszhangja” lenne. Enyhén szólva elviselhetetlen (az olvasó számára mindenképpen!), hogy rangos művek, gyűjteményes kiadványok jelennek meg hazai kiadóinkban anélkül, hogy legalább egy „ejnyével” honorálnák, biztatnák, bírálnák a teljesítményt. Nem teszik ezt, sajnos az irodalmi lapok sem, de ez nem menti az egyetlen napilap szerepét és felelősségét.

Meggyőződésem, hogy a hatvan év a megmérettetés, az őszinte szembenézés alkal-ma is lehetne a szerkesztőség számára. Lehetőség ez a megmérettetés a „ki, mit tud”-szerű alkotói attitűdökre, megnyilvulásokra, meg (alkalmanként!) a politikai „cselédsors” eseteire is. Vezető szerkesztőként másfél évtizedet töltöttem az Új Szó szolgálatában, nem éppen könnyű időszakban. Elmondhatom azt is, kapcsolatunk a mindenkori Új Szó-s sorstársakkal évtizedek óta zavartalan. Így talán az érzékenyebbek  és a  sértődékenyek is elhiszik, távol áll tőlem az okvetetlenkedés meg a bántás, inkább a teendőkkel szembeni nagyobb felelősség ösztönzése késztet arra, hogy sikert kívánjak a hatvanéves Új Szó munkatársainak, jobb lapot az olvasóknak, és több olvasót az Új Szónak! Hogy gond nélkül nézzenek a jövő felé, s ne alkalmi széljárások döntsék el számukra, a hová, merre és hogyan kérdését.

Jó szerencsét mindnyájunknak!
                                                                                                          Fónod Zoltán