Duba Gyula – Emlék és regény 2.

A múlt – az értelmiségi lét esélye
I – A prózaíró lélekben éli meg anyagát, mindig önmagát írja! Valahogy megtörténik benne a mese. Prózája számára a világ személyes képe, s a történések lelki élményei, a valóságnak olyan individuális formája, amelyet közösségileg is érvényesnek gondol el.

 A prózában több az egyéni, mint hinnénk, de semmi sem személyes teljesen! Így a széppróza olyan minõség, melyrõl elmondhatjuk, így is történhetett volna…! A bizonytalanságra azért van szükség, hogy a véletlen – a sorsszerûség – állandó jelenléte érezhetõ legyen. A hiteles próza nem lehet annyira biztos a dolgában, hogy a véletlen lehetõségét kizárja.

De az írói munkában az emlékezés szerepe sem mellõzhetõ! Hiszen az író tapasztalatköre, a tudata erre épül. Amit velünk tesz, olyan lesz számunkra a világ! Létélményeink jelei, a sorsunk formáló erõ, melynek jegyét stigmaként viseljük. Lényünkké válik oly módon, hogy a markában tart és nem enged el! Tanulságai pedig alkotóerõnk döntõ vonásai lesznek. Ennek az erõnek a másik meghatározója a képzelet. Szoros köztük a kölcsönviszony, a képzeletnek mégis tágabb tere van, szabadabb lehet! Ez viszi az írást a lehetséges felé, a történetet a sors rabságából a szabadság szárnyalásába repítheti. Az író munkáját ily módon a földközelség súlyának és a szabadság tág terének az eredõje mûködteti. Mindkettõ a történelem kényszerének alávetett. A prózai mû, mint minden mûvészi eredmény, az idõ terméke, értéséhez idõbeliségre, megítéléséhez történeti látásra van szükség. A történetietlen ítélet önkényes lehet! A téridõ az író lehetõsége és hitelesítõje…

Humoros történeteket írtam már rendszeresen, amikor elsõ elbeszélésem megjelent. A széppróza az ötlet fontosságáról a tények erejére irányította a figyelmemet. Közben bonyolultabbá vált az életem is, katona lettem, a mundér két évre kiragadott az öneszmélésbõl és meghatározta, mit tegyek. Amikor leszereltem, harmincévesen, szerkesztõi állás és újságírói munka hozott számomra biztosságot. Sínre kerültem, mely jó irányba visz. Komikum és tragikum furcsa együttélése zaj-lott bennem, mindkettõ éltetett. Talán érzékenyebbé is tett. Élményeimet az Ancsi és Jancsi címû katonatörténetben mondtam el. A hosszabb munka újszerûnek és hitelesnek tûnt fel. A tények és tettek diktálják, meghatározzák, alig stilizálva a nyelvezetet, némi humoros közvetlenség, ironikus színezet árnyalja csupán. A kezdõ írót a tények bûvölik, az egyéni stílushoz gyakorlat kell, a tudatos formake-resésé a jövõ! Ezt teszi az egész irodalom, prózánk igyekezete a valóság bûvöletében önvallomásossá lesz, a tények feltárására, a megélt valóság megjelenítésére összpontosít. Aki kezdõ író nem ezt teszi, alighanem az utánérzések irányába lép! Az elmondás és kibeszélés gyakorlata a jelen idõ jegyében történik, de a múltak árnyai kísérik, az emlékek szerepe, az elmúlt idõ megjelenítése, fel-idézése óhatatlanul meghatározóvá válik. A tudat értékmérõje lesz s a képzelet inspirátora egyben, olyan értelemben, mintha az emlékek érzéki üzenete a jelen megítélésének az esélye lehetne!

Korai elbeszéléseimben (Csillagtalan égen struccmadár, 1963) a múltidézõ emlékezés mellett más megismerési törekvés is mutatkozik, amely aztán állandósul munkámban, nevezetesen az értelmiségivé válásnak, a kisebbségi értelmiségi lelkületnek és a kor intellektuális szellemisége kialakulásának a természete. Hétköznapian mondva: ahogy a feltörekvõ falusi-vidéki fiatalból városlakó lesz! Igényesebben fogalmazva: ahogyan a hagyományos paraszti mentálitás alapjaira intellektuális kultúra épül! Folytatva a megközelítést: ahogy a fizikai munka élménye szellemi méreteket ölt és a természetes lét kulturális és spirituális jegyekkel gazdagodik. Akkori irodalmunkban számos jegyét találjuk ennek a minõségi és életformai metamorfózisnak. Mondhatnám: íróként küzdöttünk vele és érte! Az életben megvalósítottuk és mûveinkben az értelmét kerestük. Vizsgáltuk, mi történik velünk. Novelláim – a Tükrök, Sírás az udvaron, Csillagtalan égen struccmadár – a metamorfózis formáit keresik, más elbeszélések – Menekülõk, A vénlány, Idegen szem – a múltban kutatják gyökereit. Alighanem az eredményektõl is fontosabb az igyekezet: a gyökerek keresése! Nyilvánvaló volt, hogy ez nem a hagyományos irodalmi érdeklõdés a föld népe, a paraszt iránt, megértõ adomázás és jólelkû hõskeresés, a tõsgyökeresség témájának a kerülgetése, hanem mindenekelõtt rokonvizsgálat és önfeltárás, a felvidéki magyar faluközösség felfedezése, egyértelmû paraszti önfeltárás, szinte viviszekciós sebészkedés, már-már élveboncolás. A falu és a paraszti létforma történelmi sorsának elemzésével kezdõdik, a létnek és a végzetnek a tanulmányozásával folytatódott, kiterjedt a történelem felidézésére is, mely történelem a mi tájainkon sosem volt kegyelmes. Az Idegen szem címû kis-regényem, bár nem kiérlelt munka, talán azért lehet számottevõ mégis, mert a nyers életvalóságot erõs irodalmi fogással vizsgálja, az „idegen szem” tudathasadásos látomásszerûségét viszi a történetbe, melynek révén a kor alapvetõ drámája zaj-lik, múlt és jelen erõi csapnak össze, és a megoldhatatlan ellentmondásban ösz-szeomlik az ember! A parasztlélek hasadozik, a gazdaszellem alapjaiban meg-rendült, kegyetlen új valóság kerekedik fölébe. A nyomon követett „értelmiségit” formáló válság tünetei a Delfinek (1966) novelláiban írói látássá, életérzést tükrözõ lelkületté szervezõdnek. Az Elmegy a fiatalúr, A sánta nyúl, Valaki kopogott az ablakon, Õznyomon címû munkák ennek a fiatal magyar értelmiséginek a lélektanát firtatják, múltjában keresi önmagát, mert jelenében nem találja meg! Az írói figyelem nem csak azt kutatja, milyen a világ, talán sokkal inkább és bizonyos aggodalommal keresi: én milyen vagyok?! A válasz nem szívderítõ, nem is mulatságos, sokkal inkább kesernyés, megértõen ironizált portré. A korszak szorításában vajúdó parasztból lett értelmiségi bonyolult lény, értékrendje problematikusan Janus-arcú, lelki világa, mentális arcéle tudathasadásos, mintha egész lénye önellentmondóan kettõs lenne. Az Õznyomonban romantikus, A sánta nyúlban elbizonytalanodott, az Elmegy a fiatalúrban szánni való. Olyan ellentmondásos valóság termékének tûnik fel, melyben egymást kizáró tényezõk élnek szükségszerûen, a kor mélyén lefojtott káosz háborog és a gyanútlan (kvázi) értelmiségi fickó szinte félvakon tapogatózik maga körül, hogy járható útra leljen.

Ez az irodalmi alak Morvai néven formálódik ki elsõ, a Szabadesés címû regényemben. A történet kora tavaszi képpel indul, az egyetemista Morvai a házuk elõtt áll, a faluja utcáját nézi. Húsvét elsõ ünnepén feketébe öltözött emberek, idõsebb asszonyok és férfiak mennek a templomba. Õ is oda készül, várja a szüleit, nézi a fekete ruhás embereket és ilyen gondolatok ébrednek benne: „Valószínûtlen érzés: hogy kerülnek a derûs napfényben fürdõ utcára ezek a lassú léptû, fekete ruhás emberek? Mintha temetésre igyekeznének. S a másik pillanatban már ilyen gondolata támad: mit keresnek itt mások rajtuk kívül, amikor csak õk valók ebbe a csalóka napfényben úszó faluba? Soha még ilyen tisztán és szorongatóan nem érezte, hogy korok határai egymásba folyhatnak az idõben: a paraszttörténelem megy itt fekete ruhában és görnyedten a templom felé, s úgy viselkedik, mintha még a jelen lenne, s az egészben az a legdöbbenetesebb, hogy valóban a jelen, kézzel-fogható és igaz, csak múltnak álcázza magát.” Morvai dilemmája pedig az, hogy mit kezdjen a múltjával. A fõvárosban, ahol él, semmi hasznát nem veszi, mégsem szakadhat el tõle, mert nem tud, magában hordozza múltját! Hasonló állítások, ilyen mondatok elvontnak, emelkedettnek vélhetõk, pátoszgyanúsak, valójában azonban hitelesek, mert megtörténnek. Errõl szól a regény, a kétlelkűség módozatairól és helyzeteirõl. A kételyrõl, a bizonytalanság folyamatos jelenlétérõl Morvai lelkében, amely lehetetlenné teszi, hogy feltétel nélkül szabadnak, birtokon bévülinek érezze magát. Múltja és jelene ellentmondását növeli, hogy kisebbségi ember, magyar a szlovák fõvárosban! Háború utáni éveinek emléke nemcsak súlyos élmények, hanem olyan ösztönös tapasztalat és zsigeri tudás számára, mely bár múltjaként él számára, mégis állandó élõ mértékként van jelen, irracionális élményként, ám élõ valóságként, kiszolgáltatottsága lehetõségére emlékezteti, csapdahelyzetére inti. Mintha a tág valóságon és nagy közösségi egészen belül szûkebb téridõben élne, akadályozott körben mozogna, mintha a csökkentett lehetõségek ketrecében létezne, amelyben minden tettét és kezdeményezését, szabad választásai távlatait felülírhatná sajátos helyzete. Bár élhetõ világ, fokozott belsõ fegyelmet kíván és másokénál sebezhetõbb!
A Szabadesést 1968-ban írtam. Rajta, benne az akkori „reformkor” jegyei. A megújító szándék, az igazságkeresõ tekintet pillantása s a valóságformáló hangvétel igénye, némileg a cseh irodalom újdonságainak ironikus sugallata, érezni benne a leselkedõ veszélynek a csapdáját és a nehéz évek pozsonyi tényanyagát. S mind-ezt valami újszerû abszurditás sejtelme járja át, érezni a hasadtság finom repedéseit, a talajvesztés s a „szabadesés” romboló s mégis vonzó veszélyét, Morvai alakján a kezdõ író tapasztalatlanságát, ám szemléletében a lélektani és szociológiai hitelesség jegyeit is. Elbeszélésekben és novellákban él tovább, fejlõdik is a maga módján, az Angyal vagy madárijesztõ (1975) címû válogatásban tucatnyi írás rajzolja tovább vonásait. S hogy ki is lehet valójában, arról a kötet fülszövegébõl idézek egy mondattöredéket: „Elképzelhetõ, hogy van a világon egy ember…”

II
Morvai története magyar sorsot példáz, a történelem terméke, közösségi értelemben is hiteles. Életpályáját történeti látással követjük. A lélektani figyelem kevés lenne, szociológiai pillantásra is szükség van s érzékeny históriai szemléletre. Kisebbségi létébõl következõen sajátos gondjai vannak. Folyamatos nyelvi bátortalansága, nyelvereje bonyolult ingatagsága, tudja, hogy bármikor és bárhol stigmaként felvillanhat. Államnyelvi hibái, melyeket elkövet, nagy nemzet fiánál akár bájosak is lehetnének, törve beszélni egy nyelvet nem bûn, számára azonban veszély-forrást jelenthetnek, sértés, megszégyenítés követheti õket. S ez határozatlanná, szinte félénkké teheti. Gyakran nem tud erõteljesebb lenni! Kisebbségi voltának oldalági rokona, hogy – ellentmondásos idõben és helyzetekben – az államvédelmi szervek érdeklõdésének is jobban kitett, értelmiségi léte úgyszintén gyanúra adhat okot. Ahogy Morvai is az államvédelem látáskörébe kerül. A kisebbség amúgy is gyanús, elégedetlenkedik, talán éppen rendforgatáson, lázadáson töri a fejét! Az etnikai zavargások fogalma régóta újsághírek kedvelt szófûzése, jelentése egyér-telmû: a kisebbség szembefordul a többséggel, lázadását le kell törni! A többség nem lázad, hiszen õ az úr, a társadalom minden intézménye az õ érdekeit szolgálja, a kisebbség viszont nem fér a bõrébe, több jogot szeretne, nagyobb lehetõségeket kívánna, teljesebb szabadságot akar, mint törvényesen biztosítottak számára, ügyelni kell rá, szükség esetén móresre tanítani! A kisebbségi értelmiség állandó figyelmet követel, az elégedetlenség benne fogalmazódik gondolattá, benne érik a lázadás, a többség nyugodt, figyel, s ha kell, közbelép és beavatkozik… a hatóság – mennyire kifejezi a szó a fogalom lényegét! – hatni kezd…!

A hetvenes években központi hatalom szabja meg az életformát. A próza a mindenkori létforma minõségét és szerkezetét vizsgálja s benne az emberség lélektanát és morális méreteit. Az elégedett élet, a boldogság esélyeit szeretné kitapintani. A macska fél az üvegtõl (1985) címû regényemben a Férfi életét külsõ erõk teszik kuszává és esetlegessé. Kitûnik, mennyire érzékeny és sérülékeny ez a létforma! Elég egy váratlan üzemzavar a központi fûtésben, hogy minden felboruljon, a baljós új helyzetben mindketten – az Asszony is – bûnösök. Hideg lakás, bor és gyengeség, tehetetlenség! Városi lelkület és falusi kultúra diszharmóniája, a lelkek genetikus örökségei, az ösztönbeli eredetû másság diszharmóniája, hatásukra mintha a világ is deformálódna. Az író éli s egyben figyeli a történetet, mely irodalmi valóság képét ölti, regény történik meg életszerûen, a dráma spirituális értelemben folytatódik a lelkekben. Amikor a Férfi véletlen és vétlen gázolása miatt segítségre szorul, az Asszony azonnal társa a bajban, erõsebb tõle, szinte megmentõje lesz!

Regényeim egyik része a falu létével, sorsának alakulásával foglalkozik és a magyar parasztság folyamatos és látványos elmúlásának a sodrát érzékeli, a városi ág az értelmiségivé válás, a szellemi és érzelmi kibontakozás metamorfózisát jeleníti meg, férfi és nõ kapcsolatának esélyeit vizsgálja, mintegy kutatja és elemzi a szerelem és a családi kötelék fiziológiáját és lélektanát. Miközben az adott miliõre is ügyel. Megjeleníti azt a bonyolult, kettõs világot, melyben mindketten hasadt tudattal és a múltjuk tragikus tapasztalataival vannak jelen. Ez pedig a fõvárosi ma-gyar valóság múltja, jelene, s némileg a jövõje is! A történet az Álmodtak tengert I.,II. köteteiben folytatódik, fiatalságuk és összekerülésük története, s hogy mindketten áldozatai s egyben kedvezettjei sorsuknak. A történelem játékszerei, de a sze-relem kegyeltjei, felemelõ és erõt adó érzés a kölcsönös vonzódás tudata, boldogító felismerés, hogy gyönyörûen félelmetes együtt lenni-élni, kiszámíthatatlan s mégis biztonságot adó, mert a bizonyosságot egymásban találhatják meg. Igazából egye-temes és örök emberi élmény, közös tanulság, az életsorsok és a sajátos léthelyzet adják különösségét. Gál és Mária már nemcsak a testi szerelemben egyek, hanem lelki adottságaik is egymáshoz simulnak az egymásra utaltságban és annak a tudatában, hogy életük a másiktól (is) függ, történelmi és nyelvi élményeik harmonikusan kiegészítik egymást. S mindez abban a jellegzetes élettérben történik, amelyet a „csökkentett lehetõségek” valóságának nevezhetnénk. S közben – az író ösztönös és öntudatlan szándéka szerint – az életükrõl olyan kép alakul, amely – a mû 1992–93-ban íródott – centralizált és bürokratikus társadalomban telt el, ám ebben a rendszerben is humánus módon éltek! Az ember a legérzéketlenebb erõk és körülmények közegében is képes emberien élni, mert önmaga akar maradni, a megpróbáltatásokat elviseli és mintegy „humanizálja” a sorscsapásokat, alkalmazkodik és tiszta marad, mindennapi lény s mementó egyben! Az irodalom a kor tragikumában megtalálja az életfeltételek méreteit, komikumában pedig a szabadság esélyeit, az Álmodtak tengert reális egyensúlyt mutat a kettõ között, nem irányzatokat keres, hanem annak az alaphelyzetnek az igazságát, mely azt bizonyítja, hogy az ember mindent megél és túlél, amíg önmaga maradhat és embernek érzi magát!

A Sólyomvadászatban (1994) a múlt szerkezetének egyik kegyetlen eleme idézõdik fel, amely a rendszer önvédelmének hirdette magát. A biztonsági szolgálat minden állam törvényes és szükségszerû szerve, küldetése indokolt, munkája elfogadott, morális súlya a társadalom természetének a függvénye. Mindig a hatalom eszköze, de nem mindegy, milyen célokat követ! A múltban nyilvánosan és megelõzõ irányzattal, repesszív módon dolgozott, a totális állam törvényei alapján. Gyakran arra kényszerítette az embereket, hogy másokat eláruljanak, megfigyeljenek és jelentsenek, másokat kiszolgáltassanak, morális bûnöket kövessenek el. Ha ezek elég erõsek voltak ahhoz, hogy vétkeket nem követtek el, akkor is bûnösökké válhattak, ártatlanul is megbélyegzettek lehettek: együtt mûködtek a (letûnt) hata-lommal. A morális vétkek egyik, õsidõk óta ismert és gyakorolt formája ez, amely szerkezet csapdája akkor is bûnössé teszi és tönkre teheti foglyát, ha valójában semmit nem követett el, csupán aláírt egy papírt, mellyel elkötelezi magát valaminek, amit késõbb nem tesz meg, mégis beszennyezi magát! Vazallus Lázár a regény hõse is ilyen szándéknyilatkozatot ír alá a fia érdekében, hogy az útjára indulhasson a felemelkedés felé, segít neki, bár sejti, hogy magát tönkreteheti. S amikor a rendszer összeomlik és a represszív szerkezet megszûnik s munkája feltárul a nyilvánosság számára, Vazallus várja a bukást! Mára nem bûne a téma, hanem ez a megalázó várakozás! A nyilvánosságtól való idegenkedés, melyben a látszatvétség is valódi bûn lehet! A szégyentõl való iszonyat! Vazallus Lázár ebben a várakozásban bolyon-gó árnya és emlékezõ áldozata sorsának, kiszolgáltatottja szégyenének, õ tudja csak, mennyire nem bûnös, de azt is tudja, hogy a világ – a saját fia sem – nem hisz neki!

Az értelmiségi út következõ története ezek után az öregedés s a halál regénye! Kimerülnek a megszokott, mégis idegenszerû városi lét és polgári lelkiség lehetõségei, az emlékek újraélésének és az élet értelmezésének esélyei. Mintha minden feltárt és minden megismerhetõ érték nyilvánvaló lenne, már csak a halál minõsége ismeretlen. Az elmúlás lehetõsége hozhat olyan új és egyszeri helyzetet, melyben az elmúlt idõ visszatér és a múlt összegezõdik. A halál gondolata, melyet az írók mindig számon tartanak, újraértelmezhet minden addig volt tudást és ismeretet, az igazságokat könyörtelenül megkérdõjelezi, és olyan új kérdésekkel áll elõ, melyek döbbenetesek. Félelmetes hiányt jeleznek, pokoli ûrt érzékeltetnek. De nem is a beállt hiány ejti kétségbe az embert, hanem az a felismerés, hogy talán semmi sem úgy volt, ahogy hitte, hanem minden másképpen lehetett…

Ennek a felismerésnek a történetét és hatását mondja el Az élet lehajló ága (2006). Az eseményeket túlélõ Férfi végül tehetetlenségére döbben és lélekben megrokkanva nevetségessé válik! Szenvedésétõl az önirónia váltja meg! A halálról szól a regény, de az életrõl is, olyan életrõl mesél, melyet a halál árnya más dimenziókba emel, mintha az emlékezés tartományába utalna, és az elmúlt élet képét egészen más színben, mintegy lehetséges formájában mutatná meg. Mindezt az újra-élés, a folyamatos értékelés és kínzó újraértelmezés jegyében teszi. Az Asszony váratlan halálával a Férfi nemcsak testi, anyagi és fiziológiai értelemben marad egyedül, hanem lelkileg, spirituális lényében is magányos lesz. Ez a magány súlyosabb, mint amilyet bármikor érezhetett, kínzóbb, mint minden addigi magányérzete, mert nem egyedüllétet teremt körülötte, hanem a hiányt olyan értelemben nyomósítja, hogy az Asszony (elmúlt) jelenlétét kiterjeszti mindenre, még inkább jelen lesz emléke, mint döbbenetes felismerésekkel és kételyekkel kísért önvizsgálat, a múlt félreértéseinek felismerésébõl bugyogó szégyenforrás. Igazából mi történt…? Mi lett volna, ha…? Miért történt meg…?
Már nem is dráma a halál, sem váratlan tragikum, hanem a lét értelmezhetetlen értelme! A végzet megtörtént dilemmája! Melynek mélyérõl, irdatlan szakadékból – nincsen csontarca! – a semmi alaktalan réme bámul. Látványa megváltoztatja a várost, a lakást, a világot, mindent mintegy új formába öltöztet. Mintha azt sugallná, hogy az élet rejtezõ alapvonása az elmúlás! Nem tudunk az ilyen hiányról, bár állandóan kísért, s csak ritkán érezzük meg. Az emlékeket, a szavak értelmét, a fogalmakat is megváltoztatja. Rádöbbent, hogy egykor a falu ott-hont jelentett, a város már „csak” lakóhelyünk! A falunak lelke volt, a városnak külsõ formája van, tárgyai és alakzatai, úgy idegen, hogy közben a miénk, mintha valamilyen hangszer lenne, melyet birtokolunk, de nem tudunk rajta játszani. Félelmetes metamorfózis történik velünk-bennünk-körülöttünk, tárgya vagyunk és fog-lyai lettünk, a csapdájába estünk. Néha szégyelljük magunkat. Megsejtjük, hogy véglegesen városiak lettünk, értelmiségiek! S amikor hiányérzetünk van, önmagunkat keressük! Járjuk az utcákat, kérdezzük a várost, de közönyös marad, nem válaszol…! Pedig nem is idegen már, közönyös csupán…