Füst Milán – A feleségem története / Störr kapitány feljegyzései (Részlet)

(120 éves született Füst Milán) Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.

Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert el-addig nemsok közöm volt a nõkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következõ. Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában, Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelõnõ ült a parkban egy kisgyerekkel, és így kiáltozott rá:
– Veux-tu obéir, veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépeche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia nõt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszomból, s ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak épp értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit. Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal odamentem a nevelõnőhöz, s mint mikor kisgyerek koromban a szatócshoz küldtek venni valamit, szelíden álltam elõtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam a papírt.
A nevelõnõ azt hitte, megõrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizen-nyolc évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám, továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak –, hû szemû fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honan jött rám a bátorság ilyes-mit leírnom, ma se tudom.
A nevelõnõ persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.
Que c’est que tu veux? – kérdezi tõlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelõnõ, ha már csak messzirõl látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.
– Mon pauvre garcon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. – Ehbien, tu ne sais pas ce qu’ il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nõ lehetett. – Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? – S úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebbõl legalább nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következõt:
Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az õr naponta csak kétszer megy el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kusáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el kell képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta még érezni lehetett az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetõen hazudtam valamit – anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nõket.
Ettõl számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörû hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakás ablakait a nagy hõség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdõjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s õ ködülte szemekkel magához ölelt.
Mindössze ez a két említésre méltó, bár belátom, elég esetlen kalandom volt a nõkkel fiatal koromban. A többi szóra sem érdemes. Elhanyagoltam õket. Csak nevettem azokat, akik lihegnek utánuk… S mindenféle ormótlan dolgokat gondol-tam róluk, például ilyeneket: hogy milyen büszkén üldögélnek õk a vendéglõkben, magasra emelve fejüket, holott tudok én róluk egyebet is. És így tovább. Az ember dolgát velük meglehetõsen egyszerûen fogtam fel. (Már ahogy némely fiatalember szokta is.) A dolog velük egyszerû – gondoltam magamban.
Ehelyett az ételek kezdtek mindjobban érdekelni – különösen mikor utazásaim során új meg új világok nyíltak meg elõttem. Egy ismerõsöm, Piet Mengs tábornok, egyszer a fülem hallatára azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy az embernél nincs nagyobb disznó, mert mindent megkóstol… nos, nekem épp ellenkezõ a felfogásom. Mert épp ezáltal jött rá a föld minden ízére és hasznára – másrészt meg vagyok gyõzõdve róla, hogy aki a népek lelkét meg akarja ismerni, annak mindenekelõtt ennie kell az ételeikbõl.
S így tettem én. De nincs is az a szárított ürühús, s lett légyen oly borsos és égetõ, mint a Szahara homokja, én akkor is megettem. Nem is szólva arról, ha végigment az ember valami bazáron, ahol a népkonyhák nyílt tûzhelyei vannak, és mindenféle pecsenye pöfög, vagy Perzsiában, a pástétomsütõk dagadó tésztái közt – a mohamedánok tésztái igazán nagyszerûek. De remekül is készítik, ízlésesen és ragyogó tisztán, ragyogó kötényben és forró bronzokon – s az ember úgy eltelik az illatával, hónapokig nem tudja feledni. Én bizony képes voltam naphosszat ott ülni, ha nem volt más dolgom. Ez volt a pihenésem. Mert szebbet én elképzelni se tudtam, mint ezt a nyüzsgést, az idegen színességet meg a mozgást, meg a nyelvüket és nevetésüket, amelyet nem értettem. S ha mindez mégiscsak megzavart, hozattam valami ételüket, s folytattam a merengést.
….
Útközben azonban ötletem is támadt.
Eh, én eszem itt még vacsora előtt is valamit – gondoltam magamban –, s minthogy éppen a Posilippo tájékán, betértem hát ide valahova. Közvetlen a víz partján volt ugyanis egy kis kellemes kocsmaféle künn a gáton, ahol úgysem igen jár ember ilyenkor, nagy csend is volt hát körülötte, s ez mind nagyon hívogató volt. – S ott olasz legényekkel jól meguzsonnáztam. Valami olcsófajta kagylót ettek, kevés fehér kenyérrel, és bort ittak rá: rögtön csatlakoztam hát hozzájuk. S igen kellemesen elbeszélgettünk. A kagyló kotyogott a vízzel telt vedrekben, amint megöblögettük, s minden olyan tiszta volt körülöttünk: a kõgát, amelyen ültünk, a tenger meg az élet – s olyan barátságosak a szívek. S hozzá nemsokára vörösen ment le a nap a Posilippóval szemben.
No, ez jó is volt, szép is volt – gondoltam magamban. S nagyokat nyújtóztam. S minthogy mindig híve voltam egy kis alakoskodásnak: azt képzeltem tehát, hogy én most nem is én vagyok, hanem valami lankadt világutazó, aki pihentetni megy a szívét, meg ilyesmit. Kifizettem tehát a fiúk italát is, amire azok felálltak tiszteletemre. (Az olaszok szeretik a hókuszpókuszt.)
Csakhogy gyanítom, hogy ez a kagyló okozta vesztemet. S ma is ezt az uzson-nát tekintem a bajom elõtörténetének. Mert akkor este már semmi sem ízlett, s hiába volt ott a nagyszerû vacsora. Valami hidegség volt a gyomromban a sok tengeri vacaktól.
…
S ez a baj vezetett aztán a házasságomhoz, meg vagyok gyõzõdve róla. Részben: hogy e lakomán megutáltam kicsit az embereket. Hogy úgy telizabálták magukat, s velem semmit se törõdtek.
Mert van az úgy, hogy az ember minden tapasztalata ellenére is hirtelen megsértõdik, mikor a bajban úgy száguld el mellette a többi, mint a rohanó szekér, s vissza se néz rá. Az ilyesmi fáj az embernek. S különösen az evés körüli sérelmeit veszi némelyik a szívére – s nemcsak a gyerekek, errõl szó sincs, komoly dolog ez, akárhogy lekicsinylik is a fontoskodók. Nékem volt például egy jó kartársam, egy Gerard Bist nevû kapitány, akinek ha elrontották az ebédjét, valósággal melankolikus lett.
– Minek él akkor az ember – magyarázta nekem. – Az ember hónapszám be van zárva egy tetves hajóra, mint valami börtönbe, s annyi öröme se legyen, hogy egy kis rendes ételt ehetik? – Igaza volt. S mármost, hogy én még külön is meg voltam sértve, azt gondolni lehet. Mert ha ez sincs, akkor mi legyen ezentúl? Én, aki mindig zabolátlan voltam. S most tessék óvatosnak lenni, diétákon élni – járni a kórházakat meg a javasasszonyokat… Még a pontozást is megpróbáltam, iste-nemre, Japánban, meg a számokkal való gyógykezelést. Egyszóval mindenfélét, de hiába. Mikoris egy úgynevezett pszichoanalitikushoz kerültem. S lehet, hogy ennek köszönhetem én még nagyobb szerencsétlenségemet.
– A nõk – mondta nekem ez a pszichoanalitikus –, a nõk. – És jelentõsen pislogott a szemembe.
Hát jó, a nõk, nézzünk körül. De még ezt se kellett, hisz épp akkor ismerkedtem meg a késõbbi feleségemmel.
Francia lány volt, nagyon kacér, nagyon csiklandós, sokat nevetett, s fõként rajtam, s épp ilyenkor annyira, mintha csiklandoznák. Viszont engem õ Douc-Douc bácsinak, Dodónak, Cric-Cracnak meg Cros-Crosnak nevezett, éppen a nevetésem miatt, amely, mint mondá, valósággal robbanásszerû, meg medve bácsinak, mondván, hogy oly mulatságos látni, amikor a szalvétám két csücske eláll a fülem mellett vacsora közben. S csak úgy lubickolt örömében, mint a malacok. Én ugyanis a szalvétámat csakugyan megkötöm hátul a nyakamnál – magam se tudom, mért? – régi szokásból.
…
Ha tetszik nekem, elveszem, mit okoskodjak annyit? – gondoltam én. A tengerészek ugyanis távolról sem oly aggodalmasak ebben, mint a szárazföldi fajta – ezt azért mondom, mert láttam eleget, mennyit tanakodnak az ilyenen, amíg elszánják magukat. De mi?
Én folytonos életveszélyben vagyok – s különösen akkoriban, de nemcsak a tengereken, elég veszélyes levantei gavallérokkal voltam én akkor összeköttetésben, mit veszõdjek tehát olyan kicsiséggel, hogy fog-e majd szeretni a feleségem, vagy hû lesz-e hozzám, amíg nem leszek otthon? Az asszonyok különben se hûek, különösen a kapitánynék, ez hozzátartozik a dologhoz.
Vettem hát neki egy csomó karkötõt meg nyakláncot, és elvettem feleségül. Mert mi tengerészek sokáig udvarolni se szeretünk. Volt egy kartársam, aki csak így udvarolt:
– Andiamo a letto – mondta mindjárt az elsõ esti séta után a hölgyének. S volt olyan, akire épp ezzel hatott. Ha nem mindjárt, két hét múlva. Kár ezen megbot-ránkozni, az élet ilyen. Persze, nem szép tõlem, hogy épp itt hozom ezt fel, de mit teketóriázzak? Én akkor ilyen voltam. Nekem a házasság sem volt akkor nagyobb szentség, mint a sárgarépa, mondjuk. A szentségeken rég túl voltam – vagy azt hittem legalább. (S hogy aztán ez mégsem egészen úgy volt: épp errõl szól ez az életírásom.)
Egyszóval, elvettem. S azt hiszem, mindjárt volt is egy kis ügye neki, s röviddel az esküvõnk után – én legalább így vettem ki a jelekbõl. S nem állítom, hogy nagyon jólesett ez a gyorsaság, de túltettem magam rajta. Mert azt mondtam ma-gamnak: kár kicsinyeskedni. Úgysem vagyok én hozzászokva olyan asszonyokhoz, akik csak az enyémek – s most járjak utána, leselkedjek, szerezzek bizonyítékokat. Mi az ördögnek? Ha nem most, megteszi máskor. Már hogy is ne tenné? Távol vagyok hónapokig vagy félévekig esetleg – lehet emberfelettit egy emberi lénytõl követelni? Hogy évekig egyedül epekedjen? Ha pedig folyton csak epekedik, akkor már nem is tudja olyan énekes-szépen azt mondani:
– Veux-tu obéir? – S akkor már nincs is örömöm benne. – S bár, mondom, nem csináltam ebbõl nagy ügyet, azért feljegyzem, amit errõl az első esetérõl tudok, nem mintha különösen érdekes volna, de mert mindennek, ami elsõ eset, kicsit több jelentõsége van, úgy vélem. De másért is teszem. Hogy fogalmat adjak azokról a körülményekrõl és viszonyokról, amelyekben a feleségem azelõtt élt, illetve megértessem, micsoda sültbolond lettem volna, ha mindezek ismerete után aggodalmam támad a feleségem hûsége miatt.