SZEMTŐL SZEMBEN – Beszélgetés Koncsol Lászlóval

Sikerkönyvek nyomában
* Jó másfél évtizeddel ezelőtt született meg benned a gondolat, hogy könyvsorozatot indítasz, melyben megidézed a múltat és a félmúltat. Tudomásom szerint lényegében ellenszél nélkül indult a sorozat. A Kalligram Kiadó példásan teljesítette eddig azokat az elvárásokat, amelyek ebből a nagy merítésű programból rá várnak. Eredetileg harminc kötetre tervezted a Csallóközi Kiskönyvtárt, ma viszont már túl vagyunk ezen a számon. Hogyan értékeled ezt a példátlan sikert, és akadt-e olyan kötet, mely a kiadóban várja a feltámadását?

– A közelmúltban jött ki sorozatunk harminchetedik darabja, az Egyházlátogatások és közgyűlések (A Komáromi Református Egyházmegye Canonica Visitatiói és közgyűlései, 1827–1832). 2008 végére eddig jutottunk el.

A sorozat tervezésekor harminc kötetre voltam bátor, így mértem föl az előttem derengő anyagot, de három-négy év múltán kiderült, hogy akár 100-120 kötetet is ígérhettem volna, mert rengeteg nyomtatott és főképpen levéltári anyagot föl lehet kutatni és meg lehet íratni erről az északnyugati magyar nagytájról.

Ellenszél nem fújt, Szigeti László, a Kalligram vezetője ujjongott tervem hallatán, maga is törzsökös csallóközi ember és kíváncsi természet lévén, s a sorozat építésében szabad kezet kaptam tőle. Az és úgy jelenik meg a Kiskönyvtárban, amit és ahogy beviszek a szerkesztőnek. Egy személyben vagyok a sorozat motorja és fékje. Minden magánéletem lehetőségeitől függ, s a gond is ebben lapul. Jóllehet a lélek kész, mondom az Üdvözítővel, de a test, a szó tág értelmében véve, gyakran erőtelen. Mindjárt a kezdet kezdetén betört hozzánk a kór, s már Ipolyi Arnold könyvét, a Csallóközi úti-képeket is klinikai várókban ücsörögve, rémült betegek kavalkádjában szerkesztettem. A harc jelenleg négy arcvonalon zajlik. Az egyik hitvesemért, a másik saját mondandóim kibeszéléséért, a harmadik három éven át, majd mint gond Egyházamért, a negyedik éppen a Csallóközi Kiskönyvtárért dúl naponta. Egy szó mint száz, tizenhat éve az élet nagy szimultánját játszom. Közben öregszem is, és tartok tőle, hogy a haldokló Bartók Béla sóhaja szerint magam is tele tarsollyal kell majd búcsút vegyek az élettől.

1992–93-ban évi négy kötetről álmodoztam, az épp akkor formálódó kiadóval így állapodtunk meg, s egy ideig ilyenformán voltunk sikeresek. Akkor a kedvező gazdasági és társadalompolitikai klímában még ment is volna a dolog, de jöttek a bajok, egy-két fontos ember, akinek munkájára nagyon számítottam, cserbenhagyott, s vissza kellett rántanom lovaim zabláját. Gyors csézámból kifogtam és szénásszekér elé kötöttem őket, most azt vontatják kátyukon át, el-elakadva. A fentiekkel azt próbálom megmagyarázni, hogy miért nem csak harminc, és miért nem, mondjuk ötven-hatvan köteténél tartunk a sorozatnak.

Ma már a kiadók is egyre súlyosabb feltételek közt működnek, támogatóik szűken mérik a pénzt, olvasóik száma gyérül, s kezdem félteni sorozatomat.

A kiadóban egyetlen kézirat sem darvadozik, csak én várok, illetve készítek a polcaimon fekvő latin, angol és magyar kéziratokból mintegy harminc további kötetet. Azok kedvéért sorolom fel őket, mintegy sorozatszerkesztői végrendeletképpen, akik esetleges magáncsődöm után folytatni szeretnék a sorozatot.

A református vizitációk most megjelent kötete csak része annak a mintegy nyolckötetnyi 1815–1848-as anyagnak, amely a Dunántúli Református Egyházke-rület levéltárából, Pápáról fénymásolatban hozzám került. Ki akarom adni a szentmihályfai és az egyházgellei r. kat. plébániák Canonica Visitatióit két nyelven (lati-nul és magyarul) egy-egy kötetben. Öt éve jelent meg Vörös Ferenc névtani munkája két csallóközi és két Nyitra-vidéki község családneveiről, s 2010-re tervezzük a kutatónak a négy település személyneveiről írt tudományos munkáját. Ág Tibor készíti elő Bartók Béla csallóközi gyűjtésének összehasonlító tudományos földolgozását, Nagy Iván pedig Szomjas-Schiffert György hatalmas terjedelmű, minden népzenei műfajra kiterjedt csallóközi anyagából szűrte ki kedvenceit, a dudanótákat. A Horváth–Telekiné szerzőpáros foglalta kötetbe a hét csilizközi település földrajzi neveit, s várom, hogy ők vagy mások a csallóközi dűlőnevek anyagát is asztalomra teszik; át kell őket mentenünk az időkön, mert ezt az értékes nyelvi és történelmi értékű anyagot a társadalompolitikai, etnikai és egyéb változások, az erőszakos beavatkozások kiradírozzák az emberek tudatából. A közelmúltban kaptam meg Földes Joákim csukárpakai középbirtokos XIX. századi gazdasági naplóját csonkolt szöveggel. Az anyag így is értékes, de keressük az eredeti kéziratot, s akkor fiának, Gyulának két másik anyagával együtt közrebocsátjuk. (Gondolom, észrevetted, hogy amióta a sorozatot elindítottuk, életem jórészt nyomozásokkal telik, kéziratok, rég megjelent, nagyon kevés helyen található munkák után kutatok.) Már szűrni kezdtük a mindenkori alsó- és felső-csallóközi sajtó köz-leményeit, mert ezek a szövegek meglehetős hitellel adnak számot a múlt század regionális életéről, s két-három kötetet is el tudok képzelni belőlük. Végül, de nem utolsó sorban egy izgalmas felekezettörténeti dokumentum sejlik föl a látóhatáron az ellenreformáció idejéből. Jó lenne kiadnunk a Borovszky-féle Pozsony, Komárom és Győr vármegyéket, Bél Mátyás Pozsony vármegyéjét, mert ezek a régi munkák fizikailag vagy nyelvileg (latin!) csak kevesek számára hozzáférhetők, s ez már további hat kötet lenne – és sok minden mást. Várom Somorja város okleveleinek Kisfaludy-féle gyűjteményét egy ifjú történészünktől, s ha minden bejönne, már a sorozat hetvenedik kötetéhez jutnánk. Van már tudományos intézetünk, van egye-temünk, és más bel- és külföldi bölcsészkarok is képeznek számunkra szakembere-ket, hát csak lesz, aki az egyszer lehanyatlott zászlót fölemeli, és meglobogtatja.

Példátlan sikert mondtál. Igen, valóban példátlannak látszik, mert tudomásom szerint a Csallóköz az egyetlen olyan történelmi összmagyar nagytáj, amelynek ilyen terjedelmű regionális, az élet minden területét bemutató könyvsorozata született, illetve születik, minden tudományos háttértámogatás nélkül, 2006-ig egyet-len csallóközi település, a diósförgepatonyi termelőszövetkezet, majd a községi önkormányzat szerény havi apanázsa mellett. 2006 végével, az új patonyi önkor-mányzat döntésével ez a támogatás is megszűnt, maradt igen szerény nyugdíjam, amelyből élünk és dolgozom.

* A sorozat kötetei (a történelmi, irodalomtörténeti, helyi, néprajzi és kulturális vonatkozású munkák kivételével) meghatározó módon az egyháztörténet fogalomkörébe tartoznak. A forrásművek kéziratainak fontos hányadát a Dunántúli Református Egyházkerület Gyűjteményeiben, Pápán őrzik. Mivel a sorozatban a felekezettörténeti tárgyúakon kívül más jellegű művekkel is foglalkozunk, azt kérdezném még, hogy mi volt számodra a vezérelv, melynek alapján a kiadó vagy a lektorok meghatározták a kéziratok sorrendiségét s a kötetek tartalmát?

– Legyünk pontosak: felekezettörténettel a sorozat eddigi harminchét köteté-ből csak kilenc foglalkozik. A nagyfödémesi Historia Domus a település katolikus múltját tükrözi, Sill Aba Ferenc remek Csallóközcsütörtök-monográfiájában szintén erős hangsúlyt kap a helyi r. kar. plébánia múltja, Kocsis Aranka a vajkai érseki nemesi székről írta kismonográfiáját, s helyezte a régi hagyatéki leltárak gyűjtemé-nyének élére, Ipolyi Arnold pedig, a későbbi besztercebányai és nagyváradi r. kat. püspök természetszerűleg főképp a Csallóköz régi, román és gótikus stílusú r. kat. templomait írta le a levéltári anyagok alapján megfogalmazott történetükkel együtt. A Csallóköz településeit enciklopédikusan bemutató háromkötetes munkámban a községekben honos vallásfelekezetek (katolikusok, reformátusok, evangélikusok, zsidók) önreflexióit is hoztam, mert csak velük teljes a falvak, majorságok és városok történelmi képe. A dunaszerdahelyi zsidó hitközség történetét az Izraelbe kivándorolt Engel Alfréd írta meg odakint, s mi a könyv magyar részét vettük át. Ígéretünk volt arra, hogy a komáromi és gútai zsidó hitközség útját is földolgozzák nekünk, de az idős úr, aki vállalkozott rá, örökre elpihent. Kúr Géza két egyháztörténeti munkája új kiadás, egyikük eredeti példánya egy padlásról került hozzám, tépett oldalait máshonnan pótoltuk, Czibor Józsefé a deáki gyülekezet történetéről úgyszintén második, de kiegészített kiadás. Thury Etele regionális egyháztörténeti monográfiájának első kötete 1918-ban jelent meg először Pápán, azt adtuk ki újra, de második részét kéziratban őrizték; kiadására Kiskönyvtárunkban a Kalligram vállalkozott először, 1998-ban. Valesius Antal János 1725–1740-es esperesi leveleit Kúr Géza fia őrizte az Egyesült Államokban, tőle szereztük be (miután évekig tartó nyomozás árán megtaláltuk) az eredeti kézirat fénymásolatát, s adtuk ki Csémy Lajos prágai professzor alapos, saját kutatásokra épülő előszavával. Az egyházmegyei vizitációk és közgyűlések 1815–1848-as jegyzőkönyveit valóban a pápai Gyűjtemények őrzik, onnan kaptam meg őket sok-sok esztendeje fénymásolatban. Már rég meg kellett volna jelennie az egész hatalmas anyagnak, de mindig új és új akadályok jöttek elém, s most, hogy életidőm rövidül, évi két kötet elő-készítésén gondolkodom. Az négy év, s annyi talán még belefér öregségembe. Igen, ez a forrásanyag valóban Pápán buzogott föl nekünk.

Vezérelvünk akkor kristályosodott volna ki, ha a Kiskönyvtárt egy tudomá-nyos intézmény kezdi szervezni, s már az indulás előtt minden kiadandó mű a rendelkezésünkre áll, ha van olyan elkötelezett csallóközi szakember, aki minden regionális anyagot begyűjt, és készenlétben tart. Talán észrevetted, hogy a Kis-könyvtár szerzői közt meghökkentően kevés a csallóközi gyökérzetű tudós, gyűjtő, kutató, hogy messziről jött emberek szolgálják ezt a régiót.

„Gyüttmentek”, mondják ránk ajkbiggyensztve a gyökeres csallóköziek, s a jelek szerint nem is tolonganak a munkánk gyümölcseit árusító piacokon. Együtt tartott kész és ismert anyag híján a művek alkalom és lehetőség szerint áramlottak általam a kiadóba. Lektoraim nincsenek, ha kell, magam vállalom ezt a szerepkört. Kiváló szerzőink szinte hibátlan munkákat adnak le, ők konzultálnak is a szakma embereivel, apró problémákat pedig könnyen megoldok. Mindezek ellenére és velük együtt örömmel tapasztalhatja bárki, hogy apró foghíjakkal, amelyekről fenn mint pótolandó anyagokról szó esett, a régió egyre komplexebb történelmi képe raj-zolódik elénk. Ahhoz képest, ami a Csallóközről húsz-huszonöt évvel ezelőtt itt-ott olvasható volt, ma már rengeteg tudást begyűjthet az, akit az ilyesmi érdekel. A kiadó szerkesztőjére leginkább a kötetek adminisztrálása hárul, s nekem ez nagy segítség, mert az a viszonylag kevés levelezés, telefonálgatás, utazás is leterhel, pénzemet és időmet fosztogatja.

*„Nemzetünk és régiónk népe ismerni akarja múltját, egyre átfogóbb és rész-letesebb történelemtudásra vágyik…!” – olvashatjuk a legújabb kötet belső borítóján. A nemes szándékokat és elvárásokat olvasva, szeretném megkérdezni, hasonló kutatásokat más egyházak is folytatnak-e, és milyen eredménnyel?

– Ma már nem vagyok olyan biztos abban, amit sok évvel ezelőtt a sorozat fülszövegében megfogalmaztam. Nemzetünk és régiónk magyar polgárai közül múltunk csak keveseket érdekel. Sokszor érzem úgy, hogy a sorozatot egyetlen ember, Lelkes Vince örömére szerkesztem, ő volt évekig Diósförgepatony tanácselnöke, majd polgármestere, ő fogadott be 1985-ben, s bízott meg azzal a munkával, amelyből a Csallóközi Kiskönyvtár kilombozódott; ha nem ő, sorozat sincs, csak sűrű homály a régió múltja körül, mélyén és fölött, alighanem mindörökre. Amit más felekezetek képviselői a csallóközi plébániák és iskolák életéről föltártak és megírtak, az eddig a sorozatban meg is jelent, de újabb szövegek nem kerültek elő. El tudnék képzelni egy csallóközi tárgyú latin–magyar oklevélgyűjteményt, Házi Jenő regesztagyűjteménye alapján összeállíthatná valaki, s abban számos r. kat. egy-háztörténeti anyagot találnánk, de erre a herkulesi feladatra már nem vállalkozhatok. A fent említett, terveim közt szereplő r. kat. vizitációs anyagot is én vagyok kénytelen tető alá hozni. „Nincs emberem”, mondta a bethesdai béna ember, és ezt mondom magam is. Ha a Megváltó segít, és bejutok a tóba, ahol életem egy icipi-cit meghosszabbodik, ezt az ügyet is sikerre viszem. Sok fontos plébániája van a régiónak, de vizitációk földolgozásához latinul tudó szakemberekre volna szükségünk. Úgy látszott, lesz egy kiváló munkatársam, de csöndben kilépett vállalkozásunkból. Megkaptam fénymásolatban a vásárúti plébánia Rudnay-féle vizi-tációs jegyzőkönyvét, amely Vörös József plébános könyveinek címjegyzékét is tartalmazza 337 tételben, 1830-ból. Ipolyi írta róla bő két évtizeddel később: „Az egyház sekrestyéje felett levő emeletes oratóriumban meglepőleg dús tartalmú könyvtárt nyitott fel előttünk az érdemes lelkész úr, mely gondja alatt műértőleg felállítva és lajstromozva, itt igen alkalmatos helyen, mint az egyház és plébánia könyvtára őriztetik…” (Csallóközi úti-képek, 48–49. 1.) Meg kellene keresnünk a régió ferences kolostorainak krónikáit, hogy kiadjuk őket. Talán majd valaki, aki utánam jön, és legalább olyan bolond lesz, mint én voltam, megteszi ezt.

* A kutatások terén érvényesül-e valami közös szándék, és eredménnyel járnak-e ezek a kutatások?

– Akik eddig hallgattak csábító szavaimra, mint Ág Tibor, a nyitrai Horváth– Telekiné páros, Nagy Iván, Takács András, Vörös Ferenc, Liszka József, ők eredményesek voltak. Mérhetetlenül nagy eredmény az, hogy egy magyar nagytájról, amelynek az volt a híre, hogy zenés-táncos népművészete rég kihalt, kiderült, hogy népdalai és -táncai, éjjeliőr-kiáltásai és dudanótái nem enyésztek el a XX. század öregeivel a csallóközi temetőkben. Bartóktól Ág Tiboron, Szomjas-Schifferten át Takács Andrásig csupa-csupa kívülről jött ember, fonográfra és magnószalagra, majd papírra mentették őket. Vörös Ferenc már nagy névtani szintézisének első részével is magyar nemzeti tudományos rangra és hírnévre jutott, Szomjas-Schiffert pedig a csallóközi virrasztó nóták (órakiáltások) új, szerzőileg ellenőrzött második kiadásával tárt a közösség elé, ez olyan középkori zenei reliktumanyag, amely önmagában is szenzáció. Hatalmas csallóközi népzenei anyaga hidat képez Bartók és Ág Tiborék gyűjtése között, s az ő hídja igen erős. A sorozaton kívül is jelentek meg népzenei anyagok; Nagy Iván Balony, Ág, a győri Barsi Ernő és szerénységem Diósförgepatony dalait gyűjtötte egy-egy könyvbe. Egy szó mint száz, kiderült, hogy él még a csallóközi néptánc és népzene.

* Milyen a visszhangja az ilyen jellegű kiadványoknak? Az sem mellékes, hogy a könyvterjesztés, beleértve a bolti árusítást is, milyen sikerrel teríti ezeket a műveket, s vannak-e részetekről elvárások a terjesztővel szemben?

– A kérdés második felével kezdem. A terjesztés ebben a félig elsorvadt felvidéki magyar hálózatban helyt próbál állni, látom a könyveket, amerre olykor megfordulok, a pozsonyi, a szerdahelyi, a komáromi könyvesboltban, eleinte a győriekben is, de az árusok erejéből többre aligha futja. Különböző csatornákon fo-gyogatnak is a példányok, rákérdezek a boltokban, de egy valami hiányzik, egyfelől a szerző, a szerkesztő, a kiadó, másfelől, a láncolat vége felé az olvasó kapcsolatából: a közvetítő, a médium, a napi, a heti és a regionális sajtó láncszeme.

A sorozatot a lapok süket csöndje öleli magába. Kértek tőlem néhány interjút, mint most Te is a Szemlében, s írt is róla sok évvel ezelőtt egy mély elemzést egy magyarországi folyóiratba Mák Ferenc, de sajtónk a sorjázó kötetekről nem vesz tudomást. Kíváncsi volnék egy bibliográfiára, de gyanítom, hogy az sem mutatna ki többet, mondjuk, tíz recenziónál. Ráadásul ötöt-hatot én írtam meg tavaly álnéven, nem a magam dicsőségének hizlalására, hanem kínomban, hogy legalább egy-két fontos könyvre fölhívjam az olvasók figyelmét, de azokból sem jelent meg mindenik. Még a regionális sajtó, a Csallóköz című hetilap sem méltatja figyelemre a könyvsorozatot, amely pedig éppen az általa felügyelt nagytáj múltját méri föl. Még arra sem vállalkozik, hogy egy-egy új kötet megjelenéséről hírt adjon, mondjuk, így, ilyen magas intellektuális szinten: „Megjelent a Csallóközi Kiskönyvtár új kötete. Címe ez és ez, szerzője XY, kiadta a Kalligram, terjedelme, ára ennyi és eny-nyi, kapható a könyvesboltokban és a kiadónál. Az sem segített, hogy a kiadó a sorozat néhány kötetébe, a megfelelő egyeztetés után belenyomtatta: „Médiapartner a Csallóköz c. hetilap.” Egy hetvenhárom éves ember már ne harapja el a nyelvét: amikor a Kalligram igazgatója megkérdezte a lap tulajdonosától, miért hallgatnak, azzal válaszolt, hogy nem bolond propagandát csinálni konkurensének, a Kalligramnak. A politika és a közélet megosztottságán siránkoznak, dolgoznak is keményen és derekasan a megosztáson, s amikor az elméket, érzelmeket, indulatokat egyesítő kultúra erősítéséről, a magas kultúra termékeinek terjesztéséről lenne szó, maguk is – ezen a terepen is – az árkokat és szakadékokat mélyítgetik. Tudnám ezt nagyon pontos jelzőkkel minősíteni, de durva lennék, s az ítéletet inkább az olvasóra hagyom.

A Csallóköz aránylag kevés kiemelkedő szellemet adott nemzetünknek, ezért az is motivált, hogy fölfakasszam számára a történelmi önismeret forrásait. A vállalkozáson, mint jeleztem, főképpen más tájegységek szülöttei dolgoznak. A régió múltja, mely olyan, amilyen, gondoltam, elemzésekre, önvizsgálatra és szellemi építkezésre serkenti a régió népét. Olyan álmom is volt, javaslatot tettem rá nem egy helyen, hogy az iskolákban és településeken alakuljanak történelmi olvasókörök, amelyekben a könyvek tartalmát megbeszélik, hogy az anyag már a gyerekek tudatában élni és hatni kezdjen, és élő hagyománnyá váljék, de ilyenekről sem hallottam. Bár én volnék süket rá!

Nevezzük kisebb tragédiának, hogy a bukott rendszerben, amikor az emberek többet olvashattak, ez a sorozat, mint magad is tudod, hiszen kiadót vezettél, nem jelenhetett volna meg, míg most, amikor szabad az útja, célba vett olvasói egészen más gondokkal, másfajta célokért küzdenek, az ifjúság pedig számítógépes játékokkal, internettel, maroktelefonnal, pornóval játszadozik, és messze elkerüli a könyveket. Van a Csallóköznek mintegy 124 települése, minden községnek van köz- és iskolai könyvtára, parókiája és/vagy plébániája, papja, egy vagy több pedagógusa, néhány vagy számos értelmiségi embere, községi hivatala, polgármestere, tanácsa, s az ember elvárná, hogy legalább ezek az emberek és intézmények fölszippantsák a múltjukról szóló könyveket.

Mélyen bennem él révkomáromi testnevelő tanárom, az olimpikon Sarlós József finnországi élménybeszámolója. A két háború között utazgatott északi rokonainknál, s elmondta, hogy minden tóparti tanyán gazdag házikönyvtárt látott, s minden kötet magán hordozta az olvasás ujjlenyomatait. Társadalmi lemaradásunk egyik tünete, egyszersmind oka is a könyvek iránti közönyünk. Mutatok egy-egy nálam levő példányt alkalmi ismerőseimnek, csallóközieknek; ámulva kérdik, hol lehet ezt megvásárolni. Mondom, leginkább a piacokon, a zöldségboltokban, a fokhagymától balra, de azért a könyvesboltban is megpróbálhatják. Hogy egyházamat se kíméljem, mindjárt a kezdet kezdetén kiadtunk egy egyháztörténeti munkát, Kúr Géza könyvét a régi egyházmegyéről. Abból indultam ki, hogy a volt rendszer évtizedeiben s az előző vérzivataros, impériumváltásos, lakosságcserés, deportálásos, szilenciumos időkben ilyen munkák kiadásáról nem eshetvén szó, a lelkészek és a műveltebb, a gyökerekre is kíváncsi hívek kapva kapnak a könyvön. Mintegy két évig hirdettük megjelenését minden világi és egyházi csatornán, de a nagy állományból alig néhány darab fogyott el. A végén beültem a Kalligram kisbuszába, s három nap alatt bejártam a Komáromi Ref. Egyházmegye parókiáit, mintegy ötvenet Somorjától Dunamocsig, Búcsig és Bátorkesziig, hogy mint a hajdani vigécek túladjak az állományon, amelynek raktározásáért a kiadó nagy pénzeket fizetett. Jót akartunk az egyháznak, s a kiadó kis híján belerokkant. Állítólag ma is majdnem ugyanilyen a könyveink fogadtatása. Csodálom, hogy a kiadó szóba áll velem, ha ilyen kéziratokkal kopogtatok ajtaján. Eszembe jut tallinni tapasztalatom. Az 1970-es évek elején jártunk négyen észt rokonaink fővárosában, ahol elmondták, hogy minden klasszikus és modern nyelvből fordítanak észtre, csak egy fájdalmuk van, hogy szanszkritra nincs több műfordítójuk egynél, hogy a nagy orosz könyvkiadók tőlük kérnek szakmai tanácsokat és tippeket, s amikor benyitottunk egy könyvesboltba, olyan tumultust láttunk, amilyenre akkortájt idehaza csak egy-egy hiánycikk váratlan fölbukkanásakor volt példa. Vitték a megtizedelt-harmadolt kis nép emberei a könyvet, mint a cukrot vagy a sót, aztán kivívták függetlenségüket. Méltóságukat nem utolsósorban műveltségükből merítették és növelték. Műveltségükből és hagyományaikból, például dalosversenyeikből meg a Kalevipoegból. Kazinczyék alapozták meg nemzetünk legújabb kori fölvirágzását a nyelv, az irodalmi formák fejlesztésével és történelmünk föltárásával, de a közvetítő fórumok munkája nélkül minden erőfeszítésük hamvába halt volna.

Ez a közöny kiváló emberek századokra szóló szellemi teljesítményét veszi semmibe. Nem rólam van szó, én mint a sorozat felelőse csak egyik szeme vagyok a láncnak, amely a terméket a szerzőtől a virtuális olvasóhoz eljuttatja. Ha sajtónk, pedagógusaink, papjaink, könyvtárosaink, népművelőink, a felsőoktatás vizsgáin átevickélt emberek ignorálják ezeket a könyveket, ha szellemi érdeklődésük csak az államvizsgáig tartott ki, s alászáll figyelmük az efemeridákra, megérdemeljük végzetünket, mely a kertjeink alatt kísért. A könyv tartós iparcikk, előbb-utóbb csak elfogy a polcokról, ha nem másként, leárazva, de ha száz év múlva egy művelődéstörténész a felvidéki magyarság kultúráját akarja majd kutatni, először a sajtóhoz nyúl: mit termeltek szellemi műhelyeink, milyen könyveket kínáltak kiadóink, hogyan fogadta őket a szakma és a közönség?

Lapjaink szerint szinte semmi sem történt. Az indok: az embereket csak ez érdekli, a lapot csak így lehet eladni. De akkor minek a sajtó? Hogy néhány ember jól-rosszul megéljen belőle? Közben azt nem hiszem, amit mondanak, mert ha a vásárban selejtet kínálnak a népnek, azt kénytelen megvenni. Mi mást vegyen? Az olvasók mély megvetéséről, szellemük gondosan megindokolt, koncepciózus züllesztéséről van szó. A sajtó főfeladata a tájékoztatás. Minek nevezzük, ha a felvidéki magyar alkotó emberek teljesítményeiről nem tájékoztat?

* Személyes ügyben is hadd kérdezzelek! Talán nem tévedek, ha azt firtatom, az illusztris kiadványok közül, több kötet szerzőségét vállalva, megszülettek A Csallóköz városai és falvai című munkád kötetei. A nagy kérdés, vajon rátalált-e, rátalálnak-e az olvasókra ezek a kötetek?

– Vásárolják őket, és úgy tudom, hogy ez az alsorozatunk lényegében el is fogyott. Ami keletkezését illeti, úgy éreztem, hogy rendezni kell a mintegy ezer éve alakuló, kristályosodó, pusztuló, majd újjászülető, sorvadó, összeolvadó és újra különváló csallóközi települések földrajzi-történelmi kuszaságát. Itt volt például a spontán helyi és a Trianon meg Párizs utáni szlovák névváltoztatások sorozata; az ember hovatovább eltévedt a folyton változó, a történelem elrejtésére hivatott településnevek között. Emlékszünk még a közelmúltra, amikor a felvidéki magyar sajtó is csak szlovákul nevezhette meg magyar településeinket. (Úgy látszik, az országos politika ismét ebbe az irányba próbál bennünket szorítani.) Azonkívül a három kötet dióhéjában az egész régió világi és egyháztörténete benne rejlik, hely- és iskolatörténet, statisztika, jelzésekben a fontosabb csallóközi családok galaxisa, népi és műépítészet, összességében a történelmi nagytáj enciklopédiája 1446 oldalon. Ezek az anyagok a községi, iskola- és más krónikák történelmi alapvetéséhez is nélkülözhetetlenek. Mint az egész Kiskönyvtárt, úgy ezt a három kötetet is szolgáltatásnak szántam a Csallóköz magyarjai részére. A három kötet párlata mindannak, ami a sorozat könyveiben részletesen kifejtve olvasható, vagy fordítva, a „Városok és falvak” tömör szövegeit bontja föl és fejti ki tüzetesen a sorozat többi, eddigi harminchét és nem tudom, hány további kötete. Ha igényeim szerényebbek, ezzel a három kötettel is beérhettem volna, mert szerény, de teljes hossz- és keresztmetszetet mutat a legnagyobb európai folyami szigetről, a Csallóközről. A szövegek begyűjtése, kimásolása, számítógépbe vitele, rendezése, a latin, német, szlovák anyagok magyarítása, két korrektúrája, a három név- és tárgymutató elkészítése hatalmas munka volt, s rendkívül kellemetlen akadályok közt tudtam sikerre vinni. Vigasztal és megvidámít viszont, hogy magam is haszonnal forgatom, ha szükségem van rá, mert térben és időben mindig jól eligazít, nevek és adatok ezreit tartalmazza.

* Ady után szabadon: „Van csömörünk és nagy irtózásunk”, amikor a közvetítők közönyével találkozunk. Rá kellene döbbenniük, hogy a magyar olvasók joggal elvárnák tőlük, hogy a hat-nyolc szlovákiai magyar kiadó munkájának gyümölcsei is a könyvtárak és az otthonok polcaira kerüljenek. Kiszolgáltatottságunk közepette csak ismételhetem, hogy sértő és megalázó, amit a közvetítők gyakorolnak a magyar könyvekkel és az olvasókkal szemben. A szemetet boldog örömmel vállalják, a pornó és a bulvár megtalálható könyvesboltjainkban vagy a standokon, minden mennyiségben. Létdrámánk küszöbén föl kellene végre ismernünk, ki tudja, hányadszor a történelemben, hogy a több tudás ereje segített bennünket a kisebbségi magyarság megtartásában, s hogy az ismeret útját járva öntudattal és hűségben keresse jövőjét.

– Megkockáztatnám, hogy a könyvkiadás meg a sajtó nagy hányadánál megélhetési szellemi bűnözés zajlik világszerte. A kiirtott erdők cellulóztömegét magas nyomdatechnikai színvonalon előállított link könyvekbe és lapokba ömlesztik. (Két évig egy modern nyomdában dolgoztam, tudom, mennyi papírt, festéket, emberi munkát, kémiát zabál föl egy színes lapszám.) Női ülepek, minden irányból csupaszon vagy színes alsóneműk csomagolásában, villáminterjúk kamasz kislányokkal, akik szinte kivétel nélkül fotómodell- vagy divatbaba-pályáról álmo-doznak, testükkel, nem pedig szellemükkel óhajtanak boldogulni, olyanok helyett, akik a szellem Himalája-csúcsait méregetnék vágyakozva. Magyar és más humánszakos egyetemi előadók nemcsak nálunk, hanem Magyarországon is elképesztő hallgatói fölkészületlenségről beszélnek, az aránylag egyszerű magyar helyesírást sem sajátították el. (Mit szólnának a némethez, franciához, és pláne az angolhoz? S ha még az orosz vagy a görög betűparkot is meg kellene tanulniuk hozzá…) Ahogy a közfigyelem az emberi fejben székelő intellektusról az altestben örvénylő ösztönökig süly-lyed alá, a sajtó figyelme is úgy kúszik lefelé, nyilvánvaló kölcsönhatásban.

Egyébként velem is érdekes dolgok történnek. 1985-ben vállalt és terített fölém védőhálót az akkori diósförgepatonyi önkormányzat. Az államrendőrség su-gallatára kiszorítottak az irodalmi életből, s váltanom kellett. Odavonzottam a győri tanítóképző főiskola magyarságkutató csoportját, s együttműködésünkből nemcsak helytörténeti könyvek és tanulmányok, hanem egyéb fontos dolgok is megszülettek. A győriek nemcsak szerdahelyi és komáromi konzultációs központjukkal segítették a régió tanítóképzését, hanem főiskolájukat is megnyitották a pályára jelentkező nyugat-felvidéki diákok előtt. Előadtak a Komáromi Városi Egyetemen, amelyből aztán egyetemünk is kifejlődött. (Nemcsak abból!) Patonyi kutatásaimat könyvekben gyümölcsöztettem, egy teherrakomány könyvet szerveztem könyvtárakba, végül ottani föltárásaim ihletében született meg a Kiskönyvtár.

Kaptam Bethlen Gábor-díjat, legutóbb József Attila-díjat, kitüntetett a Magyar Köztársaság elnöke, egyéb díjakat is begyűjtöttem, a patonyi önkormányzat, legutóbb a gömöri Harkács önkormányzata is a község díszpolgárául választott, vezettem két évig írótársaságunkat, voltam három évig a Szlovákiai Ref. Egyház főgondnoka, írtam vagy húsz, és lefordítottam tizennyolc könyvet. A legutóbbi önkormányzati választások kampányában mégis olyan falragasz került a patonyi kerítésekre, hogy személyemet pedig ki kell füstölni a faluból. Nem haragudtam meg, úgy gondolkodtam a népről, mint Petőfi apostola, Szilveszter, s vártam, hogy az új polgármesternek eszébe jutok-e, és kíváncsi lesz arra a gyüttment félnótásra, aki nem vagyont gyűjt, hanem egy olyan település, illetve régió múltját tárja föl, amelyhez semmi családi hagyománya nem fűzi őt, s őket; a polgármestert és az önkormányzatot viszont annál inkább, hiszen az az ő őseik faluja. Gondoltam, meghív, hogy mutatkozzunk be egymásnak, mert nem Patonyban lakik, s nem ismerem, fogjunk kezet, váltsunk mosolyt, és nézzünk egymás szemébe. Két évig vártam erre az önkormányzati gesztusra, mindhiába. Most már nem várok, jóllehet munkámmal nem hagytam, nem is hagyok föl. Amit 1985-ben vállaltam, azt végigcsinálom; magamhoz lennék hűtlen, magamat árulnám el, ha fölhagynék vele. Sorozatomat, a Csallóközi Kiskönyvtárt is tovább építem, az Úr életem fogytáig erre a munkára ítélt. Ülök az isteni börtön rácsai között s majszol-gatom zabkenyerét.

* Minden ellenkező állításod és igyekezeted ellenére érezhetően megkeseredett számodra a múlt. Vigasztalanság óráiban derítsen jobb kedvre az a tudat, nemcsak a patonyiak, hanem a szülőföldhöz hűségesek, és nem utolsósorban az irodalmi közvélemény is, rendkívül nagyra értekeli munkásságodat.

Nem akarok a „hálás utókorra” apellálni, hisz annyira megpróbáltatásokkal terhes a mi életünk, történelmünk, hogy azt sem lehet előre megjósolni, milyen lesz életünk s munkásságunkat illetően a utókor megbecsülése. Mondhatnám, persze azt is, nem a hódolat a fontos, hanem a tények, a megszenvedett jelen, melyet vállalnunk kellett. S vele együtt az a hihetetlen áldozat, melyet nem magunkért, hanem a kisebbségi magyarság érdekében, a sorsközösség megmaradásáért vállaltunk és vállalunk… Ezzel a tudattal talán könnyebb elviselni a közönyösek gátlástalanságait is.

Derűs napokat, a jól végzett munka örömét kívánjuk Neked, s mindazoknak, akik nem önzésből, hanem a népszogálat érdekében vállalták, s vállalják azt a küldetést, melyet a Sors kimért a számukra!

Köszönöm a beszélgetést.

Fónod Zoltán