Gyüre Lajos – Ignotusról másképpen

Az 1922-ben Kassára kerülő Ignotusszal kapcsolatban meglepődve tapasztaltam, hogy a Nyugat elindítójának, korának, a magyar irodalom egyik legnagyobb esztétájának ezt a korszakát életrajzírói hézagosan, felszínesen, vagy egyáltalán nem tárgyalják. A lexikonok is csak futólag említik.  (A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918– 2004. Madách-Posonium Kiadó, 2004. Komlós Aladár: Ignotus válogatott írásai, Szép-irodalmi Kiadó,1969.) Ettől függetlenül azonban a tény tény marad: Ignotus regényesnek is mondható, kerülő utakon jutott el Kassára 1922 karácsonyán, és 1923 januárjától belső munkatársa a KN-nek tíz hónapon át. Ez idő alatt, beszámítva a bécsi tartózkodása idején a KN-be küldött cikkeit is, több mint kétszáz írása jelent meg a lapban. Ennek nagy része máig feldolgozatlan az Ignotus-irodalomban. Maga így ír erről az időszakáról: … „ a Kassai Napló köztársaságába is csak egy negyedéve tartozom”. (Áldori Károly halálára, KN, 1923. IV. 17-én) Bernből az út Kassáig Berlinen, Kolozsváron át vezet. Erdélyben való tartóz-kodása során a kolozsvári Keleti Naplóban dolgozik, s egy cikke miatt az ugyancsak kolozs-vári román lap, az Adaverul megtámadja, „a pesti kormány küldöttjé”-nek nevezi, s ezért el kell hagynia Kolozsvárt, s lesz az emigrációban élő Ignotus következő állomása Kassa.

A Nyugat eszmei vezére, az európai műveltségű, sokoldalú író ekkor már hosszabb ideje tartózkodik külföldön. 1918-ban Andrássy Gyula miniszterelnök megbízásából Svájc-ba, Bernbe megy, hogy ott egy Magyar Irodát nyisson, s így ellensúlyozza az antanthoz csatlakozott csehek, románok és szerbek érdekeit. (…„Apjától a liberalizmus hitét és a Deák –Andrássy-féle 67-es politika helyességébe vetett meggyőződést örökölte…” Komlós Aladár: Ignotus vál. írásai). Meg kell azonban jegyezni, hogy ennek az Irodának sem külföldön, sem pedig a dzsentri-Magyarországon nem volt hitele, tömegeket maga mögött tudó bázisa. Még a semleges svájci nagytőkések is hűvösen fogadták tisztelgő látogatásain Ignotust. (Ignotus: A nyugati csillag, KN, 1923. IV. 5.) Az önként vállalt emigrációból már nem is került haza, ott éri az őszirózsás forradalom. A Magyar Tanácsköztársaság megalakulását, majd bukását is így csak kívülállóként szemléli. A polgári humanista beállítottságú Ignotus nem tudja elviselni, s nem is akarja elfogadni a szocialista eszméket. Ugyanakkor merészen szembeszáll a revansiszta politikát folytató magyar politikai élet túlkapásaival, s később a mindjobban erősödő hitleri világuralom gondolatával. A hangnem, a mondatszerkezet Ignotusra utal, bár aláírása nélkül jelent meg A müncheni mázoló című vezércikk: …„ Ide érkeztünk az ötödik békeévben: Európa közepén, Európa egyik magas fejlődésű kultúrállamában áll egy politikai stréber, háta mögött négyezer vagy kétezer fegyveressel, az ország és a kormány várja, mit fog határozni sorsáról a tegnap még ismeretlen mázolósegéd”… (KN, 1923. II. 10.)

Így már érthető, hogy miért éppen a KN- hoz szegődik, amely kezdettől fogva a pártatlan és minden politikai áramlattól mentes lapnak tünteti fel magát. Ezek voltak tehát azok az indokok, melyek arra késztették az emigrációban élő Ignotust, hogy Kolozsvár után Kassát, s a KN-t válassza, amely Bécsben és Berlinben is egyaránt jó névnek örvendett.

Ignotus fellépése a KN-ben nemcsak az irodalmi rovat megerősödését hozta magával, hanem a politikai és vezércikkek stílusának a színesedését is. Az eddig inkább irodalmi vitáiról ismert, a Nyugatot útjára indító, s irányító Ignotus Kassán inkább politikai programjával vált ismertté. Egymás után írja politikai vezércikkeit, amelyek sok esetben élénk vitát váltanak ki, különösen a Kassai Munkás, a szocdempárt hivatalos lapjában, amelyre Ignotus rendszerint megírja a maga kiszólásokkal fűszerezett, kétségtelenül magas szintű válaszát. A Fábry-levelezésből derült ki, hogy a KN főszerkesztője, dr. Szepessi Miksa 1923. május 8-tól emigrációba kényszerült, és a KN-hez újonnan odacsöppent Ignotus a kényszerítő körülmények hatására Barta Lajos mellett naponta megírta a maga vezércikkét. (Dr. Szepessi Miksa Tiszadadán, Magyarországon született, s bár iskoláit Kassán végezte, éveken át ott is dolgozott különféle lapoknál, nem volt csehszlovák állampolgársága. Ezért míg azt meg nem szerezte, el kellett hagynia Csehszlovákiát, ideiglenesen Bécsben tartózkodott.)

A szépíró Ignotus azonban politikai vezércikkeiben sem tagadja meg önmagát. A Petőfi-centenárium jó alkalmat kínált erre. „Mit szólna hozzá Tisza István” címmel (KN, 1923. jan. 5-én) élénk fejtegetésbe kezd a magyarság forradalmi voltáról, s erősen vitatva azt, ékes kiszólásokkal tarkítja, majd így kiált fel: …„Nem sül ki a szemük a magyarországi Petőfi-komédiásoknak?” Majd egy-egy érdekes fordulattal saját politikai állásfoglalását beleépítve, önmagát igazolva így folytatja: …„sem a magyar, sem a zsidó nem forradalmár… A magyar úgy az ura, mint a parasztja: hivatali és földtúró nép, s úgy a hivatal, mint a föld marasztaló természetű. A paraszt, ha csak vérig nem gyötrik, nem lázad föl – s negyvennyolcig a magyar forradalmak nem forradalmak voltak, hanem vagy úri pártoskodások, s vallási viszálykodások, melyek maguk is sokban úri osztozkodások voltak vagy parasztlázadások, elviselhetetlenségek miatt. Mihelyt a sorsa elviselhető: a paraszt nem lázad…. A forradalom polgári dolog… Az ezeréves magyar történelemben két vezérnyi ember van, ki mai értelemben forradalmár. Az egyik Kossuth, a kormányzó, a másik Petőfi, a költő. …S még Kun Béláék ízléstelen tolakodása még a hadviselésben is: nem volt-e tele bürokráciával és diplomáciával, s Kun Béla nem úgy viselkedett-e, mint egy személyben mindjárt a saját ellenforradalmár Napóleonja, ki alig várja, hogy elvehesse Clémenceau unokahúgát, s ezzel visszaadja a királyhű magyarságnak a Monarchia áldását?”

Ezt a kétfelé való vagdalkozást azonban nem tűrte az akkor kitűnő gárdával rendelkező Kassai Munkás, melynek abban az időben belső munkatársa volt Mácza János és Hidas Antal is. A harc különösen akkor vált hevessé, amikor Ignotus 1923. március 17-én írt vezércikkében megtámadta Lukács Györgyöt, akinek egy kétes hitelű kijelentésére alapozva az 1919-es proletárforradalmat kérdőjelezte meg. A vezércikk címe: A szociális forradalom. (KN. 1923. március 1.) Ebben Ignotus többek között ezeket írja: „Én bizonyára nem akarok a boldogult bolsevizmusról szimpátiával, de még megértéssel sem beszélni, de haragnál vagy utálatnál is elsőbb érzés bennem, ha visszagondolok rá, a mulatság, bizonyos, hogy tolakodásnál csak komikuma volt nagyobb. Én kivált, ki uralmát Budapesttől távol töltöttem s kínlódásaiban nem volt részem, kívül, ahol éltem, főképp a groteszkságát láttam. S meg kell mondanom, hogy számomra minden személyi hívatlansága közepette leginkább a Lukács György népbiztossága volt a röhögtető… mit gondolhatott, önmagában minő eszmeláncokat leshetett volt meg Lukács György, mikor akinek tegnap az volt legfőbb gondja, hogy elismeri-e a világirodalom Balázs Bélát, másnap mint egy ezeréves ország egyik nagyhatalmi parancsolója rendelkezett: a teremtésit: még életekkel is?!” (Tételezzük fel: ez lett volna az oka annak, hogy Ignotus neve 1945 után sokáig tabu volt, törölték a magyar irodalomból, lexikonokból?)

A Kassai Munkás természetesen nem maradt adósa a teremburázó Ignotusnak. Fried Jenő, a későbbi városi, majd területi párttitkár a hitvitázók heves dühével ront Ignotusra. S ha Ignotus kétségbe vonta Lukács György illetékességét a forradalomban, Fried sem adja olcsóbban Ignotusszal szemben – már maga a cím is meghökkentő: „Ignotus, a limonádégyáros a forradalomról.” Ízelítőül idézzünk a cikkből: „ A limonádénagyiparosnak legutóbb a szociális forradalomról mélétóztatott három hasábot a lap élére spriccelni. A minden lében kanál férfiútól ez nem meglepő. A szociális kérdés úgy is az, amelyhez hozzászólni minden felkészültség nélkül mindenki jogosítottnak érzi magát. Mindenki természetesnek tartja, hogy a rákbetegségekhez csak kellő orvostudományi ismeretek alapján lehet hozzászólni, a dinamók kérdésében érdemlegeset szintén csak megfelelő tanulmányok után lehet mondani, a szociális kérdésnél azonban nincsen szükség erre a felkészültségre. A társadalomtudomány irodalma már néhány tekintélyes könyvtárt töltene meg, a legtöbb országban egyetemi tanszékei vannak, de azért minden jött-ment egy-két újságcikk után avatottnak érzi magát, hogy a kérdésben elmondja a maga egyedül helyes nézetét.”

Az irodalmár Ignotus nagysága szöges ellentétben áll a politikus Ignotuséval. Erre a kettősségre Ignotus életében a legjellemzőbben Komlós Aladár mutatott rá: „…Ignotus elveinek kétgyökerűsége: az, hogy a magyar állam megőrzése érdekében a 67-es dualizmus híve volt, a Monarchia fenntartásáé és a német szövetségé, de a belpolitikában a polgári radikális párthoz állt legközelebb.”… Az irodalomban remek stílusával, fülének abszolút hallásával halálpontossággal megállapította a hamis hangvételt, ugyanakkor politikai nézetei miatt sokszor hozta magát olyan helyzetbe, amelyből csak vesztesen kerülhetett ki. (KN, Bolsevizmus, fasizmus, 1923. V. 5.) A választ egy levélben kapja meg: „Utálom a nevét, sorait, a lapot, melyet ír, jobban mint a hóhéromat, …ha nevét látjuk egy cikk felett, undorodunk, mint a pestistől”… (KN, Még egyszer: bolsevizmus, fasizmus.1923. V. 9.)

A Globus részvénytársaság vezetősége (a KN gazdája) nagyrészt a Kassán jelentős számú szabadkőművesek közül került ki. Számukra ez a hang, s a harc ilyenfajta alakulása sem üzleti, sem morális szempontból nem volt kívánatos. Sőt egyesekben határozott nemtetszést váltott ki. Kapóra jött, hogy éppen ez idő tájt rendeződött a Bécsbe emigrációba távozott Szepessi Miksa illetősége is, és várható volt a visszatérése. Így Ignotusnak Kolozsvár után Kassáról is mennie kellett. 1923. október 17- én látott napvilágot egy rövid hír, melyben a szerkesztőség bejelentette Ignotus távozását: „ Az új magyar irodalom úttörő vezére és a művelt Európa egyik elismerten legkitűnőbb publicistája, Ignotus, aki tíz hónapon át a Kassai Napló belső kötelékében tevékenykedett, meghívást kapott Róbert Jenő színigazgatótól, hogy bécsi színházainak legyen a dramaturgja. Ignotus a meghívásnak eleget téve, lakóhelyét Bécsbe helyezte át, a Neue Wiener Bühnénél megkezdte munkásságát. Ignotus továbbra is cikkírója marad a Kassai Naplónak.” Ennyi a hír, amely Ignotus távozását bejelenti. Az igazság kedvéért azonban hozzá kell tenni, hogy cikkírói minőségben még valóban hosszú ideig találkozunk vezércikkeivel, karcolataival, tárcáival és tanulmányaival a lap hasábjain. (Utolsó cikke a KN-ben 1926. aug. 29-én jelent meg.)

Ignotus emberi és írói arculata – bármilyen paradoxnak is hat – nem keresztezi egymást. A progresszív irodalmi célokért küzdő, bátor kiállású, harcos Ignotusnak nem ellentéte a látszólag más alapállásból kiinduló politikus Ignotus. Sőt: a kettőt nem lehet egymástól elválasztani, elkülönítve tárgyalni. Másként kezelni az író-esztéta Ignotust, illetve a publicistát, a politikus Ignotust. Ignotus – mint sok osztályos társa csak egyet akart mind a politikában, mind az irodalomban: a szabadságot (értsd: a szabad áramlását a polgári eszméknek az irodalomban) és politikamentességet (vagyis: a hatalomra jutó polgárság kozmopolitizmusát). Ezt ő maga így fogalmazta meg: „Különben is a tehetség bizonyos fokán fölül, s épp annál a foknál, ahol az igazi tehetség kezdődik – szinte mindegy, hogy a tehetségnek mi a programja, minő pártban áll.” (Ignoltus: Anatole France, KN, 1924. X. 12.)

Hogy ebben mily nagyot tévedett, azt csak később, a második világháború embertelenségeiben, esztelen faji megkülönböztetéseiben, brutalitásában saját sorsán is tapasztalhatta.

Egy kis kitérő

Ignotus életének jelentős részét (30 évet) – habár nagyrészt magyar környezetben, de mégis emigrációban töltötte. Mint ilyen esetben általában, nála is jelentkezett az élő nyelvtől való elszakadás, a nyelv változásaival való aszinkronban élés, és a nyelvnek olyan régióiba való elkalandozása, amely már-már a modorosság határát súrolja. Komlós Aladár szerint viszont Ignotusnál ez céltudatos munka, elkötelezett, önként vállalt nyelvteremtő igény. Ignotus meg is indokolja ebbéli szándékát: „Sokkal a háború előtt kedvem támadt, a Révaiék Klasszikus Regénytárától megbízást vettem magyarra fordítani Gottfried Kellernek Der grüne Heinrich regényét. Nekilátva vettem észre, hogy az a kispolgári, az a városi népnyelv, amint ezt Keller németül írta, magyarul nincs meg – nekünk csak paraszti népnyelvünk van, s van úri irodalmi, mely annyiban gyökeres, ami parasztit szed föl. Izgatott, s megpróbáltam, hogy e fordítás során s számára ilyen városi népnyelvet, vagyis népibb szórakozású, de intellektuális észjárású beszédet szerezzek össze – mennyire sikerült, vagy nem sikerült, az e percben mindegy, ide csak az tartozik, hogy e próbálkozást egy épp azontájt elég figyelemmel körülvett írónak legkomolyabb igyekvését semmiképp nem vették észre.” Az igazság az, hogy ilyesmivel már Arany János is foglalkozott, kísérletezett, és próbálkozását szinte kísértetiesen hasonló szavakkal indokolta: „A Murányban oly nyelvet akarék megkisérteni, mely az irodalmi s népies nyelv közt mintegy közepet tartson… így akarván egyrészről a költészeti nyelvnek nagyobb népszerűséget szerezni, másrészt a népet egy fokkal magasabb olvasmányhoz szoktatni.”

A nyelvi „mesterkedést” Ignotus tovább folytatja a KN-ben is, azonban ez hovatovább oda vezetett, hogy a briliáns tollú, világosan fogalmazó század eleji Ignotus a húszas évektől kezdve egyre bonyolultabban fejezi ki magát. Többszörösen összetett mondatai néha egész hasábnyi területen hömpölyögtek az olvasó előtt, elárasztva azt az író kétségtelenül sokoldalú ismereteinek zuhatagával, amely nem minden esetben kapcsolódott szorosan az eredeti mondanivalójához. Mint például az 1923. március 17-én közölt ominózus cikkében, A szociális forradalomban, melyben eredetileg Vécsey Zoltán az idő tájt bemutatott drámáját, a Bestiát kezdte bírálni, de végül Lukács Györgyöt rohanta le.

A „városi népnyelv” megteremtésének szándékában Ignotus ha nem is hozott létre új szavakat, de sok régi, elfeledett, az idők rostáján kihullott szavunkat építette be tudatosan írásaiba, illetve új szókapcsolatokat teremtett velük, vagy szokatlan szóképzéssel meghökkentő holdudvart alakított ki a szó körül. Például: „mely legritkábban idegen számára megtanulhatatlan”, „megérzéklett esemény”, „közkötelesség”, meghagyási gúzs-bakötés”, „megőrizkedett a kopástól”, összekülönbözés, önszármaztatás, nyurgálkodik stb. Nézzünk egy-két különleges szófűzéssel megalkotott mondatot: „Ma, január 28-án fordult éve negyedszer, hogy Budapesten meghalt Ady Endre. Budapesten – ez, 1919 január végén, már sokfelé sokunknak geografiát jelentett, nekem is Bern városában, honnan azóta sem tértem vissza Budapestre.” (KN, A múlhatatlan Ady. 1923. I. 28-án) Vagy egy másik: „Érezvén,hogy ez első hallásra megejtő parancs valójában művészietlent kíván művésztől, mert hazugságot s alakosságot parancsol rá, azon legbelsejének megtagadását, miből egyedül származhatik művészet: éreztem az elhivatást is, hogy ha megjő szavam és lesz szavam, éppen a nemzeti művészet boldogulhatása, s fejlődhetése javára forduljak a politikának a művészetre való rátolakodása, a művészi szabadságnak e meghagyási gúzsba való kötése ellen. (KN, Idők és művészetek. 1924. IV. 20.) Egyik könyvbírálatában pedig így igyekszik politikai nézeteit érvényre juttatni: „Pedig mondom: kellett hogy nagy lett legyen élete és műveltsége, mert mikor az újhonban a magyar nyelv irodalomban áll az olvasó elé: annyi erővel, szépséggel fordulattal és képiséggel teljes, mely csak pezsgő és gazdag életnek lehet üledéke… Hogy népi nyelv? Annál inkább visszavall bőségével a magasságokra, melyekből gazdagságának a népbe éppen úgy le kellett szállnia, mint ahogy a népi viselet, a népi szertartások, még a népi kézimunkák is minden bizonnyal úri, főúri, sőt királyi származásúak.” (KN, Ignotus: Kertész Manó: Szokásmondások, 1923. II. 11.)

Ignotus tehát fel sem tételezi, hogy a nép maga is teremthet szépet és nagyot, a népi képzelőerő is megszülheti a maga irodalmát, művészetét. Ez rá vall, politikai és művészeti meggyőződése itt nyer szabad teret – még akkor is, ha negatív előjelet kap: a király, a főúr, a módos polgár: okos, művelt, vezetésre hivatott, tehát csak tőle származhat minden szép és jó. A nép csak őket utánozhatja, tőlük tanulhat – uram bocsá, még beszélni is.

Ignotus közírói stílusának másik jellemző sajátossága a humor, és a nyelvnek a csevegésbe hajló fellazítása. Sőt szubjektív kitöréseiben az érzelmi telítettség legmagasabb fokán nem ritka a már-már káromkodásba torkolló kiszólás. (Pl.: a Berlini színház, Szegény Theo, Madách Imre száz évére stb. írásaiban.) Nemegyszer egy-egy jó csattanó kedvéért nagy emberek által mondott anekdotát épít bele írásaiba. Pl.: „A berlini kritikus, szinte az egy Alfred Kerr kivételével, menten gyanakszik az olyan darabban, mely mulattatja vagy megindítja. Neki, a teremtésit, irodalom kell. Ez pedig – de hogy is mondta Deák Ferenc az egyszeri agglegénynek, ki azt magyarázta, hogy ő a nőben elsősorban a kedélyt s a műveltséget keresi. Akkor, felelt neki a haza bölcse, vedd el a hercegprímást – annak van kedélye is, műveltsége is, és szoknyában is jár!” (KN, Ignotus: Berlini színház. 1923. III. 11.)

 Vajon volt-e hatása ennek az Ignotus által művelt „városi népnyelv”-nek a KN-re, vagy egyáltalán a szlovenszkói magyar irodalomra? Mint ahogy évekkel azelőtti ilyen irányú próbálkozásaira, úgy most sem. Követőre nem talál, különcnek tartják. Magára marad. Schöpflin Aladár írja róla találóan: „ A publicistának sohasem lehet utólag igaza. Az ő igazsága mindig a pillanat számára való. Ignotus ezt nyilván tudta is, de nem tehetett másképp, mert az ő lelki berendezése kizár minden romantikát a politikai gondolkozásból. Ebben pedig jóformán egyedül állott, mert a konzervatív romantikával szemben a szocialisták és még a radikálisok is felvettek a politikájukba egy jókora kvantum romantikát. (Mit is mond erre Ignotus? „A közvéleményt meg lehet mérgezni, de csak olyan méreggel, ami ízlik neki!”) Innen van, hogy Ignotusnak a poziciója – minden látszat ellenére lényegében véve mindig független volt minden párttól, de sajnos, olyan értelmében a függetlenségnek, amely egyúttal elszigeteltséget is jelent.” (Schöpflin Aladár: Válogatott tanulmányok. Ignotus sorsa.)

 A fenti idézet nemcsak Ignotus politikai cikkeire, hanem az irodalmi tevékeny-ségére is érvényes. Egyedül állt mindenkivel szemben. Lassan még azok is elmaradnak tőle, akiket ő fedezett fel: mert ezek is sodródtak valamerre, tartoztak valahová, s ezért elkerülhetetlenül szembe találták magukat volt mesterükkel. A Kassai Újság lesipuskásai Ignotus nem éppen adoniszi termetét veszik célba, s „profilban bátran rombach utcai tojáskereskedő”-nek titulálják. (Rombach utca, Pest egyik utcája, ahol a húszas években többségükben kis zsidó szatócsüzletek voltak.) Egyet azonban Ignotustól nem lehet elvitatni: személye erjesztő kovászként hatott a szerkesztőségre – azon túlmenően a többi kassai napilapra, s ha úgy tetszik: az egész szlovenszkói magyar újságírásra, irodalomra. Bár csak tíz hónapig volt jelen, de írásain keresztül továbbra is érezhető volt a hatása, hisz cikkírói minőségben még 1926-ig szinte naponta jelen van a KN-ben. Már nem lehetett úgy írni a lapban, mint addig. Az urambátyám tónus nemcsak a közölt irodalmi anyagból, hanem a lap többi rovatából is eltűnik. Az irodalmi részen belül pedig jelentős változás áll be: létrejön a Kassai Napló Vasárnapja című irodalmi melléklet. A KN-ben, bár napilap volt, eleddig nem adtak ki sem vasárnapi, sem hétfői számot. Viszont – emlékezzünk! Ignotus 1923. január 1-jén lesz belső munkatársa a lapnak, s a Kassai Napló Vasárnapja pedig két héttel ezután, 1923. január 14-én indul, feltehetőleg Ignotus hatására. Új nevek kerülnek a lapba. Olyanok, akik az élő magyar irodalom élvonalát jelentik.

A vasárnapi irodalmi melléklet a maga 16, illetve 24 oldalnyi terjedelmével számszerűleg is jelentős mennyiségű irodalmi anyaggal ismerteti meg olvasóit, nem is számítva ide a folytatásos regényeket, mint például Barta Lajos Világdémon című regényét, vagy Bíró Lajos Ámor és Psziché-jét, a hétköznapi számokban, a Vonal alatt közölt Ignotus-cikkeket, tárcákat, Márai berlini karcolatait.

1923-ban közel ötszáz novella, vers, folytatásos regény, karcolat kap nyomda-festéket a Kassai Napló Vasárnapjában. (Ne felejtsük: Ignotus belső szerkesztősége idején!) Ez a mennyiségileg is tiszteletet parancsoló szám meghozza a Fábry által annyira áhított minőségi változást mind esztétikai, mind tartalmi szempontból. Egyik cikkében ezt a gondolatsort folytatva Fábry már a továbblépést követeli, kéri számon az íróktól: „Ma már az sem érdem, hogy ha valaki íróember véletlenül írni is tud. Ma azt nézzük: mondott-e valamit az illető? Mert aki írni tud, az mondjon is valamit!” (Fábry Zoltán: Írók és irodalom Szlovenszkón, 1926. nov. 21-én.)