Soóky László: Algeron labirintusai. Arthur Miller: Az ügynök halála

(A Komáromi Jókai Színház bemutatója 2016. szeptember 16-án)

Közreműködtek: Mokos Attila (Willy Loman), Bandor Éva, Jászai Mari-díjas (Linda), Tóth Károly (Biff), Szabó Viktor (Happy), Skronka Tibor (Ben), Olasz István (Howard), Drága Diana m.v. (A Nő), Dékány Nikolett e.h. (Miss Forsthe), Gardenő Klaudia m.v. (Lertta), Nagy László (Stanley)

Díszlet és jelmez: Gadus Erika m.v.

Zene: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna Asszisztens: Balaskó Edit Rendező: Forgács Péter

Új évad, megújult remények a Komáromi Jókai Színházban; könnyen legénykedem, hiszen az előző évadot képtelenség alulmúlni. A 2016/2017-es színházi évad az előzőből billent át a mostaniba, a rendező betegsége miatt akkor elmaradt a Miller-bemutató, Istennek hála, szeptemberben megvalósult, s nem okozott nagy csalódást.

Barátaim! Ha megegyezünk abban, hogy szeretett színházunk szeretett alkotói olykor képesek voltak selejtes árut is átadni a szeretett közönségnek, egyezzünk meg abban is, barátaim, hogy volt egy terméke a Komáromi Jókai Színháznak, amely tovább vitte a márkanév csillogóbb részét: ez volt a MŰSORFÜZET. Ejtsünk érte néhány csepp könnyet, kísérjük el az utolsó útjára. A színháztörténet kései krónikásai (mivel a színházcsinálók már a kritikust is kiirtották e kies felvidéki magyar pagonyból) a hol sokatmondó, hol nem plakátok alapján jegyzik majd énekeiket. De ne legyünk igazságtalanok, kedves színházszerető barátaim, mert a MŰSORFÜZET legyilkolásával egyidőben létrejött egy magát műsorfüzetként meghirdető másik kiadvány, amely azon túl, hogy egy hangyányit tartalomhiányos, nem fér bele a szmoking belső zsebébe. Több hiányossága nincs; érdeklődnék csupán: ha van, ami jó, miért kell elrontani?

Gadus Erika monumentális fehér díszlete fogad bennünket, perspektivikusan keskenyedő toronyház, melynek villámhárítója a mennyekig ér. Vagy a pokol került volna égi magasságokba? A falban mélyedések, mint cellák, amelyek a játék során funkciót kapnak, s természetesen zavarba ejtik a járatlan nézőt. Ez nem nagy baj, legyünk ihletettek, kreatívak. Gadus teremtménye, mint képzőművészeti alkotás megállja a helyét, nem csupán mutatós, de művészi értéket hordoz magában. Mint színházi díszlet, következetlen, mert átgondolatlan. Nem azért, mert a játék során elveszítjük a helyszínek intimitását, kihez-kihez való tartozását, mibenlevőségét, hanem mert gátat szab a színészek teremtő idejének, s mert sérülésveszélyes. Ha a játszó alkotás közben ideje jelentős részét annak szenteli, hogy a testi épségét óvja, arányosan kevesebb ideje jut a karakterformálásra, a szerepébe való átlényegülésbe. Könnyen vagyok most okos, miután a főszereplő (Mokos Attila) azóta bordáival védte ki a dobogó ütéseit, mert ez a baleseti lehetőség nyilvánvaló volt az első pillanattól, a kérdés csak úgy állt, hogy mikor következik be.

A díszlet sorsához köthető a rendezői kép is, miszerint először megmutatja, melyik helyszín kihez, mihez köthető, majd az altatás után szabadjára engedi a képzeletet. Tudom, hogyne tudnám, hogy Miller agyában is egyszerre működött múlt, jelen, s a jövendő, mint ahogy azt se feledtem, hogy Willy Loman is közlekedik térben, időben, s önámításai, szeretetteljes hazugságai egészen a haláltól visszavezethetők a kalandokig, amikor még igazat tudott és igazat mert mondani, gondolni. Willy és Ben bácsi házon kívüli találkozása, valamint A NŐ és Willy régi-régi pásztorórájának színhelye átgondolatlannak tűnt, de lehet, hogy én nem voltam kellőképpen éber.

A színpadképhez szorosan és briliáns módon kötődtek a bár kihelyezett helyszínei. Miss Forsythe és Letta jelenléte, viselkedése, megszólalásuk precizitása, énekhangjuk tisztasága olyan markáns keretet adott a belső játékhoz, amely ritka, egészen különleges színházi pillanatokat jelentett. Az élményt még fokozta a zene és a dalszövegek érzékeny és végtelenül tudatos meg- válogatása, melyek nem csupán a hangulat megteremtésére szorítkoztak, de érzelmi síkon is megérintették a nézőt. Pont.

A rendező babonásan ragaszkodik berögződött rossz szokásaihoz, melyek közül az egyik, hogy nem fogad maga mellé dramaturgot. Nagyon hiányzott. Mert Forgács Péter ért a színészvezetéshez, s a szituációkat is – hol jobban, hol kevésbé – megteremti, de Az ügynök halálában inkább a kimerevített jelenetek egymásutánisága dominált, mint a történet. Nyilván abban bízott, hogy az ügynök-sztorit mindenki az utolsó szóig betéve tudja, pedig ebben nem szabad bízni, ez után az előadás után pedig végképp nem. Tisztázatlan ugyanis Ben bácsi és Willy időn belüli kapcsolata, viszonya; a legvégén kiderül, de fátyolos.

A befogadó elbizonytalanodásának a kezdete Loman és Howard találkozása, amikor a misztikum átbillen egy rémisztően valós helyzetbe, mely pillanattól kezdve nehéz elhinni, hogy mindaz, amiről addig értesültünk, csupán Loman gyermeteg bizalommal telített agyában létezik.

Kezdetét veszi az építmény szétcsúszása, a színhelyek és helyszínek dilemmája: a díszlet kínálta lehetőségek és a rendezői szándék közötti pör, amelyben a matematika diadalmaskodik. A skatulyák száma hárommal kevesebb, mint ahányra szükség lenne.

Ez a figyelmetlenség végzetes. A rendező nyilván rádöbbent, hogy kutyaszorítóba került, rögtönzésekbe menekül, kockáztatva azt, hogy elsikkad a mese fonala. Ez irányú félelme megalapozottnak bizonyult, elbizonytalanodott a színészvezetésben, mert nem volt honnan hova vezetni a játszókat: egyre- másra felbukkant valahol valaki, valamilyen okból, de csak mint illusztráció.

Kétségbeesésében poentírozással igyekszik megerősíteni mind a saját, mind az áldozatai helyzetét. Sikertelenül. Kár.

Pedig a színészek segítenének, a lelküket kitették, de nincs dramaturg, nincs, aki összekötözze a szétszakadozó pókfonalakat. Utalásokból értesülünk csupán egy-egy meghatározó, rég megtörtént vagy megtörténésre váró eseményről. Biff és Happy is csupán átkiabál egymásnak valami fiktív időből és térből, pedig mindketten létrehozzák a mindent tudunk, de semmit sem akarunk igazán tudni karaktert.

S Linda, a valódi áldozat? A családi viszonyokat, a hazugságokat, az érzelmi csődöket testével takaró Linda? Szerepet kapott csupán Forgácstól, nem lehetőséget; a család látszólagos összetartására vonatkozó kétségbeesett kísérletei a felszín csupán. Linda ennél sokkal többet tett: folyamatosan megbocsátott. Esetünkben ez meghatározó dramaturgiai baki.

Ami pedig Willy Loman és Ben bácsi kapcsolatát, lelki viszonyát illeti – nem Miller logikája szerint – Forgács Péter prekoncepciójában nem több, mint dramaturgiai blöff. Mert nyilvánvalóvá válik, hogy ők ketten mindvégig cinkosok, de a rendező nem tudta (nem akarta?) felfedni, hogy ebből a cinkosságból mennyi a misztérium, és mennyi a valóság.

Hemingway óta tudjuk, hogy e földi világban előfordul szép halál is. Vegyük úgy (persze csak játszásiból), hogy Willy Loman végső búcsúja egy szépen megkomponált elhalálozás kedves következménye.