Szarka Károly: Máshogy személyes

Hegyi Júlia Lili felvétele

A szobám ablakából látom, ahogy a szomszédban lakó fiatal színésznő rózsaszín gurulós bőröndöt húzva maga után indul haza hétvégére.

Én egy ideje nem voltam otthon, és most is maradok – ha a vidéki ember pestivé kezd válni, egy idő után azon kapja magát, hogy minden hétvégére előre megvan a programja.

Haza, otthon – hiába válik a vidéki ember budapestivé, az otthona mindig Győr, Szombathely vagy Veszprém marad. Ha valaki vidéki, és éppen otthon van, és egy budapesti ismerőse megkérdezi tőle, mikor jössz haza, nem érti a kérdést. Hiszen éppen otthon van, tehát Debrecenben, Zalaegerszegen, Mosonmagyaróváron.

Aztán persze miért ne lehetne két otthona az embernek. Vagy több is akár.

Behúznak a pesti éjszakák. Péntek este a Gödörbe hívnak, szombaton az Akváriumba.

Pénteken az egyestés Eufória Fesztiválon a Balaton a fő attrakció, még úgy is, hogy a ’80-as évek undergroundjának zászlóshajója a mai napig legalább kétheti rendszerességgel lép fel hűséges közönsége előtt, általában a Hunniában, és itt a Gödörben is csak az jelent némi változatosságot, hogy a máskor leginkább üldögélő Víg Mihály ezúttal állva énekel és gitározik. A vendégzenész, Magyar Péter felbukkanása sem nagy meglepetés.

A másik két zenekar egymás mellé rendelése viszont több mint kuriózum, az ország alighanem legszomorúbb zenekara, a rendszerváltáskori alter-dark túlélő, a Nulladik Változat kezd ugyanis, őket pedig a pár évvel később feltűnt, felhőtlenül vidám ska muzsikára fájdalmasan idétlen dalszövegeket húzó Malacka és a Tahó követi. Keresve sem találhatnánk egymástól ennyire távol eső két univerzumot, és míg az előzőt reménytelen világfájdalma ellenére is szívesen hallgatjuk, utóbbi elől a dohányzóhelyiségbe menekül a társaság – velem, az antidohányossal együtt.

Azért amikor a Balaton elkezdődik, visszatérek, még ha a többiek kint is ragadnak. A falnak támaszkodva adom át magam a boldog melankóliának, nem messze tőlem egy lány a karszalagjával bíbelődik, közben megkér, fogjam meg a poharát. Mivel a belépő csak egyszeri belépésre szól, és rajta kívül senki sem kapott karszalagot, megkérdezem tőle, miféle karszalag ez. Kék, feleli lakonikusan, fel sem pillant, csak babrál vele tovább, aztán megköszöni, hogy tartottam a poharát, és elmegy.

Hűvös, kora tavaszi éjszaka ez a pénteki, amihez képest a szombati már-már nyáriasnak tűnik. Sallai Laci barátom, a Szabó Benedek és a Galaxisok basszusgitárosa hívott, és itt már én is kapok karszalagot, méghozzá pirosat. Az előzenekar az egyre kiválóbb Gustave Tiger, a Galaxisok pedig lemezt mutatnak be, méghozzá a harmadikat, Focipályákon sétálsz át éjszaka címmel.

Szerettem az előző kettőt, és azt hiszem, sikerült megkedvelnem ezt a harmadikat is. Az akusztikus hangszerelésű dalok között fokozatosan találták meg a helyüket teltebb, gyorsabb, tekerősebb számok is, a dalszövegek viszont ugyanolyan személyesek maradtak, amilyennek – kis túlzással – egy egész generáció megszerette őket, legfeljebb most máshogyan személyesek. És mintha oldódtak volna (de persze véletlenül sem tűntek el) a nagyvárosban szerencsét próbáló vidéki fiú szorongásai, mindenesetre tavasz van, és ilyenkor jól tud esni egy Húsvéti reggeli a Sátánnal.

És miközben dübörög körülöttem a márciusi szombat éjszaka, azt sem bánom, hogy a koncert után nem jutok be egy másik teltházas buliba, a Keret blog születésnapi turnéjának budapesti állomására, ahol akár ez a két zenekar is felléphetne a Mayberian Sanskülotts, a Ricsárdgír, Buzi Kisfiúk vagy a Csaknekedkislány mellett. A barátaim éppen őket hallgatják, és legalább annyira irigyelhetném őket, ahogy ők engem, de képtelenség mindenhol ott lenni, és talán nem is lenne jó többfelé szakadni.

A Szabó Benedek és a Galaxisok közönsége teli torokból üvölti a Felkelek, elmegyek boltba egyik sorát, azt, hogy „baszd meg a kurva anyádat”, mert ez olyan sor, amit jó érzés teli torokból üvölteni. Pár nappal később a Keret fotósával beszélgetek, aki beszámol nekem a turné állomásairól, és ő meg azt meséli, hogy a Csaknekedkisány koncertjein a leghangosabban és a legnagyobb átéléssel a Tihany refrénjét éneklik a népek, miszerint „senki nem azzal van, akivel szeretne lenni”. Még a kézen fogva érkező párok is magukénak érzik a megállapítást, aztán persze ugyanúgy csókolóznak a dal végén, ahogy az előtte tették.

A következő hétvégén otthagyom a nagyvárosi éjszakákat, hazautazom vidékre, hogy aztán pár nappal később hazatérhessek a fővárosba.

Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár)

A Nyugat-Magyarországi Egyetemen diplomázott. Jelenleg Budapesten él, szabadúszó újságíró, a tudósítások, interjúk, kritikák mellett néha tárcákat, novellákat is ír. Cikkeit többek között az Articsóka, a Bárka, a Drót, az Élet és Irodalom, a FÉL, az Irodalmi Jelen, az Irodalmi Szemle, a Kortárs, a Librarius, a Litera, a Műút, a Napút, a Népszabadság, a Népszava, a Prae.hu, a Revizor, a Tiszatáj és a Szifon nyomtatott és online felületein publikálta. Tagja a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének.