Juhász Tibor: „Szkepszissel és komolysággal”. Beszélgetés Fekete Richárddal

Tudom, hogy unod, de az interjú elején muszáj megemlítenünk, hogy a Bányaidőn kívül van egy másik köteted is, a Király Odett álnéven publikált Magamon kívül. Korábbi nyilatkozataidban sokszor kifejtetted már, hogy miért érzed magadtól távolinak ezt a könyvet. Ám a Bányaidővel kapcsolatos interjúk során utalsz arra is, hogy bányászgyerek vagy, tehát személyes kötődésed van egy olyan témához, amelynek nagyon jelentős társadalmi vonatkozásai vannak. Ez a kötődés meghatározza második kötetedhez való viszonyodat is? Hogyan tekint eddigi pályájára az a költő, aki az első könyvét (saját szavaiddal élve) „utálja”, míg a másodikhoz sokkal személyesebben kötődik?

Nem igazán szoktam azon gondolkozni, hogy miként alakul a pályám. Most a fejemben lévő nagyvonalú kötettervek alapján annyi tűnik biztosnak, hogy a könyveimnek a továbbiakban sem lesz sok közük egymáshoz. Mondhatnám, hogy Oravecz Imre próteuszi pályakezdése lebeg előttem, de őszintén szólva ez nem így van. A nemzedéktársaim többségének – legalábbis azoknak, akiket ismerek – a szépírás életforma, tudatosan, sok időt fordítanak a szövegeikre. Az én esetemben viszont egyáltalán nem elsődleges, hogy verseket írjak. Mikor a Király Odett-köteten dolgoztam, költőként tekintettem magamra, akármilyen fellengzősen is hangzik ez így. A Bányaidő versanyagának körülbelül a felét négy év alatt írtam meg úgy, hogy évente csak egy-két napot fordítottam arra, hogy leüljek, és írjak. A versek bétaverzióit aztán addig mantráztam magamban, amíg ritmikai és jelentéstani szempontból a számomra legteljesebb formájukat el nem nyerték, tehát sokszor nyúltam bele a szövegekbe, viszont a korrekciós munkában az írás időmenedzselését tekintve nem volt túl sok tudatosság. A Móricz Zsigmond Ösztöndíj sem nagyon változtatott a helyzeten. Ekkor több időt ültem a gép előtt és a szövegek fölött, de inkább az ösztöndíj által vezérelt kötelességtudat miatt, a munkahatékonyságom tényleg csak egy kicsivel nőtt (kb. annyival, amennyi a kézirat lezárásához kellett).

A Bányaidőt egyébként még nem utáltam meg, a Magamon kívül versvilágával kapcsolatban viszont már a kötetbemutató előtt is negatív érzéseim voltak. Vannak versek, amiket szeretek az első kötetből, inkább a szövegszervezés módjától távolodtam el, és ha lesz következő verses könyvem, akkor nagy valószínűséggel más eljárásokat fogok alkalmazni, mint az előző kettőben. Ez azonban tényleg nem program, inkább csak arról van szó, hogy egy-egy témára vagy poétikai eljárásra tudok rápörögni. Ha a továbbiakban több ilyen projekt is lesz, azaz több könyv, és ezekből a jövőbeni könyvekből valaki ki tud olvasni valamilyenfajta egységességet vagy koncepciót, akkor majd mélyebben is elgondolkozom a pályámon.

György Pétert idézve: „Ha tanú vagyok, az csak nehezíti a dolgomat. A kultúra társadalomtörténete nem azonos egy bűnténnyel vagy balesettel, amelynek szemtanúi pontos megfigyeléseikkel segíthetik a nyomozás utólagos rekonstrukcióját.” A mi beszélgetésünkben ez akár azt is jelentheti, hogy az uránbányászokról szóló érdemi beszédhez nem szükséges az, hogy személyes tapasztalataink legyenek velük kapcsolatban. Azonban László Lajos, akik az uránbányászokról írt szociográfiát, mintha szándékosan ennek az (egyébként évtizedekkel későbbi és más kontextusból vett) idézetnek akart volna ellentmondani: munkája során lement a bányába. Te hogyan viszonyultál a köteted legfőbb tematikájához? Mennyire voltak meghatározók a saját tapasztalataid, személyes kötődéseid? Ezek mennyire befolyásolták a témához való viszonyod és a végeredményt, azaz a kész kötetet?

Soha nem értettem egyet a „mindannyian Kemény István köpönyegéből bújtunk elő” bonmot-val, és nemcsak Kemény – nyilvánvalóan tudatos és reflektált, tehát megbocsátható – túldimenzionálása miatt. Az én verzióm szerint, szintén az állítás holisztikus lehetetlenségének tudatában, mindannyian Kádár köpönyegéből bújtunk ki, azt hiszem a György Péter-idézet kapcsán ez adekvát gondolat, még akkor is, ha György Péter emlékeim szerint nem a bányákról beszél. László Lajos valóban megjárta a bányát, és megismerte az uránbányászok életformájának sajátosságait, de én azért más szituációba érkeztem. Az uránbányászokat ismerem, de nem láttam őket munka közben. A bányákról bányászgyerekként és értelmiségiként is többet tudok az átlagnál, viszont soha nem jártam bányában – nem is akartam lemenni, most sem akarok.

A Bányaidő az én fogalmaim szerint alanyi kötet. Gyerekkori emlékekből, felnőttkori beszélgetésekből és olvasmányélményekből érkeznek a kötet legfőbb motívumai, ugyanakkor ha van a könyvnek eszmeisége, akkor annak a bányászat szándékaim szerint az apropója lenne. Másutt elmondtam már, hogy az írás, illetve a szerkesztés időszakában az anyag a Pepita munkacímet viselte (és egy ideig játszott az Egy feltételezés szomorúsága cím is). Végül azért választottam a Bányaidőt, mert a bányászok reprezentatív attitűdjéből adódó társadalmi következmények reményeim szerint némi jótékony didaktika segítségével kiolvashatóak a könyvből.

Hogy válaszoljak a kérdésedre is: apám uránbányász volt, sok brigádtársát ismertem, a feleségem révén pedig elég sok nyugdíjas szénbányászt ismerek. Egyébként meg szocpol-gyerek vagyok, nincsenek emlékeim az előző rendszerből, csak valami adaptált nosztalgiát érzek kamaszkorom óta, ami a közvetlen környezetem politikai és társadalmi megnyilatkozásai révén egész egyszerűen belém ivódott. Ezzel az érzéssel szerettem volna valamit kezdeni, valahol az intellektuális, illetve az érzékinek hívott költészet határán, azt hiszem, ez jól példázza a témával kapcsolatos kétségeimet is.

Ha munka közben nem is, munka előtt és/vagy után még láthattad őket. Az egyik legmisztikusabb eleme a bányászok életformájának a mélységbe való leszállás, hiszen nagyon könnyen észrevehetjük a párhuzamot e között és az irodalom alvilágjárási hagyománya között. A köteteddel kapcsolatban egy konkrét bányászmitológiáról beszélhetünk, a földalatti vágatokban bujkáló bergman, az Ó, Szent Borbála kezdetű bányászima, a lenti bajtársiasság és a felszíni barátságok, valamint a kicsapongásba torkolló szabadidős tevékenységek a bányával szerves kapcsolatban álló, organikus közösségre engednek következtetni. A köteted ennek a közösségnek a nekrológjaként, családi látleleteként is olvasható. A már említett Uránbányászok című könyvben a bányászok meglehetősen romantizáltan jelennek meg. Számos olyan szociográfia van, amelynek szerzője mintha nem tudná tartani a kellő távolságot az általa vizsgált problémától, és eltúlozza, felnagyítja az általa górcső alá vetett közösség bizonyos sajátosságait. A kérdésem az lenne, hogy te milyen hagyományhoz képest és hogyan pozícionálod a Bányaidőt? Nevezhető- e a köteted például lírai szociográfiának? Vagy szociolírának?

A bajtársiasságról és a barátságokról csak annyit, hogy a magam részéről a bányász-közeget a legkevésbé sem szerettem volna romantizálni. Az általad organikusnak hívott közösség belső szerveződését tekintve a messzemenőkig maszkulin közeg volt, rivalizálással, tettlegességgel, megalázó rituálékkal. Mikor érdekelni kezdett a téma, és meséltetni kezdtem apámat a mélység mindennapjairól, vegyes érzéseim voltak, lévén, hogy a családom mellett a grundon, illetve a futball-öltözőben szocializálódtam. A gyerekkori barátaim egytől egyig mély, érzékeny emberek, ez viszont korántsem mondható el a legtöbb volt csapattársamról. Nem a kérdés elől akarok kitérni, csak tisztázni szeretném, hogy közvetett módon akármennyire is közegem a bányász-kultúra, ma már a mikrotörténelmi elemeivel nagyon nehezen tudnék azonosulni. Nekrológot egyébként is szeretünk a „halottról csak jót vagy semmit” elve alapján olvasni, az én nekrológom viszont legalábbis ellentmondásos.

Ha mindenképpen fogalmi kategóriát kell találni, akkor a szociolíránál nekem sem jut eszembe pontosabb kifejezés, lírai szociográfiaként viszont nehéz lenne olvasni a könyvet, ennyire talán nem koncentrált a leíró jellege. Mivel a bányászverseknek nem nagyon van hagyományuk, és a szubkulturális témákat feldolgozó költészetnek sincs túl sok iránya Magyarországon, ezért nehéz lenne bármilyen szorosabb értelemben vett irodalmi mintát találni. 1985-ben egyébként a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete kiadott egy antológiát Kifordult hegyek címmel, ezt a könyvet pl. ismertem korábban is, de minőségileg és stilárisan is elég hullámzó kötet, mégiscsak egy szakszervezeti tematikus antológiáról van szó.

Az általad említett nosztalgián kívül én azért egy elég éles kritikai hangot is kihallok a sorok közül, amely nemcsak a családi múlttal, hanem a politikával, a régi rendszerrel kapcsolatban is érvényesül. A beszélgetésünk alatt már Kemény István neve is szóba került, aki a kortárs magyar költészet közéleti vonulatának (ha van ilyen) egyik legnagyobb alakja. Bár vannak aktuálpolitikai vonatkozásai, semmiképpen sem ragasztanám a Bányaidőre a közéletiség címkéjét. Volt egy olyan korszaka az irodalmunknak (méghozzá elég hosszú), amikor igencsak problémásnak számított olyan témákkal foglalkozni, amelyeknek társadalmi vonatkozásai vannak. A korábban említett László Lajosnak is többször felhívták a figyelmét munkája során arra, hogy nem mindegy, mit ír, tehát készülő szövegének komoly egzisztenciális tétjei is voltak. Ez szerencsére ma már nem lehetséges. Arra szeretnék rákérdezni, hogy véleményed szerint ma miben rejlenek a társadalmi kérdésekkel való foglalkozás tétjei?

A rendszerváltás előtti cenzúra működése korántsem volt egységes, a nagyobb csapásirányokat, pontosabban fordulópontokat többé-kevésbé már meghatározta a társadalom- és az irodalomtörténet-írás. A ’90 utáni irodalomkritikai reflexió egy jelentős része pedig épp azért találta problematikusnak a társadalmi kérdéseket, mert elege volt a marxista eszmékből. Az utóbbi években viszont érzékelhető némi változás: a közéleti költészetről szóló beszéd 2010 után határozottan felélénkült, literátus pályára léptek a rendszerváltás környékén született, s emiatt sajátos társadalmi tekintettel rendelkező humán értelmiségiek, továbbá az aktuálpolitikai történéseket szüntelenül tematizáló slam poetry népszerűsége is töretlen. Hogy a kötet szűkebb kontextusát említsem, néhány kritikus újfajta szegénységirodalomról beszél, ami nem a Bányaidőt dicséri, persze, hanem csak azt mutatja, hogy másokat is hasonló kérdések foglalkoztatnak.

A mai Magyarország a külső, elfogulatlan szemlélőnek nagyon sajátos és érdekes tüneteket mutathat. Hol regresszív, hol opportunista mintakövetés, hol pedig nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő művészi reflexió, vagy épp technológiai innováció (a rendszerszemléletre vágyó olvasókra például ínséges idők járnak). A magam részéről azt szeretem, ha a társadalmi kérdésekkel foglalkozó irodalmi beszédnek van prezentista etikája. A gyakran szolidaritásnak hívott kívülállás, vagy épp a belefeledkező nosztalgia – hogy csak két, markáns végpontot említsünk – az én szememben ugyanolyan hiteltelen, ezért is igyekeztem kerülni őket írás közben.

A köteted 24. oldalán olvasható versből idézek: „és bár nem emlékszem a szocializmusra, / de a temetőben látott csille / és az interneten látott bányarobbanás / és a művész neve hallatán felzúgó vastaps / és a volgai fák / ugyanazokat a színeket / szeretnék eltúlozni: / a vöröset, a bányasötétet”. A ’89 előtti rendszer a mai Magyarország egy részének életvalóságként is adott volt, míg a másik részének már csak a történelemkönyvek egyik fejezetét jelenti. Mit gondolsz, hogyan kellene közelíteni a szocializmushoz vagy a rendszerváltáshoz? Mik voltak a szocializmussal szerves kapcsolatban álló bányászkultúráról való beszéd legfőbb nehézségei?

A második kérdésre egyszerűbb válaszolni. A legnagyobb nehézség nyilván a családi érintettség volt, vagy Kosztolányi híres kifejezésével élve: az indiszkréció. A formakultúrára gyorsan rátaláltam: retorizált, jól szavalható szabadverseket és repetitív, rövidfrázisos rigmusokat akartam a kötetbe. Az első megoldás a bányászat munkásmozgalmi hátterének szerves részét képező szónoki beszédek miatt tűnt kézenfekvőnek, a rigmusos formák pedig a bányászdalok népköltészeti eredete miatt.

Az első kérdésed piszok nehéz, számomra leginkább megválaszolhatatlan. A szocializmus és a rendszerváltás összefüggnek egymással, persze, de két külön kérdéskörről van szó. Ha a Bányaidő affirmatív kötet (remélem, hogy az), akkor a saját verzióm benne van a versekben, vagy legalábbis az, amit egészségesnek tartok: szkepszissel és komolysággal akartam közelíteni mindkét kérdéskörhöz (ahogy minden máshoz is).

A paneles építkezés több helyen is megjelenik a kötetedben, a tárnákba levivő kas szűkösségével a panelházak liftjei is megidéződnek. Az uránbánya Pécsett egy külön városrész, az Uránváros építését tette szükségessé. Pécs népességének növekedésén, és az uránbányában dolgozók életterének infrastrukturális kiépítésén túl alighanem a titokzatos és nagy jelentőségű urán mint anyag is fokozta a paneltömbök (akkor még) futurisztikus hatását. A szocializmus a célkitűzései miatt elsősorban urbánus terekben artikulálódott, ugyanakkor a Bányaidőben mégsem a térpoétika a legmeghatározóbb elem. Miért döntöttél úgy, hogy nem a térpoétika eszköztárát alkalmazod? És ha már ennyire szakmázunk: hogyan látod a bánya, az urán, Pécs, illetve a paneltömbök viszonyát?

A tér valóban eleve adott a kötetben, ez igaz. Táguló perspektívában a lakás, a panelház,
a bánya, két bányászrégió, Magyarország, illetve a Szovjetunió jelenik meg a könyvben, nem
nagyon van más távlat. Nem is nagyon érdekeltek ezek valós terek, azt hiszem, ennél tágabb
gondolati fókusszal dolgoztam. Nem arról van szó, hogy egy lírai alak különböző tereket jár be, hanem hogy az egyes terekből származó közvetlen vagy közvetett tapasztalatait közvetíti.
Az egyébként egységesnek szánt megszólaló térváltásai számomra éppen a szemtanúság hiánya
miatt nem tűnnek fontosnak (csak amennyiben egy-két szerepvers beúszik a kötetbe).

Az átlagos kertvárosi tereket (Pécsett Új-Kertváros panelrengetege szintén a munkásosztályt szolgálta ki) amúgy bejárja a kötet (panel, kocsma, grund), de nem a gyerekkori tereim társadalmi jelentésére, hanem a neveltetésem – felnőtt koromban is érzékelhető – eszméire voltam kíváncsi, továbbá a magam részéről a fókuszált köteteket preferálom. Visszatérve az első kérdésedhez, ahol Oravecz köteteiről volt szó: ha feltétlenül előképet kellene választanom, akkor koncepcionális szempontból Pilinszky költői pályájának első bő tizenöt éve lenne az etalon. Kevés szöveg, kevés kulcsmotívummal, karakteres formakultúrával, a lehető leginkább fókuszált módon. Nem arról van szó, hogy a kötet írása közben végig Pilinszky példája lebegett a szemem előtt, de utólag az ő motívumhálózatai tűnnek a legközelebbi előképnek.

Örülök, hogy a koncepció kérdése is előjött, mert azt gondolom, hogy a koncepció a kötet egyik legerősebb eleme. Nem csak a bányászmitológia sajátosságai, a generációk egymásmellettisége, a vidék és a város ellentéte, valamint a vájármindennapok jellemzői idéződnek fel, hanem az a nyelvi regiszter is, amit a bánya dolgozói egymás között használtak. Utóbbit azért is gondolom nagyon következetes megoldásnak, mert egy kötetet megírni elsősorban nyelvi feladat. Az interjú végén mindenképpen fel akartam tenni a következő kérdést: a poétikailag nagyon is megfontolt Bányaidő rengeteg társadalmi, kulturális és történelmi adattal dolgozik, hogyan határoznád meg a munkád ideális olvasóját?

A Bányaidő legjobb olvasója az a zsűri- vagy kuratóriumi tag, aki az adott naptári év legmagasabb pénzösszegű irodalmi díja fölött dönt. Komolyra fordítva: nem tudom, mennyire önteltség azt állítani, hogy a kötetnek nincs ideális olvasója, vagy legalábbis nem szeretném, hogy legyen, amennyiben persze ideális olvasó alatt azt értjük, aki a versek összes megoldására a szerzői szándéknak megfelelően rezonál. Ha létezik a szuperolvasó, akkor az a fajta érzékiség, amit a versekbe szerettem volna oltani, egész egyszerűen nincs jelen a kötetben. Mivel tisztában vagyok az uralkodó lírai kódokkal, ezért naivitás lenne azt hinni, hogy a borsodi ex-vájár ugyanolyan megértési esélyekkel olvassa a kötetet, mint egy irodalomértő. Ha viszont az utóbbiban megmozgat valamit a kötet formakultúrája, illetve beszédpozíciója, akkor őt már ideális olvasónak tekinthetem. És mivel többé-kevésbé tisztában vagyok a bányászok értékpreferenciáival, ezért naivitás lenne azt hinni, hogy az irodalomértő ugyanolyan megértési esélyekkel bír, mint a borsodi ex-vájár. Ha viszont az utóbbi kicsit is magára ismer a versekben, akkor őt szintén ideális olvasónak nevezhetem. Tandorit parafrazálva pedig ugyanez elmondható bárkiről.