Márkus Béla / Szonettek és haikuk

Markó Béla Tulajdonképpen minden
és Út a hegyek közt című verseskönyvéről

„Most ismét vannak versek a fejemben, / s ez ismét minden másnál fontosabb” – örvend a Tulajdonképpen minden című, csupa szonettből álló kötet beszélője, s még lelkesebb lehetne a 99 haikut felsorakoztató szintén friss könyv, az Út a hegyek közt megszólalója.

Hogy kik ők, a kérdésre a könnyű válaszon túl: igencsak rokon lelkek, adódna a nehezebb is: az életrajzi szerző énjei. Azé a szerzőé, akit jóleső érzéssel tölt el a tudat, hogy hosszú-hosszú évek múltával is ott tudja folytatni a vers-írást, ahol abbahagyta. Hogy a politikusi pálya, annak tolvajnyelve nem szikkasztotta ki az agyát, költői képzelete csakúgy „működik”, mint régen. Sőt, ha egykori kötetcímekkel lehetne jelezni a változatlanságot, akkor bizonyosnak látszik, a „kannibál idő”, az utóbbi húsz-harminc év társadalmi vezérei csontvázainak szemre vétele helyett most is a „lepkecsontváz” felépítése köti le a figyelmét. A szonettekben – és a haikukban – tényleg megvan „tulajdonképpen minden”. Kivéve a politikát, a nemzeti-nemzetiségi közösség, kisebbség ügyeit, dolgait. Ezeknek hivatalos képviselője volt s nem pártelnökként bár, de maradt is – szintén új gyűjteménye, a publicisztikáit, beszédeit, tanulmányait tartalmazó Kié itt a tér úgy foglalja keretbe az elmúlt húsz esztendő közéleti tevékenységét, hogy egyúttal el is különíti a költőétől. A két tér közé határt húz, fegyelmezett emberként nincs is vágya átlépni, vagy ha igen, legfeljebb úgy, hogy költői képekkel és kérdésekkel színesíti a politikai írásokat. A vallomásos kitárulkozásoktól, személyes megnyilatkozásoktól azonban tartózkodik – a párt, a parlament idegen terep ezek előtt.
Nem így a kert, a szonettek és részben a haikuk kitüntetett helyszíne, amelyik mindenekelőtt mint a boldogság, a szerelmi kiteljesedés tere, világtól elzárt édenkertje mutatkozik meg. Ám már mindjárt az első vers, a Kerti stációk jelzi, a címével is, a paradicsomi állapotban mi „minden” járja át  a szerelmes birtokos érzésvilágát. A krisztusi szenvedéstörténet állomásait, a keresztutat kapcsolja – noha a költemény Istent nevezi meg – a kert darazsak keltette zengéséhez, kinyílt egéhez. Tobzódó életöröm és halálsejtelem; az érzékek, szín, illat, hangzás pompás változatossága és az elmúlás biztos tudatának fel-felbukkanó változatlansága: a kötet hangulatvilágának melankolikus végletessége innen ered. Poétikailag alighanem abból a kettősségből, amiről Mallarmé beszélt, megkülönböztetve a szavak kétféle állapotát, az egyiket, a durvát, a nyerset, a létezésünk ésszerű dimenziójában érvényesülőt a másiktól, az esszenciális állapottól, amelyik lényegében az érzelmi életet határozhatja meg. Filozófiai szempontból ez pedig valószínűleg annak az erdélyi hagyományban gyökerező szemléletnek a következménye, amely különbséget tesz élet- és létérzés között. A kert ezért lehet sok „minden” modellje. A kozmoszé, a világegyetemé, ennek „élő, romló másolata”, „örökké él a kert, míg pusztul egyre” – egy helyütt. Másutt Noé bárkájaként tűnik fel, az „előbb-utóbb felkerekedünk” gondolatával, a kire hagyatkozzunk aggodalmával társítva. Aztán a Getsemáne kertjét idézi, ahol Jézus a gyümölcsök gyümölcse, ám aztán Isten a „testét markában öszszetörte”, „elnyomta, mint egy tücsköt, / s szikráztatja fent a harminc ezüstöt”. Szenvedés és szenvedély együttlétére utal, ugyancsak a keresztény képzetkörön belül, meglátni a kert alatt egy másik kertet, amikor „lent a csend, s itt fent a szédület” uralkodik. Vagy meglátni a fákban a csupasz gerendákat, főként meg a „széttárt karú, kusza keresztfák”-at.
A haikuk létszemlélete ugyanilyen. „kidudorodik / felhólyagzik kifeslik / s tombolva romlik” – szól a Tavaszi kert. Az Aranyeső: „ahogy szorítja / Isten a kemény ágat / sárgán kibuggyan”. Az Alkony: „ne siess fácska / akkor is nő az árnyék / hogyha te nem nősz”. Az Emberélet: „nyílik az ajtó / felrebbennek a fények / de már csukódik”. Az is közös a kötetekben, hogy a világ „kusza szerkezetét” vizsgálva, a szerző kedvelt szavával, az „illesztékek”-et szétszerelve és összerakva két alapvető ellentétre bukkan: a lent és a fent az egyik, a fény és a sötétség a másik. Ezek s a hozzájuk hasonló oppozíciók jelölik ki a kötetek szemléleti alapját: „katakombák hideg / csontvázai súgják mindenkinek, / hogy mennyit ér, mi ott nyüzsög fölöttünk”. Ezt a hangot csak árnyalja, módosítja, többször szinesztéziákkal színesíti, ha például Babits évszak-metaforáitól eltérően nem az ősz és tavasz között eltelt időre figyel, hanem fordítva, a tavasz és ősz közöttire, amikor kint még csupa nyár, de a lírai én a madárral együtt már „hallja az ágak csontváz-ropogását”, és kétségbeesés, önsajnálat nélkül kérdezi: „van-e helyünk a következő nyárban”.
Válasz, persze, nincs, nem lehet, mint ahogy az istenes versek egyik leg-szebbikében, a De ki? címűben sincs: „S a forgatókönyv Isten asztalán / csupa kihúzás, csupa tintafolt, // alig látni, hogy végül is mi volt, / ki volt a szándék? A halál közös, / az Úr zseniális, de közönyös?” Az efféle játékos, pajkos hang a szonettekben több helyen fordul át groteszkbe, akár a nyelvvel, az írással kapcsolatban, akár az ondósejtek versenyéről szólva, de akár azt az Istent megidézve is, aki ül fent, és távirányítóval világokat váltogat, vagy aki a hóeséskor a pihéit szórja le, záporok esetében meg a vízöblítéses rendszerét húzza le. A „csak korlátozottan mindenható” képe, képzete régebbi költészetünkből Ady Isten-képét juttatja emlékezetbe, az újabból pedig Utassy Józsefét, és még inkább Baka Istvánét, akinek egy tőről metszett metaforái, képi következetessége is vonzó lehet Markó számára. A többnyire csak egy-egy névvel – Júdás, Péter, Tamás, Pilátus stb. – felidézett bibliai, újszövetségi történetek alig módosítanak ezen a benyomáson: egyrészt, mert azt a teremtőt láttatják, aki „Sehogy sem leli / a módját, hogy már végre önmagát / megválthassa, csak egyszülött fiát / kínozza, majd magához öleli”, másrészt, mert a versek beszélőjét nem ingatják meg abban a hitében, hogy sötét asztalán formálta az Isten, s „most forgat a kezében”. Tanácstalanul mintegy, akár egy tárgyat, hasonlóan, valamelyik vers szerint, egy tubus fogkrémhez.
Ehhez a mítoszi képzetkörhöz tartozik, hogy a szeretkezés az „egymásra fe-szítve, mint egy keresztre” helyzeteként mutattatik be, ahol a gyönyör, a mámor a „kis halál”-lal azonos, a „pokolba s égbe” vivő érzéssel. A fény metaforája, ahogy egy cím kiemeli, a Világít minden szédülete elválaszthatatlan a „gomolygunk egymásba zárva” tudatától. A szerelmi lángolás érzete a ki- vagy elhunyás képzetétől. Egyszer a kérdés csupán: hamupihék lesznek-e, „csak szédülés, csak lassú roskadás”, másszor az állítás: „egymás mellett parázslik két kezünk, / és egymás mellett hamvad el az arcunk”. Az Anna fénye vagy a Mindenfelől csak Anna s a többi szonett szemkápráztató érzékletessége és érzékisége szerint az uralkodó elem mégis – a fény, az uralkodó életérzés pedig, az utazási élmények táplálta Balázs-versektől megerősítve, az öröm. Mintha ezt sugározná még a szonettek szerkezete is. Abban még nem, hogy Markó kitartóan ragaszkodik a szakaszokra tagoláshoz. Abban sem, ahogy a különböző rímformákat váltogatja. Abban már inkább, hogy zömmel különböző szófajokat halmozva ugyan, ám egy mondatból állnak, mintha egy hosszan kitartott lélegzettel adatnának elő. Leginkább abban azonban, ahogy a címadó vers felépül: több sor van, amelyben három mondat, hiányos zsúfolódik össze. Igék helyett főnevek, főleg elvontak. Cselekvés helyett állapotot, helyzetet jelölnek, tesznek időtlenné, azaz örökké. „Elgyengülés. Illeszkedés. Kötődés. / Feszültség. Ernyedés. Megint s megint”, majd: „Akár az ág a lomb közt újra s újra. / Aztán szétválva. Egymásból kicsúszva. / Egy fa kifordult, nyálkás gyökere!” – ha nem is a haikukhoz hasonló tömörséggel és rejtélyességgel, ám itt is olyasmi mondatik ki, ami aligha egyetlen értelmű, amihez aligha csak egyetlen jelentés kapcsolható. Az élet esszenciája, a teremtés képzete azonban biztosan köztük van. S ezzel, ezáltal tulajdonképpen minden.

(Mindkettő: Bookart, Csíkszereda, 2010)