Barlog Károly: Irodalom és zene 1. / Csak úgy csinál – ad notam Pál Utcai Fiúk

Nagyon szép, a haja lobog, végigtáncol az utcánkon. És mi, az Elesett harcosok utca fiatal kis tacskói, a vizesárokban hasalva figyeljük ezt a légiesen könnyű elvonulást, a vasárnap délutánban. Az út, amit megtesz, végeláthatatlan távolság. Az út, amit nekem kéne megtennem ahhoz, hogy észrevegyen, elérhetetlen, ismeretlen dimenzióba torkollik.

Kislukács valami furcsa dudort fedez fel piros színű shortnadrágján, a fütyköse tájékán. Szokatlan számára a nadrágnak eme feszülése. Kétségbeesetten súgja a fülembe, hogy nem érti; reggel még minden rendben volt, a gatya nem szorult, ugyanolyan kényelmesnek érezte, mint mindig azelőtt. Most meg fél. Attól, hogy úgy jár, akár a mesebeli óriás – hogy kidagad a térből, és nem lesz többé egyetlen játszótársa sem.
Szóval, a Kislukács itt retteg mellettem a vizesárokban, én meg nem tudok másra figyelni, csak magamra, meg a szívemre, amelyen íme, átgázol ez a nő, akár egy hadsereg, akár a JNA  valamely szárazföldi egysége, belepasszíroz a vizesárok gazos talajába. A Kislukács szerint ez a szerelem. Ezt mondja, miközben még mindig a dudort vizsgálja a piros shorton. Én meg nem tudom, magára (a dudorra) gondol, vagy az én gondolataimat hallotta meg esetleg.
Itt van ez a nő, sétál az Elesett harcosok utcában. Nem lehet nem észrevenni őt. A haját, a sötét ruhát, amelynek ráncai közé szorult ez a vasárnap délután. Megy, mintha semmit sem sejtene, mintha nem tudná, hogy ott lapulunk az árokban én, meg a Kislukács, és figyeljük őt. De tudja jól. Csak úgy csinál, mintha…

Ha most lenne annyi bátorságom, kimászhatnék a vizesárokból, és a nyomába szegődhet-nék. Meghívhatnám őt egy kávéra, és elmesélhetném neki azt a történetet Jarmusch filmjéből, a Kávé és cigarettából, hogy hogyan hajtottam végre sikeres gégemetszést egy töltőtoll segítségével, valahol egy autópálya leállósávján. Persze, én nem Iggy Popnak mondanám, hanem neki, aki most úgy csinál. Mintha nem léteznék én meg a Kislukács, nem létezne a vizesárok és az Elesett harcosok utca, és nem létezne ez a vasárnap sem. Ha pedig vasárnap nincs, nincs szombat, és minden bizonnyal hétfő sem. Csak ő, aki úgy csinál.

Estefelé kimegyek apámhoz a műhelybe. Ilyenkor nyáron az estét mindig odakinn tölti. Dohányzik és gondolkodik. Kérdezem tőle, hogy mi az a szerelem? Konkretizáljunk, fiatal-ember – mondja erre ő. Elmesélem neki a nőt az utcáról, azt, ahogyan átbújt a kerítésen, keresztülszelte a szomszéd ház melletti foghíjtelket, és eltűnt a házak közötti résben. Erre ő azt válaszolja, hogy a szerelem pont ez, amikor bosszant, hogy a nő úgy csinál, mintha nem tudná, hogy… figyeled, szereted, vársz rá, ilyenek. Olyankor bújhatsz a padlásra, vizesárokba vagy akár a föld alá, sehol sem lesz nyugtod. A szerelem ez, hogy nincsen nyugtod, bármennyire is szeretnéd.
Másnap elmesélem a Kislukácsnak, mit mondott este az apám. Ő is konkretizál: tegnap a dudorra gondolt, amikor azt mondta, „ez a szerelem”. Nincs azonban köztünk félreértés, mert a dudort meg a nő okozta. Az illatos, lobogó haja, a hosszú lábak, és az a kacér mosoly, amelyből azonnal kiderül, tudja, hogy valahonnét figyelik őt.

Csak azt nem tudja, hogy én azóta is ott vagyok, hogy már tizenöt éve ott hasalok minden vizesárokban, ami mellett elvonul. Ott vagyok minden sarki bárban, ami előtt elvisz az útja, hogy úgy érzem folyton, ennyi, és rögtön szétszakadok. Nem tudhatja azt sem, hogy ez a szét-szakadás nekem ama vasárnap délután óta: az életem. Nem sejti, hogy azóta benne van minden félrecsúszott nyakkendőmben, ahogy az egyik tragikus sorsú kollégám írta volt. De miért is kéne tudnia, sejtenie?