Csillag Lajos: Irodalom és téboly 3. / Az én felszabadulása

Felpofozzák. Az egyikük közben kitárja az ablakokat, aztán megint csak felrázzák és felpofozzák mindet.

– A szentségit! – ordibál az, amelyik előbb az ablakokat tárogatta. – Ez behugyozott! Ez az éjjel már megint maga alá vizelt! Te… ez a saját levében ázott egész este…

Én az ajtóban állok, nézem, ahogy felpofozzák a vánkosokat és a paplanokat. Feltörlik az ágyam alól a tócsát, közben káromkodnak, hogy ezt már nem fizetik meg nekik, hogy be kéne vezetni nekem egy csövet. Az igen, az már tiszta meló lenne. Aztán csak röhögnek rajtam: legközelebb kaparjam az ajtót, abból legalább érti az ember, hogy ideje megsétáltatni engem.

– Ezt nézzétek! – Egy köteg ázott papírt halásznak ki a matracom alól, valami kéziratokat. Undorodva néznek a salátává ázott blokkra, amit az egyikük a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve a magasba emel. Arról meg csak csöpög a sárga lé. – Olvass fel belőle nekünk, aranyoskám! – És azzal hozzám vágják, a lapok pedig a mellkasomon csattannak, és ott is maradnak.

Most meg egymást szidják, hogy így meg kell fürdetni engem, így nem mehetek reggelizni a többiekkel. Úgyhogy karon ragadnak és a kicsempézett helységbe visznek, ahol aztán úgy, ahogy vagyok, ruhástul lelocsolnak. A víz hol az arcomba, hol a mellkasomba csap. Aztán le kell vetkőznöm, a ruhákat valahol máshol kiteregetik, engem végigtörölnek, és száraz pizsamát kapok:

– Na, most már nem csak szép vagy, de illatos is! – mondják.

Reggelit viszont mégsem kapok, arról lemaradtam. A többiek nem is kérdik, hol voltam. Senki nem kérdez semmit. Azokat sem kérdezték meg, miért nem reggelizem a többiekkel. Csak csöndbe visszacsoszognak az asztalaikhoz. Valaki hátulról finoman megráncigálja a köntösömet. Will csak néz rám. A kéziratait kéri. Csóválom a fejem, hogy nincs. Nem mondom meg neki, hogy a lapok teljesen eláztak, a tinta meg teljesen lemaródott a papírról. Fölösleges. Holnaptól újrakezdi. Amióta idekerültem, három-négyhetenként Will átnyújt egy köteg kéziratot, hogy olvassam el. A kéziratokkal meg mindig történik valami. Egyszer simán csak ellopta a takarítóbrigád. Nem mondták meg, hogy ők voltak, amikor követeltem tőlük, de tudom, hogy ők voltak. Egy alkalommal Chuck zabálta meg a felét, a másik felét pedig Bretnek tálalta. Ha jól emlékszem, kecsöpöt is lopott hozzá a konyháról. Most meg ez. Mindig történik valami azokkal a kéziratokkal, de ő sosem dühös miatta.

Will az egyetlen, aki úgy nyújtja át a papírköteget, hogy nem mond semmit. Még csak azt sem, hogy „tessék, itt a szöveged, tanuld be szépen, aztán majd meglátjuk…” Én meg elolvasom, és sosem értek belőle egy rohadt kukkot se. Elolvashatom akárhányszor, tudom, soha nem leszek az, amivé Will megírt engem azokban a szövegekben. Amíg olvasom, a mondatok ott dübörögnek bennem, mintha valami nehézipari gépek lennének, utána meg semmi. Ha a fejemben lenne egy apró szoba, csak apró labdákként pattognának a szavak benne… és most több millió apró labdáról van szó. Ha néha a levegőbe kap az ember, abban a szobában szinte biztosra mehet, hogy elkap egy ilyen labdát, megnézi és ilyenek vannak ráírva: én. Persze pont azzal példázódom, amit a legritkábban fog ki az ember, merthogy az ént a legnehezebb megragadni abban a szobában. Ezek után persze akárkivé is leszek, a szavaim nem többek puszta sejtetésnél. Az énem pedig a rákövetkező napokban csupán egy halvány visszhangja az egész irománynak.

Az ebédosztásnál Will nincs jelen. Tudom, hogy máris nekifogott, hogy újraírja a dolgot. Tudom, mert minden apró labda pattogása odabent abbamarad, leesnek a földre, széjjelgurulnak, hogy Will egyenként összeszedje őket megint. Most nyugodtabb napok következnek.