Szécsi Noémi: Irodalom és politika 4.

Legalább tizenkét éve már, hogy zöld és nyers debütánsként egy nyári műfordítótáborban végighallgattam Kukorelly Endre – költő és politikus – szavait arról, hogy hogyan is működik valójában az irodalom.

Elsápadok, ha belegondolok, mennyire pofátlan és magabiztos voltam akkoriban – ez aztán néhány falnak rohanás után gyorsan és nyomtalanul elmúlt –, nekem beszélhettek a „nagyok”, és különösen kevéssé hangzott hihetőnek egy hírhedt irodalmi macsó véleménye, aki a művészet kies ligetében folyó magasrendű tevékenységet is pusztán tesztoszteron mozgatta dürrögésként képzelte el.

Ugyanis az irodalmi belpolitikát állítólag ugyanaz a dominanciaharc mozgatja, mint a börtönhierarchiát. Homályosan sejlik csak fel bennem az előadás. Csicskák és köcsögök, ha emlékeim nem csalnak, ez volt a tudósítás címe, amit az irodalmi estről kissé kajánul megírtam. Ha Kukorelly nem dolgozta is ki részletesen elmélete minden elemét, az tisztán megmaradt bennem, az ököllel kivívott elsőség jutalma az erőben bízó szolgálattevők jelentkezése. Ha önbizalomtól és erőtől vezérelve nem verünk mindenkit le, akkor a címben említett kétféle sors kínálkozik, egyik jobb, mint a másik, legfeljebb vérmérsékletünktől függően dönthetjük el, melyik fekszik jobban nekünk. Más opció nincs.

Hát a női rabokkal mi lesz? Ennek végiggondolására ugyanúgy nem szenteltem akkoriban időt, mint a teória komoly mérlegelésére.

Szóval vannak az írók, akikről az első, második és harmadik tárcában annyit beszéltem, akiket többnyire nagyobb hatalmaknak kiszolgáltatott ártatlanoknak ábrázoltam, de hát nem ezt vallja magáról minden elítélt bűnöző? Ahogy telnek-múlnak az évek, mégis egyre kevésbé tudok szabadulni a gondolattól, hogy itt nem valamiféle lantos versengés, hanem igenis kemény bunyó folyik. Lendülnek a karok, villannak az esterházys meg kertészimrés tetkók, és egészen sokan fekszenek már a földön. Akad olyan, aki hegyomlásszerűen nagy. Mások kicsik, de trükkösek. Vagy szimplán agresszívek és elpusztíthatatlanok. Persze ott vannak a szolgálatkészek és/vagy ügyesek. Én is mérlegeltem már saját használatba vehető hasznos tulajdonságaimat: azért lettem regényíró, mert szívós vagyok.

De hogy is jönnek ide a nők? Még mindig nem magától értetődően. Ahogyan azt már a nőirodalom stratégiáival foglalkozók felrajzolták: van a női börtön, és egyesek automatikusan és azonnal oda kanyarodnak, mások különféle bonyolult okokból kifolyólag a férfiak között akarnak raboskodni.

Nem mondom, hogy a női börtönben könnyű a napi kenyérharc, de a magamfajta a férfiszárnyon kér egy ócska kis magánzárkát. A többiekkel csak akkor találkozik, ha ki kell mennie sorban állni valamiért, vagy ha esetleg mindenáron levegőzni akar. De rendszerint azt is megbánja – az börtönlakók között is egyforma arányban akadnak társaságkedvelők és introvertáltak, én például az utóbbiak közé tartozom.

Kell-e az embernek egy doboz cigi vagy egy szelet csoki? Akar-e hazatelefonálni? Örül-e neki, ha az udvaron séta közben nem verik laposra, szeretne-e valami erős emberhez csapódni, aki éles helyzetekben a védelmébe veszi? Huszonhat évesen micsoda mélyről jövő undorral hallgattam, hogy ezek a kérdések mozgatnák az irodalom belviszonyait.

Kell az a cigi (de hány dobozzal?), meg a csoki (egészen pontosan milyen fajta?). Mindenki szeretne hazatelefonálni (legalább néha). És a rabok mindegyike arra vágyik, hogy úgy mehessen ki a börtönudvarra, hogy a drótkerítésnél ne vegyék körül (öten), és ne akarják egyesével gyomorszájba rúgni.

De én nem beszéltem még olyan íróval, aki saját vélekedése szerint ne lett volna független.