Tigriscsíkok és más műhelytitkok

Potozky László Éles című kötetének bemutatója, Írók Boltja, Budapest, 2015. szeptember 30.

Számos kritika született az Élesről könyvheti megjelenése óta, Potozky Lászlóval pedig rengeteg interjú készült – ezzel vezeti fel Darvasi Ferenc a könyvbemutatót az Írók Boltjában, és rögtön belém hasít a felismerés, hogy mindezért részben jómagam is „felelős” vagyok. Én is írtam kritikát a regényről, én is interjúztam a szerzővel, és tessék, most még a könyvbemutatóról is tudósítok: a bőrömön érezhetem, milyen az, amikor valaki a maga szerény eszközeivel befolyásolja a közízlést.

A „köz” a kortárs magyar irodalom esetében persze egy szűk közeget jelent csak, de a patinás könyvesbolt galériája azért megtelik. Bár valószínűleg megtelne a kedvező recepció nélkül is: Potozky népszerű szerző ebben a körben. A jelenlévők közül is sokan olvasták már első regényét, az est moderátora, egyben a könyv szerkesztője pedig mindent tud róla, így nagyjából csak az a kérdés, képesek-e ők ketten bármi újat mondani – mondjuk nekem, vagy bárki másnak.

Nyilván képesek, mert nincs két egyforma beszélgetés vagy interjú. Itt van mindjárt az egyik fő célkitűzés: a regény nem akart irodalmias lenni, nem szerepelhetett benne például az a szó, hogy „azonban”. Aztán itt vannak a szerkesztés folyamatának kulisszatitkai. Hogy Potozky nem igazán szerette az Élest, mert sok mindent elvett tőle, és hogy Darvasi nemcsak a szerkesztője, hanem pszichológusa, lelki támasza is volt, akire mindig hallgatott, sértődés nélkül. Ahogy szinte az összes – eddig nem túl sok – szerkesztőjére.

Hogy léteztek az Élesen kívül egyéb címváltozatok (Tigriscsíkok, Fájdalomcsillapító, Holnap háború), meg hogy a mottót azért Ronnie James Dio popénekestől vette kölcsön, mert éppen az ő számát, a Holy Divert hallgatta, amikor első nagy szerelmi csalódásából és egy májgyulladásból lábadozott – akárcsak a főszereplő, akinek önpusztító egyetemista éveit és viharos szerelmét követhetjük nyomon a könyvben. Nem kell tehát elhangoznia a panelkérdésnek, hogy van-e bármilyen rokonság az író és az egyes szám első személyű elbeszélője között.

És mielőtt Darvasi befejezné a mondatot, amelyben kifejtené, miért nem kérdezi meg, hogy nemzedéki regénynek tartja-e Potozky a saját könyvét, a szerző szélsebesen és levegővétel nélkül elhadarja a nyilván ezerszer elismételt gondolatait az író, illetve a kritika és az utókor feladatáról. Maradnak a további műhelytitkok: a szerkesztő és a szerző egy szép napon a Rákosrendező pályaudvar közelében, egy kis talponállóban söröztek, és Potozky agya erről a helyszínről is éles fotót készített, hogy később megírhassa.

Merthogy a legrosszabb fajta, vagyis a telefonjába is jegyzetelő, sztorikat lopó, hangulatokat rögzítő író, illetve a hétköznapinak látszó, teljesen normálisnak tűnő ember keveréke. Saját iskolatársai sem gondolták volna, hogy értelmiségi lesz belőle („ahogy ez a csávó kinéz…”). Az Élest egyébként két novelláskötet előzte meg, mások történeteivel, Bodor Ádám és a latin-amerikai abszurd hatásaival, aztán végre meglett a saját hang, a saját történet, és innen nézve már úgy érzi, amit előtte írt, gyávaságból, pótcselekvésként írta.

Azt is megtudjuk, hogy Székelyudvarhelyen pont olyan bűncselekményt követtek el, mint a regényben, amely ezek szerint még meg sem jelent, de már rögtön inspirálta az embereket. Potozkyt viszont a mocsok inspirálta, nemcsak Bartis Attila és az említett Bodor Ádám. Vagyis éppen azok a szürkéskék, ködös, szomorú hangulatok, amelyek mondjuk Bodor szövegeiből is áradnak. Szűkebb hazájából, Erdélyből pedig nem a medvék és a fenyvesek érdekelték, hanem a vasútállomások, a gyártelepek és a panelházak.

Nem először mondja el, hogy a helyszín egy közép-kelet-európai nagyváros, főleg kolozsvári, de részben budapesti hangulatokból összegyúrva, amelyek a térségen belül felcserélhetőek: egy kolozsvári épület egy brünnivel, egy erdélyi lakótelep egy vajdaságival. Darvasi javasolja még Kőbányát, és visszaemlékezik, amikor a Magvető Kiadó józsefvárosi környezete miatt szabadkozott, mire Potozky megjegyezte, hogy a Mátyás tér környékénél ő csak lepusztultabb helyeken lakott. És ha már a Vajdaság is szóba jött, az idei terméséből két vajdasági szerző könyvét, Danyi Zoltánét (A dögeltakarító) és Sirbik Attiláét (St. Euphemia) ajánlja olvasásra.

Szarka Károly

Fotók: Írók Boltja, Magvető Kiadó