Czucz Enikő versei

Visszaemlékezés:
kimozdított vonalak

1

Az új nap mindig összezavar.
Tudom, hogy át kell gondolnom lépteimet:
a kérlelhetetlen viharokban többé
nem ránthatják le csontos kezek arcomat.
Az a gyanúm, hogy tudnék rá emlékezni,
de csak foszlányokat hagyok,
első bekezdéseket,
hogy alig láthatóan rajzolják meg
keretét az igazolásnak.

2
A képzeletem használ.
Platonikus barlang az enyém,
mint már említettem,
az a kettő perverz vakondtúrás.
A kezem öntött vasbetonhenger. Mozdulatlan.
A kavicsok közt pórusok kapkodják a levegőt.

3
Lassan közeledik felém.
Nem mondanám, hogy erőszakos.
De azt sem, hogy nem kényszerít.
Zaklatott, nem tud mit mondani.
Talán ő sem ismeri a szöveget.
Indigóval másol rám? Sötét foltokat hagy.
Meleget érzek a hasam alján,
de a bugyimig még nem ér el.

4
Észreveszi, hogy letéptem az alfelem,
vagyis ki, egy darabját.
Nyílt seb virágzik rajta,
de úgy csinál, mintha nem lenne igazi.
Mintha csak festették volna.
Mintha nem lennék sérült.
Orrom nyergén
láthatóvá válnak a hajszálerek.
5
Nem gondolom tovább, de
megint kilencnek érzem magam.
Egy kicsit sáros, használt fejszenyélnek is.
Nincs talaj, és nincs sík, csak szakadatlan
mozgó kék és lila dombok.
Nem értem, mit keresnek a mellkasomon.

Fair play

Nem tudok aludni az óra kattogásától.
Tőled kaptam, hogy valódi,
kézzel fogható csörömpölés rántsa rá
riadt, csipás tekintetemet
a reggelekre, nyáron a délutánokra.
Hogy ne aludjam át, amit nem érdemes.
Hogy ráeszméljek a saját lélegzetemre.
Ennyit értünk el. Nem tudok aludni.
Minden kiszámolós szavairól lekopik a jelentés, mondod.
Kattog ütemesen, a sorok végén viszi fel a hangsúlyt.
Éjjelente gondolkodom, mikor hagyjuk abba.
Valaki talán felemeli a ráncos ujját,
és rám mutat, vagy rád. Megint.
A te biztonságod a lehető legnagyobb.
Egészen ritkán esel ki.

Az eredeti

A tükörben nézed magad.
Egy ideig észre sem veszed,
hogyan figyellek.
Pedig én akarom,
hogy észrevedd, lebuktál,
látlak, ahogy pocakod behúzva
nézegeted a testedet,
ahogy lábfejed spiccben,
más és más megvilágításba helyezed
a gyenge lámpafényben.
Látlak, ahogy lábad kihúzod,
feszítesz, ahogy mondani szokás.
Parodisztikus, de végtelenül bájos hiúság.
Kutatod az arcod, a vállad,
a kezed pattanások után.
Sokkal élénkebben, mint ahogy én a hátad.
Megnézed a segged, beletúrsz a hajadba.
Hátad közepén izzadságcsepp.
Lassan folyik, arra figyelek,
és nem látom, hogy te épp mire,
magadon.

Vajon tudod-e, hogy mindig kivésed határaid?

Zuhanyozni indulsz.
Arra a helyre állok,
ahol lábad nyomát sejtem.
A saját szemembe nézek,
hogy emlékeztessem magam
a sok egymásra rajzolt tükörképből
az eredetire.

Csapázó

Először a hús látványa fogott meg,
a puszta felszín szabályossága.
Az anyajegy a húsos, szélesre húzódó ajkak alatt,
a fogak fehére, a kézmozdulat.
A nadrág alatt bújó lábak. Azokon elfutnék bárhová.
Aztán a nyelvének szépsége. Hintette a szavakat,
mint kenyérmorzsát halaknak.
Megtestesültek szavai,
egyszerre légies volt és anyagi,
mint finom zönge az eltitkolt szellentésben.

A bőr alá aztán hatoltam be,
éreztem a bélműködést,
kitapintottam a helyem a mellkasban,
belülről érintettem a foszlott bőrt a háton,
a fenék elegánsan kacér domborát.
Mint sportkocsi képe a fiúszobák falán.

Régen tenyerembe szedtem a hajat.
Így olyan szép vagy. Egy görög lány.
Ezen mindig megsértődött egy kicsit.
Én elfogadom, hogy férfi vagy.
Bocsásd meg nekem, hogy nem vagyok ő.
Júniusban, egyedül

F(a,b)

Összevissza beszélnek itt felettem,
miközben a szemétből halászom ki véres vattáid.
Én tudom, hogy a kosár többjelentésű szó.

Mind kinevetnek, ha azt mondom,
hogy hónapok óta a hóban oltom el cigarettám.
Azt mondtad, hogy az eszkimóknak a hó szóra x számú kifejezésük van.

Néha félek, hogy túlságosan ragaszkodni fogok
az átázott pamacsokhoz.
Az angolban a szerelemre és a szeretetre egy szó használatos.

Minden viszony logikai, állíthatnak bármit.
Ezért a kapcsolat létezik köztünk. Kész.
A vattát éjjelre a bugyimba teszem.

Terek: viszony

Néha még megvisel,
hogy én vagyok a kevésbé szeretett.
Elsőségemben is második,
egy átmenet: folyosó a valódi szimmetriához.
A kétsoros gombolás funkcionális része.
A hiány pótlása az anyagon.
A hiány a saját testemben.
Szeretném kitapogatni a helyemet,
de mindenhol nőnek a tüskés bokrok.
A második minőség vagyok,
annak a  zokninak párja, ami nem veszett el.
Hozzáképzelem minden éjjel a lángot,
néha az égő zsír szagát,
a szemek véreres fehérjét:
mint tojásban formálódó lehetőség.

De hallom, patkányaink kaparják a falat,
amelyet díszkertünk növényei tetováltak.
Mögötte valami szürke és fénytelen
fogai közt őrli fel a napot,
mint macskák az eledelük.
Nyál nélkül. Nincs könnyítés,
semmi sikamlósság.
Semmi kapcsolat:
csak ellentétes viszony
mondataink között.

Terek: határ

Törmelékből, törött cserepekből
építem fel a határt,
ameddig létem terjed:
tested repedt körvonalait.

Körbejárom. Talán a perspektíva teszi,
hogy még mindig befejezetlen.

Azt hittem, bármi képes kecses lenni,
ha hosszú lábakra rakom.
Részeket vágyok oda,
ahol már nincs helyem.

Kart, vállat, hangot.
Mint eső, ha forró olajba hullik.

Gondolatot.
Párhuzamosokat a has falára.
Addig megyek, nem tovább:
Ez a pont, az utolsó vonal meghatároz.

Képzelek hozzád egy verset,
de az összes szava,
ami jelenthetne valamit − nyelvbotlás.

Visszaemlékezés: falra vetül

Megfojt lassan a zongorahúr,
melyen az ürességet játszottuk el,
az egyedüllét húsos félelmét,
az érted korduló belek bálnahangjait.

A melleden nyugvó hajszál többé nem erősebb,
mint a halott pók fonala,
amely két napig engedte látni alkotóját,
mielőtt a nehézkedés
és az apró légáramlatok az ágy mögé sodorták.
A háló fenntartotta az elhalt végtagokat,
a kaszák befelé forduló vonalait,
amikről mindig a halál jut eszembe.
Most különösképp:
élettelen, törékeny testek függenek
fejem mellett.

Nem volt szívem levenni onnan,
beküldeni a sötétbe,
ahová nem ér el az emlékezés,
felejtsük el,
hogy a nagy szavak közül
most az elmúlás jött közel.

Te még szóltál szomszédodhoz előző este:
rád emelte lábát, s a szemed közé mutatott.
És reggel nem hitted,
hogy az egyedüli mozgás a mi lélegzetünk.

Egyre lejjebb esik az, ami sérülékeny görcsbe rándult.
Fény vetül rá az ablak szabálytalan rombuszán keresztül,
amit a szomszéd fiú ügyetlen keze szerkesztett oda.
Nem törődünk vele. A roncsoltság csak egy kicsit fáj.
A szabálytalanság sem több kényelmetlenségnél.
Attól még megy minden tovább:
az ujjbegyekben lassan ül meg a vér.

Terek: sorrend

Kijelölted a helyet,
amelyet be lehet töltenem.
Te viszont átjársz.
Így számolod fel a szegletet,
ahol létezhetne birtokom.
A villanyt kapcsolod,
amikor aludnék,
a fény megtörik a tükrön.
A fizika törvényei felett
nincs uralmam, mondod.
A logikátlanság felbőszít.
A sorrend csak időben létezik,
tereinkben szabadon felcserélhető.
A kedvezmény a tiéd.
Ezt a viszonyt, ami a vérből következik,
elszakíthatatlannak mondják.
Pedig csak viszkető közelségben
modelláljuk az elfogadhatatlant.
A papucsod közelebb lököm
a mosógép kieresztett vizéhez.
Nem tudhatod,
de kegyetlen vagyok veled.