Barak László versei
Cécile Hanat felvétele
Ki vagy?
Múltad semennyi,
a jövőd csak én vagyok.
Átkelni készülök egy forgalomtól lüktető sugárúton,
ami a te földedet szeli át.
Ott, ahol a jelen maga a néma a kísértés,
a süket vonzalom,
a vak beteljesülés.
Ki vagy, halál?
Hogyan lehettél te őshonos ott,
ahol kiömlött vérem
már akkor idegen földrészt festett az aszfaltra,
amikor még csak búcsúzni készültem otthonomtól?
Akkor, amikor még úgy volt képes beszélni a hűség,
mint a beteljesültnek látszó múlt.
Mit tudsz halál?
Fogalmad sincs,
milyen a búcsúzás illata.
Közénk jöttél
Úgy beszéled a nyelvemet,
mintha csorba palackból innál.
Tegnap még csak szobát béreltél,
ma úgy teszel, mintha otthon lennél benne.
Holnap házat vennél,
mint, aki bármit birtokolhatna.
Magabiztosan mész majd a bankba,
mintha biztos lehetnél:
soha nem fordulhat elő, hogy nem kellesz.
Hogy azt a házat kérdezés nélkül átírhatják másra.
„Legfeljebb lerombolhatják. Megint.” – ez jár a fejedben?
Mert az életedet senki nem lakhatja nélküled?
Csak azért,
mert nem rándul már össze a gyomrod,
ha rádförmednek: honnan jöttél közénk?!
Meg kell értened,
soha nem nem vonhatsz vállat ilyenkor úgy,
mint egy hivatalnok,
aki állampolgárnak született.
Legfeljebb mosolyoghatsz,
mintha a gyönyör küszöbén ő győzködne arról,
hogy véletlenül gyereket csinálni
öncélú üzekedés.
Képtelen megérteni,
hogy más istennek adtál szállást.
Olyannak, amelyik nem jelenthet többet neki
mint a kölcsönösen félreértett szavak.
A könnycsepp
Nem tudsz sírni.
A kezed emlékszik csak,
hogyan lopott kenyeret a piacon.
Nincs benne szégyenérzet.
Fájdalom sem,
amikor egy halott csecsemő arcát simogatja.
Mintha az öröklét egyetlen bizonyítékát érintené.
Nem menekül.
Szálanként tép virágokat
egy bombatölcsér pereméről,
mintha nem is csak egy testrész lenne.
Nem bűvész,
nem a teremtő,
hanem teremtmény.
Nem olyan halállal játszik,
amilyen őrült költőkben fogan.
Egy érzéketlen tolvaj csupán.
Könnycseppet rajzol a fegyverre.
Fóbia
– Nézd, mennyi aranyos kutyus!
Szerencsére mind halottak már! – lelkendezett.
Gyanúsan cinikus volt ez így.
Nem értettem.
Aztán, mintegy vezényszóra,
beborult a szeme.
Pedig halott kutyáinkat
eszemben sem volt szóba hozni.
Arra gondoltam,
Pozsonyban, az Euroveában,
a Szlovák Nemzeti Színház környékén,
a Duna-parton mászkálhatnak majd.
De Dunaszerdahelyen is lehet belőlük akárhány.
Idővel ott lehetnek
a boltokban,
a parkokban,
a buszmegállókban,
a vasútállomás peronján.
Nem lényeges, hogy nem egészen,
hanem csak úgy,
mintha a semmiért.
Nem lényeges, hogy nem csinálnak majd semmit.
De itt lesznek köztünk.
Nem lenne kevésbé nyomasztó, ha csinálnak valamit?
Arról győzködtem magamat,
miközben a szelfit bámultam,
milyen szelíd, illedelmes benyomást keltenek.
Absztrak illusztrációkként hatott
a domináns arc hátterében homályló csoportkép.
Mintha egy londoni utcán készült volna a felvétel,
de madame Tussaud viaszbábujai közt
is lőhettem volna
a fekete, fehér, piszkosbarna, sárga élőlényeket.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/4-es számában.
Barak László (1953, Muzsla)
Költő, író, publicista.