Etela Farkašová: hol maradt a rózsa; a szerelemről; úttalan/út; belső utak folyamatábrái; a húr magánya
hol maradt a rózsa
(kde ostala ruža)
az űr az űr az űr az űr,
mondogatod néha reggelente
(úgy tűnik, egyre gyakrabban)
miközben annyira szeretnéd,
ha helyette lenne: az öröm az öröm az öröm, öröm,
kék ég a kék ég a kék…
vagy legalább: kert a kert a kert…
hol veszett el mindez
(talán csak a tekinteted elől van rejtve)
hol maradt a rózsa, kérded megtörten
red for the first time in English poetry…
ahogy azt egykor megírta az amerikai nő Párizsban
az az első (igazi?) vörös,
amiben nem kételkedsz,
megérintheted, belélegezheted az illatát
az egyik legismertebb versben…
hol maradt mindez
ismételgeted néha borús reggeleken
dolgok, melyekben még hinni lehetett,
hol maradt az,
aki még hinni tudott
a szerelemről
(o láske)
sosem írtam szerelmes verseket,
és az elbeszéléseimben se gyakran
fordult elő a szerelem szó,
de most mégis valamit róla, valami egészen költőietlent…
ülünk a kerti teraszon,
a leghétköznapibb dolgokról beszélgetünk,
a mondat közepén kérsz még egy kis cukrot a kávédba,
és én kiskanállal a kezemben futólag arra gondolok,
hogy néha már nem is tudom,
hol kezdődsz te, és hol végződöm én…
úttalan/út
(cesta/necesta)
de hogy út lehet a zsákutca is, már meg sem lep téged,
utca, ahova egy kissé elvétett lépés vezetett minket,
habozó, bizonytalan keresgélés… vagy csak egy kerülő,
amivel meg akartuk hosszabbítani a vándorlás idejét (már tudod: mind közül a legszebbet)
egyre gyakrabban gondolsz rá, hogy az úthoz tartozik a pillanat is, amikor a láb megpihen a kövön,
telik a maga mozdulatlanságával, mert a megállásnak is megvan a saját súlya és értelme…
vagy hozzátartozik a járda szélén elcsavargott szó is, amit egyszer csak felfedezel,
és elmerengve rajta készen állsz rá, hogy befogadd…
bizonytalan távolság a kezdet és a vég között,
kifürkészhetetlen útvonalak: úttalan/út, szótlan/szó…
belső utak folyamatábrái
(nákresy vnút orných ciest)
a gyarapodó évekkel
egyre nagyobb figyelem összpontosul
a belső utak ábráira, szinte már csak azokra,
tiszták és törékenyek,
akár a kínai kalligrammák…
…a hajszálérhálózat összefonódása
finoman a papírba szőve
(számtalan változat
egyetlen alapmotívumra…)
majd egy múltból kiszorított
variáció dallama indul:
a jövőbeli belső utazások
előképe.
a húr magánya
(osamelosť struny)
ahogy belénősz az egyedüllétbe, ami nem kíván semmilyen tanút
(a külső tekintetek csak terhére lennének),
az érzések lenyomatai elveszítik minden értelmüket
eltorzítva, például az idegenkezűséggel: valótlan…
a húr magánya lehet ugyanolyan nagy
mint a vonóé, amely az érintés után elhagyja:
a vágy szenvedélyes mozdulata a szabadulásra?
… de benne a hang még egy pillanatig remeg
egy képzeletbeli spirálban simul újra hangtalanra.
Mellár Dávid és Mészáros Veronika fordításai