Szávai Dorottya: A székely Edward

Gondolatok az első európai komparatisztikai lap, az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok, az Acta Comparationis Litterarum Universarum történetéről a többnyelvűség perspektívájában

(tanulmány)

„Olvasni annyi, mint összehasonlítani.”
(Georg Steiner)

Az irodalmi többnyelvűség csakúgy, mint a transzkulturalizmus és a transznacionalizmus problémája az utóbbi évtizedek nemzetközi komparatisztikai kutatásaiban központi helyzetbe került.2 A komparatisztika önmegújító, ön-újraszituáló ezredfordulós kísérletei, kihívásai a kétnyelvűség, többnyelvűség, ill. a pluricentrikus nyelvek kérdését megkerülhetetlen kérdésiránnyá tették.

Alábbi gondolatmenet az első európai komparatisztikai lapról, a Kolozsváron 1877-től megjelenő Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok (a továbbiakban ÖIL), az Acta Comparationis Litterarum Universarum történetéről fog szólni a kétnyelvűség, ill. a többnyelvűség perspektívájában. A diszciplína első európai orgánumának ugyanis a poliglottizmus volt az egyik legfőbb alapelve. A lap történetét ebben a távlatban szeretném vázlatosan rekonstruálni, illetve a diszciplína őslapját a komparatisztika legújabb, 21. századi dilemmáinak és kritikai önértelmezésének a fényében újrakontextualizálni.3

„C’est un idéal pauvre, un idéal peu élevé, de n’écrire que pour une seule nation : quant a l’esprit philosphique, il lui répugne de respecter de pareilles bornes. Il ne saurait faire halte près d’un fragment – et la nation, même la plus importante, est-elle plus qu’un fragment?”4 – ez a francia nyelvű Schiller-idézet szerepelt az Acta Comparationis Litterarum Universarum első számának egyik mottójaként, mely magyarul így hangzik: „Egyetlen nemzetnek írni szegényes, kevéssé magasztos ideál: a filozófikus elme megveti az efféle korlátokat. Nem tudna megállni egy töredék mellett, a nemzet pedig, még a legjelentősebb nemzet is, több-e mint töredék?” Ebből is látható, hogy már a legelső lapszám is nem pusztán képviselte, de mintegy performatíve meg is jelenítette alapkoncepcióját: a plurilingvizus vagy, ahogy a szerkesztőpáros nevezte, a poliglottizmus elvét.

„A világirodalom nem egy tárgy, hanem egy probléma, amely új kritikai módszert igényel, s amely szükségessé teszi az európai összehasonlító irodalom radikális megújítását.”5 Anélkül, hogy kritikátlanul kívánnék csatlakozni a Death of a Discipline (Spivak, 2003)6 retorikája körül kibontakozó leegyszerűsítően apokaliptikus szólamokhoz, magam is abból indulok ki, hogy az összehasonlító irodalomtudomány európai intézményesülésének kezdeteire való visszatekintés, az első komparatisztikai szaklap történetének újragondolása segít tudományterületünk jelenkori kritikai újraértésének kibontakozásában és letisztulásában. Annál is inkább, mivel – ahogy arról a folyóirat történetének avatott ismerője is beszámol – maga az ÖIL sem volt mentes bizonyos belső ellentmondásoktól és konfliktusoktól.7

Gondolatmenetem tágabb kontextusában tehát a komparatisztika tudományát próbálja a kétnyelvűség vagy többnyelvűség perspektívájába helyezni a diszciplína aktuális problematikáinak távlatában. Annál inkább, mivel Európa első összehasonlító irodalomtörténeti lapja az irodalomtudomány új diszkurzív helyzetében igen nagy érdeklődésre tart számot a kortárs komparatisztikai kutatások terén.8 Az alábbiakban három magyar szerző e tárgyban alapvető jelentőségű kutatásaira támaszkodom: Gaál György, Fried István és T. Szabó Levente munkáira.9 Az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokra vonatkozó legújabb kutatások a lap tudományos szemléletét az alternatív modernség egyik korai képviselőjeként írják le. Ezzel mintegy azt a – recepció által egészen addig táplált – mítoszt is semlegesítik, mely szerint az ÖIL csupán egy egzotikus és elszigetelt tudományos vállalkozás lett volna a maga korában, valamiféle zsákutcába torkolló „kivétel”, ami valójában nem vált a magyar tudománytörténet organikus részévé.10

Fontos adalék a poliglottizmus kérdéséhez, hogy – amint arra T. Szabó Levente felhívja a figyelmet –, Meltzl a poliglottizmus koncepcióját a tudomány művelésére is kiterjesztette: a lap indulásának évében készült tanári beszámolójában az alapító szerkesztő a „tudományok polyglottizmusának” érvényesítését hirdeti az oktatói tevékenységben, amikor is arról beszél, hogy az „összehasonlítás modern elvének” alkalmazása a külfölddel való érintkezésen és a polyglottizmus elvének gyakorlásán túl egyben ezt is jelenti.11

Ahogy az is figyelmet érdemel, hogy a Kolozsvári Egyetemet néhány évvel a lap indulása előtt, 1872-ben alapítják. Így „a tudományos élet fellendülése szükségessé tette egy, az eredmények közzétételére szolgáló folyóirat kiadását. (…) Nem csoda hát, hogy a tanári kar két európai távlatokban gondolkodó egyénisége, a legidősebb és a legfiatalabb professzor, a hetvenhét éves Brassai Sámuel (az elemi matematika és a szanszkrit nyelv tanára), valamint a harminchárom éves Meltzl Hugó lapalapításra szövetkezik. Brassai immár országos hírnevét, közismert nyelvtudását és hét lap szerkesztésében szerzett tapasztalatát, Meltzl külföldi egyetemi évei és utazásai idején gyűjtött ismereteit, új irodalomtudományi koncepcióját és fiatalos lendületét adja folyóiratuknak.”12

Az Acta esetében kulcsfontossága van annak, hogy egy soknyelvű geokulturális közegben jött létre, egy olyan kulturális térben, amelyik sokkal elementárisabban volt poliglott, mint a korabeli budapesti kultúra. (Például az ugyancsak 1877-ben induló, Heinrich Gusztáv nevével jegyzett Egyetemes Philológiai Közlöny.)13 A lap két alapító főszerkesztője, Meltzl Hugó és Brassai Sámuel többnyelvű kulturális közeg szülötte volt, Meltzl német ajkú család sarjaként eleve kétnyelvű közegbe született bele, nevében is poliglott volt: Meltzl Hugó avagy Hugo von Meltzl. Meltzl és Brassai a kulturális közvetítés misszióját képviselték lapjukkal, ám nem pusztán médiumai voltak a soknyelvűségnek vagy plurilingvizmusnak és transzkulturalizmusnak, de egyben alanyai is.

Az első komparatisztikai lap története tehát olvasható a transznacionális (összehasonlító) irodalomtudomány horizontjában, vagy Spivak terminológiája szerint a transznacionális kultúratudomány távlatában, amennyiben az ÖIL legsajátabb jegye éppen a szó minden értelmében vett határátlépés, a határok meghaladása, a „transz” jelleg: a kulturális transzfer, transzport, a trasznacionalizmus, másként egy par excellence transzkulturális helyzet.

Visszatérni a komparatisztikai diszciplína intézményesülésének kezdeteiig azzal a hozadékkal jár, hogy egy olyan orgánumra lesz rálátásunk, mely a maga rendkívül tágas és nyitott szemléletmódjával egy mai szemmel is teljesen korszerű, plurális és transzverzális összehasonlító irodalomtudomány előzményeként, sőt, minden bizonnyal, egyik ősforrásaként áll előttünk. Meltzl és Brassai koncepciója és praxisa ugyanis több szempontból is olyan tudományos eredményeket hozott, melyek a cultural turn utáni komparatisztika kritikai (ön) újraszituálásának helyzetében is relevánsnak mutatkoznak.

Önmagában is elgondolkodtató, hogy 1877-ben Kolozsváron, a Monarchia perifériáján alapítanak egy kivételes színvonalú és jelentőségű, a szó legjobb értelmében kozmopolita, mondjuk így: transznacionális szellemű lapot – ráadásul szerény anyagi körülmények között és a korabeli kultúrpolitikával szembehelyezkedve –, ami európai visszhangot vált ki, nemzetközi viszonylatban is népszerűségre és (el)ismertségre tesz szert. És ez még akkor is érvényes, sőt, annál inkább, ha figyelembe vesszük, hogy a legutóbbi évtizedek irodalomelméleti elgondolásaiban éppen az olyfajta bipoláris fogalompárok váltak kritikai újragondolás tárgyává, mint például a centrum és periféria. Az 1879–80-as időszakra, amikor is az ÖIL virágkorát éli, a lapszerkesztést Meltzl egyedül viszi, közel száz munkatárssal, korszerű, naprakész tudományos profillal, Európára való nyitottsággal. „Miközben a hivatalos magyar irodalmi közvélemény idegenkedve, sőt ellenségesen fogadta Meltzl lapját.”14 A későbbiekben azonban, 1888-ig, a legutolsó lapszám megjelenéséig, részben az anyagi, részben a személyi feltételek romlásával egyre kevésbé tudja tartani a kezdeti lendületet, bár ezt a folyóirat legújabb kutatói merőben másképp látják, sőt, részben cáfolják.15

A szászrégeni születésű Lomnitzi Meltzl Hugó (1846–1908) német ajkú erdélyi szász család sarjaként Lipcsében tanult 1864-től 1866-ig, Nietzschével egyidőben, akivel személyes ismeretséget is kötött, majd Heidelbergben (ahol Eötvös Loránd hatására elkezdte németre fordítani Petőfi verseit), Bécsben és Berlinben folytatta tanulmányait: Berlinben védte meg doktori értekezését 1872-ben pedagógiai-filozófiai tárgykörben. Ebben az évben, 26 évesen kinevezik professzornak, és 36 éven át, egészen haláláig a Kolozsvári Egyetem német irodalomtörténeti tanszékének professzora lesz, egy ideig dékánja, 1894/95-ben rektora. Meltzl legendás tanáregyéniség volt: „pár év alatt nem csak az egyetem, hanem egész Kolozsvár közismert, különcként számontartott professzora lett. (…) Diákjaival igyekezett baráti viszonyba kerülni, gyakran vendégül látta őket. (…) Előfordult, hogy egy szemeszter alatt csak a Faust négy sorát tudta elemezni.”16 – írja Gaál György. Meltzl egyúttal jelentős tudományos életművet hozott létre, főművének kétségkívül az ÖIL-tekinthető: kutatási eredményeinek nagy részét lapja hasábjain közölte, sokszor különböző álneveken. Három fő kutatási területe volt: a Petőfi-kutatás, a 19. századi német filozófia és az összehasonlító vagy világirodalom.17

Amint arról Brassai és Meltzl 1877-es beszámolójából tudomást szerezhet az olvasó, a lap nemzetközi recepciója Londontól Párizson át Stuttgartig olyan jelentőssé vált, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel a szerkesztőpáros úgy döntött, 1979-től folytatja a lap kiadását (a kéthetenkénti megjelenésű lapot eredetileg csak két évre tervezték kiadni), immár latin főcímmel: Nova Series.18 A „Correspondance” rovatban azzal az önreflexív gesztussal fordulnak az olvasóhoz, hogy az új latin nyelvű címmel ugyancsak a lap poliglott jellegét akarják hangsúlyozni, miközben éppúgy távol áll tőlük, hogy a latin nyelv felsőbbrendűségét sulykolják bármely „modern” nyelvhez mérten: „poliglott lapunknak szigorúan tudományos jellegét ilyen módon külsőleg az eddiginél még jobban kifejezésre akarjuk juttatni (…). De éppen ilyen kevéssé akarunk egy múmiát tartósítani azzal, hogy a latint vezetjük be.”19

T. Szabó Levente felhívja a figyelmet arra a tudománytörténeti tehertételre, „amely a lap és az abban megfogalmazott korai komparatisztikai szemlélet kozmopolitizmusát jócskán leegyszerűsítve azt a nemzeti irodalmakkal szembeállítva fogta fel, noha az ÖIL egyik érdekessége épp abban keresendő, hogy a különféle nyelveken megfogalmazott eltérő nemzetszemléletek nem állnak bináris oppozícióban a kozmopolitizmus képzeteivel, s ráadásul a lapban épphogy a különféle irodalmi nemzetépítési törekvések is sajátos, új helyzetbe kerülnek, de nem tűnnek el vagy számolódnak fel.”20

Az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok tudományos értékét a többnyelvűség kérdésével is összefüggő, irodalomelméleti jellegű kezdeményezések adják, melyek érdemi módon kapcsolódnak be a goethei világirodalom fogalom körüli vitába. Meltzl a „fordítás művészetéről” beszél, azt az álláspontot képviselve, hogy Goethe Weltliteratur alatt lényegében a német nyelvű fordításirodalmat értette.21 1882-ben ennél is messzebbre megy, amikor azt vallja, hogy: „A kritikai értelemben vett valóban humán és igazi goethei világirodalom nem más, mint a mi jövő-tudományunk: az összehasonlító irodalomtudomány”.22 Az összehasonlító irodalomtudományt (vagy összehasonlító irodalomtörténetet, ahogy akkor nevezték) így voltaképpen azzal a diszciplínával azonosítja, amit ma fordítástudománynak nevezünk.23

A lap történetének szakértői azonban azt is joggal hangsúlyozzák, hogy az ÖIL által markánsan képviselt fordítástudományi szemlélet legalább annyira volt köszönhető a Meltznél jóval, egy generációval idősebb és tapasztaltabb Brassainak, akit az idegen nyelvek iránti szenvedélyes érdeklődése nemcsak az összehasonlító nyelvtudomány iránt tett elkötelezetté, de például még a szankszrit nyelv iránt is.24 Miben is összegezhetők Meltzl és Brassai komparatisztikai elvei és szerkesztői módszerük? Elsőként a poliglottizmus elvét kell kiemelnünk, melyet kezdetben hexaglottizmusnak, végül dekaglottizmusnak neveztek, s mely szerint az összehasonlítás elve csak akkor hiteles, ha az értelmező beszéli a tanulmányozott mű eredeti nyelvét. Másfelől a dekaglottizmus elve egy normatív mozzanattal egészül ki: a szerkesztőpáros szerint ezeknek a nyelveknek kell, hogy legyenek „klasszikus” szerzőik. A dekaglottizmust Meltz azzal az erősen vitatható érvvel magyarázza, mely szerint tíz olyan nyelv van, amelynek irodalma klasszikusokkal rendelkezik. 25 A normatív szempontot a jelek szerint a progresszív modernista ősatyák sem tudják teljesen megkerülni, legyen mégoly nyitott és plurális kultúrafelfogásuk és annak következetes alkalmazása lapjuk hasábjain.

Másodszor: az ÖIL több mint húsz nyelven közöl cikkeket, többek közt latin, magyar, német, francia, angol, spanyol, finn, svéd, román, albán, örmény, holland, izlandi, dán, cigány, kínai, japán és arab nyelven, valamint különféle dialektusokban. 26 A goethei modellnek megfelelően az egymással összehasonlított nyelvek között semmiféle értékhierarchia nem érvényesülhet. A tanulmányokat többnyire németül, magyarul vagy franciául publikálják, az összehasonlított műveket az eredeti nyelven. Meltzl javaslatára minden tanulmányt azon a nyelven írnak, amely nemzeti nyelven az adott mű megszületett.27

Harmadszor: az összehasonlítandó műveket le kell fordítani. Goethe nyomán a „fordítás művészetének” alapszabályain Meltzl azt értette, hogy az „igazi” fordítónak – aki költő vagy zseni – nemcsak le kell fordítania a szöveget, hanem a befogadó nyelv szellemének megfelelően átköltenie, kulturálisan adaptálnia. Nézőpontunkból nagyon lényeges, hogy az alapító szerkesztő erősen hangsúlyozta ennek kapcsán a forma megőrzésének jelentőségét. Tudniillik azt vallotta, hogy az összehasonlításnál a formának van elsőbbsége, hiszen „minden eredetiséget csak a forma őriz”, vagyis „formát csak formával lehet összehasonlítani, tartalmat tartalommal nem lehet összehasonlítani”.28 Innen, hogy Meltzl kánonjában a költészet elsőbbségét tapasztalhatjuk, az összehasonlítás tárgya elsődlegesen a vers kell legyen. Még ha Metzl Hugó idealista felfogása Goethe közvetítésével Kanttól is származik, mai szemmel nézve a korai strukturalizmus egy fontos előfutárának látszik. Az alábbi idézet magáért beszél: „a próza úgy viszonylik a költészethez, mint a mechanizmus az organizmushoz (…).”29

Negyedszer: a hatástörténeti kutatásokon túl az ÖIL szemléletének újdonsága a forráskutatásokban mutatkozik meg, melyek a genetikus kritika módszerét és látásmódját előlegzik, s melyeknek külön jelentőséget ad, hogy a magyar irodalom európai gyökereit igyekeznek feltárni, és – ami meglepőbb és ritkább – vica versa: olyan kulturális, ill. szövegnyomokat keresnek és tárnak föl az európai irodalomban, melyek magyar forrásokra vezethetők vissza. A legjobb példa erre a Székely Edward: egy olyan erdélyi székely népballada, melyet Kriza János fedezett föl, és Arany közölt a Koszorújában 1864-ben. A lap többek közt feltárta a skót ballada székely eredetét. A Székely Edward példája a Meltzl–Brassai duó egyik legfőbb argumentumává vált a magyar, ill. a közép-európai kultúra egyenrangúságát bizonyítandó a Nyugathoz mérten. Hiszen ez a példa is azt mutatja, hogy a Nyugat kultúráját és irodalmát is áthathatják magyar impulzusok. Az Acta Comparationis másik fontos hozadéka, hogy számos klasszikusnak mondott magyar költeményt lefordíttattak tíz-tizenöt különböző nyelvre, vagyis a magyar költészet egy szeletét hozzáférhetővé tették az idegen nyelvű olvasó számára. Amiről jól tudjuk, hogy a mai napig korántsem evidencia: a költészet alighanem mindig is a magyar kultúra legnehezebben hozzáférhető, legnehezebben közvetíthető szférája lesz a külföldi kultúrák számára. Az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok tehát e vonatkozásban is nagy jelentőségű kulturális missziót teljesített, mégpedig éppen „világirodalmi” vonatkozásban. Mindez jól mutatja Meltzl azon igyekezetét és elévülhetetlen érdemét, hogy ne csak a külföldi irodalmakat terjessze magyar nyelvű közegben, hanem egyúttal a magyar irodalmat is népszerűsítse külföldön, amit már a legelső lapszámban célul tűzött ki.

Az ÖIL több állandó rovattal bírt: a legfontosabb az 1877-től induló Petőfiána volt. Az Irodalmi szemle-rovat (Revue Polyglotte) a kulturális transzfer szerepét töltötte be a legprogresszívebb modernség jegyében: a nemzetközi híreket magyarul közölte a hazai olvasóval, a belföldieket németül, valamint más idegen nyelveken a külföldi olvasóközönséggel. Rövid közleményekről volt szó irodalmi eseményekről, könyvújdonságokról, magyar vonatkozású külföldi előadásokról. A Symmikta (Vegyes közlemények) rovat főleg népköltészeti anyagokat hozott le, nagyszámú román népdallal, amit eredetiben, ill. magyar és más fordításban közöltek. A rovat főmunkatársa, a kétnyelvű, félig román, félig magyar Gregoriu Szilasi egyben a román kulturális élet közvetítését is biztosította: a lap kétnyelvűségének és transzkulturális jellegének újabb példájaként. Az Acta három ünnepi számot is kiadott: a Bölcs Náthán (V. kötet 9–10. szám) és A tiszta ész kritikája (IX. kötet 10. szám) számot megjelenésük századik évfordulójára, valamint egy Goethe-számot a szerző halálának ötvenedik évfordulójára (XI. kötet, 5. szám) – Meltzl tudományos érdeklődésének megfelelően, aminek a középpontjában, Petőfin és Schopenhaueren túl, Lessing, Kant és Goethe állt.30 A későbbi évfolyamokban az összehasonlító etnográfia és mitológia állt a középpontban. Meltzl – aki a társtudományok közül az etnográfiának különös jelentőséget tulajdonított – figyelemre méltó erőfeszítést tett, hogy feltárja a tipológiailag hasonló népköltészeti és etnográfiai motívumokat: a népdaloknak ezt az etnográfiai, mai terminussal élve kultúrantropológiai jellegét az alapító szerkesztő „világirodalmi” aspektusnak tekintette. Sőt, Meltzl még messzebbre ment, amikor is összefüggést feltételezett irodalom és technika között, mégpedig a népköltészet leírási technikájával kapcsolatos perspektívában.31 Az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok alapítója ebben a tekintetben a legújabb elméleti irányzatok egyik korai előfutárának is mondható, nevezetesen a médiatudományi szemlélet egyik megelőlegezőjeként. Ez a szemléletmód másrészt erősen emlékeztet, sőt megkockáztathatjuk, hogy megelőlegezi a szláv strukturalizmus és a strukturális antropológia eminens képviselőinek nevezetes együttműködését: Roman Jakobson és Claude Lévi-Strauss emlékezetes, mára klasszikussá vált 1962-es Baudelaire- elemzését (A macskák), mely feltűnően hasonló interpretációs elvről és gyakorlatról tanúskodik, mint a Brassai–Meltzl párosé.

Végezetül ezek, a komparatisztika nemzetközi intézményesülésének origópontján megmutatkozó kezdeményezések bizonyos értelemben a fordíthatóság körüli legújabb tudományos vitákat előlegezik, melyek az utóbbi évek nemzetközi komparatisztikájában nagy figyelmet kaptak: Emily Apter a Barbara Cassin-féle Vocabulaire européen des philosophies: dictionnaire des intradusibiles (2004; magyar fordításban: Európai filozófiai szótár: a fordíthatatlanság [szó szerinti fordításban: a fordíthatatlanok] lexikona) nyomán javasolta az összehasonlító irodalomtudomány legalapvetőbb axiómáinak kritikai újragondolását, többek közt a fordításelmélet vonatkozásában is, s odáig ment, hogy azt állítsa, a világirodalom maga a fordíthatatlanság, a fordíthatatlanságot (intraductibilité) ekként a világirodalom-fogalom (littérature mondiale, pontosabban: littérature- monde)32 reflexív elemeként kell tekinteni.33 Még ha a Meltzl–Brassai-féle koncepció az Emily Apter képviselte felfogás ellenkező pólusán látszik is elhelyezkedni, végső soron mindkét esetben a komparatisztika, sőt az irodalomtudomány meglehetősen hasonló felfogásának lehetünk tanúi, a fordítás–fordíthatóság problémájának középpontba állításával. Hiszen a világirodalom fogalma mind a korai, mind a kortárs komparatisztikai felfogásban a fordításprobléma kontextusában fogalmazódik meg. Másként: a fordításelméleti kutatások legújabb eredményei, merőben provokatív kérdésirányai ebből a szempontból az első komparatisztikai szaklap szellemi leszármazottjaiként is értelmezhetők.

A latin nyelvű Biblia, mint ismeretes, fordulópontot hozott a fordítástörténetben: a Septuagintában – a traducere egyik etimológiai eredetének megfelelően – Jeromos hermeneuein alatt egyszerre ért fordítást és interpretációt.34 Vagyis a Brassai– Meltzl páros világirodalmi hagyomány és fordításhagyomány összetartozását valló komparatisztikafelfogása e vonatkozásban az európai vagy „világirodalom” kezdeteiig, fordításkultúránk gyökereiig megy vissza.

E ponton szeretném felidézni George Steiner alapvető fontosságú könyvének, a Bábel utánnak (After Babel. Aspects of Language & Translation)35 néhány, szempontomból különösen fontos elgondolását. Eszerint minden kommunikáció a maga módján egyfajta fordítás, így a fordítás szüntelenül jelen van mindennapjainkban valamiféle „többnyelvűség”-ként. Ebből következőleg valójában az egynyelvű közegben is folyamatos „fordítással” kommunikálunk. „A francia–angol– amerikai – tehát több kultúra és nyelv közöttiségét megtapasztaló – George Steiner könyve ugyan nem elsősorban az irodalmi többnyelvűségről szólt, de fókusza megerősítette az akkortájt épp indulóban levő komparatisztikai perspektíva érvényességét”, 36 nézőpontomból, az első európai komparatisztikai lap ezredfordulós újragondolása felől pedig kifejezetten relevánsnak mutatkozik.

Steiner koncepciója Leonard Forster 1970-es könyvére támaszkodik,37 melynek megjelenésétől a többnyelvűséget mint par excellence komparatisztikai problémakört tartjuk számon. Forster a többnyelvű költészettel foglalkozik, nagyon izgalmas elgondolásokkal Rilke francia nyelvű költeményeiről. Erre a könyvre szokás visszavezetni a plurilingvisztikus és pluricentrikus szemlélet eminens jelenlétét a nemzetközi összehasonlító irodalomtudományi kutatásokban, azt, amit a Brassai–Meltzl páros poliglottizmusnak nevezett. Forster szerint a többnyelvűség folyamatosan jelen lévő történeti hagyomány, amely az irodalmi modernt és a premodernt is meghatározta. „E megfontolás fényében fogalmazta újra a többnyelvű költők és a költészeti többnyelvűség iránti érdeklődést, s vizsgálta felül a romantikából öröklött elképzelést a saját, »egyetlen« nyelv szakralitásáról.”38

A kortárs komparatisztika egyik emblematikus műve, Pascale Casanova Az irodalom világköztársasága (La République mondiale des Lettres) című munkája, mely ugyancsak erősen támaszkodik a többnyelvűséggel kapcsolatos újabb kutatásokra. A szerző azt állítja, az irodalom világköztársaságának megvan a maga greenwichi meridiánja, amihez a művek újszerűsége és modernsége mérhető. Casanova odáig megy, hogy azt vallja, a nyelvek közötti kommunikáció – a kétnyelvűségen, a többnyelvűségen és a fordításon keresztül – sokkal inkább reprodukálja vagy felerősíti a nyelvi egyenlőtlenségeket, mintsem korrigálja azokat: „la communication entre les langues, par le biais du bilinguisme […], de la diglossie […] ou de la traduction, reproduit (ou renforce) les inégalités linguistiques beaucoup plus qu’elle ne les corrige”. Majd hozzáteszi: „A fordítást és kollektív kétnyelvűséget a nyelvi dominancia és annak következményei felől kell értelmezni, nem pedig azok ellenében: ezek a jelenségek éppen a nyelvek közötti hatalmi viszonyokat reprodukálják, ahelyett hogy felszámolnák azokat.”39 („Traduction et bilinguisme collectif sont des phénomènes à comprendre non pas ‘contre’ mais ‘à partir’ de la domination linguistique et de ses effets: au lieu de lui échapper, ces phénomènes reproduisent le rapport de force entre les langues.”). Elgondolásait Kafka paradox nyelvi helyzetével illusztrálja, aki az asszimilált prágai német nyelvű zsidó közösség tagjaként nem tud jiddisül, hanem éppen a német, az elnyomó nyelv, a hatalmi nyelv az anyanyelve, és válik az irodalmi nyelvévé, amin keresztül megírja traumatikus léttapasztalatát. Casanova olvasatában ennek a sajátosan kafkai nyelvnek a megteremtésében tárható fel a Kafka számára egyszerre „saját” és „idegen” német nyelv belső bilingvizmusa. A szerző, akinek könyvében Kafka a paradigmatikus szerző, a neki szentelt hosszú fejezetben kifejti, hogy az életmű radikalizmusának gyökerét ebben a specifikus többnyelvűségben kell kijelölni. Casanova tudniillik a modernség irodalmát a periférikus centrálissá alakításának képességében (kiindulópontként: Párizshoz mint szükségszerűen domináns kulturális hatalmi centrumhoz mérten), valamint a nyelvközöttiség jelenségében látja.

A többnyelvűség kérdése azért is válhatott központi kérdéssé a jelenkori komparatisztikai kutatásokban, mert a posztkoloniális diskurzus megjelenése óta megélénkültek az emigrációval, a száműzetéssel, a transznacionalizmussal kapcsolatos kutatások, az identitásváltás- és traumaelbeszélésekkel, az átmenetnarratívákkal vagy a hibrid identitásokkal foglalkozó elméletek.40

T. Szabó Levente a fentiekkel kapcsolatban a következő példákat hozza a lap történetéből:
– Az egyik 1884-es számban megjelenik Tcheng Kitong, Kína berlini, majd párizsi kulturális attaséjának fordítása Petőfi Reszket a bokor, mert… kezdetű verséről. „A szöveg nyilván válasz a lap egyik leghosszabb távú projektjére, az induláskor megfogalmazott komparatisztikai, fordításelméleti és poétikai kísérletre, hogy Petőfi versei a világ összes nyelvén megszólaljanak.” 41 De ez nem minden: Meltzl „a fordítás jelentésképző szerepét példázandó, a magyar olvasók számára elkészítette a kínai fordítás magyar fordítását is – azaz látványosan mutatta meg a kínai irodalmi logikába beágyazott magyar kánoni szöveg újszerű identitását (…).” A kiadvány jellemző módon a „Petőfi-Polyglotte” címet viselte.42

– Egy másik fantasztikus példa az Acta korát meghazudtoló, alternatív modernségére egy erdélyi cigány folklórt egybegyűjtő kötet, mely az ÖIL mellékleteként, a Fontes nevű sorozat részeként jelent meg 1878-ban.43 Szép példa ez arra, hogy a korai komparatisztika milyen reflektáltan viszonyult a nyelvi egyenlőtlenségekhez: a kiadvány „egy kodifikált sztenderd nyelv és nemzet nélküli közösség példáján demonstrálta Brassai és Meltzl elképzelését a nyelvek egyenlőségéről”.44 Ugyancsak figyelemre méltó, hogy ezt a számot később újra kiadják, majd egy részét angolra fordítják, és a fordító közreműködésével, aki a folyóirat egyik külföldi munkatársa, az USA-ban is megjelentetik.45

– T. Szabó végül egy harmadik, igen beszédes példára is hivatkozik: a Goethe-számban megjelentetett Gleich und gleich című vers nem normatív nyelvváltozatokra, többek közt cigány, örmény és jiddis nyelvre történő fordítására.46 Az 1882-es összeállítás Észak-erdélyi poliglott gyűjtemény címen jelent meg.

Az Acta Comparationis avatott értelmezője mindebből azt a következtetést vonja le, hogy az első nemzetközi összehasonlító irodalomtudományi lapban alapvető szerepe volt a különféle hibrid identitásformáknak: hibrid identitású szövegek, többnyelvű szerzők, fordítók, hibrid kutatási témák jelentek meg benne. Mi több, a Brassai–Meltzl páros voltaképpen magát az irodalmat is hibrid tárgyként tekintette. A hibrid geokulturális identitás az ÖIL transznacionális tudományos törekvéseiben döntő jelentőséggel bírt.47

Meltzl Hugónak és Brassai Sámuelnek sikerült valóban innovatív tudományos koncepciót és gyakorlatot kialakítania és alkalmaznia az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok tizenegy éves története során, egy pluricentrikus nyelv- és kultúraszemlélet és egy ma is korszerűnek mondható komparatisztikai látásmód jegyében, s mindezen eredményeket európai szinten és közegben felmutatni. Ez még akkor is igaz, ha a mai napig némileg jogosnak tűnik a lapot ért korabeli vád, miszerint az Acta helyenként a szó szoros értelmében olvashatatlan, éppen a szélsőségekig vitt poliglottizmusa, soknyelvűsége okán. Ezzel együtt (vagy ennek ellenére) az Acta Comparationis Litterarum Universarum e tudományterület egyik alapító és alapvető, máig megkerülhetetlen orgánumává lett, valódi nemzetközi beágyazottsággal és valódi többkultúrájú és/vagy különféle nyelveket, kultúrákat képviselő nemzetközi szerzőkkel, akik közül sokan nemzetközi, „világirodalmi” hírnévvel és progresszív tudományos erővel rendelkeztek. Sőt, az ÖIL-nek külföldön sokkal több előfizetője, munkatársa és híve volt, mint magyar közegben48 – ami újabb példa ambivalens kulturális státuszára. „A nagy fővárosoktól távol eső Kolozsváron olyan lap jelent meg, amelyet kelet és nyugat tudósai írtak és olvastak. Meltzl néhány évig irodalmi központtá tette városát. Büszkén vallotta, hogy Erdélynek már történelmi-művelődéstörténeti múltja alapján is joga van a vezető szerepre, hiszen ez az a klasszikus terület, ahol Wulfila gót bibliáját fordította, Discorides poliglott szótárát (…) megírta, s ahol Marcus Aurelius filozófiai írásaihoz az ihletet kapta.”49

Ha fel is kell adnunk a reményt, hogy (a közeljövőben) olyan folyóiratot alapítsunk, mint az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok, Meltzl és Brassai transzkulturális missziója ma is példaértékűnek mutatkozik, s mit sem veszített aktualitásából. Hiszen a jelek szerint az összehasonlító irodalomtudomány jövője saját genezisében, önnön történetiségében, plurilingvis, transzkulturális múltjában keresendő.

—

1 A szerző a tanulmány írásának idején az NKFH 125791 (NN_17) pályázat támogatásában részesült.
2 Erről lásd magyarul: Helikon 2014/4. Komparatisztikai kutatások az ezredfordulón, szerk. Z. Varga Zoltán és Hites Sándor; Helikon 2015/2. Transznacionális perspektívák az irodalomtudományban, szerk. Jablonczay Tímea
3 Az ősfolyóirat történetével és Meltzl tudományos teljesítményével későn, csak az ’50-es, ’60-as évek fordulóján kezdtek el foglalkozni: ezeket az első munkákat Berczik Árpád és Vajda György Mihály jegyezte.
4 Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok, vál. és sajtó alá rend. Gaál György  Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975, 12.
5 Franco Moretti, Conjenctures on World Literature, in New Left Review 0 (1): 54, january 2000.
6 Lásd még: Emily Apter: Against World Literature: On the Politics of Untranslatability. Verso, London-New York, 2013.
7 Vö. T. Szabó Levente, Mit tegyünk az első nemzetközi összehasonlító irodalomtudományi lappal? – Szempontok az Összehasoníltó Irodalomtörténelmi Lapok (Acta Comaprationis Litterarum Universarum) újraértéséhez, in Literatura 40, évf., 2014/2, 136.
8 Lásd pl. Damrosch, David, Rebirth of a Discipline: The Global Origins of Comparative Studies, 2006; Damrosch, David: World Literature from Cluj to the World, 2011; Horst Fassel, Hugo Meltzl und die Anfange der Komparatistik, Franz Steiner Verlag, 2005.
9 Gaál, i. m.; Fried István, Fejezetek a magyar összehasonlító irodalomtudomány köréből; Az irodalmi két/többnyelvűség – komparatisztikai nézőpontból, in = Bevezetés az összehasonlító irodalomtudományba, Lucidus Kiadó, Budapest, 2012, 64–93., 170–189.; T. Szabó, i. m.; T. Szabó Levente, A komparatisztika többnyelvűség-kutatásai és az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok többnyelvűségének korszerűsége, in = Helikon 2014/4., Komparatisztikai kutatások az ezredfordulón, szerk. Z. Varga Zoltán és Hites Sándor, 541–560.
10 Vö. Fried, i. m., T. Szabó Levente, Mit tegyünk az első nemzetközi összehasonlító irodalomtudományi lappal? – Szempontok az Összehasoníltó Irodalomtörténelmi Lapok (Acta Comaprationis Litterarum Universarum) újraértéséhez, in = Literatura, 40, évf., 2014/2, 134–147.
11 Lásd: T. Szabó, i. m., 145.
12 Gaál, i. m., 12.
13 Erről lásd: Fried, i. m.; T. Szabó, i. m.
14 Gaál, i. m., 25.
15 Az 1880-as évek közepétől egyre több az összevont szám, a lap egyre kisebb példányszámban jelenik meg. „Talán a rendszertelen megjelenés, a kis példányszám magyarázzák azt, hogy az ÖIL-nek egyetlen könyvtárban sincs meg a teljes sorozata.” (= Gaál, i. m., 18.) A lapban megjelent legfontosabb írásokat Meltzl Fontes Comparationis Litterarum Universarum címen különnyomatban is kiadta száz-száz példányban. Itt fontos azonban megjegyezni, hogy a legújabb kutatások árnyalják a képet az Acta recepcióját illetően, ami eszerint az imént mondottaknál komplexebb képet fest: az újabb adatok fényében a lap német fogadtatása és európai hatása a leszállóág periódusában sem volt jelentéktelennek mondható. Erről lásd: Fassel, i. m. Idézi még: T. Szabó, in i. m., 137.
16 Gaál, i. m., 14.
17 Vö. Gaál, i. m., 16.
18 Ettől az évtől kezdve a nyugdíjba vonult Brassai szerkesztőként visszavonul és csak munkatársként tevékenykedik a továbbiakban. (Erről lásd bővebben: Gaál, i. m.)
19 Gaál, i. m., 42–43.
20 T. Szabó, i. m., 139–140.
21 Meltzl Hugó: Az összehasonlító irodalom előzetes feladatai, in Gaál, i.m., 61. (Idézi: Gaál, i. m., 18.)
22 Meltzl Hugó: Goethe kilenc világirodalmi tétele. IX. tétel, in Gaál, i. m., 175. (Idézi: Gaál, i. m., 18.)
23 Erről lásd még: Fried, i. m.
24 Vö. T. Szabó, i. m., 139.
25 Meltzl Hugó: A dekaglottizmus elve, in Gaál, i. m., 69. (Idézi: Gaál, i. m., 19.)
26 Lásd: Gaál, op. cit., i. m., 19.
27 Vö. Gaál, i. m., 20.
28 Meltzl Hugó, „A székely Edward”, in = Gaál, i. m., 154. (Idézi: Gaál, in i. m., 20–21.)
29 Uo.
30 Erről lásd: Gaál, i. m.
31 Erről lásd: Fried, i. m., 68.
32 Lásd: Emily Apter, Manifeste pour une littérature-monde en français, Le Monde, 16 mars 2007 (T. Szabó Levente is idézi, lásd i. m., 135.)
33 Vö. T. Szabó Levente, i. m., 135.
34 Vö. Vocabulaire européen des philosophies: dictionnaire des intraduisibles, dir. B. Cassin, Paris, Le Seuil/Le Robert, 2004, 1305.
35 George Steiner: After Babel. Aspects of Language & Translation. Oxford University Press, 1998.
36 T. Szabó Levente: A komparatisztika többnyelvűség-kutatásai és az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok többnyelvűségének korszerűsége, in Helikon 2014/4., Komparatisztikai kutatások az ezredfordulón, szerk. Z. Varga Zoltán és Hites Sándor, 542.
37 Leonard Forster, The Poet’s Tongues: Multilinguism in Literature. The de Carle Lectures at the University of Otago, 1968, Cambridge University Press – University of Otago Press, 1970.
38 T. Szabó, in i. m. 545.
39 Pascal Casanova, La République mondiale des Lettres, Paris, Le Seuil, 2008, 9–10.
40 Lásd pl.: Schmeling, Manfred – Schmitz-Emans, Monika: Multilinguale Literatur im 20. Jahrhundert. Würzburg, Verlag Königshausen & Neumann, 2002.; Knauth, K. Alfons: Translation & Multilingual Literature / Traduction & Littérature Multilingue. Berlin, LIT Verlag, 2011.
41 T. Szabó Levente, Mit tegyünk az első nemzetközi összehasonlító irodalomtudományi lappal? – Szempontok az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok (Acta Comaprationis Litterarum Universarum) újraértéséhez, 140.
42 „Petőfi-Polyglotte” = ÖIL, 1877. június XII. sz., rendkívüli melléklet, 250–251.
43 Hugo von Meltzl, Jile romane. Volkslieder der Transylvanisch-Ungarischen Zigeuner. Originaltexte mit gegenüber stehenden Verdeutschungen, Klausenburg, 1878.
44 T. Szabó, i. m., 146–147.
45 H. Phillips Jr., Volks-songs, translates from the Acta Comparationis Literarum Universarum, Philadelphia, 1885. Vö. T. Szabó, op. cit., 146–147.
46 Vö. T. Szabó, i. m., 147.
47 Lásd: T. Szabó, i. m., 145.
48 Vö. Gaál, i. m., 25.
49 ÖIL. XVII. kötet, 7. Idézi: Gaál, in i. m., 25.