Duba Gyula – Kassák titkai születésének 120. évfordulójára

1
Kassák Lajos harminchét évesen bécsi emigrációjában kezdte írni az Egy ember élete című életregényét. Az első részeket a Nyugat még abban az évben – 1926-ban – közölte. Negyedszázad múltán tekint vissza az író arra az időre, melyben, mint írja, „Tizenegy és fél éves voltam, amikor a szülői tenyerek alól kiszedtem horgonyaimat, járni kezdtem a magam lábán, és a saját fejemmel avatkoztam bele a magam sorsába.”

A három kötetté növekedett mű első könyve a Gyermekkorról szól. Életrajzokban rendhagyó kezdet, valamit jelez! Kassák nem beszél élete első tíz évéről. Mintha nem tartaná fontosnak. Vagy rejtegetné? Aligha, egyébként annyira őszinte, hogy ebben nem hihetünk. Talán nem emlékezne rá? Ez is lehetetlen! Későbbi írásaiban, főleg az Anyám címére nevű levélregényben töredékesen a korábbi éveknek is a nyomára bukkanunk, felderengnek benne az „egy érzékeny kisfiú” vonásai, de csak mint foszlányok, kusza látomások. Móricz Zsigmond határozottan állította, hogy az író tízéves koráig szinte mindent megél, ami később alkotó szellemiségét táplálja és meghatározza. Kassák ne tudná ezt? Vagy talán nyomasztja, mégsincs rá szüksége? Későbbi létkérdéseire, alkotói dilemmáira nem kínál megoldást, nem sugall választ? Ez sem valószínű. Tudnia kellett, hogy a lélek „őskora”, amikor az ösztönök mozgatják, teste működik, de akaraterőre még nem képes, majd amikor az apró „állatkából” kicsiny, nyiladozó tekintetű és érzékeny természetű, tanulékony emberfia lesz, ez a nyolc-tíz esztendő alapjaiban meghatározza későbbi vonásait: a világhoz való viszonyát és életerői természetét. Más oka lehet, hogy mégsem ír róla! Talán tudatosan hallgatja el életének ösztönei homályába vesző éveit. Annál jobban kiemelné a korszakot, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon az az idő, amikortól számon tartja „igazi” életét, az öntudatosodás folyamatát és az érvényesülés önállóságának, a diadalmas akaratnak az időszakát, melyet élete értelmének vél!
Amióta a tettek emberének tudhatja magát! Ilyen elhatározáshoz azonban nagy fokú művészi tudatosság kell, célszerűen és véglegesen megállapodott alkotóerő. A Kassáké ilyen, a legtudatosabb magyar írók egyike! Amikor remekművét írni kezdi, tisztában van vele, hogy életrajzot ír, de még inkább tudja, hogy művészi alkotást teremt! S látszólag kettős, bonyolult céljából olyan irodalmi mű születik, amely mind a hiteles valóság stigmáját, mind az írói éleslátás és képzelet, s a realista stíluskészség megannyi fényes jegyét tartalmazza. Az Egy ember életének a nyelvezete, a magyaros stílusnak megfelelő kijelentő és megnevező mondatai, tárgyilagos és tényfeltáró lendülete ugyanakkor lírával gazdagon átszőtt és spirituális érzékiséggel telített. A látnivaló tények mélyén életes érzékiség remeg. Kassák prózája, anélkül hogy szakadozottan tagolt lenne, szenvedélyesen csapongóvá és sokrétűvé válna, már-már az élőbeszéd természetességével bír, a szabad vers rokona lehetne!

2
Kassák István szlovák patikaszolga és Istenes Erzsébet magyar mosónő fia, Kassák Lajos 1887-ben született Érsekújváron. Apja négy elemi után gimnáziumba íratja, ahol az első osztályban két tantárgyból, a másodikban „mindenből” megbukik, mint írja, „tudatosan”, hogy inas lehessen. Ahogy leírja inassá válása történetét, maga keresi meg mesterét, a gyerek makacs ésszerűtlensége mélyén lebírhatatlan tettvágyat, fizikai természetű erőimádatot, az akaratra és munkabírásra épülő szabadságérzetet sejtőn. Kassák később „tárgytalan nyugtalanságnak” nevezi, az önállóság akarása kényszerének és dühödten kereső kíváncsiságnak vélve: korlátlanul önmagának élni! Tizenegy és fél évesen járja a munkahelyeket, Sporni úr lakatosműhelyében talál rá az inasként tanulás és segéddé válás lehetőségére. Érzéketlen dúvadak között apró, érzékeny lelkecske lesz. Kassák szemléletében van valamilyen ridegnek tűnő, mégis finoman érző tárgyilagosság, mintha szenvtelenül beszélne a szenvedésről, valami józan objektivitás, ennek ellenére megérezzük benne az együttérzést. Mintha másképp közölné a dolgokat, mint ahogy átérzi őket! Finoman érzékeny nüánsz ez; az írói realizmus felső foka! Amikor a legkisebb inas kálváriáját meséli, melyet átélt, mintha önkínzó pontossággal szemlélné magát, figyeli és nem sajnálja, hogy ily módon sugallja kínzói bűnösségét. Mintha felettük állna, bár szenved tőlük. De a családban is hasonló a helyzete, főleg apjával szemben. Nem tud igazán beletartozni, bár a sorsuk közös, egymástól függnek, tehát bévül van, mégis – mintha már akkor – kívülről szemléli őket. A regény kompozíciós szempontja lenne, írói ösztön? Ahogy leírja a családot, s benne magát, mintha nem az író teremtette viszony lenne, hanem már akkor, a kezdetektől benne élt ebben a közösségben, meg benne magában is, az ösztöneiben, zsigereiben, egyéniségében. Mintha korai éveitől erre a beszámolóra készült volna, megélte, majd hírt ad róla! S közben azért mintha sejtené, hogy akkor még más (is) volt, életregényében talán nem is csak a maga átélt sorsát, hanem sokkal inkább akaratereje történetét és alkotói szellemisége genezisét írta meg.
Sajátosan érdekes közösség a Kassák család. Kassák István szlovák szavakkal keverve, furcsán, törve beszél magyarul, választékos lenne s mosolykeltő lesz. Hazajár, mégis mintha a családon kívül élne, úrias hajlamokat mímel, s könnyen lesz ingerült. Ilyenkor harsányan kiabál és üt is, ha elveszíti fejét. Istenes Mária csupa paraszti jóság, mindenkivel szemben alázatos segítőkészség! Míg az apa ki-számíthatatlan önkény és parancsoló erő, az anya a lélek a családban, engedelmeskedő, robotoló, szenvedő pára. A két lány szinte jelentéktelen, alig számítanak. S az apa gyakori hiánya folytán mintegy az inasfiú a férfi a családban, testvéreit gyerekeknek nézi! Hogyan kerülhetett össze a szlovák patikaszolga és magyar mosónő? Az első évtized rejti a titkot, melyről az író nem beszél. A megírás célzatos-sága merülhet fel ismét, s talán az emlékezés tudatossága is. Kassák arról ír, amit jól ismer, nincs kedve „kitalálni”, elképzelni, amire talán kevéssé emlékezik. De még egyszer leírom: talán valóban írói tudata genezisét írta meg! Pompásan! Realizmusa elbűvölő. Ahogy kezet csókol apjának, anyjának, családi szokás s talán kortünet, és apjukat tatácskának hívják – szlovákosan –, az apa pedig „tótos” akcentussal magázza a gyerekeket is! Monarchiabeli kisváros a Felvidéken, köztes lét ez szociális értelemben is, valahol az úri gesztusok és periferikus parasztlét között, vidéki proletár életforma a tizenkilencedik század végén. A patikaszolga finomabb munkát végez, nem munkás, fiát gimnáziumba íratja, hogy úr legyen! A mosónő Istenes Mária viszont, annak folytán, hogy a szegénységük kézzelfoghatóan valódi, csak a mindennapi munkát és a megélhetési gondokat ismeri. Ennek a „köztes” létnek a körei tovább gyűrűznek a műhelybe, ahol az inas dolgozik, majd a korzóra, a piactérre, amerre a külvárosi kamaszfiatalok és lánykák zsibonganak, elér az úri házakig, ahová majd kisebb munkákra, szerelni jár, majd a péróba, az érdekes öreg cigány házikójába, ahol annak lányában első szerelmére talál. Kassák mindenüvé „viszi önmagát”, életlátását és cselekvő akaratát, miközben beleépül a kisváros valósága és létformája, az újvári „ájer”, ami majd életútját mindvégig motiválja. S a kezdeti érzés, melyről később így ír: „Húszéves koromig azt hittem, az ember minden értéke fizikai erejében fejeződik ki. Majdnem gyűlölettel kerültem az iskolát, a vas és a tűz után vágyakoztam, nagyszerű elképzeléseim (talán nem is elképzeléseim, hanem valahol a tudat alatt háborgó, minden-áron előtörni készülő érzéseim) voltak arról az intenzív és erőszakos munkafolyamatról, ahogy mondjuk egy kovácslegény tűzbe teszi a vasrudat, aztán fehéren izzón rácsapja az ülőre, és kemény ütlegeléssel lámpavasat, kocsitengelyt vagy szép S alakzatot formál belőle az emeletes udvarok és sírkertek rácsaihoz.” Gondoljunk a korra, a kamasz Kassák érzéseiben a csodálatosan felívelő műszaki civilizációi forradalmi lármája dübörög!
Munkamámora aztán egyértelműen a munkáshoz, a proletárhoz köti! Nem csak fiziológiailag, tehát sorsában, hanem spirituálisan, a lelkében is. Erkölcse lesz a munka tisztasága, a munka moráljának értékrendje. Mindezt nemcsak csodálja, hanem őt magát is jellemzi! Indítékaiban szikár puritánságra, makacs igazságérzetre neveli. Tizenhét évesen felszabadul, segédként jó véleménnyel vannak róla: munkabíró, becsületes mesterember! A kisváros társadalmában jó ajánlólevél. Mégsem adatott meg számára a jó nevű mester és ismert szakember státusa, benne él a „tárgyatlan nyugtalanság” szenvedélye. A péróba vitte, lányok hajkurászására késztette, ivásra csábította, már-már bohóccá tette, aztán Győrbe viszi, majd Budapestre, s nem sokkal később európai csavargásra készteti. Céltalanul keres valamit, mohón vágyik utána, nem ismeri, csak sejti, hogy van, bár még nem találkozott vele, mégis tudja, hogy életének igazi célja és értelme lehetne, valahol várja őt. Győrben szocialistákkal is megismerkedik, akkor még gyanakodva nézi őket, de Budapesten már, megismerve a mozgalmi életet, sztrájkokat szervez, a valóságot mozgató tetterő lesz. Megismerkedik egy lánnyal, Rozkával, aki egy találkán kezébe adja Petőfi Összes költeményeit, vaskos kötetet, kelletlenül nézegeti, „sűrűn telenyomtatva, nagyon nehezen fanyalodtam rá, hogy átvegyem… De aztán találtam köztük egészen rövid verseket, s ezek valóban nagyon komoly és okos dolgok voltak. Elolvastam és gondolkodtam fölöttük… olyanok, mintha csak az ember saját maga gondolta volna ki őket. És biztosan, ha sokat gondolkodna az ember, ki is gondolhatná az ilyeneket.”

3
Mintha önéletírásában Kassák tudatosan szervezné elmúlt élete anyagát. Mintha koncepciózusan komponálná élettörténetét. Ilyen gondolatunk is támadhat olvasása közben. Mégsem így van, hanem ahogy Karinthy Frigyes mondja egykor: „néha a valóság is komponál!” S az élet, mintha határozott célt követne, bár kaotikusan és öntörvényűen viselkedik, mégis mintha tudatosan viselkedne. Kassák öntörvényű élete során szükségszerűen jutott el a kalapácstól a versig, a mesterségtől a művészetig. Később maga is úgy véli, hogy nem tudja, miért ment inasnak, amikor költőnek kellett lennie! Ha nem is okként, talán megközelítésként elfogadhatnánk, hogy emberi értelemben a kézművesmesterség is a művészet jellegével bír. Csupán az anyaga más, természetesebb, reálisabb, míg a művészet matériája spirituális s a formái elvontabbak. Az egykori céhlegények mestermunkái foglalkozásuk csúcstermékét, „alkotásuk” művészi minőségét jelentették. De az anyaggal való, közvetlen érintkezést a szobrásznál s a festőnél is megtaláljuk, sőt az írót is meg-érinti a fehér papír bűvölete, szavak kézzelfoghatósága, a fogalmak anyagi természete. Kassák a szavakkal és fogalmakkal is úgy bánik, mintha anyagi természetűek lennének. Anyagi létet testesít meg a fogalom, melyet a szó spirituálisan meg-jelenít! A szó „anyagiasulása” a „tárgyatlan nyugtalansággal” párosulva jellemzik Kassák alkotóerőinek minőségét.
A Gyerekkor és a Kamaszévek fejezeteiben, a téridőben követhetjük egyénisége kibontakozását. Az anyagi feltételek és kemény munkahelyzetek testét-lelkét formálják. Ahogy Sporni úr műhelyében helyet keres és talál magának, ahogy beilleszkedik a kegyetlenül zord munkaközösségbe, ahol a legelnyomottabb a legkisebb inas, szinte már kínpadra vont, s ő még nincs tizenkét éves, mindebben egy elkeseredett önbizalom s szinte mazochista akaraterő végzetszerűsége érvényesül. Meg egy mindenre elszánt fiatal lélek bája, melynek érvényesülnie kell, mert megbecsülést érdemel. Ahogy az anyagismeretet és a munkafogásokat elsajátítja, érezzük, mint épül bele az anyagi világ. A fiatal Kassák erőforrásai az anyag és a természet, elemi életjegyek spirituális ihletettség híján, intellektuális gyarapodás nélkül. Ebben az időben még nem olvas, a nemiséget öntudatlan vágyaiból, majd nőkkel való közvetlen találkozásokból ismeri meg, inkább testiség ez, mint lelki minőség, bár a cigánylány Verával való együttlétnek már lírai méreteket is kölcsönöz. A szőke Juliskával szövődő kamaszszerelem, talán éppen beteljesülése híján több a testiségnél, valamiféle nemes érzékiség. Kassák egészében munkásfiatal, a benne rejtőző „másság”, a szabadságvágy és képzelőerő néha szertelen idétlenkedésben, váratlan vagánykodásban tombolja ki magát. Azon tulajdonsága, hogy a gyors elhatározások embere, szinte a végzettel való kacérkodást jelenti számára, mert döntéseihez makacsul ragaszkodik. Győrbe is így megy, vakon idegenbe, sodródás is ez, a pillanatnyi vágyak kényszere, nagy belső nyugtalanságok idegláza, a tárgyatlan nyugtalanság működése. Budapestre is cél nélkül indul, várakozással telve bár, majd a pillanat kényszere hajóra ülteti, hogy Gödrössel, barátjával nyugati csavargásra induljon – Párizs! Párizs! – cél és pénz nélkül. Akkor már a munkásmozgalomban dolgozik, s „kirándulásuk” során egyedül a mozgalmi szolidaritásban bízhatnak. Az európai munkásegyletekben! Nem csak kalandvágyból indul, de nem is a középkori mesterlegények tapasztalatszerző útja ez, kevesebb is, több is annál! Valamilyen huszadik századeleji sóvárgás a nagyvilág iránt. A békebeli világ vonzása csodái iránt, mely világ rövidesen felfordulni készül. Érezhetők már az előjelei, a művészetek rándulásai, Picasso kék korszaka, Sztravinszkij felzaklató zenéje, Freud libidó- és álomelmélete, Marx filozófiájának működő utóélete, a proletár mozgolódások és a szociáldemokrácia erősödő zaja.
Kassákot vonzza a nagyvilági zaj, a nyugati művészélet fényeinek csábítása, Párizs szirénhangjai. A szocialistákkal Győrben találkozott, idegenkedik tőlük, de a szervezeti segítőkészséget, a szolidaritást elfogadja. A proletárlét, melyet oly jól ismer, velejárójának tartja. Budapesten a gyári munka újvári inaséveinek a nagyméretű folytatása, mások az arányai, megnőnek a méretek, a dolgok értelme is változik. A mozgalomba veti magát, s nem csak a vitákba, sztrájkokat szervez, lázít is. Gyorsan feketelistára kerül, ízlelgeti a munkanélküliség státusát. Marx gondolatainak és a proletárok igazának már lelkes prófétája, de életírásából érezzük, hogy tevékenységét nem annyira politikai munkaként végzi, hanem sokkal inkább az életigazságok kereséseként, a tisztes élethez való jogok követelőjeként. Mintha számára az agitáció a művészettel határos intellektuális kiteljesedés lenne. Barátnője, Rozka késztetésére Petőfi verseit olvassa, nem mind tetszik, de számos versben értelmes, elgondolkodtató dolgokat talál. Az Apostolt nem élvezi, sokkal inkább a János vitézt! Elgondolkodtató! Kevésbé vonzza a metaforikus közvetettség, mégha forradalmi indítékú is, sokkal inkább a mese, a képzelet nyitottsága és a gyerekes őszinteség. Festegetni is ekkor kezd, van rá ideje, gyakran munkanélküli. Gazdag kamaszkor, a testi szerelemmel ismerkedik. A felvidéki kisváros létformája, mely gyerekkorában beleivódott, egyszerre nagyméretűvé tágul és megtelik célirányossággal, akarati töltettel. Egyénisége növekszik, ám önmaga marad. Az otthoni zártságból eredő tehetetlenséget kitáruló tettvágy követi, a gúzsbakötöttség nyomottságát merész tombolás. Valamire rádöbben, amit azelőtt is látott, de nem értett, a rossz „sors” oka láthatóvá vált s ő harcba indulhatott ellene, valódi létküzdelembe, ahogy az ember életéért harcol. S ez az elszánt küzdelem kény-szerűen olyan harcba ment át, amelyet már a művész igazáért folytat, felismerései elfogadtatásáért vív, mintegy továbbra is a létéért, amely azonban már nemcsak fizikai munka és megélhetési küzdelem, hanem spirituális önmegvalósítás! Olyan intellektuális természetű és alkotó értelmű törekvés az önkifejezésre, melynek során az író megérzi a emberi világ kibékíthetetlen ellentmondásait, ismerkedik és küzd velük, titkaikat keresi és értelmüket fogalmazná, de halálos vagdalkozásai valahogy benne magában, a lelkében nyernek értelmet.
Már verseket ír, az elsőt az Újpest című lap közli. Érzelmesen panaszos klapanciák az életéből, a szegénység gőgjével nézve szembe az „önkénnyel”, s a végén képzelt szociális győzelemmel. Ekkor kerül kezébe a Holnap című antológia, ámulva olvassa, hogy így is lehet verset írni! Adyban meglátja a „vad, neki szánt indulatot”, Babitsban a „rejtőzködő idegent”, Juhász Gyulában a „félszeg alázatos-ságot”, Miklós Jutkában a „fiatal és inteligens nőt”. Petőfi után új érzékiségre és friss formaélményre volt szüksége, hogy magára döbbenjen benne a költő. Erről az időről írja: „…élt bennünk egy másik morál, szigorú és következetes törvényeivel az osztályszolidaritásnak. Ennek az új morálnak a következménye volt az az öntudatlan, az a teóriákkal be nem állított aszketizmus, amiben most éltem s minden anyagi bajom mellett is jól éltem. Szabad ember voltam a szó általam elképzelt, legszebb értelmében.” Élete az Otthonban, a munkájuk után fáradt, kedvetlen munkások közt folyt. Már a művész életérzése és filozófiája növekszik benne, mégis önmagával szemben felelőtlenül is; a szabadságot akarja! A művészi szabadság – a szabadosságig! – igénye is a huszadik században csúcsosodik ki, tiltakozásul s a szellem fensőbbségességére hivatkozva, mert érezhetően nőnek az öntudatos élet korlátai és a társadalom számos csapdái erősödnek. Ebből az életérzésből sarjad ki Kassák költészete, ahogy József Attiláé is, a proletár öntudatosságra és a művészi szabadság mindenhatóságára támaszkodva. Életfelismerései új formákat követelnek. A „holnaposok” nyomán indul. De közben érzi, hogy lendületüket elfogadja, de formakultúrájukba az ő élményei nehezen zárhatók. Petőfi nyomán Bessenyeihez fordul, az ő kemény hangjában érzi a szükséges határozottságot, majd Walt Whitman és Jack London szabadságérzéséhez, korlátlanságvágyát ők elégítik ki. A szabad verssel ismerkedik s elfogadja. Megérez benne olyan új lehetőséget, amely ínyére való! A kötött forma stílustörvényei kalodába zárnák határtalan szabadságvágyát. De ez a szabadságvágy nem határozatlan és nem is céltalan, nem abszolút és szubjektív, tehát nem nihilista természetű. Morális korlátai vannak, emberméretű. Művészi értelemben individualista szabadság, az alkotóerő szenvedélyes lendülete, morálisan azonban közösségi küldetéssel bír! Irodalmi értelemben lényegkereső, reális tekintettel kutatja a kor igazságát s az ember helyét a valóságban. Életregényében Kassák arról is beszél, hogy volt idő, amikor Zola és Gorkij voltak az ideáljai, „törpének és tehetetlennek éreztem magam, ha rájuk gondoltam”. Csodálja az orosz írókat, „mennyire más, élményekben mennyivel gazdagabb lehet az ő életük.” Majd rádöbben, hogy évek óta a Lehel-piac mellett jár el anélkül, hogy megnézné, „mi mindenféle zsúfolódik itt össze az életből… jelen vannak mindazok a figurák, akik az orosz regényekben olyan közel tudnak férkőzni hoz-zám”. Figyelni kezdi a halas asszonyokat, nézi kegyetlen munkájukat, ahogy néha élve zsigerelik a pontyokat, aztán a tyukász asszonyokat nagy késeikkel, aztán az egykori zsákhordó férfiakat, ma öreg emberek, és elképzeli, hogy amikor az asszonyok hazamennek, anyák és feleségek lesznek, és az öregek közt csodabogarak akadnak, „mint Tolsztoj öreg szent emberei.” S a látvány töprengésre készteti: „Milyen hoszszú utat kell megtenni az embernek ahhoz, hogy értelemmel tudja felfogni azt, amit megélt! Így múltak felettem 1913-ban az élet és az irodalom napjai.”

4
A Független Magyarország című lapban jelennek meg első versei 1909-ben. Igazi bemutatkozása azonban Párizsból való hazatoloncolása után, 1910. július 10-én történik meg a Renaeissance című folyóirat 5. számában. Révész Béla szerkesztő a következő megjegyzéssel bocsátja útjára a költőt: „ezeket a verseket egy huszonhárom éves vasmunkás írta”. Szövegkörnyezete több, mint impozáns; Adytól Petőfi nem alkuszik című esszéjének egy részlete, Balázs Béla és Nagy Lajos novellái, Kosztolányi három verse, Franyó Zoltán franciából vett versfordításai a lapban. Kassák elindul az irodalom és művészet, „mint szellemi életforma felé”. A Renassance-ban közöltek egyike első szabad verse. Évekkel később írja a Csavargók, alkotók című esszéjében: „A polgári művész már első kísérleteiben is művésznek készül, a művészettel kísérletező autodidakta célja talán nem is az, hogy egyszer művészetet csináljon. Egyszerűen megszólal és megpróbálja kimondani azt, ami eddig alaktalanul a lélek mélyén szunnyadt… Felkészületlen a harcra, mint, aki mély álomból ébredt, elindul anélkül, hogy tudná merre és hová, de elindul, mert úgy érzi, az egy helyben maradás halált jelentene számára. Mivelhogy nem járt iskolába, a tudomány semmire sem készítette elő, nem vezérlik értékeiben megérett mintaképek, senkitől nem kapott kész pszichológiai és filozófiai formulákat, és sokáig mindenhez, amihez eljutnak: közvetlen élménytapasztalataikon át jutnak el. Fejlődésük első szakasza az eszmélés, a második a tudatosítás, harmadik az alkotás korszaka.”
Kassák első, Életsiratás című novelláskönyvéről Lesznai Anna „szerető lelkesedéssel” ír a Nyugatban. „Vitt, vezetett, mint biztos rajzú véghetetlen országút az úttalan vándort, nyomorult, ócska külvárosi házakba, udvarokba, hol szörnyű emberek sorsa zúzódva verődik egymáshoz, mint szennyes kocsmai poharak ré-szegek kezében… fel a Duna mentén, egyre zöldebb folyók partján a források felé, Tótország felé. Hol néha tél van, és néha tavasz, és nyár meg ősz váltakoznak, de nem úgy, mint nagyvárosokban, melyekben az emberek találmányai és szövevényes emberi törekvések letompították és áttörték az évszakok testi erejét. Tótországban télnek, nyárnak, tavasznak még megőrződött a sorsszerűsége.” S még hozzáteszi, nem tudja, hívő-e Kassák vagy hitetlen, de írásai úgy sejtetik, „istenérzés, alkotóvá izzott érzése a létnek van megettük.” Amikor Kassák visszatekint életírásában ezekre az időkre, írói kezdeteire, megjegyzi, hogy „A kritikákat nem fogadtam valami különös érzéssel, amiket első könyveimről írtak, egyedül Lesznai Anna cikke mellett álltam meg… Nem vagyok istenhívő, nem vagyok vallásos… Amit ő az írásaim mögött érez, azt én élő, érző, gondolkozó emberségnek nevezem.” A fogadtatás tehát kedvező, felfigyel Kassákra az irodalom, avatott kritikusok látják meg benne az új hangot, a felelős reménységet, de csak Herceg Ferenc lapjának, az Új Időnek névtelen recenzense veszi észre benne a „lázadót”. Akkor már az élet mélyén s így az irodalomban is valami sejtelmes nyugtalanság fészkelődik, fiatal hangok és új kezdeményezések születnek, az európai irodalomban Proust kiadja Az eltűnt idő regényfolyama első kötetét (Swann), Apollinaire a kubista festőket, Cide A Vatikán pincéit és Gorkij önéletrajza első kötetét a Gyerekkort. Kassák komoly sikere, mintegy áttörése az Eposz Wagner maszkjában című verskötetével és Tett című folyóiratával következik be 1915-ben. Az első világháború második évében, Kassák önéletírásában így ítéli meg: „Az ember elvesztette a hatalmát önmaga fölött.” Wagnerét a Népszava sz.m. szignóval recenzálja: „Kassák feláldozta a hagyományokat az új formáért, amelynek legszebb éke a plaszticitás. Lírája szélesen hömpölygő és távlatokat nyitó…” Kosztolányié a leg-fontosabb recenzió a Nyugatban: „Túl minden színpompán és muzsikán valami tiszta komolyság, valami nagy-nagy szeretet vonul végig az egészen… Kassák Lajos könyvének van egy nemes és egyszerű ékszere: a Fájdalom.”
Kosztolányi meglátásának számos igazolását találjuk Kassák korai műveiben. Írásainak érzelmi kisugárzása és morális küldetése, mintegy az író lelki beállítottsága és emberi mélysége a szenvedők iránti részvétben nyilvánul meg. Ez bizonyára alkati érzés, másrészt élettapasztalatai gyümölcse, a vidéki mezőváros életformájának és a felföldi történelemnek, sorsnak és lelkiségnek ösztönös magatartása, létfilozófiája, valamint szociális fogékonyság eredménye. Bizonyos fajta szláv–magyar emberség! A felföldi táj és népi együttélés sugallata. Világba vetette a nyugtalan tettvágy, a messianizmustól sem idegenkedő tudatosság és segítőkészség, és megtermékenyítette a korabeli művészet expresszív döbbenete. A korban szinte világdöbbenet! Nem ismer önmagára az emberiség. Mindez hogyan lehet? Felébredt az állatember s a béke korának büszke kultúrája, az esztétikus szépségek elsőbbsége beleveszett az öldöklés mocsarába, a humanizmus illúzió volt csupán? Az irodalom, a művészetek csalódnak önmagukban, hatékonyságukban és kifejező erejükben: a háború valóságát és romboló kisugárzását, a lélek kínját s a szenvedés fájdalmát nem képesek kifejezni! Esztetizáló gyerekemberek, gyanútlan széplelkek voltunk, írta volt egykor Fábry Zoltán, s egyszerre a lövészárkok pokla…! Mikor kezdődött a huszadik század, a századfordulóval vagy a háborúval…?! Kiss József lapjának, a Hétnek a köre némi közelítése az új hangoknak, a modernségnek, az európai minőségű esztétikum felé tágítja a költészet köreit a Petőfi és Arany nyomában hangoskodó epigonok ellenében. S Ady már a művészeti forradalom követe. De az igazi zendülés és áttörés a háborús években történik, az expresszív szenvedélyek fellángolásával, amikor a borzalom élménye sokkolja Európát. Az általános művészi forradalom a leglátványosabb formai öltözékben éppen Kassák Tettjében mutatja magát, együtt égve a marxi filozófia nyomán bontakozó szociális érzékenységgel és a szegénységben élő feszültség korszerű európai formáival. A tárgyilagos tudományos gondolkodás oldalán expresszív indulat, lázító szenvedély áll. S az új pátosz mélyén együttérző emberszeretet, a szenvedők jajkiáltásának meghallása, a háború gyűlölete és fogcsikorgatva panaszkodó békevágy. Ebben az ellentmondásos kultúrkáoszban és szellemi bizonytalanságban jelenik meg a Nyugatban Babits Mihály és Kassák híres-hírhedt vitája a Tett művészi programja és az új költészet hangvétele okán.

5
Világok találkoznak és csapnak össze. Megütköznek a művészet szabadságáért és értelméért. Mintha a múlt a jelennel vívná harcát a jövő érdekében! De nem ahogy lenni szokott, apák a fiúkkal, fiatalok az idősek ellen, hiszen a vitázók szinte egyidősek, Kassák négy évvel fiatalabb Babitsnál, hanem sokkal inkább a hagyományos a kísérlettel, a kötött formák biztonsága a szabadság rejtett és követhetetlen, ám merész bizonytalanságával szemben. A harc a törvényért folyik, a művészet formai rendjéért! S közben nemcsak a szabadság természete és lényege kerül terítékre, hanem a kor értelmének és a költészet elhivatottságának a kérdése is, a friss eszmék és új életerők ösztönös feltörésének a lehetősége. Mielőtt a Babits–Kassák-vita érdemi áttekintésére térnék, Zolnai Béla írásáról szólok, melyben 1917-ben az Irodalomtörténetben áttekinti és összegezi a Tett körül kialakult felzúdulást, az általános elégedetlenség és elutasítás és a védekező érvelés hangulatát. Első megállapítása, hogy a „nyugatosok” hasonló érvekkel ítélik el az avantgárd kezdeményezéseit, mint amilyenekkel jelentkezésükkor őket illették az Arany-epigonok. „Érthetetlenséget és ízléshiányt vet szemére az utána jövőknek és… a Nyugat szállt síkra a hagyományok megtartása mellett.” Zolnai megállapítja, hogy „a háborúnak köze van” a mozgalomhoz és Kassákot idézi: „…Nem elkép-zelhető, hogy ez az óriási mészárszék minden magára ébresztő emlékezés nélkül lecsúszhasson a nagy tömegek, az emberiség eszéről.” S így teszi fel a kérdést: „Megállhat-e az egyéniség romantikus kultuszának nietzschei öröksége, az egocent-rikus művészi világnézet?” Zolnai felfigyel rá, hogy a Tett szerzői „nem individualisták”, mert „a nagy közösségre ható tevékeny, szociális irodalmat szeretnék meg-valósítani”. Ezért világnézetük „nem a szemlélődés, hanem a cselekvés.” Esztétikai korlátozhatatlanságuk azonban – a szépnek és a rútnak, a művészinek a tagadása tarthatatlan, mert a művészet „az ízlés véges korlátai között mozog”. Kísérleteik modernségének „kellemetlen mellékhatása: a programszerű nemzetköziség.” Törekvéseikben látomásaikat fejeznék ki, a „valóságot tetszés szerint felhasználható anyagnak tekintik, ez a végletekig hajszolt expresszionizmus álláspontja”.

Míg Zolnai a Tettel irodalomstilisztikai értelemben foglalkozik, Babits a lapot csak annyiban érinti, hogy irányzatát, miközben a korlátlan művészi szabadságot vallja, programnak minősíti, márpedig – mondja – „mihelyt a szabadságból programot csinálunk, az már nem szabadság többé, hanem megkötöttség és kény-szerzubbony”. Babits a konvencióra épít, a folyamatosságra, amely a formakultúrák változása során is mintegy alapvonása-értéke az írásművészetnek, a hagyományra tesz, melyet az irodalom nem nélkülözhet. „A művészet bizonyos módon kifejezés, és olyan módon hat, mint ahogy a nyelv. A nyelv pedig régi konvenciók, azaz öröklött hagyománykincs segélyével érheti el csak célját. A művészet, a nyelv hatása asszociációkon sarkallik, s az asszociáció már mindig ősi, hagyomány-szerű beidegzettségeket feltételez. S ez nemcsak a megértésre, hanem a megérzésre, a legsúlytalanabb hangulati elemekre (is érvényes). Az értelem, a hangulat is aszszociatív…” Babits arra hivatkozik, hogy „az irodalom… mint emberi jelenség, élő szervezet, folyton újul, de újulása szükségképpen folytonos, mint az emberi testé”. A poeta doctus védi a magyar irodalom hagyományos folytonosságát, és a fiatalok szemére veti, hogy „külföldi rokonságot keresnek”. Így azonban csupán „formai rabságba” kerülnek és „lelkük zenéje… félszegen, elnyomorodva illeg a rájuk kény-szerített idegen öltönyben. Egyedül Kassák egyéniségét látom a szabad vers formáiba erőlködés nélkül beleilleszkedőnek.” További érvei a művészi komponálás védelmében szólnak. „Művészi alkotás valóban egyértelmű a komponálással… mélyen a tartalomba gyökerezik, s a stílusig nyújtja ki összefogó, markoló kocsait. A stílus sok máson kívül a kompozíció látható és testhez álló öltönye is: nem, mint nyelv és hangzás, hanem mint tempó, tagolás és építés.” A Tett íróinak stílusát illetően ízléshiányt és a képek túlzott komplikáltságát veti szemükre, „mind a kettő majdnem elvszerű”. S hozzáteszi: „a kompozíció még a formák közé tartozik, míg a nyelv mint szín- és képszövet már tartalom, már nézet- és fantáziatartalom az író lelkéből.” Megérti, hogy a Tett költői kozmikus nagy költők akarnak lenni, de „a költőnek nem kell új eszme, hogy új hatást hozzon létre: azért, hogy a művészetben lényegessé éppen a szuggesztív hatás eszköze, a forma válik”. Babits „három-ezer év hagyománya” (Goethe) értelmében a kor a magyar költővezére, s még hoz-zá „modern” értelemben megbecsült egyéniség, a Nyugat szerkesztője, felfigyeltető, hogy bár súlyos ellenérvekkel, ám megbecsülően száll szembe a Tett szerzőinek formabontó avantgárdizmusával. Érvelésében semmi lekicsinylés nincs, sem fölény-érzet, csak a saját mély meggyőződése. Majd hét évtizeddel később Csaplár Ferenc Babits és Kassák című művében úgy véli, hogy „Kassákék… e nevezetes írást már megjelenése pillanatában nem szó vagy betű szerinti jelentése, hanem terjedelme alapján ítélték meg, és egészében elégedettek voltak vele. Babits a fenntartások ellenére a Nyugat-mozgalom lehetséges szövetségeseit látta Kassákékban.”
Kassák válasza is a Nyugatban jelenik meg, önérzetes, ám tisztelettudó, jól-esik neki, hogy Babits komoly figyelemre méltatja a Tett törekvéseit. Csupán némi lendületes, fiatalos „magabiztosságot” érzünk nála. Három pontban összegezi ellenvéleményét: 1. A Tett programjának tárgya nem a művészi produktum, tehát a mű, hanem a művész „mint személyes ember”. 2. A témakör kiszélesítése és „az erőnek és akaratnak, mint az egyetlen maradandó művészi abszolútumnak megis-merése és érvényesítése!” 3. A technikai rész, a „megcsinálás hogyanja”, tehát a forma – magánügy! A vitát és Kassák válaszát értékelve nem feledhetjük, hogy a „világcsavargó lakatoslegény” érvel, aki csak néhány éve ír és szerkeszt lapot a nagytekintélyű Nyugat szerkesztőjével szemben. Kassák „értelmi ugródeszkát” kíván adni a fiataloknak, világkitekintést, s a hagyományok okán a primitív festők-re és a néger plasztikákra hivatkozik, mert  hivatkozik, mert „abszolút szabadság nincs”, de „a művész fantáziájából önálló életre kívánkozó víziónak is leghatalmasabb ellensége a megadott formaszabadság”. Majd kifejti, hogy „a laikusok által úgynevezett szabad versforma szerintünk a legkomplikáltabb forma – a lényeg formája… formáját éppen a belső struktúra adja, az adódó téma, életdarab tudatos centrumba lökése alakítja a vers szemmel látható költségeit”. Mert „a szabad versnek van a leggazdagabb és egyben legbírhatatlanabb formája”. Így védekezik a komponálatlanság s a harmóniátlanság vádja ellen. – „A Tett propagandája: valóságos irodalmi anarchia.” (Babits) – így válaszol: „…a szó, hogy harmóniátlan: az egyéni érdekeken kívül esve tarthatatlan. A harmónia: a létezés, a minden, a világ belső és külső élete. A káoszt csupán az érdekeltek ismerik. A semleges alanynak csak harmóniát találunk a szótárában!” Kassák a 20. század fiatalságára hivatkozik, melyben „társadalomfejlődési processzus” zajlik, elégedetlenek és nyugtalanok, s a Tett költői „csak a »jó« szó átértékelésében jó költők” akarnak lenni. Fél évszázaddal később Rónay György jegyzi meg Kassákról írt könyvében: „…menynyivel kevésbé értette meg… a dolgot az irodalom felől szemlélő Babits, mint az irodalmat ezúttal az élet felől értelmező Kosztolányi…” Ahogy Kosztolányi Kassák háborús verseiről szólva írja le: „…valami tiszta komolyság, valami nagy-nagy szeretet vonul végig az egészen…”
Esetünkben a „szeretet” fogalmát és helyét nem könnyű megérteni, különösen amikor Kassák legendásan makacs keménységére és akaratára gondolunk. Kosztolányi meglátásának igazához egy Kassák-idézet segít hozzá a Ma 1920. július 15-i számából: „Szeretet és tett, ez a két ige a kor jelszava.” Írásának címe: Levél a magyarországi ifjúmunkásokhoz! Bécsi emigrációjából üzeni Budapestre a kor jelszavát! De ez írói-művészi programja is, melyet korparancsként értelmez. Így érzi a háború világsokkja után, a magyar forradalmak bukását követően, Versaille és Trianon után, a Tett kezdte művészi célkitűzésekhez hűen. A magyar lelkekben ekkor a kultúrvilág csődhelyzetének káosza és a humánum bukásának rémülete, az ország feldarabolásának csapása munkál, európai értelemben pedig egyrészt a politikai gigantizmus közéleti hatása, másrészt a szociális kérdések meg-oldásának égetővé válása hat, s mindezekből olyan végkövetkeztetés bontakozik ki, hogy ezek után az ész és a tudomány aktív korszakának kellene bekövetkeznie! Különösen az emberiség létkérdései megoldhatatlanoknak tűnnek fel. A technika vívmányai, a műszaki fejlődés és az új gépek olyan lehetőségeket és méreteket villantottak a képzelet elé, hogy a gondolkodó ész elámult és elbizonytalanodott; mi lehet még?! A pusztítás és pusztulás méretei döbbenetes méreteket öltöttek, s az ember beleborzadt. Mindez a művészetek „forradalmát” is inspirálta! Az expreszszionizmus védte az embert, a futuristák az erő kultuszát éltették. A kor humánus szükségleteként egymásra talált a szociális politizálás és a művészi újítások mozgalma, céljaikban közeledtek, míg a háttérben Marx tudományos társadalomelmélete állt. Kassák későbbi lapjának, a Munkának a szerkesztősége 1932-ben arra a vádra, hogy pártlap lennének, magukat „független marxista kritikai orgánumnak” határozták meg. Ilyenfajta szellemi minőség még a Tett korszakában alapozódott meg, a háborúval szemben például a nemzetköziség eszményének a hangsúlyos kép-viseletével; 1916-ban a lapot nemzetközi száma miatt tiltották be! Kassák lapja véres csaták és európai nemzetek élethalálharca közepette képviseli az internacionalizmus eszméjét. Az irodalomtörténész Sík Csaba írja, hogy mindehhez „egy autodidakta bátorsága kellett, aki nem tudja, mit veszíthet. És fiatalnak kellett lenni, aki azt hiszi, hogy a történelem vele kezdődik. Mindez, tudatosítsuk, világtörténeti kor- és sorsforduló közepette történik, a háború tudatosítja, hogy az emberiség igazából tehetetlen önmagával szemben, s ekkor jelenik meg a negyedik rend, a proletariátus az irodalomban, Gorkij és Kassák képviselik.”
Mindezen felismerések az emberiségre kényszerítik a tudományos gondolkodást. A művészetekbe is betör, legalábbis a formavilága és lendülete. Az avantgárd művészetek irodalomelméleti, indokló és magyarázó kommentárok, programok és deklarációk, felhívások és kiáltványok, de maga az irodalomtudomány is gyakran hatásosabb és meggyőzőbb, fejlettebb és érettebb, mint a művek. Nehezen érthető, szinte megközelíthetetlen versek, bonyolult prózaszövegek és absztrakt képek mellett tisztán magyarázza elveit. A 2×2 első s egyben utolsó számában (Bécs, 1922) Medgyes László az absztrakt művészet okán fejti ki a korforduló jellemzőjét: „Szellemileg és anyagilag hallatlan sebességet értünk el, gyorsabban gondolkodunk és utazunk, mint valaha. A siető agy következtetéseket csinál előrelátott lehetőségeknek, míg szenzibilitásunk nem képes követni intellektusunkat… az elme fut és elhagyja az ösztönt… Az absztrakt kép hatóerőinek nem kis része így reakció nélkül marad, miután a szervek, melyekhez szólnak, nem képesek őket felfogni.”
Kassák lapjai, a Tett után a Ma, majd a Munka, a születő új Európa látható, hallható és olvasható jeleivel prezentálják a nagy vajúdást, amelyet az expresszionizmus lendületével kutat az avantgárd művészet. Kassák Világanyám című verse kapcsán írja Juhász Gyula a Szegedi Naplóban 1922. március 12-én. „…ez a Kassák meglehetősen újszerű jelenség a magyar költészetben, de az ő még a mai világirodalomban is… Az expresszionizmust a világ nagy lélekválsága szülte… most még vajúdás és születés liheg és vonaglik ezen a földön. És új váteszek, új próféták, új apostolok (és új bűbájosok és új vajákosok és új ördöngösök és új mordályégetők) prédikálnak új igéket, és táncolnak új vitustáncokat. Kassák Lajos versei között pedig van néhány olyan monumentális, amelyek nevét egészen biztosan bele fogják írni a költői maradandóságba.” Gondoljunk Babitsra, aki szerint „egye-dül Kassák egyéniségét látom a szabad vers formáiba erőlködés nélkül beilleszkedőnek”, s megértjük, hogy az új irányzat, a konstruktivizmus és aktivizmus vezéralakja lett. Nemcsak a lapszerkesztés lelke és a programok megalkotója, hanem az elméleti fejlődés fogalmazója is, a gondolat máglyája, mely köré rokon lelkek telepednek. S a lapokban önmagára ébred a kor Európája, a technikai civilizáció „lelke”! Moholy Naggyal karöltve Berlinben a Bauhaus prófétái, Kassák már fest és munkái Párizsban, Berlinben nagyra becsültek, betűgrafikus, s a Mából majd a Munkából a huszadik századi Európa eszmélkedésének és háború utáni krízisének a leküzdésére irányuló kísérletek néznek vissza ránk. Szerkezetek és gondolatok szülte művészi látomások, melyeket a technikai erők dübörgése ihletett. Műszaki lehetőségek elvont képei, geometria és színes mértan az egyik oldalon, míg a másikon az emberi esettség képei (Chagal), a szenvedés torzított ábrázolásai, Picasso és Archipenko meg Uitz Béla döbbenetes formái, s mindez a képzelet lehetőségeinek és a szociális együttérzés lázának a szolgálatában. A romantikus individualizmussal az emberközösség tudományos eszménye áll szemben! A politika vonzáskörében alkotva, s mégsem „politikum” ez, híven dokumentálja Kassák vitája Kun Bélával a forradalomban, amikor bennfentesként száll szembe a kultúra ideologizálásának törekvéseivel és a művészet autenticitása és szuverenitása érdekében emel szót. S nemsokára mozgalma az emigrációban, több más európai mozgalmak együttesében a huszadik századi művészetek forradalmát testesíti meg.

6
Klasszikus verse A ló meghal és a madarak kiröpülnek Bécsben jelenik meg 1922-ben a 2×2 című lap (Szerkeszti Németh Andor és Kassák Lajos) első és egyetlen számában. Tipográfiai elrendezése is egyéni és rendhagyó, a vers sorai tömött összefüggő szövegként vannak szedve, az egyes sorok-mondatok csillaggal elválasztva követik egymást. Kijelentő és tényközlő mondatok, szimbólum és metafora alig van, hasonlatok, jelzők s itt-ott egyszerű csodás elemek színezik a tárgyias líraiságot, jelenségek és érzések áradása zajlik melegen érdeklődő, vallomásos környezetben, egyetlen különlegessége, „furcsasága”, hogy a szöveg szabad áradása nem engedelmeskedik semmilyen poetikai forma szabályainak, a kötött vers alakiságának, a költői líra hagyományos rendjének. Mintha a pszichoanalitikus szöveg-áradásra hasonlítana, ám annál feszesebb és jóval rendezettebb, érzelmi logika és intuíciós szálak fűzik össze szövetét, saját benső törvényeinek engedelmeskedik. Mintha a költő ösztönvilága tudatosulna és hatalmas lendülettel a világra ömlene! Parttalannak tűnik fel s mégis zárt, az egész benyomását kelti. Kassák beszámol benne 1909. évi első nyugati csavargásáról, Göndörrel, a faszobrásszal indulnak Pozsonyig hajóval, majd gyalogosan tovább, aztán szétválnak, és Kassák Szittya Emillel belgiumi kitérővel érkezik Párizsba; a verset emóciók fűtik, de a gondolati szabadság kassáki fegyelme irányítja, hét esztendővel az Eposz Wagner maszk-jában kiteljesedésként hat. Nem sokkal előtte adja ki a Máglyák énekelnek című kötetét, a Ma 1920. november 1-jei számában részletet közöl belőle. A Tanács-köztársaságot követő megtorlásnak állít emléket, a tabló fő aktorai darutollasok és csendőrök meg a rémület, higgadtan szemlélt apokaliptikus lázálom, megalázás és szenvedés tárgyilagosan megjelenítve. Az összefüggések mélyén bujkáló iszonyat és az idő zordsága dominál benne, a rettenet lírája szabad versben. Walt Whitman diadalmas természetélménye és a világölelés szabadsága után, Jack London elemi korlátlanság-ujjongását követően a Máglyák énekelnekben az elpusztított és megnyomorított szabadság görcse vonaglik. Talán korábban és kezdetlegesebben Ilosvai mondhatta így egykor vesztett csaták hírét-történetét, Kassák „énekében” költői képek és átélhető érzések hitelesítik a bánatot. A kétely mélypontja a vers! Emberi vonatkozásában „megvető” humánum és vigasztalan csalódás. De így is határozottság van benne, kassáki keménység. Belőle nő ki A ló meghal… oldottabb drámaisága, a költői út kezdeteinek élményvilága némi komikus látás és nyugodtabb, emlékező hangvétel „magzatvizében” mártózva felenged, bizonyára az élet-ösztön jótékony hatására. A 2×2-nek mint lapnak a jellege figyelemre méltó. Kassák rövid bevezetőben mondja el, hogy az első 32 oldal Németh Andoré, a másik 32 az övé. A maguk részét egymástól függetlenül szerkesztik, a két rész között diszharmónia és ellentmondások is elképzelhetők, miért ne?! A művészi szabadság mind az alkotás irányára, mind az ízlés minőségére érvényes! Ebben a bevezetőben írja a következőket: „A művész eleven tükör, és ha szemeid vannak, átadja neked a világot, mint ahogyan Mózes átadta egykor a két kőtáblát, melyben a hit és erő lakozott. De vannak kőtáblák és vannak táblakövek. És van úgy néha, hogy az ember átlát az éjszakán és van úgy néha, hogy a napban mindenki megvakul. A sors tehát, ami ide teremtett bennünket a földre, csak látszatra egyenlősített is bennünket. Különben mindenki jelenti önmagát és csak néha hozzáadja és néha elveszi magát a többiektől… az emberi felelősség is ezért mindig csak időszerű és egyéni lehet.”
Ebben az időben kezdi írni a talán „legfurcsább” s ezért a legegyénibb verseit, a Számozott költeményeket. Az első kettő 1921-ben jelenik meg a Magyar Újságban, az utolsó 1929-ben a Munkában. Egytől százig számozta őket, nincs címük. Összegyűjtve és képzőművészeti munkáival illusztrálva születésének 100. évfordulójára, 1987-ben adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó. Furcsa érzésünk támad lapozása közben, mintha olyan időbe tekintenénk vissza, olyan formavilágban szem-lélődnénk, amely a valóságból már eltűnt, de bennünk valamilyen módon él. Szerves része történelmi tudatunknak, ízlésünknek, lelkünknek! A versekben kevésbé az értelmi logika munkál, inkább az intuíció érzéki szövetrendszere és az ösztönök kifürkészhetetlen vonzáskörei élnek. Mintha hangulatok lennének, néha apró történetkék. Nem törnek kerek mondanivalóra, csak szépek! Amikor írta őket, lapja, a Munka a gyakorlatban is egyre közelebb került az élő szociális eszmékhez, a szovjetország vonzásköréhez, a nemzetközi munkásmozgalom dolgaira is ügyelve. A gyakorlati tett értelmében is konstruktívizmus ez, valódi művészi aktivizmus, elméleti érdeklődésében tudományos világnézet, módjával propaganda is, talán éppen ezek a versek, meg az Egy ember életét is írja közben, oldják feszültségeit. Szüksége van rá, a lelkében már más is munkál, múlik felette az idő. Ötvenévesen írja Anyám címére szóló levélregényét, „önmagamnak írtam, hogy ötvenéves koromban mintegy szemtől szembe kerüljek legrejtettebb érzéseimmel és legmesszebbre kalandozó gondolataimmal. Kényszerűségből írtam és mégis gyönyörűséggel…”
A „Mutterkámnak” írt levelek Kassákja más, mint ahogy eddig ismertük. Az emlékezés varázsa gyúrja, átformálja, mint valamikor az ő kalapácsa a vörösre izzított acélt. A kemény ember lélekben képlékeny, nem puha, sem szentimentális, csak érző! Önmagával s anyjával szemben is. Elhalmozza a megértés és hálás szeretet minden díszével. S az életet már mintha nem a művészet tárgyának látná, hanem az élő ember létének! Egyszerű magyaros mondatokkal beszámol róla, mint érinti meg az elmúlás sejtelme, a halál megléte. Ez a szövege az egyszerű tisztaságtól szép. Arra a gyerekkorára is emlékszik, apró emberállatka éveire, melyet az Egy ember életéből kihagyott. A Mutterka jóságára leginkább, ennek okán apja képe is felvillan, s a kisváros kietlenségében is baráti bensőségessége, a művészet értelme és a rezignáló derűs nyugalma, legszebb könyve talán! Ahogy az életművet befejező Szénaboglya is! 1955–1956-os naplóját posztumsz adta ki hagyatékából a Szépirodalmi 1988-ban. Ekkor már csak a hazában „csavarog”, mellőzve, félreállítottan, tiszta hangon, a megszokott egyenességgel, őszintén számol be róla, és mintha későbbi portréjához villantana fel mély szkeptikus színt: „…mi horgászok azért csak horgászunk. Nagy szenvedély ez, hasznosabb az iszákosságnál, és ártatlanabb a politizálásnál. Nemegyszer felvetődik bennem a kérdés: miért mentem én annak idején lakatosinasnak, s végül miért csaptam fel írónak, miért nem lettem inkább hajós, vízi ember, aki ég és föld között, folyók és tengerek színén csatangol? Késő bánat. Ha visszaindulok a városba, vén fejjel árva gyereknek érzem magam, akinek se tanyája, se hazája ebben a honban.”

7
Veres Péter az „autodidakta sorsközösség” jogán, Kassák halála után teszi fel a kérdést: ki volt Kassák Lajos? Mementó című írásában keresi rá a választ, melyet nem talál! Érinti Kassák Egy ember élete című önéletírását, s így kérdez: „…megismerhetnénk és megérthetnénk-e ezekből a korai írásokból a későbbi Kassák Lajost!” Németh László így válaszol 1970-ben, tehát szintén az író halála után, töredékekben: „Kassák a magyar irodalomban a felemelkedő proletárt jelenti… Ami regényében nagy: egy új öntudat kialakulása… Művészi ereje inkább az em-lékezete, mint a képzelete… erkölcsös író… A gondolat őt kötelezi, az igazság nála magatartás… Az öntudatos proletár egy új társadalom nemessége, azzal a határozott dogmatikával, szigorú etikettel, amely nélkül nincs nemesség… azért lesz mindig érdekes könyv, mert hű beszámoló arról, hogy dolgozta fel magában az új törvénytárt, hogy öltötte magára az új illemtant egy önerejére utalt magyar munkás… viszont hűtlen lennék magamhoz, ha nem tiltakoznék a kódex szelleme ellen… Mindnyájan autodidakták vagyunk, s az iskola után ott kezdjük, ahol Kassák a műhely után. A baj ott van, hogy Kassák nem ért rá eleget kapni, mert nem akart többet kapni. Nem nyújtotta ki elég soká a kezét, mert ökölbe kellett szorítania. Érdeklődése támadó. Eleve megveti a polgári műveltséget…” József Attila a 35 vers című könyve okán s az értelem nevében osztályharcos lendülettel ítél: „…miféle egyéniség Kassák. Mifajta filozófiába menekül, ha már a valóságot úgy kiejti a keze közül, mint szórakozott halász a síkos halat?” Szoipszistának véli Kassákot, s egy lírai képével kapcsolatban – „árva gyermek vagyok én, akit egy szál ingecskében itt felejtettek a város közepén” – megjegyzi: „…megható volna ez a kispolgári szomorúság, ha értelme volna.” Márai az Újságban így ír 1936. február 22-én Kassákról: „Három történetéből kihangzik valami, ami a korszerű magyar szépprózában nagyon ritka: az írásokban minden emberit megbecsülő párttatlansága csendül fel… pásztorok faragnak így fából bicskával ősi figurákat, Máriákat és juhász a szamáronokat, miniatűr terebélyességgel, mint ahogy Kassák bontja ki az előadás szürke anyagából hősei dolgait…” De ismerjük Fábry Zoltánunk Sebezhetetlen menekülés című „műhelytanulmányát”, megelőzve vele József Attila bírálatát 1926-ból, majd egy évvel későbbről Tartalékaktivizmus című írását, melynek első mondata: „Az aktivizmus dekadenciája ma már tagadhatatlan tény.” (Mindkét írás a Korparancsban jelent meg 1934-ben.) Ebben az időben indul Kassák új lapja, a Dokumentum (1926), négy főmunkatársa: Déry Tibor, Illyés Gyula, Nádass József és Németh Andor. Nézzük Illyés emlékező véleményét: „Milyen merészen tört új és új területekre, s milyen frissen tartotta az iramot a leghaladóbb áramlatokkal. Szerkesztőnek rossz volt – mert vitaképtelen (úgy értve, hogy sosem hajlott a szóra, de még a tényre is ritkán), ám izgalmas lapot bocsátott közre. Tábort nem tudott együtt tartani, de egybegyűjteni annál jobban, s ez így volt akkor hasznos. Hibátlan egyensúlyérzéke volt, s ez a legkockázatosabb vállalkozásból is visszahozta. Teljes vitorlabontással indult meg a dadaizmus vizein, már azokon, amiket a dagály Bécsig lökött; az autodidakták bizalmával s biztonságával könnyedén, szabadon hajókázott, fölötte gyermekkorának angyalja és bajszos hajókovácsai, ő maga – mint proletár is – Mária kötényében. Lírai költészetének csúcsait járta, s már ért benne a sajátos mestermű az ellebegés mesterműve, A ló meghal a madarak elrepülnek. (sic!)”
A vázolt véleménytabló után visszatérve Veres Péterhez: „Azt nem hiszem, hogy ellenségem lett volna, de barátom se volt. Akkor hát közömbös lett volna irányomban? Ez sem igaz. Nagyon is odafigyelt minden szavamra… Olyannyira komolyan vette az irodalmi, művészeti, esztétikai elméleteket, amilyen komolyan más írók csak az életet, a nagy közügyeket és a mindigvaló friss gondolkodást vi-szik… Amikor… neki is? sok más író között József Attilának is, persze nekem is szűk lett a mozgalmi világ, akkor én más írókkal együtt a népközösség, a nemzet felé szélesítettem az értelem, a szenvedély útjait, megérezvén, hogy az osztály is a nemzetben van, ő viszont, ha nem is másokkal együtt, de mint mások (a Szép Szó embereire gondolok), a „humánum” felé tágította a maga írói horizontját… elindult a csillagok felé. Ki tudhatta még akkor, hogy azok futócsillagok?… A nemzet ma még olyan realitás, amelyet nem lehet kikerülni, és amelynek nem lehet »föléje emelkedni«… Kassák… soha sem tudott a magyarsághoz, mint nemzethez szólani. Hazudni, igazi író lévén, szintén nem tudott, hát kerülte a nemzet dolgaiba való beleszólást.”
Talán nem is titkai vannak Kassáknak, mint munkám címe véli, hanem olyan értékei, melyeket meg kell érteni. Erre minden igazi író igényt tarthat! Egykor a monarchiabeli északi Felföld indította a világba, Érsekújváron volt gyermek és lett ifjú ember, amikor elment, magával vitte a felső-magyarországi táj történelmi sorsának súlyát, sajátos népi együttélésének erkölcsét. Tucatnyi író és művész – Balassitól Mikszáthig – utóda, a felföldi magyar írásbeliség hagyományainak az örököse volt, huszadik századi adottságok mellett kultúrateremtő, a népnek-nemzetnek s a magyar nyelvnek élt, de nem szólt róla. A táj írástudói történelmi nyomás alatt alkottak, kultúrát, nyelvet teremtettek, s amikor elmentek, hír várta őket vagy meg nem értés. De a szálak, amelyek a Felföldhöz kötötték őket, továbbra is megtartották emlékezetüket. Amikor Kassákot 1964-ben városa díszpolgárává jelölték, levelet írt a Csemadoknak: „Földijeim és Barátaim! – Egy hosszú életen át hű fia maradtam városomnak és soha sem felejtettem el, hogy ott ringatták bölcsőmet, ott voltak tanítóim és játszópajtásaim. Mindmáig nem lettem igazán budapesti, egy kis városhoz kötnek emlékeim. Beszédemből az egykori újvári tájszólást sem tudtam kiiktatni… szülőföldemhez gumiszalaggal vagyok hozzákötve, végletekig tágíthatom, de nem szakítom el.” Ki volt hát? Válaszért egyenesen hozzá fordulunk. Üljük körül az asztalt (1968) című könyvéből az Egy fényképem alá írt versét idézem: „…kegyetlenül megformált ember / furcsa kalappal / a fején…” „Mintha egyedül élne a földön / mintha nemis a földön élne”, s kérdi: „Ez lennék én? / Istenemre mondom / ez vagyok!”