Grendel Lajos – Magyar líra és epika a 20. században (15)
A nyugatos líra „ezüstkora”
A 20. század folyamán a harmincas éveket tekinthetjük a magyar líra legfényesebb évtizedének. Ekkor jut zenitjére Babits, Kosztolányi, Füst Milán költészete, s velük egyforma magasságba József Attiláé, Szabó Lőrincé, Illyés Gyuláé. Az avantgárdból kihátráló Kassák „objektív lírája” is új csapást vág a korszak irodalmában.
A Nyugat költészeti forradalmának klasszicizálásában azonban nem elhanyagolható szerep jut a „második vonalnak” is. Az erdélyi származású Áprily Lajos (1887–1967) nem kisebb formavirtuóz, mint Babits, Kosztolányi vagy Tóth Árpád. Bár új szemléletet vagy világlátást az előbbiekhez képest nemigen hozott, borongós, elégikus hangú erdélyi tájköltészete eredeti és értékes színfoltja a magyar impresszionista és szimbolista lírának. „A forradalmi újítók mellett ő volt a hagyományőrző újító –- írja Lengyel Balázs. – […] Ő Csokonai ragyogó rímpompájához, Berzsenyi tündöklő fegyelméhez s legközelebbről – és nem csak formai szempontból – Aranyhoz, Arany Őszikéihez nyúlt vissza […] modern fájdalmat és nosztalgiát az adott verszene még mívesebb zengetésével, a forma még szigorúbb fegyelmével közelített meg. Nem bontott, hanem nehezített.”44
Fiatalabb, úgyszintén erdélyi pályatársa, Dsida Jenő (1907–1938), pótolhatatlan vesztesége líránknak. Pályája meredeken felívelő szakaszában ragadta el a halál. Pályáját expresszionista szabad versekkel kezdte, de pályatársai többségéhez hasonlóan, ő is hamarosan a kötött formák felé fordult. Psalmus Hungaricusában mély fájdalommal és megrendültséggel vet számot a történelmi ország széthullásával. A Nyugat nagy költői közül lírájára Tóth Árpád hatása a legnyilvánvalóbb; mindenekelőtt annak zeneisége és impresszionista szenzualizmusa köszön vissza Dsida Jenő lírájában, amely bár Tóth Árpádénál nem kevésbé borongós, nagy elődjével ellentétben mégis gyakrabban hajlik idillbe. „Dsidát rejtelmes, nagy versekre ihlette a halál, versekre, melyek a létváltás elmondhatatlan eksztatikus pillanatát a szépség örök foglalatába tükrözik.”45
Az Erdélyi József kezdeményezte újnépies líra Sinka Istvánban (1897–1969) találta meg legméltóbb költőjét. A kezdeti Ady-reminiszcenciáktól hamar megszabaduló költőt a ballada 20. századi megújítójaként tarthatjuk számon, aki a ballada feltámasztásában a szimbolizmus adta lehetőségekkel is élni tudott. Miszticizmusa olykor zavaró s a mai fülnek anakronisztikus, ám a paraszti tehetségek kallódásának, pusztulásának, hiábavaló lázadásának leghitelesebb és leghivatottabb megszólaltatója a két világháború közötti líránkban.
A Nyugatnak a harmincas években fellépő harmadik nemzedéke, úgy tűnik, készen kapott mindent, amit elődeiknek, szakítva a 19. századi klisékkel és sablonokkal egyedül kellett megteremteniük és kiharcolniuk: formát, stílust, világlátást s nem utolsósorban étoszt és tartást. Kevés kivételtől (Weöres, a kései Kálnoky) eltekintve, a magyar líra fejlődéstörténetébe nem hoztak forradalmi változásokat. Költészetük igazi jelentősége abban van, hogy megerősítették, stabilizálták és viszszafordíthatatlanná tették mindazokat a folyamatokat, amelyeket nagy elődeik a század elején elindítottak. Költői irányuk nem extenzív (idegenkedtek a formabontástól), hanem intenzív, a létfilozófiai kérdések felé mélyülő. (A velük induló Weöres Sándor költészetéről, mivel messze távolodott tőlük, és hatalmas, önálló költői univerzumot teremtett, egy későbbi fejezetben lesz szó.) Klasszicizáló nemzedék tehát az övék. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád tanítványai. Kiváló műfordítók, s műfordítói tevékenységük az ötvenes években „életmentő” hivatásuk lesz.
Az irodalomtörténet-írás mindig egy kicsit gondban volt velük, s talán még ma is gondban van, s ezért hallgat róluk. A Nyugat harmadik nemzedékének bőven kijutott mellőzésből, igaztalan támadásokból, sőt elhallgattatásból is. Részben, különösen az ötvenes és a hatvanas években, politikai okokból mint (kevés kivételtől eltekintve) „polgári” költőknek, akiknek a szocializmus épülő, szépülő új világában nincs semmi keresnivalójuk, legföljebb mint műfordítóknak. Másrészt lírai beszédmódjuk az újholdasok felől nézve konzervatívnak és meghaladottnak tűnt, annak ellenére, hogy létfilozófiai tájékozódásukkal a Pilinszky-nemzedék legalább olyan fontos előzményének tekinthetők, mint József Attila és Babits.
Legjobbjaik művészete azonban mindezen körülmények ellenére sem tekinthető másodlagosnak. Folytatók voltak, nem pedig epigonok. Felismerhető, a másokéitól megkülönböztethető költői univerzumot teremtettek, ki-ki a maga útján haladva s a csak rá jellemző költői eszközökkel. Néhányuk a nyugatos líra olyan lehetőségeit valósította meg, amely a nagy elődök művében kibontatlan maradt.
Kálnoky László (1912–1985). Egyetlen nagy költőnk útkeresése sem tartott olyan hosszú ideig, mint az övé. Magyarázat lehet erre mellőzöttsége, a kommunista irodalompolitika részéről ért nemegyszer minősíthetetlenül durva támadások és a fiatalon szerzett, egész életét végigkísérő súlyos tüdőbetegség megannyi gyötrelme is. Az igazi ok azonban talán mégis másutt keresendő. Ragaszkodásában ahhoz az impresszionista versbeszédhez, amelynek minden csínyját-bínját mesterfokon ismerte, de amely mégsem volt alkalmas annak a nagyívű gondolati lírának és ironikus hangnak a teljes kibontására, amelynek pedig már korai költészetében megtaláljuk nyomait. Közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez és a szakma inkább kiváló műfordítóként, semmint jelentős költőként tartotta számon, amikor szinte berobbant az irodalomba, hogy aztán élete utolsó másfél évtizedében meglepetést meglepetésre halmozva lenyűgözzön szakmát és laikus olvasót egyaránt.
Addig nagyjából egyversű költőként tartották számon. Ez a vers, a Szanatóriumi elégia, 1942-ben jelent meg a Magyar Csillagban. Nagy visszhangot keltett és meghozta a költő számára a pályatársak egyöntetű hódolatát is. A betegség mint metafora ismerős lehet más, korábbi irodalmi művekből is, például, Thomas Mann Varázshegyéből, melynek jámbor, idealista Settembrini ura nem kap dicséretet Kálnokytól. Az epikus elemet is tartalmazó versben a költő hatalmas gondolati ívet jár be az ember testi kiszolgáltatottságától a világ beteg állapotáig s még azon is túl, az ember eredendő egzisztenciális magányáig. Egyes motívumaiban József Attila nagy gondolati verseinek a hatása is kimutatható. Kálnoky a személyiség válságát, bár pesszimizmusa helyenként vetekszik a kései József Attiláéval, mégis inkább a sztoikus bölcs belátásával fogadja.
. . .
A lét reménytelen. Sötét a szív magánya,
bár mélyén olvadt érc hevül,
de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya,
nem mutatja, mit rejt belül.
Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem.
A tárna összedől, és kincsei a mélyben
maradnak menthetetlenül
. . .
Költészetében a fordulatot a Lángok árnyékában (1970) c. kötete hozta meg. Ennek perspektívájából nézve előző két, színvonalát tekintve egyenetlen kötete is némiképp fölértékelődik, ha más okból nem is, úgy, mint az ide vezető út két fontos állomása. Nemcsak a szemlélet változik (itt a változás kevésbé látványos), hanem a nyelv is. Vagy másképpen: ennek a kötetnek a verseiben találta meg azt a stílust, amely pesszimizmusának kifejezésére a legalkalmasabb. Itt sem megújítója a magyar lírai beszédnek (ez a stílus továbbra is innen van még az újholdasok szikárságán és hermetizmusán), hanem inkább arra bizonyosság, hogy még mindig lehetséges hitelesen és eredetin szólni az előző nemzedékek posztszimbolista és posztimpresszionista modorában. Igaza van Alföldy Jenőnek, amikor e kötet anyagával kapcsolatban megállapítja: „Kálnoky nem újító, hanem kristályosító.”46 Hogy ez a kristályosítás milyen feltételek mellett lehetséges, arra válaszul egy rövidebb versének a második strófája kínálkozik:
. . .
Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.
(Munkamódszerül)
Ennek a magasra srófolt igénynek a kötet versei maradéktalanul megfelelnek, úgy, mint korábban csak a Szanatóriumi elégia illúziótlan panorámájában. Ez az illúziótlanság magas hőfokon lobog végig a versek során, melyek között több örök antológiadarab is található. A kötet alaphangja katasztrofikus-apokaliptikus – legmeztelenebbül a címadó versben: „Ki lángok árnyékában él,/ nem készül annak szemfedél,/ arca viaszfehér.// Hazája már/ buborékot vető homály – / égboltján alvadt vérsugár.” stb. Látomás, gondolat és morális gyökerű indulat olvad egybe nagy verseiben, melynek egyik pólusán a Hamlet elkallódott monológját találjuk.
. . .
Én megvetem e szennyes kacatot,
mellyel rosszra bírjátok rá az embert.
Üzletelésetekben semmi részem.
Szabadon fogok meghalni, s ha már
ellenfél nem lehettem, el nem állok
cinkosotoknak…
A másik póluson a Hérosztratoszt és a De profundist, a kor hitványságának, álszentségének, silányságának, kisszerűségének arisztokratikus-sztoikus megvetését találjuk. Hol a világot elpusztítani kész indulattal, hol a groteszkbe átcsapó, megvető rezignációval. A groteszknek és olykor az abszurdnak a megjelenése Kálnoky lírájában olyan új minőség 20. századi magyar líránkban, amely minden másnál karakteresebben rajzolja ki Kálnoky László profilját költőtársai között.
. . .
Ítéljétek halálra a szentségtörőt,
a templomrombolót nyúzzátok kínpadon,
holtradöbbent, hibbanterényű jámborok!
A máglya kóválygó füstjében feltörök,
s kométafarkként rémít nemzedékeket
harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm!
(Hérosztratosz)
. . .
Már egyre tűrhetetlenebbek
a klozettkefe-bajuszok
a répabunkó orr tövében,
a képernyőn úszó lepényhal-arcok
és elvitorlázó fülek.
Egyre jobban riasztanak
a koponyán belüli omladékok.
Egyre többször állok meg, és tünődöm
hamuba írt betűk fölött.
Ha nincsen fültanú,
egyre gyakrabban hallatom
a megcsonkított cédrus jajszavát.
(De profundis)
A Farsang utóján (1977) c. kötet nem hoz alapvetően új poétikai vívmányokat a Lángok árnyékában-hoz képest, hanem inkább megismétli az előbbi kötetet (vagy folytatja azt, mintha annak második kötete lenne) anélkül, hogy a megfáradás jelei mutatkoznának benne. A színvonal továbbra is egyenletesen magas. Másfelől, mindezt nem cáfolva, igazak lehetnek Alföldy Jenő szavai: „A Farsang utóján további eltolódást mutat az objektív költészet művészi elve felé, anélkül, hogy személyességéből veszítene […] Az emlékezésé a vezérszólam, s az eleve egyesíti a személyességet és a tárgyiasságot.”47 Legszebb példája ennek a háborúban elpusztult szerelmét megidéző Évfordulóra 1–3.mellett a harmincas évek egri világát és annak néhány jellegzetes figuráját felidéző Az elsodortak c. költeménye, mely a tárgyias leírásból a vers végén hirtelen személyesbe vált át.
. . .
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim
sokáig ott csillognak még az alkonyatban
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.
A kötet legjelentősebb versének a Szvidrigajlov utolsó éjszakája tűnik. Ahogy az előző kötetben egy Shakespeare-dráma, itt egy Dosztojevszkij-regény hőse ad alkalmat számára arra, hogy az élet hamarosan ellobbanó utolsó pillanatában summázza mulandóság és hiábavalóság metszéspontjában a lázadás kudarcát és a kudarcba való beletörődés fölötti bosszúságát.
. . .
Igen! Igen! Az örökkévalóság
nem szent mennyország, nem tüzes pokol.
Poros kuckó az, nincsen ott egyéb,
csak holmi át nem látszó, piszkos ablak,
nádfonatú rossz szék, a falusi
fürdőkamráknak korma a falon
és sűrű pókháló a szögletekben.
Ott ásítozik, bóbiskol az ember
ezredévtől a másik ezredévig.
Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall
az ajtón, pedig csak kihűlt szíve
dobban meg néha. Bosszúsan legyint,
s nehéz feje ismét mellére kókad.
Ritka tünemény az irodalomban, hogy valaki élete alkonyán, olyan csúcsokkal a háta mögött, mint a Lángok árnyékában és a Farsang utóján, gyökeresen megújítja poézise eszköztárát. Kálnoky László költészetében ez a csoda megtörtént. Kitalálta Homálynoky Szaniszló nevű alteregóját és azt a prózai műnem határaihoz közelítő szabadvers-formát, amelyben nosztalgiától sem mentes iróniával és nem kevesebb öniróniával beszéli ki anekdotikus-novellisztikus történetekben egy élet megannyi keserédes emlékét, az elkerülhetetlen elmúlás, a „közelítő tél” inkább melankóliával teli, semmint fenyegető távlatából (Egy elkallódott lángész; Egy magyar don Quijote; Eretnek a századfordulón; Egy szállóige születése; A nudisták bejövetele; Szaniszló és az utcalány; Szaniszló és a végzet asszonya stb.). Ezekben a szövegekben olyan úton jár, ahol magyar költő előtte nem járt még. Más költő a pályája elején merészkedik ismeretlen tájakra. Kálnoky László esetében ez fordítva történt, de így lett méltó befejezése egy nagy költő pályájának. S akik oly sokáig támadták és félreértették? Bizonyára olvasták a Harc a mulandósággal c. epigrammáját.
A legnagyobb szerkesztők is halandók,
de még sokáig itt
botorkálnak közöttünk
két lábon járó tévedéseik.
Jékely Zoltán (1913–1982). Áprily Lajos fia, aki mindjárt első kötetével (Éjszakák, 1936) nagy feltűnést keltett, s akire ettől kezdve mintegy a nemzedék vezéregyéniségére tekintettek. Lírája nem rokkant bele sem az ötvenes évek mellőztetésébe, sem a magyar líra nyelvének eltávolodásába attól a posztszimbolista és posztimpresszionista beszédtől, amely Jékely, de tulajdonképpen az egész harmadik nemzedék sajátja. Csillagtoronyban c. költeménye a magyar bölcseleti líra párját ritkító darabja, a kozmikus perspektívából látott ember parányságának, elveszettségének, világba vetettségének, halandóságának és mulandóságának, léte reménytelenségének egzisztencialista szemléletű művészi kifejezése. Nagy vers, amelyet túlhaladni a költő többé nem tudott, megismételni is csak pályája delelőjén néhányszor. Az irodalomtörténet-írás azonban így is adósa Jékely Zoltánnak. Emlékezete sajnálatosan rövid, amikor a Nyugat harmadik nemzedékének líráját kellene tárgyalnia.
. . .
Éjszaka van, háromszoros sötét:
első az emberé, nehéz, örök,
a másik az éjszaki féltekét
homályosítja s mindezek fölött:
mely a csillagokon túl hömpölyög.
Minél nagyobb magasba ér a gép,
s minél többet látnak lentről a lencsék,
feltartóztathatatlanul a kép
gyarapszik bennem a reménytelenség
s idézem régi bölcsek szellemét:
Hogy álltak ők a csillagok alatt!
kezükben hitvány műszerek remegtek,
de annál messzebb szállt a gondolat
végtelenén az agybeli tereknek,
hol nincsenek ködfoltok és falak.
. . .
Jékely Zoltán költészete annyira egy tömbből faragott, hogy szinte képtelenség korszakolni, legföljebb a színvonal hullámhegyeiről és hullámvölgyeiről lehetséges beszélni, a pálya első évtizedét jellemző hatalmas lendület megtorpanásáról a negyvenes években, majd visszanyeréséről az ötvenesekben és hatvanasokban. Központi témája már első kötetében is a halál, az emberi létezés végességére figyelmeztető Idő múlásával való viaskodás, amint azt oly megrendítően fejezi ki a pályája derekán írt Ehnaton álmában:
. . .
Minden percemet az Öröklétnek szántam:
mint éljek most tovább végességbe zártan,
mikor csontvelőmig szúrt a bizonyosság,
hogy művem az Idő habjai elmossák
s a mulandóságban semmi szirt meg nem áll;
nem fáraó regnál itt, hanem a Halál!
E tekintetben Kosztolányi folytatója, de versbeszéde, eltérően mesterétől, nem a bravúrt célozza meg. Versei nem az első nemzedék szépségeszményének és -kultuszának a jegyében keletkeztek; nem ékes nyelven szól, hanem a mértéket, ritmust, rímet a leírás és kifejezés pontosságának rendeli alá. A stílus hivalkodása idegen természetétől. Stílusa ezért szürkébbnek és észrevétlenebbnek tűnik elődeiénél, s közel áll az élőbeszédéhez.
. . .
Koporsója egy véres hátizsák volt,
s csak összetörve fért bele teste.
Kis lábai, melyekkel vízbe gázolt
még tegnap is, most csonkokká meredve
panaszos tik-takkal kocogtak össze.
(Vadász-zsákmány)
Amint ebből a versrészletből is látható, Jékely nyelvezetének visszafogottsága távolról sem jelent igénytelenséget. Tandori Dezső Jékely költészete jellegzetes vonásának „a tünékenység markáns, tragikusan édes megragadásá”-t tartja.48 Ugyanebben az esszében hívja föl a figyelmet arra is, hogy „A természeti kép nála általában lélektani igazsággá, ez a metszet pedig újra körüljárható, teljes érzelmi valósággá alakul”.49
A halálsejtelem távlatot teremt közlendőjéhez, de nem személyteleníti el líráját az elvont tárgyiasság irányába, mint majd a következő nemzedékét. Árnyalja a nyugatosok versbeszédét, erdélyi tájszavakat hoz be, de nem teremt új lírai nyelvet. Szerelmi lírája is a halálsejtelem távlatából szól.
Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban
emlékestől, mint egy keleti város,
amelyről már Isten se tudja, hol van.
– Amivel úgy csudáltad a világot:
a szemeddel mi történik a földben?
A te szemed sosem pusztulhat el.
Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden
arra, ki egykor ott reája lel.
(Éjfél)
Szerelmi lírájára is, akárcsak más verseire, érvényes az, hogy a megrendülést közel engedi magához, de igyekszik tompítani annak óhatatlan pátoszát. Sőt, főként mikor az öregedő férfi szemével tekint a másik nemre, a fanyar, némiképp önironikus humor is megjelenik költészetében (Magamutogató szerelmespár; Fülledt májusi est; Elefántszerelem stb.).
. . .
S a combod, a talpad, az inda, a kacs,
undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz…
(Lidérc-űző)
Jékely Zoltán harmincas évekbeli nagy versei kapcsán Lengyel Balázs „édesség és múlás balladai töménységé”-ről beszél (A marosszemtimrei templom; Kalotaszegi elégia; A szépjuhászné elégiája stb.) „De nemcsak régi balladahang, hanem közben a modern költő, a Nyugat utáni költő hangja is – írja –, aki a balladás versben is észrevétlen modernebb nyelvhasználattal él, s aki […] kikísérletezte már magának a népi ízek és a modern fogalmak, groteszkségek sajátos nyelvi ötvözetét.”50
Pályája középső szakaszában néhány olyan nagy vers jelzi visszatérését a pályakezdés csúcsaihoz, amelyekben a magyar sztalinizmus nyomasztó és szürke világa rezonál, többszörös áttétellel persze, az Időt a végtelenbe tágítva, romboló munkáját patetikus, mégis visszafogottan tárgyilagos szemlélettel és pontos, tárgyias leírásokkal idézve föl.
. . .
rovástalan zúg az idő a térben;
nincs többé napóra s kalendárium.
(Az utolsó szó keresése)
A Madár-apokalipszisban teszi föl azokat a kérdéseket, amelyek a 20. század sok nagy költőjét foglalkoztatták Eliottól Bennig vagy Pessoáig: „Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?” A vers hangja zaklatottságában is, vagy inkább annak ellenére tárgyilagos, a pátosz jelen van benne, különösen a verset záró sorokban (“s a végtelen elé az életemmel /tettem vádló, konok mínusz-jelet”), de nem terheli meg a vers meditatív tárgyiasságát. A vers igazi ereje azonban a látomásosságában van, a Végítélet középkort idéző megjelenítésében.
Jékely Zoltán azokban a költeményeiben emelkedik nagy lírikussá, amelyekben hátat fordítva a sivár jelenkornak, rég múlt korokba szituálja témáit. Ezek a versek mintegy hidat képeznek az örökkévaló és a mulandó közé: a múlt idő perspektívájából, befejezettségéből, véglegességéből szólnak a jelenhez. Vagy fordítva: a cseppfolyós, állandóan változó és alakuló jelenhez teremtenek a jelen értelmezéséhez nélkülözhetetlen perspektívát, a végest a végtelenhez cövekelve (Középkori fametszet, I; Kirándulás a Húsvét-szigetekre; Múzeumlátogatás stb.). Látomásosság és töprengő-meditatív, inkább kérdező, mint állító hang kerül példás egységbe ezekben a többnyire hosszú versekben. A Múzeumlátogatásban egy halott bronzkori férfi beszél társához, aki követte őt a sírba. Azt mondja: „A legnagyobb árulást most követnéd el,/ ha éreztetnéd, hogy kár volt követned.” Pedig jó lenne egy kicsit újra élni.
Nem tagadom, fölujjongó öröm
volna tudni: kik járnak odafönn!
S mért nem szűnik meg a kíváncsiság:
hová iramlik a világ? –
s a vágy sűrűn meglátogat;
még egyszer fogni egy halat!
Labdát dobálni zöld füvön,
kapócsontozni nagy kövön,
tűzgyújtani, hallani, hogy ropog –
ó, az élők mégiscsak boldogok!
Mégis jobb a földben, mert itt békesség van, itt a pillanat örökké tart, a Félelem, az Éhség, a Tépelődés, hiúság és irigység mind odaát maradtak.
Nem kell naponta előlről kezdeni mindent!
Nem kell ölni, hogy meg ne öljenek!
Nem kell többé másoktól féltselek.
Teljes mértékben igazat adhatunk Lengyel Balázsnak, aki úgy látja, ezekben az apokaliptikus, vizionárius versekben „egyszerre él komor fenségben a lét gyönyörűsége és a pusztulás”.51
Vas István (1910–1991). Pályája elején Kosztolányi és Tóth Árpád követőjeként látjuk, aki a Kassák körében eltöltött néhány esztendőt követően ugyanolyan radikálisan fordított hátat az avantgárdnak, mint egy-két évvel korábban Illyés Gyula. A hely, a szülőföld szelleme éppúgy belengi líráját, mint a pusztáé Illyését, Erdélyé Áprilyét és Jékelyét vagy a vidéki kisvárosé Kálnokyét. De ő, velük ellentétben, nem vidékről jött a metropoliszba. Budapesten született, de nem külvárosi szegénynegyedben, mint József Attila, hanem a polgári belvárosban, amelyet jóban-rosszban a hazájának tekint, s amelynek kozmopolita nyitottsága akkor sem kerül szembe hazafiságával, amikor 1944-ben űzött vad lett hazájában. Ha szabad így fogalmazni: a modern Budapest leghivatottabb poétája, akinek meg kellett érnie szülővárosa kétszeri pusztulását: először 1944–45-ben, aztán 1956-ban.
. . .
Szegény vendéglők, kávéházak!
Zuhan a város csúf sötétbe.
A hódítók gót gajdja árad
S a bennszülöttek rettegése.
Nekik szolgál a Vár, a Posta
– Hipnotizőrnek rossz idegzet –
S egy gyors, gyakorlott kéz kifosztja
A megalázott Budapestet.
(Budapest balladája)
illetve:
. . .
A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.
S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.
Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.
(Pesti elégia)
Első kötete (Őszi rombolás, 1932) oly módon alapköve életművének, hogy bár szorosan tapad még (tónusában is, kifejezőeszközeiben is) a nagy nemzedékhez, a tőle való lassú távolodásnak, a saját hang kimunkálásának a lehetőségeit is felvillantja már. Életműve ettől kezdve lassan, költői megtorpanások vagy válságok nélkül, kötetről kötetre haladva épül fel, nem látványos fordulatoktól kísérve, ámde következetesen. Felesége halála, a munkatárborokba való behívások, majd a zsidóüldözés (Ottlik Géza bújtatja) mind-mind olyan állomása életének, amelyek nyomán költészete témáinak medre kiszélesedik, némiképp keresett és merev esztétizmusa a köznyelvi és intellektuális élőbeszéd felé mozdul el, verseinek gondolatisága elmélyül, s bennük az iróniának is egyre több hely jut. Szabó Lőrinc és Ilylyés Gyula lírájának is szerepe lehetett abban, hogy költészetében a képiség rovására a fogalmiság kerül mindinkább előtérbe. Az ebben az időszakban írott hosszúverseiben olyan emelkedett, már-már ünnepélyes hang uralkodik, amelyet ironikus bölcsességgel ellensúlyoz, a magyar intellektuális lírának egy eredeti típusát teremtve meg ezzel a Kettős örvény (1947) c. kötetében. E kötetéről írott kritikájában Lengyel Balázs a szerelmi líráját emeli ki, de nem kerüli el a figyelmét az sem, hogy „A közösség problémája, a realistán szemlélt társadalmi valóság csakúgy megjelenik benne, mint a transzcendencia, a magyarság és az emberiség, a lét és a tudat, az etikus ember végső kérdései. Vas István költői alkata – írja – lehetőségeiben komplex alkat, amely fokról fokra, és aránylag kevés kísérlet árán érleli művészetét.”52
A Római pillanat-ban (1948) horizontját a történelemfilozófia felé szélesíti, versvilágát oly módon tágítva, hogy a múlt korokat és civilizációkat a jelennel öszszevetve keressen egyensúlyt remény és kiábrándultság között.
. . .
A vallás és a tudomány, a dogmák
És misztikák nagy összebékítője,
Ki őrizted a régit és az újat
Fellobbantottad. Hogy kerülted el
A máglyahalált, a kiátkozást?
Hogy tudtál élni Róma gyanujában?
(Nicolaus Cusanus sírja)
Bár más világokból érkeztek, Vas István gondolati lírája e korszak magyar költészetében leginkább Illyés Gyuláéval csendül össze. Súlyos személyes és történelmi tapasztalatokkal a hátuk mögött, konok és rendíthetetlen racionalizmusuk és a „csakazértis” étosza az, ami a leginkább közös kettejükben. A Római pillanat kérdéseit és kétségeit, tépelődését és sztoicizmusát több mint egy évtizeddel később három nagy prózaversben ismétli meg, kevesebb pátosszal, de a belátás magabiztosabb fölényével („És fütyülünk, fütyülünk a halálra”). (Etruszk szarkofág; Via Appia; Folytatás.)
Ha a Cusanus-versben említett máglyahalált és kiátkozást elkerülte is a Rákosi-rendszerben, az elnémíttatást nem. Ez az újabb történelmi próbatétel lírája karakterét, ha nem is radikálisan, de jól észrevehetően átalakította. Monográfusa, Fenyő István írja A teremtett világ (1956) c. kötetről: „Líraisága elemibb és nyíltabb, személyessége aktívabb, érzelemnyilvánítása spontánabb lett. Egyre inkább a magatartáslíra szólama verseiben az uralkodó.”53
A teremtett világ, majd a hatvanas évek kötetei (Rapszódia egy őszi kertben 1960; Római rablás 1962; Földalatti nap 1965; Nem számít 1969) valóban erre vallanak. Ámde a személyes benne-lét a versben előző korszakainak költészetéből sem hiányzik. Csak a hatvanas években uralkodóvá válik Vas István lírájában, mi több, a költő úgy alakítja át versbeszédét, hogy az a hetvenes és nyolcvanas évek uralkodó szólama felől nézve (Tandori, Petri és mások) akár emez előzményének is tekinthető. Persze az alulstilizáltságot és nyelvrontást elkerülve. Vas István most sem radikális újító, hanem az ellentéteket kiegyenlítő költő, aki a diszharmonikus világban sem szűnik meg a harmóniát keresni még az esetleg heroikus kudarc árán sem (Ötven felé; Mikor a rózsák nyílni kezdtek; Rapszódia egy őszi kertben; Határozók és kötőszavak; Branyiszkó stb.)
Éjfélre jár. Nyitva az ablak. Nyár van.
Pillék lepik a neoncsövet a szobámban.
Ablakban állok. Idül a magány.
Régi szobákat fogad be a szobám,
Innen meg onnan. Egymást keresztezik
Időbeli, térbeli vetületeik.
És ez, meg az, aki lakta. Velem
Maradtak az idő metszeteiben,
Akikkel többféle időben beszélek.
Egyedül. A telítődő éjnek.
(Az idő metszeteiben)
Emlékek, az elmúlt fiatalság élményei, nemegyszer ironikus fénytörésben, amely az emlékezés elégikus búskomorságát megtöri és bölcs belátásban hozza pillanatnyi harmóniába. Domokos Mátyás a Földalatti nap-ról szólva a teljes egyéniség egyeduralmáról beszél, s megállapítja: „Alig ismerünk még egy költői vállalkozást napjainkban, amely ennyire közvetlenül személyes, »ember-központú« volna, mint Vas Istváné.”54
Vas Istvánt abban a tekintetben illeti meg kiemelt hely a 20. századi magyar líra történetében, hogy Kosztolányi felől indulva, úgy vezette át a nyugatosok esztétizmusától a hetvenes évek „új-érzékeny” nemzedékéig líráját, hogy mind az újholdasok elvont tárgyias, mind a „népi szürrealisták” stílromantikus verseszményét elkerülte. Költészetének nyelve kevésbé tűnik eredetinek, mint az előbb említett irányzatok reprezentatív lírikusaié, de szerénysége és észrevétlensége ellenére is önmagáért száz százalékig helytálló és a fiatalabb nemzedék számára inspiratív versbeszéd lett, különösen a hatvanas évektől kezdve.
A Nyugat harmadik nemzedékének költői (s e három kiemelkedő alkotó mellett nem feledkezhetünk meg Csorba Győző 1916–1997, Zelk Zoltán 1906–1981 vagy Hajnal Anna 1907–1977 költészetéről sem) ritkán, s Vas István kivételével csak rövid időre kerültek a szakma és a nagyközönség érdeklődésének homlokterébe, jóllehet néhányuk munkásságáról elmélyült monográfia is íródott, a Kádár-rendszerben politikai indíttatású mellőzöttségük is fokozatosan megszűnt s művészi tekintélyük is megnövekedett. Ennek okát többen, kimondva-kimondatlanul, az újholdasokkal és a még náluk is fiatalabbakkal szembeni „megkésettségükben” vélik megtalálni, holott pályájuk utolsó szakaszában Kálnoky László is, Vas István is a magyar lírában új és eredeti versbeszédet teremtettek. Igaz, a líra nyelvével óvatosabban kísérleteztek, mint Orbán Ottó, Tandori Dezső, Oravecz Imre vagy az Új Symposionisták. Ám ha a nagy irodalmat a létről való autentikus beszédnek tekintjük, továbbá nem olyan folyamatnak, amelyben az új vagy annak látszó lírai beszédmód egyik napról a másikra érvényteleníti a korábbi hitelességét, akkor Kálnokyt, Jékelyt, Vast a 20. század nagy magyar költői között tarthatjuk számon. Versbeszédük hagyományossága vagy látszólagos konzervativizmusa nem lehet akadálya annak, hogy a Hamlet elkallódott monológját, a Csillagtoronybant, az Etruszk szarkofágot és még jó néhány más költeményüket a magyar gondolati líra legértékállóbb művei között helyezzük el.
Jegyzetek
44. Lengyel Balázs. Hagyomány és kísérlet. Bp. 1972. 392–394. o.
45. Lengyel Balázs: I.m. 157.o.
46. Alföldy Jenő: Kálnoky László. Bp. 1977. 75. o.
47. I.m. 141.o.
48. Tandori Dezső: A zsalu sarokvasa. Bp. 1979. 125. o.
49. Uo. 126. o.
50. Lengyel Balázs: Hagyomány és kísérlet. Bp. 1972. 186–188. o.
51. I.m. 190. o.
52. I.m. 173. o.
53. In: MIT. 1945–1975. II/1. Szerk.: Béládi Miklós. Bp. 1986. 315. o.
54. Domokos Mátyás: Ugyanarról másképpen. Bratislava. 1977. 178–179. o.