Amit Yambo nem tudott – Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze
Tallózó
A Loana királynő… gondolatkísérlete a személyes azonosságról szól: Yambo pillanatok alatt rádöbben, hogy kizárólag a szemantikai memóriájában tárolt kulturális információk segítségével (lásd: „papírmemória”) soha nem fogja megtudni, kicsoda is ő valójában.
Az olvasó, aki jól ismeri A rózsa nevét, A Foucault-ingát vagy a Baudolinót (és persze A tegnap szigetét, de talán az sem baj, ha ez utóbbit a feledés jótékony homálya fedi), alighanem magától értetődő természetességgel fogja tudomásul venni, hogy Umberto Eco új regénye, a Loana királynő titokzatos tüze ismét csak többszörösen öszszetett szöveg: kis túlzással szólva legalább három különböző regénnyel van dolgunk. Ráadásul – Eco-olvasó legyen a talpán, aki ezen meglepődik! – a három regény egyike ironikus filozófiai tézisregény; a második regény egy fordulatos filológiai nyomozás történetét viszi színre; a harmadik viszont arra bátorítja implicit olvasóját, hogy részben mint (ifjúkori) önéletrajzhoz közelítsen a szöveghez. Talán csak az tűnik első pillantásra szokatlannak, hogy a műfaji kódkeveredés ezúttal kevésbé intenzív, mint a korábbi művekben: az olvasói stratégiaváltások többé-kevésbé a regény fejezethatáraihoz illeszkednek – a poétikai tét azonban változatlan: megtalálják-e a helyüket az egyes elemek, azaz valóban regény lesz-e abból a szövegből, amely helyenként filozófiai tézisregénynek, helyenként titokregénynek (ezen belül is: filológiai detektívregénynek), helyenként pedig autobiográfiának mutatja magát.
A Loana királynő… első száz oldalán egy analitikus filozófiai gondolatkísérlet kulisszái között találja magát az olvasó. Giambattista Bodoni, az elbeszélő, akit mindenki csak Yambónak hív, a kilencvenes évek elején kómából ébred. A szívinfarktusnak vagy agyvérzésnek (vagy esetleg balesetnek, a szöveg nem nyújt egyértelmű fogódzót) furcsa következményei vannak: Yambo elvesztette epizodikus emlékezetét, miközben szemantikus memóriája teljesen ép maradt. Mindenre emlékszik, amit valaha is könyvből tanult vagy ami a világról szóló általános tudásához tartozik; ezzel szemben mindent elfelejtett, ami saját személyes életével áll kapcsolatban. Nem emlékszik a családtagjaira (feleségére, gyerekeire, unokáira), a gyermekkorára, szakmai és magánéleti sikereire, kudarcaira (kisvártatva kiderül: Bodoni úr minden hájjal megkent könyvkereskedő, antikvárius, aki még hatvanévesen is meglehetősen jó megjelenésű, mi több vonzó férfi). Sőt nem emlékszik a mindennapi tapasztalatainkat kísérő szubjektív érzetminőségekre sem: noha tudja, hogy a forró tea megégeti a száját, nem tudja, milyen az, amikor a forró tea megégeti a száját. Yambo voltaképpen a Frank Jackson híres gondolatkísérletében szereplő Mary közeli rokona: a fekete-fehér szobába zárt Mary mindent tud, ami a fizikai világról egyáltalán tudható, így mindent tud például a színekről – mégis meglepődik, amikor a szobából kilépve megpillant egy piros paradicsomot.* Jackson gondolatkísérlete a fizikalizmus álláspontját szeretné cáfolni, azt az álláspontot, amelynek értelmében minden tény fizikai tény, minden valódi tudás fizikai tudás. (Ha Mary valóban minden fizikai tényt ismer a színekkel kapcsolatban, viszont amikor megpillant egy valódi paradicsomot, valóban valami újat tud meg a színekről, akkor léteznek nem fizikai tények is.) Az Eco-regény gondolatkísérlete természetesen nem a fizikalizmussal áll kapcsolatban: Yambo nem természettudós, hanem bibliofil könyvkereskedő és szenvedélyes olvasó, így hát szemantikus memóriája nem elsősorban a fizikai világra vonatkozó természettudományos állításokat, hanem kulturális, történeti információkat tartalmaz – ennek megfelelően a gondolatkísérlet is más irányba fordul: Yambo számára nem az az érdekes, hogy meglévő elméleti ismereteiből le tudja-e vezetni, hogy megfelelő körülmények között milyen érzéki tapasztalatokkal fog rendelkezni, hanem az, hogy hogyan képes, illetve képes-e egyáltalán helyreállítani az identitását.
A Loana királynő… gondolatkísérlete a személyes azonosságról szól: Yambo pillanatok alatt rádöbben, hogy kizárólag a szemantikai memóriájában tárolt kulturális információk segítségével (lásd: „papírmemória”) soha nem fogja megtudni, kicsoda is ő valójában. A szemantikai emlékezet nem lehet elégséges feltétele a személyes azonosságnak (jóllehet valószínűleg szükséges feltétele) – a hibátlanul működő kulturális és nyelvi emlékezet nem teremt egységes, önazonos szubjektumot. Másképpen fogalmazva: nem igaz, hogy az én csupán nyelvi konstrukció, nem igaz, hogy nincs semmi a szövegen kívül. Személyes emlékek híján Yambo nem képes összerakni az énjét: csetlik-botlik a saját életében, nem találja magát az őt körülvevő személyközi viszonyok hálójában. Elsősorban a titkárnőjéhez és mindeneséhez, a nála jóval fiatalabb Sibillához fűződő érzelmeinek kuszasága nyomasztja – Sibilla vajon az Örök Nő, akit a főhős gyermekkora óta keres, vagy az idősödő férfi erejének és hatalmának kiszolgáltatott, megalázott szerető, vagy egyszerűen ügyes szakember, akivel Yambo korrekt munkakapcsolatban áll, és aki iránt legfeljebb visszafogott atyai érzelmeket táplál? Eco szellemes választ ad a korábbi regényeit ért (egyébiránt többé-kevésbé félreértéseken alapuló) bírálatokra: számos kritikus megjegyezte, hogy az Eco-hősök, gondoljunk csak A rózsa neve Baskerville-i vilmosára vagy A Foucault-inga Belbójára, sokkal inkább két lábon járó enciklopédia-szócikkek, mintsem valódi hús-vér figurák; Yambo a regény kezdetén valóban nem más, mint két lábon járó enciklopédiaszócikk-gyűjtemény – éppen ezért kezd saját múltja, saját emlékei után nyomozni. Ahogy a fülszöveg is fogalmaz: fordított Proust-regényhősként nem az érzéki emlékek segítségével próbál visszajutni a múltjába, hanem a múltját megismerve szeretné visszaszerezni elveszett érzéki emlékeit.
Ezért hát a regény második, egyben leghosszabb részében Yambo gyermekkorának legfontosabb helyszínén, nagyapja vidéki házában ered az eltűnt szubjektum nyomába: újraolvassa gyermekkori olvasmányait (ifjúsági regényeket, füzetes történeteket, képregényeket, ismeretterjesztő kiadványokat), a nagyapja által gondosan megőrzött korabeli újságokat (napilapokat, folyóiratokat, divatlapokat, politikai propagandakiadványokat), saját iskolai füzeteit, végighallgatja a negyvenes évek szinte teljes zenei kínálatát (a slágerektől kezdve a fasiszta mozgalmi dalokig). Eco regénye, az alcím ígéretével összhangban, „képes regénnyé” változik: a kötet oldalain képregényrészletek váltakoznak lemezborítókkal, regénycímplapok folyóiratillusztrációkkal, fényképek bélyegekkel és filmplakátokkal. A Loana királynő… második részében Yambóval együtt elhagyjuk a filozófiai gondolatkísérlet világát és egy posztmodern anti-detektív-regény, egy filológiai titokregény kellős közepén találjuk magunkat. A főhős konkrét szövegek összehasonlító elemzése révén próbálja kikövetkeztetni saját egykori olvasói tapasztalatait és beidegződéseit. Hamar rádöbben, hogy a különböző szövegek olyanynyira eltérő implicit olvasói szerepeket írtak elő számára, hogy huzamosabb időn keresztül nem lehetett képes ezeknek megfelelni: vagy a háborús fasiszta történetek, vagy az amerikai képregények, vagy a csacska szerelmes slágerek, vagy a fronton szolgáló kedves után epekedő dalok, vagy a végső győzelmet harsogó indulók, vagy az afrikai gyarmatosítók, vagy a világegyetemet felszabadító, zsarnokölő szuperhősök, vagy a védelemre szoruló, gyenge, légies nők, vagy a családjuknak élő, erkölcsös asszonyok, vagy a titokzatos és nagyhatalmú Loana királynő világa lehetett folytonos Yambo gyerekkorának világával. A főhős, saját belső „titokzatos tüzének” fel-fellobbanását figyelve végül eljut a megfejtésig: 1942 tavaszán Yambo már elutasította a fasiszta propaganda által felkínált olvasói szerepeket. A filológiai nyomozás tehát sikerrel jár, többé-kevésbé fény derül a kiskamasz főhős kulturális szerepválasztásaira – ám, ahogy Yambo maga is megjegyzi, mindeközben „nem a saját gyerekkoromat éltem át újra, hanem az egész nemzedékemét”.
A gyermekkori olvasmányok, képek és zenék nem hívják elő a főhős emlékeit; a papírmemória akkor is papírmemória marad, ha az emlékező gondosan irányítva keretek közé szorítja az emlékezés folyamatát („az emlékezés nem luxus, hanem munka”, figyelmezteti Yambót már a regény elején az orvosa). Mindösszesen arra derül fény, hogy feltehetőleg egy traumatikus háborús élmény és egy megrázó, csupán a képzeletben beteljesült fiatalkori szerelem késztethette a főhőst arra, hogy nagyapja házában „archiválja” gyerekkorát, és élete következő negyven évében, amennyire csak tőle telik, próbálja meg elfojtani gyermekkori emlékeit. A regény első részében oly sokszor felbukkanó köd (Yambo ébredése után szinte azonnal megtudja magáról, hogy egész életében szenvedélyesen gyűjtötte a ködről szóló irodalmi idézeteket) nem pusztán a kómából ébredő főhős múltkeresésének metaforája – a ködnek átvitt értelemben és szó szerint is a gyermekkori traumatikus élményhez van köze.
És ezt a traumatikus élményt, valamint Yambo kamaszkori „nehéz szerelmének” történetét a regény harmadik részéből ismerhetjük meg. A Loana királynő… harmadik részének elején Yambo ismét kómába esik, és szabályos, ámde irányíthatatlan rendben újraéli kiskamaszkorát. Az elbeszélői alaphelyzet immár végletesen valószerűtlenné válik (továbbra is Yambo marad a narrátor, noha a regény utolsó mondatai arra engednek következtetni: soha nem ébredt fel a kómából) – mégis többé-kevésbé szabályos ifjúkori önéletrajzot olvashatunk: a kiskamasz Yambo a kiskamasz Eco alteregójává lesz (napestig sorolhatnánk a hangsúlyos életrajzi párhuzamokat). Persze Yambo autografikus elbeszélőként számos irodalmi műfaj kódjait alkalmazza: hol ifjúsági regényt olvasva kísérjük figyelemmel a szomszéd falvakban lakó gyerekek háborúskodását, hol háborús kalandregény cselekményét követjük (és ismerjük meg Yambo traumatikus élményét, természetesen immár nem kalandregényi díszletek közt), hol a teodicea problémáját és a rossz metafizikai szerepét körüljáró filozófiai dialógus gondolatmenetének eredünk nyomába. (Egyébiránt gunyoros, ironikus filozófiai utalásokban a regény harmadik része sem szűkölködik: emlékeinek felidézése és elemzése után nem sokkal Yambo egy mondatban összefoglalja Hilary Putnam „agyak a tartályban” érvét, közvetlenül azután, hogy vázolta Descartes démonargumentumának szcenárióját…)
Yambo tehát végül megtalálja elveszett emlékeit, felidézi szörnyű gyerekkori háborús kalandját és kínos, furcsa szerelmének történetét – és részletesen elemzi, hogyan függ össze az utóbbi az előbbivel. Az olvasó azonban téved, ha azt hiszi, hogy már a regény végére ért, hiszen hátra van még a látványos, borzongató, magával ragadó, abszurd és harsány finálé. Yambo képzeletében összekeverednek valódi gyermekkorának és gyermekkori olvasmányainak figurái, az általa rekonstruált élettörténet és a fantasztikus történetek cselekménye; a múltidéző képeket Eco kollázsai váltják fel. A Loana királynő… groteszk és melodramatikus véget ér: az utolsó pillanatban Yambo megpillantja vagy képzeletében újrateremti gyermekkori szerelmének arcát, majd a nap elfeketedik.
Ne kerteljünk: túlzás lenne azt állítani, hogy Eco regényében minden elem megtalálja a maga helyét. A titokregényből nem lesz zökkenőmentesen autobiográfia (Yambo második kómába esése nem következik az előzményekből), a harmadik rész nem világítja meg kellő erővel az első és a második részt, nem érzünk rá vágyat, hogy azonnal visszalapozzunk a kötetben. „Elég az hozzá”, ahogy Yambo és a többi szereplő mondaná, hogy a Loana királynő… sokkal kevésbé regény, mint A rózsa neve, A Foucault-inga vagy a Baudolino – ám kitűnő példa arra, amikor a részleges poétikai sikertelenség alig befolyásolja az olvasmányélményünket: a remek részletek elvonják a figyelmünket a megoldatlanságokról, így hát Loana királynő titokzatos tüze annak rendje és módja szerint foglyul ejti az olvasót.
(Fordította Barna Imre. Európa Kiadó, Budapest)
(Litera)
Bárány Tibor
______________
* Lásd: Frank Jackson „Epiphenomenal Qualia” (Philosophical Quarterly, 32, 127, pp. 127-136.) és „What Mary didn’t Know” (Journal of Philosophy, 83, 5, pp. 291-295.) című írásait. A magyar nyelven olvasható szakirodalomból lásd: Tim Crane „Szubjektív tudás” (ford.: Rauschenberger Péter, in: Ujvári Márta (szerk.): Érvek és kontextusok, Gondolat Kiadó, Budapest, 2003, 99–123. old.) című írását.