Gondolatok a diszkóban
Könyvről könyvre – (Mizser Attila: Szöktetés egy zsúfolt területre című kötetéről)
A sokáig elsősorban költőként ismert (és elismert) Mizser Attila első regénykísérlete, amely a Szöktetés egy zsúfolt területre címmel jelent meg, tulajdonképpen kísérletregény.
Vagy inkább kísértetregény? Kísértetiesen emlékeztet ugyanis a regény műfajára, mégis más, mégis különös, nehezen meghatározható. A fülszöveg figyelmeztet bennünket, hogy Mizser regénynyelve „még a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar prózáján edzett olvasónak is szokatlan”. „Részregény”-ként határozza meg magát a mű, ami eleve rengeteg értelmezési variációt felvet; tulajdonképpen elég, ha elolvassuk ezt a műfaj-meghatározást, belelapozunk a könyvbe, és már lehet is fogalmunk róla, milyen világba vezérel bennünket a szerző: egy töredékes, szétforgácsolódott félig-meddig-világba, amelynek alkotóelemei szanaszét hevernek, s a szerző bizony nem veszi a fáradságot, hogy összeszedje és egybeforrassza őket. Mert ha így tenne, már nem lenne részregény a részregény.
Gyakran elhangzik manapság a tudálékosnak tűnő állítás, mely szerint a „mai kor emberének” már nincs ideje a XIX. századi stílusú, tolsztoji–dosztojevszkiji hagyományokon alapuló nagyregényekre, meg egyáltalán, a terjedelmes alkotásokra (jóllehet az ezt állítók figyelmen kívül hagyják, hogy a nagyregények még korántsem haltak ki, sőt nagyon is jelentős helyet foglalnak el a kortárs irodalmi porondon, gondolok itt elsősorban Nádas Péternek meg Spiró Györgynek az utóbbi időben megjelent könyveire). Nos, Mizser Attila műve ennek az állításnak egyrészt igazolása, másrészt paródiája. A történet mint olyan úgy van száműzve a Szöktetésből, hogy közben mindvégig jelen van, álruhában ugyan, de ott lapul az egyes fejezetek mondatai között: Mizser Attila mintha nem tudna menekülni saját mesélőkészségétől. A történetek azonban elsősorban a nyelvi kiaknázhatóság végett bukkannak fel: „nyelvében él a helyzet”, mondja a regény egyik mottója, s a szerző egyetlen pillanatra sem távolodik el ettől a legfőbb támponttól. Sőt, olyanynyira ragaszkodik hozzá, hogy ez a ragaszkodás néhol görcsössé is válik.
A regény tulajdonképpen magát a regényírás folyamatát beszéli el, s megcáfol minden romantikus illúziót, mert a szerző munkáját kénytelen-kelletlen robotként, erőltetett menetként, a határidő kérlelhetetlenségével folytatott elkeseredett harcként jellemzi. A regényírásban a regény szereplői tevékenyen részt vesznek, olyannyira, hogy ők maguk szabják meg, mi történhet a könyv lapjain, s még a lezárás, a „végső lefagyás” idejét is a „főszereplő”, Szőcs határozza meg. A szereplők önkényesek, s jellemző, hogy nincs nagyon kedvük szerepelni, ennek is tudható be, hogy a történetben minden szétesik, mielőtt még összeállhatott volna. „A perspektíva akkor is több mint pocsék. Kevesebb mint alakuló.” – „siránkozik” az elbeszélő/regényíró (61. o.), pedig pár sorral feljebb még ujjongva állapítja meg, hogy kész az „ominózus több mint egyharmad”. A szerző szándékosan provokál, egy olyan regényt tár elénk, melyet az írójának nincs kedve megírni, a szereplőknek nincs kedvük szerepelni benne, s úgy tűnik, az egyetlen dolog, amiért ennek a műnek meg kell születnie, az a határidő.
Fontos a közeg, melyben a „történet” játszódik: egy dél-szlovákiai kisváros szociográfiailag érzékeny tereprajza jelenik meg a regény lapjain, elfuserált fiatalok, akik diszkóról diszkóra, kocsmáról kocsmára járnak, céltalan életű „részemberek”, még a „gonosztevők” bűne is csak annyi, hogy ellopnak egy csokit a közértből, s ezért kerülnek rács mögé (igaz, valójában bankrablásra indultak, csak a csokiügy miatt odáig már nem jutottak el). „Részéletek” a részregényben, egy szétdúlt, reménytelenül sivár tízezres kisvárosban, ahol tökéletes és véglegesített az unalom és a tespedtség. A mondatok cinikus iróniájából is kiérezhetjük az elhagyatottság szélsőségességét, a továbblépés lehetetlenségét, s ahogy a regény megírhatatlan, úgy az élet is élhetetlen: a lehetetlenség és valószerűtlenség világába érkeztünk. Nem is lehet ezért a regénynek mint olyannak valódi „témája”, a szó klasszikus értelmében, ezért is nem történik semmi, csak a szöveg történik meg, s az már az író feladata (volna), hogy életet leheljen ebbe a szövegbe. S bár a regénybeli regényíró kelletlen és unott, a mögötte álló szerző mindent megtesz, hogy ebbe az engedetlen szövegbe vitalitást csempésszen.
Mizser Attila szövege hemzseg az intertextuális játékoktól, nemcsak az irodalmi színtér szereplőit vonja be, hanem a mindennapok fogyasztói világának elemeit is játékba hozza, mondhatni, szinte válogatás nélkül, s ebben nagyon hasonlít György Norbert (vagy Norbert György, ahogy tetszik) Klára című regényéhez, amelyben kísértetiesen hasonló világ jelenítődik meg, mint Mizser regényében, csakhogy a Klára nem merészkedik olyan messzire, mint a „részregény”, az ugyanis minden szokatlansága ellenére is regényszerű regény marad, amely ismeri és használja a klasszikus – ha úgy tetszik, a XIX. századból átörökölt, sokszor, sokak által nyugállományba küldött – epikai formákat. Azonban amíg a Klára elsősorban a szlovákiai magyar közösség által használt magyar nyelv torzulásainak parodisztikus elemeivel operál, a Szöktetés… amellett, hogy szintén nem mulasztja el kiemelni a szlovákiai magyar „létélmény” sajátosságait, elsősorban azzal a lezser rapnyelvvel dolgozik, amely már a szerző korábbi, lírai műveiben is felbukkant. Több kritikus is rámutatott már, hogy Mizser Attila műveinek fontos eleme a rapszövegekkel rokon, MTV-ízű, hanyag, trágár, „beszólós” nyelvréteg, mely a „részregény”-ben mint alapvető nyelvi támpont jelenik meg. Mondhatjuk, hogy a regény elbeszélője számára ez a nyelv kizárólagos, s az ironikus alliterációk, a leplezetlenül gúnyos költőieskedés csak elrugaszkodás ennek a nyelvnek a talajáról. A regényíró szinte fenntartások nélkül azonosul Szőccsel meg a regény többi szereplőjével, akik töredezett, szétfolyós, lepusztult nyelvet beszélnek. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogyan hozható egy szintre ez a „modern népiesség” az irodalmi utalásrendszerrel. A megoldás éppen a lezserségben, a hányaveti hozzáállásban rejlik, mely széles mozgásteret biztosít a szerzőnek: messzire elkalandozhat anélkül, hogy az feltűnő vagy zavaró lenne ebben az „alaktalan” szövegben.
Mizser néha mégis túljátssza a szerepét, ami a diszkókultúrába való beilleszkedést illeti, a poénjai ugyanis helyenként eléggé mélyre húzzák le maguk után a szöveget, s azt a látszatot keltik, mintha a „dumán túl” valóban nem lenne semmi érdemleges. Nem ritkák az erőltetett nyelvjátékok (pl.: „A szőcsség zavara.” – 24. o.), illetve az olyan utalások, melyek nem igazán tűnnek indokoltnak és helyénvalónak (pl. nem biztos, hogy Juszt Lászlónak megérdemelt helye van ebben a szövegben). Egyes nyelvi poénok határozottan Z. Németh István, a nyelvakrobata költő megoldásaira emlékeztetnek („…fejezte be fölös filóját Szőcs.” – 75.o.), s az ő világával a technikai poénok szerepeltetésében is rokon Mizser regénye. A regényíró ugyanis az írással párhuzamosan egy számítógépes játékot is játszik, egy ókori háborúsdit, amelyben szemlátomást sokkal inkább kedvét leli, mint az írásban; nem kevésbé fontos szereplő maga a számítógép, amelyen a mű íródik, s amely rendszeres „lefagyásaival” hátráltatja a vontatottan haladó regényírást. Hogy emellett maga a szöveg is le-lefagy olykor, valószínűleg nem a technika ördögének tudható be… Mindazonáltal a humor hullámzó minősége, s hogy a poénok között bizony van néhány idétlen is, tulajdonképpen belefér egy ilyen „parttalan regénybe”. S a fogyasztói kultúra mellett mégiscsak megférnek az irodalmi utalások, legfőképp talán azért, mert Mizser a kortárs irodalmi kánonnal szemben is szemtelenül bánik, elsősorban, amikor „trendinek” nevezi az aparegényeket, utalva Esterházy Harmonia caelestisére meg Kukorelly Endre Tündérvölgyére. Sajnos azonban nem tud elég határozott pozíciót felvenni az irodalmi téren folytatott „különbejáratú” vitájában, s ezek az említések így többé-kevésbé hatástalanok a szövegben vagy legalábbis gyengék.
A szokatlanság azonban a Szöktetés egy zsúfolt területre esetében nem jelent kíméletlenséget az olvasókkal szemben, a könyv ugyanis olvasmányos, követhető, élvezhető, nem savanyodik bele a saját szerepébe, Mizser Attila tudja, mikor kell váltani és elkerülni az egyhangúságot. Csak mesélni akar, nem elmesélni, ötleteket felvetni, melyek ugyan nem kivétel nélkül sziporkázóak, ám általában jól szolgálják a szerző célkitűzéseit. Némileg félrevezető lehet a regény felületessége, melyet alibizmusnak is tarthatnánk, mondván, a „részregény” műfajmegjelölés felmenti a könyvet az alól, hogy valami igazán mélyet, igazán magával ragadót várjunk el tőle. A csel éppen ebben rejlik: a részregény egy csapda, szövegcsapda, amely hanyagnak és lustának adja ki magát, valójában azonban mindent megtesz, hogy elcsábítson és fogságba ejtsen bennünket, olvasóit. (Kalligram, Pozsony, 2005)
Szalay Zoltán