Lászlóffy Aladár versei

Ne tagadd, ideállítottál

Nincs víz a nádban, nárciszodban,
nincs sav a sárban cserepes.
Uram, nem értünk egyet sokban,
ezért a bűnnek helye ez.

Kezdettől állandó esődben
sokan a csatornáid voltunk.
Soha ne Noét juttasd csődbe,
s bocsásd meg, hogyha beleszóltunk.

Legfontosabb, hogy el ne állj.
A könny személyes némasága.
Nekem a másik véglet fáj,
bennem úgy érsz le a világra.

Mint érzéketlen bronzvilágok

Mivel már elesett a harcon
kezembe temetem az arcom.
Tenyerem temetője, sírja,
hogy magát ott végleg kisírja.
A többi népdal, leheletnyi,
nem kell más temetőbe menni.
Öreg templom, dal, fakeresztek,
az enyéim mind odavesztek
egyetlen harangzásban állok,
mint érzéketlen bronzvilágok.

Faéden

Meglőn körül a favilág,
faédenekkel telve,
s működni kezdett minden ág
és összefüggés elve.

Az Isten látá, hogy ez jó.
Én mért nem látom néha?
Repülőszőnyegem, a hó
nem ér velem a célba.

Elolvadó történelem
hozott máig egy égen,
melyet vagy kétezer elem
meg sem teremtett régen.

Trójai fahistóriát
csempésztek be: egy múltat,
melyről aztán a favilág
mindent jól megtanulhat.

Gregorián

Sokezer hangomon az álom,
a decemberi hajnalokon
ismétlem, fújom, variálom
minden időben, minden fokon.

Túl elfoglalt vagy önmagaddal.
Piszkáld csak a világok üszkét,
mely nem dühít már, s nem vigasztal,
mint talpadba fúródott tüskék.

És ne ígérgesd, hogy megmentesz.
Elaludtak vagy alapállnak
kiknek Krisztusuk volt a kedvenc,
kezébe szeget kalapáltak.

Úgy képzeled e szép világot,
körül az égő csipkebokrok…
Vagy te is láss, vagy én se látok,
vagy te se gyújts, vagy én se oltok.