Szénássy Zoltán – Ércbe öntött emlékezet

Komárom városa „nemzeti ünnepére” emlékeztek a város lakói 2007. november 28-án. Történelmi eseményként tartják ugyanis számon a Jókai-szobor felállításának (70.) évfordulóját. Szénássy Zoltán emlékező  írása az évfordulóra íródott, megidézve a korabeli eseményeket.

Tuba János, Komárom országgyűlési követe, Jókai temetésén, többek között a következőket mondotta: „Addig is, míg ércbe öltözötten haza hívhatnánk, a viszontlátásig!* Ez a kijelentés arra utal, hogy Komáromban már Jókai temetésének napján a szoborállításra gondoltak.

Az elhatározást tett követte. Az író halála után két évvel megindul a mozgalom a szoborállítás ügyében. A Komáromi Újság írja: „Szobrot a koszorús írónak, ki az egész nemzeté volt ugyan, sőt az egész művelt világé, de elsősorban a miénk! Komárom város törvényhatósága elhatározta, hogy legnagyobb fiának szobrot állít: állítsuk fel a magunk erejéből! A tehetősebbek áldozzanak emlékére, aki oly sok élvezetes órát szerzett édes mindnyájunknak, a szegény adja oda fillérét, azok a kis darabok, egy parányi részét alkotják majdan a költők fejedelme arcképmásának. A Komáromi Újság szerkesztősége minden legcsekélyebb adományt készséggel eljuttat a szoborbizottsághoz és hírlapilag is közzéteszi: ne hiányozzék e névsorból egy név se!” (1906/47.)

Teltek-múltak az évek, és bizony csak nem jött össze a kívánt fedezet a Jókai-szoborra. Erről tesz bizonyságot a Komáromi Lapok 1911. évi 36. száma. A szövegből már kiviláglik, hogy a Jókai-szobor akció megvalósítását most már a frissen alakult Jókai Egyesülettől várja Komárom város közönsége. E jogos elvárás valósággá is vált, igaz, hogy 26 évvel később. De nézzük csak, hogy milyen volt az említett sajtóorgánum hangja a Jókai-szobor ügyében:
„A Jókai-szobor. – Tegnap volt hét esztendeje, hogy ott könnyeztünk a költő-király ravatala mellett, hogy behintettük koporsóját az anyaföld porával. Fogadkoztunk akkor erősen, hogy… nem telik el 2-3 esztendő s megteremtjük a nagy Halhatatlan komáromi ércszobrát. – És ma sem vagyunk előbb, mint hét esztendővel ezelőtt voltunk. Még mindig nincs Jókai-szobor. Még papiroson is csak alig 7000 szerény korona hirdeti a világnak, hogy gyűjteni is akartunk valamikor a komáromi Jókai-szoborra, de hát az áldozatkészség forrásai igen gyorsan beszáradtak…

Különös valami, érthetetlen jelenség ez. Akármennyit fáradoznak is egyesek a Jókai-kultusz ébrentartásában, helyesebben mondva életrekeltésében, eredményt elérni alig tudnak… Hisszük azonban, hogy a Jókai Egyesület segélyével, melynek egyik főcélja a Jókai-kultusz ébrentartása, az eddiginél gyorsabb tempóban fogjuk megközelíthetni e régi adósságunk lerovását. El is várjuk ettől a tekintélyes egyesülettől, hogy alapszabályainak jóváhagyása után legelső feladatul a Jókai-szoborra való újabb gyűjtés megindítását tekinti, s mindent megmozgat oly irányban, hogy a komáromi Jókai-szobor mielőbb valósággá váljék.”

A írófejedelem szobrának felállítására szervezett akciót a Jókai Egyesület vállalta magára. Erről írja Fülöp Zsigmond – a város későbbi polgármestere –, az egyesület titkára: „A Jókai Egyesület alapszabályai magukba foglalják az egyesület működésének céljai között a Jókai-szobor felállítását is.” (Fülöp Zsigmond: A Jókai Egyesület huszonöt éve (1911–1936) A Komáromi Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület 1937. 26. o.) 1914 nyarára már együtt volt a szükséges 16 000 korona, amikor Szarajevóban merénylet történt a trónörököspár ellen. Gabrinovics gránátdobása ugyan még sikertelen volt, de Princip Gavriló már pontosan célzott és Chotek Zsófia és Ferenc Ferdinánd vére pirosra festette Szarajevo főutcáját. Ezzel aztán ki is tört a már évek óta készülődő fegyveres konfliktus, az első világháború. Mint minden pénzügyi alapot – hadikölcsön formájában – a Jókai Egyesület ez irányú gyűjtését is elvitte a vesztett világháború, és az azt követő impériumváltozás.

A történelmi hűség azonban megköveteli tőlünk, hogy néhány mondat erejéig térjünk vissza a rendkívül eredményes gyűjtési akcióhoz. E nemes ügynek a szorgalmazását az egyesületen belül működő hölgyválasztmány végezte, amely Kórthy Istvánné (főispánné) elnöklete mellett alakult meg 1912. december 15-én. A hölgytársadalom, amely minden karitatív ügynek a szószólója és szorgalmazója, most is letette a maga névjegyét. Széles körű propagandát fejtett ki a választmány; gyűjtést indított, perselyeket állított, matinékat szervezett stb. 1912 végére már az adományok összege meghaladta a 8850 K-t. Ez kiegészült a Jókai Egyesület által rendezett kultúrestek önkéntes belépődíjával, 238 korona. És két év múlva már összegyűlt a kivánt pénzügyi alap…

Közben eltelt húsz esztendő és Komárom még mindig adósa volt önmagának, vagyis Jókai emlékének. Ismét felvetődött a gyűjtés gondolata. A Jókai Egyesület 1932-ben kért engedélyt az országos hivataltól a gyűjtésre. Akkor azonban a feltételek nem voltak teljesíthetők. Majd 1936 tavaszán ismét kérvényezték a gyűjtés engedélyezését. A kedvező válasz 205, 473/8-1936 szám alatt érkezett meg, amely 1937. július 31-ig engedélyezte a gyűjtést.

Széles körű propaganda-hadjáratot indított el Jókai Egyesület elnöksége a szoborállítás tárgyában. Az ország valamennyi lapján keresztül intéztek felhívást a Felvidék magyarságához, kérvén az adományokat. De felhívással fordultak nemcsak a Jókai Egyesület tagjaihoz, hanem minden komáromi és vidéki kultúrfórum ajtaján kopogtattak. És az ajtók és a szívek ismét megnyíltak. A nemes úr aranyát, a koldus rézkrajcárját, a szekeresgazda az ezüstgombját adta e nemes célra, az egyesület ládájába.

Az első adományozó, ki lehetett volna más, mint Jókai anyaszentegyháza, vagyis a Komáromi Protestáns Jótékony Nőegylet, amely – példamutató módon – 500 K-t ajánlott fel a szoboralapra.

Készülőben a Jókai-szobor

Harminchárom év terve és reménye vált valósággá 1937-ben. Minekután az országos gyűjtés valóra válhatott, a társadalom széles rétegei kapcsolódtak be adományaikkal. A Jókai Egyesület elnöksége 1937 januárjában úgy döntött, hogy határozott formában lép a szoborállítás tárgyában. Először is azon technikai kérdésben kellett dönteni, hogy megbízással, avagy pályázattal történjen a műalkotás elkészítése. Erről a kardinális kérdésről a Komáromi Lapok január 15-én a következőket írja:

„A kérdés felett hosszabb, nívós vita indult meg, a felszólalások mindkét irányban megnyilvánultak. Az elnöki tanács: Gyalóky Miklós, Bíró Lucián, Hajdú Lukács dr., Harmos Károly, Kállay Endre dr., Geöbel Károly dr., Sárosy Etele, Borka Géza dr., Csizy István és mások felszólalása után szavazással döntött a kérdésben, és pedig 11 szóval 6 ellenében kimondotta, hogy a Jókai-szobor elkészítésére nyílt pályázatot hirdet, melyben szlovenszkói szobrászművészek vehetnek részt… Határidő 1937. III. 16.” Komáromi Lapok: 1937/5.

A szoborbizottság a következőként állapította meg a díjazást: 1. díj maga a megbízás, 2. díj 2000 Kč, 3. díj 1000 Kč. Pályamunkájukkal a következők jelentkeztek: Berecz Gyula, Csicsátka Ottokár, Mack János, Mészáros Gyula, Bártfai Lajos, Bán Pál, Fekete István, Nagy Márton, Klinda Kálmán.

Április 1-jén döntött a bírálóbizottság a minősítésről, melynek tagjai voltak: Harmos Károly, Rigele Lajos, Brogyáni Kálmán és Nagy Barna. Döntésük a következő volt: 1. díj – Berecz Gyula ülőszobra. (Berecz Gy. egy álló szobrot is készített.) 2. díj – Mack Lajos ülőszobra, 3. díj – Bán Pál ülőszobra. A bírólóbizottság ezen kívül megvételre ajánlotta Csicsátka O. szobrát.

Most már Berecz Gyula bácsi hozzáláthatott élete tervének megvalósításához, hogy egy másfélszeres embernagyságú szoboralkotással tiszteleghessen Jókai emléke előtt.

Elhelyezték ünnepélyesen a Jókai-szobor alapkövét
(Részletek a Komáromi Lapokból)

Vasárnap, június 20-án történt meg a Jókai-szobor alapkövének ünnepélyes elhelyezése a Jókai Egyesület kultúrházának előkertjében. A nagyszabású, szép kultúrünnepségen megjelent a csehszlovák miniszterelnök, Hodzsa Milán is, hogy itt beszédet mondva, áldozzon egyrészt Jókai halhatatlan emlékének, másrészt a Duna menti népek közötti megértés lehetőségéről nyilatkozott. Az alapkőletétel egyébként a város társadalmának jelenlétében folyt, – úgy Komárom magyarsága, mint a hivatalos körök egyképpen tisztelegtek a legnagyobb komáromi magyar ember, a legnagyobb magyar mesemondó, Jókai Mór szelleme előtt.

A Kultúrpalota termeit, múzeumának helyiségeit, előkertjét ez alkalomra a város feldíszítette, az udvaron dísztribünt állítottak fel, s az előkert közepén már ott állott a betonalapzat, Komáromi Viktor munkája, amelyen majd a Berecz Gyula által készítendő szép Jókai-szobor fog állani.

A fogadtatás

Hodzsa Milán miniszterelnök – aki előző nap délután, Budapest felől jövet, már átutazott Komáromon, vasárnap délelőtt érkezett kíséretével autón Pöstyénből. Vele jött Országh József országos elnök, Krausz Ferenc Pozsony h. polgármestere, Halla József miniszteri tanácsos és mások. A Klapka téren díszszázad fogadta, itt fogadta a járás nevében Parassin Sándor járásfőnök, s a város nevében Nagy Jenő kormánybiztos. Parassin Ircsa és Nagy Aliz virágcsokrot nyújtottak át a kormányelnöknek. A miniszterelnök ellépett a díszszázad előtt, majd gyalog a kultúrpalotába jött, ahol az Egyesület elnöki tanácsának élén dr. Szijj Ferenc elnök fogadta.

Ekkorra érkezett meg a Jókai-család képviseletében Budapestről Hegedűs Lóránt ny. pénzügyminiszter és Jókai-Ihász Miklós, volt országgyűlési képviselő is, akik Feszty István földbirtokossal együtt képviselték a Jókai rokonságot. A vendégeket a vonatnál a Jókai Egyesület nevében Fülöp Zsigmond ügyv. elnök s a város nevében Herczegh István főszámvevő fogadták. Hegedűs Lóránt megtekintette a Jókai-szobát s nagy örömét fejezte ki, hogy Jókai emlékét Komáromban ily szorgalommal s lelkesedéssel ápolják. Berecz Gyula szobrászművésznek sok értékes tanáccsal szolgált a szobor kivitelére vonatkozólag.

A díszközgyűlés

Tizenegy óra után kezdődött meg a Kultúrpalota nagytermében az ünnepélyes díszközgyűlés, Szijj Ferenc dr. elnöklete alatt. A kormányfő s kísérete, valamint Hegedűs Lóránt szintén az emelvényen foglalt helyet. A két miniszter szívélyesen üdvözölte egymást, mint régi ismerős.

A nagytermet teljesen megtöltötték az érdeklődők, a polgári és katonai hatóságok kiküldöttei, a Jókai Egyesület tagjai, kultúregyesületek, jótékonysági egyesületek, iskolák képviselői, a lelkészi kar tagjai. Számos külföldi újságíró jött el a nevezetes napra. (…)

Utána az alapkőletételre került  sor. A küldöttségek a tribünön, a közönség nagy része pedig az alapkő körül foglalt helyet.(…) Bíró Lucián tanár, az irodalmi szakosztály elnöke ismertette a szoborakció történetét. (…) A beszámoló szólt a szoborpályázat eredményéről, a megbizatást a bírálóbizottság Berecz Gyula komáromi szobrászművésznek adta ki. Remény van arra, hogy a szobor ősszel állni is fog.

Az alapokmány elhelyezése

Ezután felolvasásra került az alapkőletételi okmány. „Ezt a szobrot – mondja többek között a díszes okmány – közadakozás útján egybegyűlt összegből állítjuk föl, érezve a szülővárosnak azt a szent kötelességét, hogy legnagyobb fiának emlékét ércalakba öntve állítsuk minden jövendő utódok szeme elé. Hálával s kegyelettel emlékezünk őreá, akinek soha el nem múló emlékét szívébe zárta a magyarság s tiszteletben tartja az egész művelt világ. Büszkén fogunk Jókai Mór szobrára feltekinteni.

Benne a csehszlovákiai magyarság együttérzésének, összetartásának, nyelvéhez s kultúrájához való ragaszkodásának bizonyítékát látjuk, mert e szobor felállításához a csehszlovákiai magyarok minden társadalmi, felekezeti s foglalkozási különbség nélkül egységesen járultak áldozatos adományaikkal.

Álljon e szobor a szülőváros legszebb helyén, mint Jókai Mór halhatatlanságának és az utókor kegyeletének tündöklő bizonyítéka.”

A leólmozott bádogtartályban elhelyezett alapokmányt Szijj Ferenc dr. a szép beszéd kíséretében tette a szoboralapzat üregébe.(…)

A miniszterelnök beszéde

Hodzsa Milán miniszterelnök emelkedett ezek után szólásra:

– Köszönetemet fejezem ki – mondotta – a Jókai Egyesületnek, hogy lerótta nagy adósságát Jókaival szemben.
Mindnyájunk erkölcsi kötelessége gondoskodni, hogy ezen a helyen a nagy költő szobra álljon!
A magyar képzelet Jókai Mórban találta meg a lelki vezért, aki a valóságot meg tudja édesíteni. Aki pedig a valóságot meg tudja édesíteni, az jótevője az emberiségnek.

– Nemcsak azért vagyok itt, hogy annak a Jókainak emlékét ünnepeljem, aki az egész világé. A csehszlovák kultúrközvélemény pontosan tudja azt, hogy Jókai a magyar nemzeti kultúrának volt oszlopa, abban az időben, amikor a szenvedő magyar életnek leginkább volt szüksége az ilyen egyéniségekre.

Nem találok összeférhetetlenséget a magam hivatali állása és a magyar nemzeti kultúra hősének megtisztelése között, mert a nemzeti érzés erejének nem a gyűlölködés a fokmérője, hanem a tisztelet, amellyel minden nemzet a más nemzetbeli értékének adózik. A nemzeti érzés nem elzárkózást jelent!
Hodzsa ezután idézte Jókai Mórnak a Hon című napilapban 1874 márciusában közölt cikkét, amelyben elismeréssel beszélt Prágáról.

– Aki így tud beszélni egy nemzetről – folytatta Hodzsa –, abban nincs elfogultság. Ahogy Jókai Mór, a nagy magyar nacionalista meg tudta becsülni az én fajomat, úgy az én fajom is meg fogja becsülni mindazt, amit Jókai jelent.
Nem engedem elvitatni azt a tényt, hogy a mi nemzeteink kulturális fejlődésének párhuzamos a vonala és ezért lehetséges az, hogy ma a csehszlovák kormányelnök idejön és ünnepli Jókai emlékét. De miért ne beszélnénk Jókairól, a politikusról is, aki 1848. március 15-én Petőfi Sándorral együtt elindította a magyar szabadságharcot?
Petőfi nemcsak a magyar nemzeti dalt írta, de megírta a világszabadság dalát is. Nemzeteink tavaszi ébredése ugyanazon érzelmek alapján történt! Miért ne valljuk meg ezt, amikor mindnyájan tudjuk, hogy elég volt a nemzetek közötti visszavonásból.

– A Duna nemcsak elválasztó vonal, hanem kapocs is…

A Duna nemcsak elválaszt bennünket, hanem közelebb is fog hozni egymás-hoz.(…) Meg kell becsülnünk a szomszéd nemzeteket, ha azt akarjuk, hogy a mi nemzeti érzésünk is megbecsülésben részesüljön. Köszönöm, hogy ezt az ünnepet rendezték, mert ez nemcsak az önök ünnepe, hanem ünnepe egy eszmének, amelyért érdemes küzdeni!
A tapssal és éljenzéssel többször megszakított beszéd után a miniszterelnök e szavak kíséretében tett egy ütést az alapkőre, amelyet az okmány fölé elhelyeztek: „Jókai Mór emlékének s művének hódolatát fejezi ki a csehszlovák miniszterelnök.”

Ezután Hegedűs Lóránt ny. magyar pénzügyminiszter emelkedett szólásra és a család nevében mondott köszönetet a szobor felállításáért. Többek között ezt mondotta:

– Engem ide senki nem küldött, a megjelenésre senkitől megbízást nem kaptam, a magam nevében jöttem ide, idehozott Jókai iránti szeretetem.

– A miniszterelnök úr említette, hogy a Senki szigete, amelyet Jókai a béke s a boldogság földjének álmodott meg, talán a komáromi sziget, vagy Ada-Kalé szigete. Nem. Jókai. Senki szigete Jókai szíve volt, melyben csak szeretet és béke honolt. Jókai ebben a városban tanult meg írni és ennek a városnak nyelvét, levegőjét, alakjait örökítette meg halhatatlan munkáiban.

Majd három kalapácsütése közben ezt mondta:

– Első kalapácsütésemet a magyar nemzeti kultúra nevében teszem.

– Második kalapácsütésem Komárom dicsőségének szól. – Harmadik kalapácsütésem Jókai halhatatlanságáé.
(Komáromi Lapok 193/50.)

Jókai szobrának leleplezése

Komárom népének valóságos nemzeti ünnepe volt 1937. november 28., a Jókai-szobor leleplezése. Családostul ott álltunk a templomlépcsőn, és ünnepeltük Gyula bácsit, akinek a házánál és műtermében, a Szekér utcában és a Tó utcában számtalanszor megfordultam. Ugyanis a Berecz-porta kb. 40-50 méter hosszú volt. A családi ház a Szekér utcára, míg Gyula bácsi műterme a Tó utcára nyílott.(…)

A Komáromi Lapok terjedelmes tudósításban számolt be az eseményről:

A Jókai Egyesület vezetősége délelőtt fél 11-re tűzte ki az ünnepély kezdetét, amely időre már nagy közönséggel telt meg a Kultúrház udvara, melynek közepén állott a lepellel leborított Jókai-szobor. (…) Az ünnepélyt a Komáromi Dalegyesület kiváló férfikarának éneke nyitotta meg, amely Schmidt Viktor szöv. orsz. alkarnagy vezénylete mellett Eötvös–Sztára: Végrendelet c. művét adta elő nagy hatással.

Az ének elhangzása után Jankovics Marcell dr. a szoborbizottság elnöke mondotta el eszmékben és gondolatokban gazdag, költői szárnyalású ünnepi beszédét, melyben többek között ezeket mondta:

Az a tisztes gyülekezet, mely meghatottan áll itt most a magyarság legkedvesebb írójának, legbőkezűbb költőjének szobra előtt, akinek képzelete végtelen volt, mint a magyar puszta, akinek minden írása, meséje, hőseinek erkölcsi világa tiszta volt, mint a magyar pusztának levegője – ez a tisztes gyülekezet sokkal nagyobb tömeg, mint azt gyarló emberi szemmel mérni és számlálni lehetne.  

Igenis, itt van, jelen van az egész magyarság gondolataival, szeretetével, lelkével…
(Komáromi Lapok 1937/96.)

Jókai szobrának utóélete

Ennyit az előzményekről, és ezt követi az utóirat. Vagyis Jókai szobrának utóélete, mert ilyen is volt Komáromban. A várost a Felvidék déli részével 1945-ben (szentesítve 1947. február 10-én) a párizsi békediktátum értelmében ismét Csehszlovákiához csatolták.

Az 1945-ben kiadott (és még ma is élő, sőt virágzó) Beneš-dekrétumok szellemében a felvidéki magyarság elvesztette állampolgárságát, és megfosztották emberi jogaitól. A magyar iskolákat és egyesületeket feloszlatták. Ezzel kinyilvánították, hogy az új állam nemzetállam lesz. A magyar szobrokat ledöntötték, az emléktáblákat összetörték. Így Komáromban 1945 májusában a parkban lévő Honvéd-szobrot, majd október 10-én a Klapka-szobrot távolították el. 1946. április 30-án került sor a Jókai-szoborra.

Amikor másnap, május 1-jén a hajógyári munkások (kb. 500 főnyi tömeg) a Nádor utcán meneteltek az ünnepi gyülekezőre, megdöbbenve látták, hogy a Jókai-szobornak hűlt helye van. Tarics István, a nagy bajuszú szocdem harcos a menetet megállította, felállt az elárvult alapzatra, és szó szerint a következőket mondotta: „Az európai kultúra nevében tiltakozunk Jókai szobrának eltávolítása miatt!” Majd a sok százfőnyi munkástömeg egy emberként kiáltotta: „Tiltakozunk, tiltakozunk, tiltakozunk!”

E történelmi eseménynek szem- és fültanúja voltam úgy, ahogy a Klapka-szobor ledöntését is végig kellett néznem. Természetes, hogy a Jókai-szobor ezzel még nem került vissza eredeti helyére. A száműzetés éveit a szobor a Munkásotthon udvarán vészelte át. Újabb felállítására 1952. szeptember 28-án került sor. Sajnos ezt a napot Berecz Gyula már nem érhette meg, mert 1947-ben – sok ezer komáromi őslakos polgárral együtt – a kitelepítés lett az osztályrésze. Ezt az akciót a politikusok – manipulálva a történelmi igazságot – „lakósságcserének” nevezik. Holott ez is diktátum volt a javából, vagyis a régi latin közmondás gyakorlata érvényesült: „Vae victis!” – Jaj a legyőzőtteknek! Ugyanis, amíg Magyarországról az önkéntesség alapján települtek át, addig Csehszlovákiából erővel, a kényszer hatására, zokogva hagyta el a magyarság őseitől örökölt szülőföldjét. – Az öreg fát nem lehet átültetni. Ez az arany mondás nyert hitelt Berecz Gyula tragédiájában is. Szülőföldjét, vagyis Komáromot elvesztve, Árpádföldre került Magyarországon, ahol alig pár év múlva, mindössze 57 évesen, 1951-ben meghalt. Művészi nagyságát Csallóköz és Mátyusföld templomai és temetői hirdetik, melyekben számtalan alkotás őrzi emlékét.

Jókai szobra ugyan már 1952-től a helyén állt, de tisztelegni nem volt szabad előtte. A komáromi gimnázium (akkor 11 éves iskola) 10. évfolyamának B. osztályos tanulói 1962. március 15-én megkoszorúzták Jókai szobrát. (És mai kor embere, jegyezd ezt fel! A magyar iskola magyar diákjait ezért 2-es magaviselettel büntették.) Csak 1964 óta tiszteleghetünk bántatlanul Jókai szobra előtt, a Jókai Napok keretében, illetve 1991-től március 15-én is, hisz ennek a napnak egyik hőse Jókai Mór volt!

Szénássy Zoltán

* (A mi Jókai-gyászunk, 10. o. Kiadja Komárom szab.kir.város közönsége… 1904.)