Merényi Krisztián – Kutyatámadások /Meg-történetek/

Pestimrén olvasok le a csúszós jégen… ráadásul ónos eső esett.
Csengetek, senki, csak a vasketrecéből épp kiszökött kaukázusi juhászkutya őrjöng a kerítésnél.
Már a következő címre koncentrálok, de azért kicsit még hergelem a fenevadat – hosszú a kerítés. Egyre cifrábbakat mutogatok, már egész eksztázisba esek, amikor vége lesz a kerítésnek. Hiányzott vagy két méter anyag. Szemtől szemben a dühödt fenevaddal. Ugrik felém. Hátravetem magam. Szerencsére havas fűre huppanok. Rúgkapálok, mint egy feldöntött csótány. Forgok, amerről épp támadni próbál. Belekap a bokámba. Persze, nem érzem, az ijedtség a legjobb fájdalomcsillapító.
Megúszom ennyivel. Később visszatérek az oltási papírokért. A kreol úr még bocsánatot sem kér.

* * *

Csepelen haverom segít leolvasni. Kihalt zsákutca, árterületszaga van. Néhány telek és házikó azért akad. A Duna felől két fehér valamit látunk közeledni. Sietnek, mintha kíváncsiak volnának. Ezek kuvaszok. Haverommal felkapaszkodunk a legközelebbi fára. Elég bőszek. Ha lerángatnak, nem sok marad belőlünk. Egy öreg szalad felénk:
  – Jaj! Fiatalemberek másszanak feljebb, meneküljenek, mentsék az életüket!
  A bácsi igyekszik visszaparancsolni kutyáit, de azok gazdájukba is bele-belekapnak. Véres kézzel csak betereli őket. A szomszéd kijön panaszkodni:
  – Ezekkel nem ez az első! Az öreget kétszer csaknem széttépték, mégsem altatja el őket, nincs senkije rajtuk kívül. Múltkor egy kisgyereket szedtek le a bicikliről. Aztán kiszaladtunk kapákkal, ásókkal. Végül a ráborított bicikli mentette meg az életét.                                          *
Szeretek három kutya miatt a rákoscsabai Vértes utcába járni. Mindegyikhez bármikor, vakon bedughatom a kezemet a kerítésen. Nyalakodnak, hálásan csóvál-ják farkukat. De az utca végén él a megrontó, a szikrázó szemű vad, amelytől még csengetni is alig merek. A kerítésrácsot rágja, amikor meglát.
Fajtájukat tekintve a jámbor ebek: pit bull, dobermann, kuvasz, a vad viszont skót juhász.
* * *

A munkanap utolsó leolvasandó ingatlanján egy sunyi tekintetű tacskó és valamilyen nagyobb kutyakeverék néz velem farkasszemet. Degenerált küllemű: tur-csi, rövid fej, vékony lábakon asztalformájú test. Mozdulataiban kiszámíthatatlanság és bizonytalanság. Reszelősen ugat. Kovászna néni nyit ajtót.
– Jöjjön csak, ne féljen, Fifike soha nem harapott meg senkit.
– Általában minket, leolvasókat szoktak először felavatni.
– Jöjjön nyugodtan, a légynek se tudna ártani.
– Fifike pár centire a bokámtól egy hangon, folyamatosan morog. Rosszat sejtek. Hirtelen fájdalom az Achilles-inam környékén, mintha egy ezerwattos villanypásztor csapott volna belém. Fifike már biztonságos távolságban, bűntudatosan szaglássza a földet. Kovászna néni, mit sem lát az egészből, elégedett arccal vár a kapunál, mintha csak azt mondaná: „Ugye, megmondtam, hogy Fifike nem bánt senkit?”
* * *

Budai villa. A házvezető néni nyit. Mondja, hogy nyugodtan bemehetek a külön telekrészen elhatárolt vízaknához, ahol a nagytestű kaukázusi él.
– Biztosan el van zárva?
– Igen, még reggel a gazda csukta be.
– Lehajolok az aknafedőhöz, akkor látom, hogy a vaskerítés ajtaja nyitva. Jön felém az állat. Leolvasó botommal próbálom távol tartani. Hörög, rágja a fémbotot, mint valami falánk cápa. Segítséget kérek a házvezetőnőtől:
– Jöjjön, azonnal!!!
– Nem tudok, engem már megharapott!
Az utolsó pillanatok egyikében, valami csodamozdulattal átlököm magam a hegyes kerítésdíszeken, és belevetem magam a három méter mélybe.
A feljelentéskor megtudom, hogy a kutyát nem tudta még állatorvos beoltani; csak pisztollyal, távolról. Az arab házigazda fiaival fenyegetőzött. Még ő volt felháborodva.
* * *

Hűvösvölgyi út. A nyitott kocsikiálló felől lohol felém a feldúlt pit bull. Elétartom a leolvasó botomat, de hiába, majdnem az autók alá kergetnek. Terepjáró hajt ki, benne kishazánk ismert bűvésznője. Rám néz, legyint és elhajt.  Mozdulatából világos, hogy kutyáit engedi szórakozni. Hisz a leolvasó nem ember – valahol a puhatestűek szintjén lehet –, némi pénzért a sztárügyvéd tisztára mossa az esetleges, jelentéktelen halálügyet.
                                                      * * *

Ha Buda, akkor Buda. Nem mindig a kutya harapós.
Milliárdos villa. Mielőtt csengetek, megsimogatom kerítésen keresztül a parányi vattakutyát. Belefeledkezem a dolgomban. Egy kis gyúrkászás még kijár neki. Nem csengetek, közeledik a jó ötvenes dáma. Leolvasás után megjegyzi:
– Máskor ne simogassa a kutyámat! Holnap vihetem fertőtleníteni!