Végh Péter – Évszakok / Hó­esés (té­li imp­res­­szi­ók)

Alex egész nap tét­len­ke­dik. Már dél óta a nyi­tott ab­lak­ban ül és a hó­esést né­zi. Nem győz be­tel­ni a lát­ván­­nyal. Óri­á­si pely­hek­ben hull a hó, sza­ka­dat­la­nul. Az ud­var ké­pe egy­re vál­to­zik. A dél­előt­ti nap­sü­tés he­lyét fo­ko­za­tos bo­ru­lás vált­ja fel. A gyér, bá­tor­ta­la­nul tén­fer­gő pely­hek a dél­után fo­lya­mán egy­re gya­ra­pod­nak s mos­tan­ra já­té­kuk sű­rű ha­va­zás­ba fúl.
Az ud­vart pár cen­ti­mé­ter vas­tag­sá­gú hó­ré­teg fe­di. A fá­kon, bok­ro­kon a kis­fiú sze­me lát­tá­ra, szép fe­hér ka­la­pocs­kák nő­nek. El­néz a fák te­te­jén túl­ra. Va­la­hon­nan a vég­te­len szür­ke­ség­ből pi­ciny­ke an­gyalszár­nyak ér­kez­nek. Át­ha­tol­nak az éte­ren. Út­köz­ben a ko­misz szél ki­csit meg­tán­col­tat­ja őket, majd a föld kö­ze­lé­be ér­nek. Van, ame­lyik fen­na­kad a fák ága­in, vagy a ház­te­tőn lan­dol.
Alex az ud­var kö­ze­pé­re hul­ló pely­he­ket né­zi csen­des áhí­tat­tal. Pró­bál­ja meg­ra­gad­ni azt a pil­la­na­tot, ami­kor hos­­szú út­juk vé­gé­re ér­nek, s hir­te­len el­tűn­nek, egy­be­ol­vad­nak tár­sa­ik­kal. A min­den­né vá­lás pil­la­na­tát. Már alig lát­sza­nak ki a fű­szá­lak az egy­re vas­ta­go­dó ta­ka­ró alól.
Csend van. A ma­da­rak el­né­mul­tak. Me­leg fész­ke­ik­ből ők is a hó­esést né­zik. Vár­ják a vé­gét, hogy rá­zen­dít­hes­se­nek. Szű­zi tisz­ta­ság te­lep­szik a táj­ra. A tá­vol­ból ku­tya­uga­tás és au­tók bú­gá­sa hal­lat­szik.
Alex egé­szen be­le­fe­led­ke­zik a szál­lon­gó hó­pely­hek szem­lé­lé­sé­be. Az idő és a tér ér­ze­té­vel gaz­da­go­dik. Rá­érez az idő­re, tér­re, moz­gás­ra, mély­ség­re és ma­gas­ság­ra. A táj moz­du­lat­lan s ő még­is le­beg, uta­zik a tér­ben. Ké­sőbb fel­ke­re­ke­dik a ko­misz szél s a kis­fiú ar­cá­ba ve­ri a ha­vat. Mi­kor bő­rét vé­gig­ci­ró­gat­ják a jég­hi­deg pely­hek, bol­do­gí­tó ér­zés jár­ja át. Ön­kén­te­le­nül ki­tát­ja a szá­ját s hagy­ja, hogy a tá­vo­li ván­do­rok a száj­üreg­ében kös­se­nek ki. Meg­ér­zi a hó ízét. Mint a desz­til­lált ví­zé, épp olyan. A pely­hek hos­­szú szem­pil­lá­i­ra ra­kód­nak, ezért egy­re ne­he­zeb­ben tud­ja nyit­va tar­ta­ni a sze­mét.
Min­den je­len­ség mást hir­det. Az eső, a jég­ve­rés, a szi­vár­vány, a köd, a dér, a zúz­ma­ra, a jég­csap és a ha­va­zás. A hó­esés bé­két hint a táj­ra s az em­be­ri szí­vek­re. El­ta­kar­ja a csú­nya rész­le­te­ket, az em­be­ri nem­tö­rő­döm­ség je­le­it, a nyo­mo­rú­sá­gos vis­kó­kat épp­úgy fel­öl­töz­te­ti, mint a fé­nyes pa­lo­tá­kat. Nem tesz kü­lönb­sé­get. A szán­tót is be­le­pi. Va­kít a hó. A hi­deg a hú­sunk­ba ha­rap. Vad szél sö­pör vé­gig a föl­de­ken. El­tűn­nek a rö­gök és a ba­ráz­dák, csak egy-két szá­raz giz­gaz me­re­de­zik ki a fe­hér hósző­nyeg alól. Az uta­kon friss nyo­mok. Na­gyok és ki­csik. Er­re em­be­rek jár­tak, nem is olyan ré­gen. Apák, anyák és gyer­me­ke­ik. Ho­va me­het­tek? Csak a nyo­muk ma­radt itt, árul­ko­dó jel­ként. A nyo­mok egy­re hal­vá­nyod­nak, az ég sö­té­te­dik s a ha­va­zás rit­kul. Mint­ha ta­ka­ro­dót fújt vol­na ott fent va­la­ki.
A vá­ros fe­hér bun­da alatt pi­hen Az em­be­rek ott­ho­na­ik­ban csü­csül­nek a for­ró kály­ha mel­lett, me­leg te­át kor­tyol­gat­nak, majd éj­sza­ka nyu­godt, mély álom­ba me­rül­nek… Nap­fény ra­gyog­ja be a pál­ma­fák­kal sze­gé­lye­zett ten­ger­par­tot. Em­be­rek szá­zai lu­bic­kol­nak a ten­ger hul­lám­zó vi­zé­ben. A lá­tó­ha­tá­ron fe­hér vi­tor­lák sik­la­nak, mint a ha­za­já­ró lel­kek, és nincs töb­bé fáj­da­lom és könny, csak a lé­lek bé­ké­je és csend­je.

Ta­vasz van új­ra (táj­le­írás)

Má­jus vé­ge fe­lé sok cso­dá­nak le­he­tünk szem­ta­núi. A vén aká­cok vég­re meg­mu­tat­ják, mi­re ké­pe­sek. Olyan hó­fe­hé­rek a sok vi­rág­tól, mint­ha hir­te­len meg­őszül­tek, meg­vé­nül­tek vol­na.
Az akác­il­lat bo­dza­il­lat­tal ke­ve­re­dik. Az út­szé­li bo­dza­bok­ro­kon nagy, le­gye­ző­sze­rű vi­rág­za­tok vannak. Mes­­szi­ről néz­ve ép­pen olya­nok, mint­ha a fes­tő, a ta­vasz­tól meg­it­ta­sul­tan, nagy fe­hér fol­to­kat pin­gált vol­na a bok­rok vász­ná­ra.
A ha­tár­ba ér­ve a ga­bo­na­föl­dek szé­lét s a ka­ná­lis­par­to­kat pi­pa­csok szá­zai le­pik be. Vér­vö­rös szí­nük, ke­cses for­má­juk min­dig szí­ven ta­lál. Ju­hász Gyu­la so­ra­it idé­zik az em­lé­ke­ze­tem­be:

        „Pi­pa­csot éget a kö­vér ha­tár­ra,
        A lán­go­ló Ma­gyar nyár tűzvarázsa.“

A cse­resz­nye­fák pi­ros­ló sze­mek­től vi­rí­ta­nak. Az ágak egé­szen a föl­dig ha­jol­nak, ros­ka­doz­nak a nagy te­her alatt. A nyár­fák kön­­nyez­nek. Nagy fe­hér lab­da­csok­kal hin­tik be a tá­jat, ami­től olyan ér­zé­sünk tá­mad, mint­ha egy pu­ha álom­ban rin­ga­tóz­nánk (per­sze a szé­na­nát­há­ban szen­ve­dők ezt kis­sé más­hogy lát­ják).
A csip­ke­bok­rok sem akar­nak ki­ma­rad­ni a nagy ki­ke­le­ti pa­rá­dé­ból, fel­ci­co­máz­zák ma­gu­kat sok szép ró­zsa­szín vi­rág­gal. A mag­nó­li­ák már el­hul­lat­ták szir­ma­i­kat, vi­szont a vad­gesz­te­nyék gyer­tyái ép­pen szép­sé­gük tel­jé­ben vi­rí­ta­nak.
A ter­mé­szet ve­lünk van örök­től fog­va, csak mi va­gyunk va­kok, hogy nem vesz­szük ész­re nagy-nagy igye­ke­ze­tét. Épp olyan ez, mint az az as­­szony, aki nap­hos­z-­szat csi­no­sít­gat­ja ma­gát, s a férj, a sze­re­tő ezt sem­mi­vel sem ju­tal­maz­za: sem egy el­is­me­rő pil­lan­tás­sal, sem ked­ves szó­val, já­té­kos, be­cé­ző bók­kal, há­lás, gyen­géd csók­kal.

Nyá­ri al­ma (em­lék­kép)

Az em­be­ri em­lé­ke­zet fur­csa egy szer­zet. Mi­nél töb­bet tor­náz­tat­juk, eről­tet­jük, an­nál több rész­le­tet mu­tat. Négy­szer-öt­ször is hoz­zá­fog­tam, amíg úgy-ahogy meg tud­tam ír­ni, mi­ként esze­get­te apám an­nak ide­jén a nyá­ri al­mát. Em­lé­ke­im egy­re ra­bos­kod­tak em­lé­ke­ze­tem sö­tét töm­lö­cé­ben, hét la­kat­ra zár­va.
El­ső ne­ki­fu­tás­ra csak az ju­tott az eszem­be, hogy apám es­tén­ként al­mát szo­kott fa­la­toz­gat­ni. Hé­be-kor­ba meg­kí­ván­ta a sa­vany­kás nyá­ri al­ma ízét, ta­lán csak avé­gett, mert ke­vés volt a gyo­mor­sa­va.
Má­sod­szor­ra már de­ren­ge­ni kezd­tek a rész­le­tek. Mi­kor ap­ró gye­rek­ko­rom­ban le­fek­vés előtt ki­sza­lad­tam a kony­há­ba egy po­hár friss vi­zet in­ni, több­ször is meg­esett, hogy apám ép­pen al­mát evett. Mi­a­latt a vi­zet it­tam a le­csor­bult pléhbög­ré­ből, meg­fi­gyel­tem, mi­ként fo­gyaszt­ja a gyü­möl­csöt. Előbb zseb­kés­sel fel­sze­le­tel­te az al­mát egy­for­ma da­rab­kák­ra. Ki­ka­nya­rí­tot­ta be­lő­lük a mag­há­zat, meg­há­moz­ta, majd a sze­le­te­ket egyen­ként meg­esze­get­te. Ha ar­cát­la­nul oda lép­tem elé­je, úgy ne­kem is tett egy-két da­ra­bot a szám­ba. Ek­kor bol­dog mo­sol­­lyal ar­co­mon csó­kot nyom­tam a hom­lo­ká­ra, s uzs­gyi, már­is sza­lad­tam a jó me­leg ágy­ba.
Ta­lán a harc­té­ren, a fron­ton les­te el va­la­me­lyik baj­tár­sá­tól ezt a be­vált ét­ke­zé­si szo­kást, de az is le­het, hogy még a szü­lői ház­ból hoz­ta ma­gá­val.
Mi­kor vég­zett az utol­só fa­lat­tal, szé­pen meg­tö­rül­get­te a kés pen­gé­jét a ke­zé­vel, vagy egy szal­vé­tá­val, majd óva­to­san be­kat­tin­tot­ta, s ko­mó­to­san vis­­sza­csúsz­tat­ta a mel­lény­zse­bé­be. Ha nem volt raj­ta mel­lény, ak­kor a ka­bát­ja szi­var­zse­bé­be dug­ta.
Vé­gül a jobb kéz­fe­jé­vel ki­csit odébb tol­ta ma­ga előtt a tá­nyért. Ez a gesz­tus azt fe­jez­te ki: – Ma már ele­gem van min­den­ből! Me­gyek pi­hen­ni!
   Olyan volt ez a fur­csa kéz­moz­du­lat, mint egy ze­ne­da­rab zá­róté­te­le.

   Jegy­ze­tek a fák éle­té­ről

ős­­szel a fák tob­zó­dó szí­nek­be öl­töz­nek, majd ap­rán­ként, csen­des oda­adás­sal hul­lat­ják le le­vél­dí­szü­ket. Ha fel­ke­re­ke­dik a szél, sok­kal kön­­nyeb­ben megy a vet­kő­zés. Szél­csen­des idő­ben meg­les­he­tő az a pil­la­nat, ami­kor a le­vél el­vá­lik az ág­tól és las­san, mél­tó­ság­tel­je­sen út­nak in­dul.
A le­vél­hul­lás köl­té­szet és fi­lo­zó­fia, a ter­mé­szet örök és szép tán­ca.
Egy­kor köny­vet sze­ret­tem vol­na ír­ni a fák éle­té­ről, er­ről a csend­del ro­kon, tü­rel­mes, bé­ke­tű­rő élet­ről, amely va­la­hogy így kez­dő­dött vol­na: „A fák olyan tü­rel­me­sek. Ki­bír­ják egy éle­ten át egy he­lyen, egy nem ma­guk vá­lasz­tot­ta he­lyen, és még hal­kan dú­dol­nak is hoz­zá.”
Mi­u­tán le­hull a tar­ka lomb­ko­ro­na, a szél el­ját­sza­do­zik a le­ve­lek­kel, ku­pa­cok­ba hord­ja, vé­gig­te­re­ge­ti az ud­va­rok­ban, uta­kon, te­re­ken és fo­lyó­part­okon.
A fák vet­kő­zé­sé­ben sem­mi sincs a sze­rel­me­sek kap­ko­dó ma­ga­vi­se­le­té­ből, akik lá­za­san szag­gat­ják le ma­guk­ról gön­ce­i­ket, majd azo­kat a jól be­fű­tött szo­bák mé­lyén ha­nya­gul szét­do­bál­ják.
A fák csen­des oda­adás­sal vet­kőz­nek. Tit­kos re­mény­ség rej­lik eb­ben: pi­hen­ni ké­szül­nek, nem ölel­ni; alud­ni, nem ör­ven­dez­ni, nem fen­nen vi­gad­ni, mu­la­toz­ni, mint azok a lá­zas fi­a­ta­lok, aki­ket „for­ró vá­gyak tü­ze éget”.
A lomb­le­ve­lű fák té­li ál­ma nyu­godt és mély. Az év­gyű­rűk­ből ki­ol­vas­ha­tó az ál­mok mély­sé­ge. Min­den álom­nak egy-egy sö­tét gyű­rű fe­lel meg.
Ki­ke­let­kor a fák jó kedv­vel éb­red­nek. Vas­tag tör­zsük­ben be­in­dul a nedv­ke­rin­gés. Rü­gyet haj­ta­nak, le­ve­let bon­ta­nak és egy na­pon vi­rág­dísz­be öl­töz­nek. Ilyen­kor a gyü­möl­csös­kert ma­ga a föl­di menny­or­szág. Az élet káp­rá­za­tos vol­tát érez­ni min­de­nütt. A fá­kon fe­hér és ró­zsa­szín vi­rá­gok il­la­toz­nak, a lég­ben züm­mö­gő mé­hek és tar­ka szár­nyú lep­kék szál­long­nak, imitt-amott va­kond túr. A föl­di­gi­lisz­ta ka­lan­dos utak­ra té­ved. Az égen sze­líd bá­rány­fel­hők cam­mog­nak szép li­ba­sor­ban, és az ég olyan ég­szín­kék. Azúr­kék, vagy tán tür­kiz­kék? El sem le­het mon­da­ni, hogy mi­lyen. Egy­sze­rű­en: FE-LEJT-HE-TET-LEN!
Van­nak fák az er­dők és a ker­tek mé­lyén, me­lyek­re már nem kö­szönt rá a nagy va­rázs­lat, a ki­ke­le­ti új­já­szü­le­tés, fel­tá­ma­dás. Gir­be­gur­ba ága­ik ijesz­tő, aszott ka­rok­ként me­re­dez­nek az ég fe­lé. Pusz­tu­lá­suk nem olyan lát­vá­nyos, mint tű­le­ve­lű tár­sa­i­ké, akik vá­rat­la­nul szá­rad­nak el, mint­ha hir­te­len rozs­da mar­ná őket.
A ha­lott fá­kat az er­dész fű­ré­sze és a ker­tész bal­tá­ja tá­vo­lít­ja el. Öl­be rak­va még so­ká­ig ott dí­sze­leg­nek az er­dő­szé­le­ken, ka­ná­lis­par­to­kon, a tyúk­ud­va­rok és a fás­kam­rák mé­lyén. Rő­zsé­vé ap­rí­tott ága­i­kat a tűz fa­lánk láng­nyel­vei emész­tik el.

Öreg­em­ber, vén al­ma­fa  (zsá­ner­kép)

Mi­ről be­szél a ter­mé­szet, ami­kor fúj a szél, zúg­nak a fák és a fű da­lol. Hoz­zánk szól, vagy csak ön­ma­gát rin­gat­ja? Egy örök dalt dú­dol. Mi hol­nap már nem le­szünk, de a dal igen.
Fur­csa az em­ber hely­ze­te, a lét kü­szö­bén át­lé­pő, a lé­te­zés­be ál­lí­tott em­be­ré, szen­ve­dőé. Mi vég­re él? Csak áll a min­den­ség kel­lős kö­ze­pén, ért­ve és ér­tet­le­nül, sze­ret­ve és sze­re­tet­le­nül. Tit­ko­kat súg ne­ki a vi­lág, s ő csak áll, tér­ben és idő­ben, egye­dül. Jól tud­ja: a ki­sza­bott idő oly rö­vid, s a tér fe­ne­ket­len.
Az öreg­em­ber kint pi­hen­get, ej­tő­zik a bal­ko­non. Már na­gyon meg­gör­nyedt, mint amott az a vén al­ma­fa.
A kert fe­lé ve­ze­tő utat tű­zli­li­o­mok sze­gé­lye­zik. Hos­­szú szá­ruk tőr­ként szúr a tá­vo­li ég fe­lé. Nap­szí­nű kely­hük a Na­pot ke­re­si. Cso­da­szép lát­vány. A szél egy­re ci­bál­ja a vi­rá­go­kat. Ide-oda haj­la­doz­nak: hol az út fö­lé, hol a fü­ves rész irá­nyá­ba. A tá­vol­ból ha­rang­zú­gást hal­la­ni. Min­den vi­rág­szál egy ég fe­lé né­ző ha­rang. A por­zó­szá­lak al­kot­ják a ha­rang szí­vét. Fi­ak, me­nyek és uno­kák ott téb­lá­bol­nak a hát­só sze­les ve­ran­dán, mi­köz­ben az eső per­me­tez. Alex, lab­dá­val a ke­zé­ben, be­hú­zó­dik az eresz alá. Ve­le szem­ben a ros­ka­dá­sig meg­pa­kolt vén al­ma­fa. Tör­zse fer­dén ha­jol az ud­var fö­lé. Apá­nak alá kel­lett dú­col­nia, hogy tel­je­sen le ne dől­jön, gon­dol­ja ma­gá­ban. Nagy becs­ben tar­tot­ták ezt a fát. Még a há­zas­élet­ük ele­jén ül­tet­ték, ké­sza­kar­va fer­dén, hogy a ter­mé­se ne a szom­széd por­tá­já­ra po­tyog­jon, ha­nem a sa­ját­juk­ra.
Ros­ka­dá­sig te­le a fa mo­soly­gó, nyá­ri al­má­val. A leg­szebb pél­dá­nyok el­ér­he­tet­len ma­gas­ság­ban. Mint­ha a min­den tu­dás fá­ja len­ne. Amit meg sze­ret­ne tud­ni, ér­te­ni az em­ber, az el­ér­he­tet­len ma­gas­ság­ban, de a hét­köz­na­pi, az ér­dek­te­len kön­­nyen el­ér­he­tő. Min­den az ér­tel­me­zé­sen mú­lik. Mert meg­le­het, hogy a hét­köz­nap­inak nagy és mély ér­tel­me van, csak mi nem ves­­szük ész­re. Az al­só ága­kon ap­ró, sár­gás­zöld gyü­möl­csök lóg­nak. Né­hány év­vel ez­előtt ezen a ré­szen, itt az al­ma­fa alatt pi­hent, na­poz­ga­tott, mi­köz­ben el­ol­vas­ta a Gul­li­ver uta­zá­sa­it, A kis her­ce­get és a Ro­bin­sont. A kép­ze­le­te óri­á­si lö­kést ka­pott. Itt az a hely, de az­óta sok min­den meg­vál­to­zott, ár­víz volt, át­esett egy sú­lyos műtéten, mu­tál a hang­ja, meg­ta­nult úsz­ni, sí­el­ni, kor­cso­lyáz­ni, tán­col­ni,  és sze­rel­mes lett. Ez a hely már nem a ré­gi. Ér­zi, tud­ja: már meg­ko­mo­lyo­dott. ő már nem az, aki egy­kor volt!
Ben­ne is ugyan­az az erő mun­kál, mint a fák­ban. Év­gyű­rű­re év­gyű­rű, év­re év ra­kó­dik. Az em­ber gyer­mek­ből fér­fi­vá érik, az­tán egy­re ko­ro­so­dik, öreg­szik, rán­co­so­dik, őszül, s vé­gül meg­gör­nyed, az ar­ca be­le­me­rül a min­den­ség sa­lak­já­ba, és fá­jó por­hü­vely­ét le­dob­ja ma­gá­ról, mint a rég meg­unt ru­hát.
Nincs szá­má­ra töb­bé hely ke­rek e vi­lá­gon.