A nevető harmadik – a szerző (Aich Péter A harmadik című novelláskötetéről)
Az elszakítottság, az elválasztás fogalma meghatározó szerepet tölt be Aich Péter A harmadik című új novelláskötetének szövegeiben, legyen szó mesterséges (jogi, társadalmi) vagy természetes (fizikai) határokról.
Szövegei találékonyan elegyednek párbeszédbe más szövegekkel, gyakran fordul az irodalmi hagyományhoz, hogy újragondoljon egyes jól ismert irodalmi alapfogalmakat. A harmadik című kötet mindöszsze hét elbeszélést tartalmaz, ezek azonban viszonylag terjedelmes szövegek, s a szerző rugalmasan kezeli őket műfajilag, amit már magának a kötetnek az alcíme is előrebocsát: Jegyzetek a történtekhez. Ez az alcím bizonyos esetekben kiváló választásnak tűnik, relativizálja ugyanis a novellának mint kötött prózai műfajnak az értelmezését, sajnos azonban egyes írásoknál a szerzőől az alkalmankénti következetlenségből kitűnik, hogy a kötet egésze nem teljesen tudatos szerkesztés eredménye, inkább csak „összejött egy kötetrevaló”, s hogy az egységesség érzésének hiánya ennek ellenére sem tűnik fel az elbeszélés-gyűjteményt olvasva, az alighanem a szerző gyakorlottságának tulajdonítható..
Aich Péter (akit Juhász Dósa János egy, az Új Szóban megjelent cikkben „az egyetlen pozsonyi magyar író”-ként mutat be) költőként indult az ún. Nyolcak csoportjában a hetvenes években, s ez az indulás szemlátomást rányomta a bélyegét későbbi prózaírói munkásságára is. ő maga annak ellenére is tagadja a Krúdy-hatást, hogy új kötete hátlapján éppen Krúdyval és a magyar szecessziós prózaírókkal boronálják öszsze, inkább Márait tartja mesterének, ami erőteljes lirizálásában tetten is érhető. A lírai hang dominált előző, 2005-ben napvilágot látott, Szerelmek című elbeszéléskötetének szövegeiben is, A harmadikban azonban Aich Péter egy üdébb, gördülékenyebb nyelvet hoz játékba, amelyet elsősorban az irónia működtet, s a kötet legkiemelkedőbb írásai ennek a hangnak köszönhetik leginkább erejüket. Éppen ez az irónia teszi hitelessé a könyv alcímét, azaz ad némi jegyzetízt a szövegeknek, s egyúttal valamiféle zsurnalisztikai mellékízt is. Mindemellett azonban nem szakadt el teljesen a korábban használt lírai nyelvtől, így A harmadikban ennek a két, meglehetősen ellentétes nyelvvilágnak egy egyedi ötvözete szólal meg.
realizmus”-sal való kapcsolatot. Aich egyes történetei valóban tartalmaznak mágikus töltetet, az említett A naumburgi fivéreken kívül ilyen még A virág cím próbára teszi az olvasó türelmét azzal is, hogy a szöveget mintha szándékosan nyújtaná, mint a tésztát, éspedig céltalanul, mert csak egyre mélyebbre merül a modorosságba. A túlírtság veszélye a kötet összes szövegét fenyegeti, s számomra a könyv borítójára mottóként kiemelt idézet is meglehetA harmadik szerzője előszeretettel dolgozik mesékkel, legendákkal, allegóriákkal, a történelemhez és a művelődéstörténethez számos szállal kötődnek a könyv szövegei. A történelmi, illetve mondai motívumokat nemegyszer etikai következtetések levonása végett alkalmazza, máskor művészetelméleti kérdéseket feszeget, mint A naumburgi fivérek című „történelmi esszé”-ben, mely a németországi naumburgi székesegyházban található szobrok keletkezését kutatja, fantasztikus-mágikus elemek bevetésével, igazolva némileg a hátlapon olvasható ajánlást, azaz a „kibillenőű elbeszélés, amely a keresés allegóriája, tulajdonképpen a Platón-féle androgün-elmélet variációjaként is értelmezhető. Olykor azonban a mese és a legenda csak álca és eszköz, hogy kibontakozhasson a „jegyzetíró” iróniája. A kötet legterjedelmesebb szövegében (Jancsi, Juliska, a Farkas és a többiek) az ismert mesehősöket egy furcsa bírósági eljárás keretében ókori mondahősökkel hozza összefüggésbe a szerző, amikor állítólagos bűneikért különféle büntetések helyeztetnek kilátásba, Kharón, Prométheusz, Tantalosz és mások alakja tűnik fel, s az erkölcsi tanulságokat rejtő mesék így saját magukat hazudtolják meg, igazolva ezzel a szöveg bevezetését, amely egy általános felfordulás jellemezte helyzetet tár elénk. A mese- és mondaátiratokat helyenként szembetűnő mesterkéltségek, képzavarok és nyelvi következetlenségek zavarják meg. A mélypontot a szerző a Héró és Leander című novellában éri el, például a következő mondatban: „a világ vége a semmibe zuhant, talán nem is létezett soha, hogyan hihetném, hogy megtaláljuk?” (65. o.) A mesterkéltség itt már-már fokozhatatlannak tűnik, s a szerzőősen bonyolultnak és súlytalannak tűnt („…mert hiszen mi a különbség az álom és a gondolat között; ha minden következik valamiből, talán mégis létezik idő és összefüggés, bár beszűkült a tér, egy lépés innen csak a jelen.”), a feltételezések, kérdések és talánok ilyen zavaros egymásnak eresztéséből aligha sülhet ki épületes gondolat, találni lehetett volna a könyvben sokkal frappánsabb mottót is. Hasonlóképpen érthetetlennek találtam azt a birtokos jelzős kapcsolatot, amely a Jancsi, Juliska, a Farkas és a többiek c. elbeszélésben több helyütt is előfordul, elsőként ilyen formában: „…repült volna szerelme alanyának karjaiba…” (88. o.); miután az illető személy szerelmének alanya saját maga, így csak oda lyukadhatunk ki, hogy az illető, jelen esetben Juliska saját karjaiba óhajtott repülni. Ez esetben azonban szerkesztői figyelmetlenségről is beszélhetünk, a hibás szókapcsolat ugyanis számos esetben előfordul ebben a szövegben, olyan képzavarok mellett, mint: „hogy ezáltal romba döntse az emberi kultúra rugóit” (103. o.); hasonlóképpen nem bírtam rájönni, mit takar ugyanitt a „virtuális amputáció” kifejezés – talán az örök magányra ítélt ember kielégítetlenségére akart ezzel utalni a szerző? Szintén téves a szerző eszmefuttatása a vádlottak és gyanúsítottak közötti különbségről, a vádemelés után válik ugyanis a gyanúsított vádlottá, s nem fordítva („Miután mindez elhangzott, a vádlottak, akik ekkor még nem voltak vétkesek, mivel a vétek nem akkor vétek, amikor cselekszik, hanem amikor azt a bírák kimondják, vagyis a gyanúsítottak eléggé sápadtan néztek a világba…”, 106. o.), de helytelenül használja a „büntetlen előéletű” kifejezést is, „bűntelen előéletű” formában (108. o.).
A hasonló hibák és mesterkélt megoldási kísérletek elsősorban a lirizáló írások sajátjai, a leleményesebb, ironikus szövegek nyelvi humorukkal és finom megközelítésükkel tűnnek ki. A Hangverseny című szatíra külön kiemelendő, ebben az Állatfarm mintájára íródott szövegben érvényesül talán a leghatásosabban az a nyelv, amellyel Aich Péter A harmadikban kísérletezik. A Hangverseny egy diktatúra allegorikus rajza, az emberi álnokság egy különösen veszedelmes válfajának hiteles bemutatása, a békés közeledésnek álcázott behódoltatásról, a zsarnokság mindent elsöprő hatalmáról, az állandóan aktuális orwelli téma mesteri feldolgozása. Aich Péter szereplői itt madarak, ami már csak azért is érdekes, mert a madarakhoz általában a szabadság képzete fűződik, tehát itt egy általános, mélyen rögzült asszociáció kérdőjeleződik meg. A furfangosan támadó államhatalom elől semmi és senki nem menekülhet, még a szabadság jelképei, a madarak sem – s ezen a ponton a novella még általánosabb értelmezhetőség felé mozdul el. A diktatúra térhódításának erőszakmentessége, amely azonban, mint kiderül, természetesen csak látszólagos, különösen figyelemre méltó, s a szerző távolságtartó hozzáállása, rezignált hangja tovább fokozza a mondanivaló erejét. Konkrét elemeket kölcsönöz az 1984-ből („a fiegyelem, ez Aszinusz testvér zseniális nyelvújító leleménye, a figyelem és a fegyelem csodálatos összevonása”, 137. o.), ezzel is hangsúlyozva az orwelli hagyományokra való építkezést.
Ahogy arra fentebb már utaltam, a könyvben kulcsfontosságúnak tartom a választóvonalak, az elszakítottság fogalmának szerepét – a címadó novellában az államhatár, a Héró és Leanderben a szerelmeseket elválasztó tengerszoros, a Jancsi, Juliska, a Farkas és a többiekben egy széles folyó, a Hangversenyben egy leomlott, majd újjáépített híd jelenik meg és játszik nélkülözhetetlen szerepet. Megállapítható tehát, hogy a különféle mesterséges vagy természetes határok két részre osztják a szövegekben vizsgált szubjektumokat, s a szerző elsőrendű feladata, hogy ezeken a határokon és kényszerű szakításokon felülemelkedve, hiteles és elfogulatlan harmadikként közvetítsen a szövegvilágon keresztül. A kötetnyitó novella, amelynek címe egyben a könyv címe, valamiféle variációja Kertész Imre és Esterházy Péter egy-egy írásának: a harmadik szöveg az adott témára (Aich Péter különösen kedveli a variációkat). Mindazonáltal ez a cím találós kérdésnek is felfogható, s így a kötet egészére kiterjeszthető: ki a harmadik? S a válasz erre a feladványra éppen a különféle határvonalak által szétválasztott szubjektumokat felülnézetből vizsgáló szerző pozíciójából következik: ő maga a harmadik, mert a határok tulajdonképpen őáltala számoltatnak fel. Aich Péter szövegei többnyire – a túlírtság miatt elmarasztalható írásokat kivéve – nyitottak és rugalmasak, s nem korlátozzák az efféle szövegjátékok kibontakozását, teret engednek a továbbgondolásnak, újabb és újabb variációk születésének.
(Madách-Posonium, Pozsony, 2007)
Szalay Zoltán