Pomogáts Béla – Ki­nek, kik­nek ál­lít­sunk szob­rot… – A Wass Al­bert-je­len­ség

A pomázi Teleki-Wattay-kastélyban, amely ma a Du­na­ka­nyar­ban ta­lál­ha­tó kis­vá­ros (egy­kor Szent­end­ré­hez ha­son­ló­an szerb te­le­pü­lés) kul­tu­rá­lis köz­pont­já­nak a sze­re­pét töl­ti be, a Krá­ter Mű­hely Egye­sü­let és Könyv­ki­adó az író szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból Wass Al­bert-em­lék­kon­fe­ren­ci­át ren­de­zett.

Ezen ne­ves írók, iro­da­lom­tu­dó­sok és köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek osz­tot­ták meg a meg­le­pő­en né­pes hall­ga­tó­ság­gal gon­do­la­ta­i­kat. A töb­bi kö­zött elő­adó­ként sze­re­pel­tek Bertha Zol­tán, Már­kus Bé­la, Kabdebó Ló­ránt és Lisztóczky Lász­ló iro­da­lom­tör­té­né­szek, Jó­kai An­na, He­ge­dűs Ló­ránd, ko­ráb­ban a re­for­má­tus egy­ház püs­pö­ke és még so­kan má­sok. Elő­adást tar­tot­tam ma­gam is, még­hoz­zá a Jön­nek! cí­mű ri­port­könyv­ről, amely­ben Wass Al­bert az 1940-es „bé­csi dön­tés” köz­vet­len kö­vet­kez­mé­nye­it örö­kí­tet­te meg: azt, hogy mi­ként vo­nult ki fa­lu­já­ból, a bé­csi ha­tá­ron el­he­lyez­ke­dő Vasasszentgotthárdról a ro­mán köz­igaz­ga­tás és ka­to­na­ság, és ho­gyan ér­kez­tek meg a ma­gyar csa­pa­tok.
Most ter­mé­sze­te­sen nem a kü­lön­ben ér­de­kes és szín­vo­na­las pomázi em­lék­kon­fe­ren­ci­á­ról sze­ret­nék be­szá­mol­ni, ar­ra a kér­dés­re ke­re­sem a vá­laszt, hogy Wass Albert írói fel­tá­ma­dá­sa, mű­ve­i­nek két­ség­te­len nép­sze­rű­sé­ge mi­ért és ho­gyan osz­tot­ta meg az amúgy is két tá­bor­ba szer­ve­ző­dő ma­gyar köz­vé­le­ményt és ma­gát az iro­dal­mi éle­tet. Az ér­de­kel, hogy mi­ként ala­kult ki az a (mond­juk így) „Wass Al­bert-je­len­ség”, amely má­ra igen éles, időn­ként el­va­dult ér­tel­mi­sé­gi konf­lik­tu­so­kat ered­mé­nye­zett, és hoz­zá­já­rult an­nak a sze­ren­csét­len „kul­túr­harc­nak” az el­va­du­lá­sá­hoz, amely­nek most már más­fél év­ti­ze­de mind ér­tet­le­nebb és ked­vet­le­nebb ta­núi va­gyunk. Vagy leg­alább­is én ma­gam ta­nú­ja va­gyok.
A ma­gyar ér­tel­mi­ség, mi­ként ez köz­is­mert, ma két egy­más­sal szem­ben ál­ló és időn­ként éles konf­lik­tu­so­kat pro­du­ká­ló tá­bor­ra osz­lik, és a lét­re­jött konf­lik­tu­sok­nak má­ra szám­ta­lan ese­mé­nye és ta­pasz­ta­la­ta gyűlt ös­­sze, mond­juk, a ki­lenc­ve­nes évek Né­meth Lász­ló és Csoóri Sán­dor kö­rül zaj­ló vi­tá­i­tól a je­le­nig, mi­kor is Wass Al­bert sze­mé­lyi­sé­ge és élet­mű­ve lett az a leg­in­kább ha­té­kony szim­bo­li­kus, mi több, mi­ti­kus je­len­ség, amely mel­lett vagy amely el­len a ma­gyar po­li­ti­zá­ló ér­tel­mi­ség fel­so­ra­ko­zik, kü­lön­ben nem­csak Ma­gya­ror­szá­gon, ha­nem Er­dély­ben is. Az egyik ol­da­lon ott küz­de­nek a Wass Al­bert-hí­vő cso­por­tok, kö­zé­jük tar­to­zik a Krá­ter-könyv­ki­adó, amely je­len­té­keny pél­dány­szám­ban je­len­te­ti meg az író köny­ve­it, és szer­ve­zi kul­tu­szát, a má­sik ol­da­lon pe­dig azok, akik az írót min­den to­váb­bi nél­kül „le­fa­sisz­táz­zák”, mint kö­zön­sé­ges gyil­kost íté­lik el, és per­sze mint el­be­szé­lő­től is meg­ta­gad­nak min­den­ne­mű el­is­me­rést.
A Wass Al­bert kö­rül ki­bon­ta­ko­zó „kul­túr­harc” leg­fris­sebb ese­mé­nye az író deb­re­ce­ni szob­rá­nak fel­ál­lí­tá­sa kö­rü­li vi­as­ko­dás, en­nek so­rán egy­fe­lől a vá­ros jobb­ol­da­li ve­ze­tői egy­ér­tel­mű­en ki­áll­tak a szo­bor­ál­lí­tás mel­lett, a li­be­rá­lis, il­let­ve bal­ol­da­li ér­tel­mi­ség, ezen be­lül szá­mos ne­ves író, pe­dig nyi­lat­ko­zat­ban ítél­te el a szo­bor­ál­lí­tás ak­tu­sát. Meg­val­lom, ma­gam a kö­zel­múlt­ban két Wass Al­bert-szo­bor mel­lett is vál­lal­tam az ün­ne­pi szó­nok sze­re­pét, né­hány esz­ten­de­je Bony­há­don, most ja­nu­ár­ban pe­dig Ve­rő­cén, en­nek el­le­né­re né­mi­leg el­túl­zott­nak ér­zem ezt a szo­bor­ál­lí­tá­si igye­ke­ze­tet. Ugyan­is, ha így ha­la­dunk, az er­dé­lyi író­nak ho­va­to­vább több szob­ra fog áll­ni a ha­zai köz­te­re­ken, mint Pe­tő­fi­nek, Arany­nak, Ady­nak és Jó­zsef At­ti­lá­nak. Ma­gam in­kább ar­ra bíz­tat­nám a szo­bor­ál­lí­tás­ra vá­gya­ko­zó pol­gár­mes­te­re­ket, ön­kor­mány­za­to­kat, hogy gon­dol­ja­nak olyan írók­ra is, mint Ba­bits Mi­hály, Kosz­to­lá­nyi De­zső, Sza­bó De­zső, Il­­lyés Gyu­la, Né­meth Lász­ló, Rad­nó­ti Mik­lós, ne­tán Kas­sák La­jos, Déry Ti­bor, Weöres Sán­dor, Jékely Zol­tán, Rónay György és Nagy Lász­ló – a kí­ná­lat igen gaz­dag, és ha va­la­mi­kor, mond­juk a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad­ban, a tör­té­ne­lem pantheonja je­löl­te ki a meg­va­ló­sí­tás­ra vá­ró öt­le­te­ket, az a hu­sza­dik szá­zad­ban in­kább a nem­zet va­ló­di sor­sát: tö­rek­vé­se­it és fáj­dal­ma­it ki­fe­je­ző ma­gyar iro­da­lom.
Ta­lán a szo­bor­ál­lí­tá­sok, kul­tuszkép­zé­sek és antikultikus ak­ci­ók is jel­zik, hogy mind­ab­ban, amit ma Wass Al­bert em­lé­ke­ze­te kö­rül ta­pasz­tal­ni le­het, va­ló­já­ban nem az író egyé­ni­sé­ge, élet­mű­ve, akár po­li­ti­kai te­vé­keny­sé­ge a per­dön­tő, ha­nem a kö­ré­je szer­vez­he­tő kul­tusz, az ál­ta­la ki­ala­kít­ha­tó szim­bo­li­kus ér­tel­me­zés, az em­lé­ke vagy a szob­ra kö­rül meg­szer­vez­he­tő po­li­ti­kai ak­ci­ó­zás (pro és kont­ra ér­te­lem­ben egy­aránt). Va­gyis nem a va­ló­sá­gos Wass Al­bert, aki­nek sze­re­pét, te­vé­keny­sé­gét min­de­nek­előtt az irodalomtörténet-írásnak, a tör­té­net­írás­nak kel­le­ne mér­leg­re he­lyez­nie, ha­nem az a szim­bo­li­kus erő­tér, ame­lyet Wass Al­bert alak­ja és em­lé­ke kö­rül meg le­het te­rem­te­ni, és fő­ként az a po­li­ti­kai re­to­ri­ka, ame­lyet az író em­be­ri sor­sát és mun­kás­sá­gát ki­in­du­lás­nak hasz­nál­va ki le­het ala­kí­ta­ni. Más szó­val ez an­­nyit je­lent, nem az a lé­nye­ges, hogy Wass Al­bert mit mon­dott, mit írt és mi­ként cse­le­ke­dett, mi­ben té­ve­dett és mi­ben vét­ke­zett, ha­nem az, hogy a kö­röt­te ki­ala­kí­tott szim­bó­lu­mot mi­nek az ér­de­ké­ben, vagy mi­nek az el­le­né­ben le­het fel­hasz­nál­ni.
Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött va­ló­já­ban nem iga­zán ér­de­kes, hogy Wass Al­bert mit írt és ho­gyan te­vé­keny­ke­dett, az az ér­de­kes, mi­lyen po­li­ti­kai je­len­tés­sel és szim­bó­lum­mal le­het meg­töl­te­ni az em­lé­két. Eb­ben a te­kin­tet­ben va­ló­já­ban mind a mel­let­te, mind az el­le­ne fel­so­ra­ko­zó érv­rend­sze­rek bi­zo­nyos gát­lás­ta­lan­sá­got mu­tat­nak: a mel­let­te ál­lók ho­va­to­vább a ma­gyar iro­da­lom leg­na­gyobb el­be­szé­lő­jé­nek nyil­vá­nít­ják (mond­juk Ke­mény Zsig­mond, Jó­kai Mór, Mik­száth Kál­mán, Mó­ricz Zsig­mond, Né­meth Lász­ló, Ta­má­si Áron és má­sok előtt), a má­sik ol­da­lon pe­dig kö­zön­sé­ges fa­sisz­ta pro­pa­gan­dis­tát, sőt gyil­kost fa­rag­nak be­lő­le, aki, úgy­mond, ár­tat­lan em­be­re­ket mé­szá­rol­ta­tott le. Ez utób­bi, nemegy­szer el­hang­zó vád mind­azo­nál­tal ma nincs iga­zol­va, és lé­tez­nek olyan élet­raj­zi kö­rül­mé­nyek, ame­lyek ezt a vá­dat ele­ve cá­fol­ni lát­sza­nak. Ugyan­is, ami­dőn az író ál­lí­tó­lag er­dé­lyi la­kó­he­lyén a ha­tárt át­lé­pő em­be­re­ket vé­gez­te­tett ki, ép­pen­ség­gel a Ke­le­ti Fron­ton: Uk­raj­ná­ban tar­tóz­ko­dott, a cse­lek­mény­re így alig­ha ke­rül­he­tett sor.
Wass Al­bert­nek, az író­nak a mér­leg­re he­lye­zé­se ezért szin­te tel­jes mér­ték­ben el­ma­radt. Is­me­re­te­im sze­rint egyet­len olyan ku­ta­tá­si ered­mény lé­te­zik, amely az írói élet­pá­lyát va­ló­ban az iro­da­lom­tör­té­né­szi szak­ma kö­ve­tel­mé­nyei sze­rint mér­te fel, ez Ágos­ton Vil­mos­nak a kö­zel­múlt­ban meg­je­lent A ki­sa­já­tí­tott tér cí­mű köny­ve, amely igen kri­ti­kus az író­val szem­ben, de leg­alább té­nyek, az­az iro­dal­mi és pub­li­cisz­ti­kai mű­vek alap­ján fo­gal­maz­za meg kö­vet­kez­te­té­se­it. Más kér­dés, hogy ezek a kö­vet­kez­te­té­sek he­lyen­ként el­túl­zot­tak (én leg­alább­is nem tu­dok min­den­ben egyet­ér­te­ni ve­lük), a mód­szer, ame­lyet hasz­nál, mind­azo­nál­tal nem az ügyész vagy az apo­lo­gé­ta, ha­nem a tör­té­nész mód­sze­re. Így azt a vá­dat, mi­sze­rint Wass Al­bert szám­lá­ját ter­he­li több olyan sze­mély ki­vég­zé­se, aki­ket a ma­gyar ka­to­na­ság ro­mán ké­mek­nek nyil­vá­ní­tott, Ágos­ton Vil­mos mint nem bi­zo­nyí­tottat el­uta­sít­ja. Az „ár­tat­lan­ság vé­lel­me” ugyan­is Wass Al­ber­tet is meg­il­le­ti. És eb­ben a te­kin­tet­ben sem­mi­kép­pen sem le­het irány­adó a ro­mán bí­ró­ság 1945-ös ha­lá­los íté­le­te: eze­ket az íté­le­te­ket nem a jog­sze­rű­ség, ha­nem a bos­­szú­vágy mo­ti­vál­ta, s mint tud­juk, Ta­má­si Áron is azért vá­lasz­tot­ta a bu­da­pes­ti „emig­rá­ci­ót”, mert tar­tott a bu­ka­res­ti bos­­szú­tól.
Ugyan­ak­kor Ágos­ton Vil­mos (és eh­hez ter­mé­sze­te­sen jo­ga van) igen ha­tá­ro­zott bí­rá­lat­tal íté­li meg Wass Al­bert írói te­vé­keny­sé­gét. Ma­gam ked­ve­zőbb kri­ti­kai mér­le­get ál­lí­ta­nék fel, eb­ben az ér­te­lem­ben ál­ta­lá­ban jobb vé­le­mé­nyem van az író 1945 előtt, te­hát még Er­dély­ben írott mű­ve­i­ről, így Far­kas­ve­rem cí­mű re­gé­nyé­ről (ezt kü­lön­ben Ágos­ton Vil­mos is be­csü­li, egyet­ér­tő­en idéz­ve Schöpflin Ala­dár 1935-ös is­mer­te­té­sét a Nyu­gat lap­ja­i­ról: „Ez a re­gény a ma­gyar iro­da­lom ál­ta­lá­nos mér­té­ké­vel mér­ve is je­len­tős írói ké­pes­sé­ge­ket mu­tat”.), Mi­re a fák meg­nő­nek és A kas­tély ár­nyé­ká­ban cí­mű tör­té­nel­mi re­gé­nye­i­ről, va­la­mint A ti­tok­za­tos őz­bak: tör­té­ne­tek egy em­ber éle­té­ből cí­mű el­be­szé­lés­kö­te­té­ről. Az emig­rá­ci­ó­ban írott köny­ve­it (igen ter­je­del­mes élet­mű­vet ha­gyott hát­ra) hal­vá­nyabb­nak lá­tom, bi­zo­nyá­ra ahogy má­sok ese­té­ben, ná­la is ki­ha­tott az áb­rá­zo­lás­ra, hogy el kel­lett ve­szí­te­nie szü­lő­föld­jét, és meg­sza­kadt az az él­te­tő kap­cso­lat, amely a jól is­mert és min­dig is be­mu­ta­tott kör­nye­ze­tet (az írói ih­let for­rá­sát) és ma­gát a lét­re­ho­zott al­ko­tást ös­­sze­kö­ti. Ám­bár az emig­rá­ci­ó­ban is ho­zott lét­re, vé­le­mé­nyem sze­rint, fi­gye­lem­re mél­tó mű­ve­ket, így az Em­ber az or­szág­út szé­lén cí­mű re­gényt, amely az ott­hon- és ha­za­vesz­tés fáj­dal­ma­it mu­tat­ja be, vagy A funtineli bo­szor­kány cí­mű ka­lan­dos re­gényt, amely kü­lön­ben nagy ro­kon­szenv­vel áb­rá­zol­ja az egy­sze­rű ro­mán em­be­re­ket.
És itt kell meg­áll­nunk egy pil­la­nat­ra: an­nál, hogy Wass Al­bert mi­ként áb­rá­zol­ta, mi­ként ítél­te meg a ro­má­no­kat. Két­ség­te­len, hogy in­du­la­tok ál­tal ve­zé­relt el­len­szen­vet ér­zett a szü­lő­föld­jén be­ren­dez­ke­dő bu­ka­res­ti ha­ta­lom­mal szem­ben, és az ál­ta­lá­ban a Regátból ér­ke­zett ro­mán tiszt­vi­se­lő­ket, csend­őrö­ket, ka­to­na­sá­got nemegy­szer szen­ve­dé­lyes el­len­ér­zés­sel ítél­te meg. Vall­juk meg, ha­son­lók ta­pasz­tal­ha­tók Nyírő Jó­zsef, Daday Lo­ránd (az­az Szé­kely Mó­zes), sőt Ta­má­si Áron (gon­dol­junk csak a Magyari ró­zsa­fa cí­mű re­gény­re!) mű­ve­i­ben is. Nem na­gyon volt el­vár­ha­tó, hogy egy vá­rat­la­nul, igaz­ság­ta­la­nul és erő­sza­kos esz­kö­zök­kel igen hát­rá­nyos ki­sebb­sé­gi lét­re kár­hoz­ta­tott em­be­ri kö­zös­ség írói min­den te­kin­tet­ben nagy­vo­na­lú em­pá­ti­á­val be­szél­je­nek a fö­lé­jük emelt ha­ta­lom kép­vi­se­lő­i­ről. És ak­kor még nem is be­szél­tem ar­ról, hogy szá­mos ro­mán író és ér­tel­mi­sé­gi (Ágos­ton Vil­mos imént em­lí­tett köny­ve hoz er­re pél­dá­kat) mi­ként szó­lott az er­dé­lyi ma­gya­rok­ról vagy ál­ta­lá­ban a ma­gyar­ság­ról (és szól ró­la az­óta is).
Egy­szó­val, vé­le­mé­nyem sze­rint ár­nyal­tab­ban és el­fo­gu­lat­la­nabb mó­don kel­le­ne meg­ítél­ni Wass Al­bert te­vé­keny­sé­gét és írói mun­kás­sá­gát, mint ahogy ezt a min­den meg­fon­to­lást el­uta­sí­tó apo­lo­gé­tái vagy el­len­sé­gei te­szik. A csúsz­ta­tá­sok­ra és ma­ni­pu­lá­ci­ók­ra per­sze igen nagy az al­ka­lom és még több a kí­sér­tés. Csak mel­lé­ke­sen jegy­zem meg, hogy nem­ré­gi­ben egy internetes fó­ru­mon én is meg­ro­vást kap­tam ami­att, hogy el­is­mer­ni me­ré­szel­tem az író­nak a sza­bad­ság­harc bu­ká­sa után ját­szó­dó tör­té­nel­mi re­gé­nye­it, mint­hogy, mint a tá­jé­ko­zott szer­ző ír­ja, Wass Al­bert hő­sei „olá­hok­nak” ne­ve­zik a ro­má­no­kat, és én ezt szó nél­kül mer­tem hagy­ni. Sze­ret­ném kö­zöl­ni, hogy az 1850-es-60-as évek­ben Er­dély­ben min­den­ki, még a ro­má­nok is, „olá­hok­ról” („vlachokról”) be­szélt, és Ady End­re ne­ve­ze­tes ver­se, A ma­gyar ja­ko­bi­nus da­la is „ma­gyar, oláh, szláv bá­nat­ról” szólt. Eb­ben ak­kor nem volt sem­mi gya­láz­ko­dás, leg­fel­jebb a tu­dós cikk­író er­ről még nem ér­te­sült.
Vé­gül is né­hány szó az 1940-es „er­dé­lyi be­vo­nu­lás” ese­mé­nye­it meg­örö­kí­tő „ri­port­re­gény­ről”: a Jön­nek! cí­mű mun­ká­ról. Wass Al­bert­nek ez a mű­ve, amely a „má­so­dik bé­csi dön­tést” kö­ve­tő vasasszentgotthárdi és dési ese­mé­nye­ket be­szé­li el, és (ezen nincs mit cso­dál­koz­ni!) an­nak az örö­mé­nek ad ki­fe­je­zést, hogy szü­lő­föld­je is­mét a ma­gyar ál­lam ha­tá­rai kö­zé ke­rült, nem ke­vés sza­ti­ri­kus in­du­lat­tal mu­tat­ja be a vis­­sza­vo­nu­ló ro­mán ha­ta­lom kép­vi­se­lő­it: tiszt­vi­se­lő­ket és ka­to­na­tisz­te­ket. Az egy­sze­rű ro­mán em­be­rek­ről, a fa­lu la­kos­sá­gá­ról azon­ban min­dig ro­kon­szenv­vel és együtt­ér­zés­sel be­szél, mi több, még azt a csa­ló­dást is meg­ér­tés­sel fi­gye­li, ame­lyet a fa­lu ro­mán fi­a­tal­sá­gá­nak a ha­ta­lom­vál­to­zás kö­vet­kez­té­ben át kel­lett él­nie. Az író ma­ga is jól tud­ja, hogy a sze­gény­ség szá­má­ra nem az ál­lam­ha­ta­lom szí­nei je­len­tik a leg­fon­to­sab­bat, ha­nem a pusz­ta meg­él­he­tés. A be­szá­mo­ló ro­kon­szen­ves ro­mán sze­rep­lő­je, az öreg Jószup bá­csi a kö­vet­ke­zők­ben kör­vo­na­laz­za azt, hogy az ő szá­má­ra mit is je­lent a ha­ta­lom­vál­to­zás: „Aki jön, az jön s itt lesz. Urak dol­ga. Tő­lem jö­het, aki akar. Tu­dom, hogy sem a ka­szá­mat, sem a ge­reb­lyé­met nem ve­szi ki a ke­zem­ből, hogy he­lyet­tem ka­szál­jon és ge­reb­lyéz­zen. Ezen­túl is csak mi fog­juk a má­lét ka­pál­ni s a ré­te­ket ka­szál­ni, ezen­túl is fo­gunk adót fi­zet­ni s aki akar, pá­lin­kát iszik, fe­hér­nép után jár… aki nem akar, nem te­szi. Ne­künk iga­zán mind­egy le­het. Az ura­ink pe­dig már ép­pen ele­get lop­tak.”
Ha­son­ló szö­veg­rész­le­te­ket még idéz­het­nénk, csak an­­nyit, hogy mi­dőn a Nyu­gat 1940-1941-es év­fo­lya­má­ban Il­­lyés Gyu­la Egy­sé­ges ma­gyar­ság cí­mű írá­sá­val an­két kez­dő­dött ar­ról, hogy Észak-Er­dély és a Szé­kely­föld vis­­sza­csa­to­lá­sá­nak mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyek­kel kell jár­nia az egész ma­gyar­ság gon­dol­ko­dá­sa, nem­ze­ti azo­nos­ság­tu­da­ta, po­li­ti­kai kul­tú­rá­ja te­kin­te­té­ben, a fi­a­tal Wass Al­bert (tu­laj­don­kép­pen Ady End­rét, Ba­bits Mi­hályt, akár Jó­zsef At­ti­lát és Il­­lyés Gyu­lát kö­vet­ve) az „em­ber­ség” és a „ma­gyar­ság” esz­mé­nye­i­nek lé­nye­gi egy­sé­ge mel­lett ér­vel­ve a kö­vet­ke­ző­kép­pen nyil­vá­ní­tott vé­le­ményt: „Szá­mom­ra ma­gyar­sá­gom ezt je­len­ti: mint em­ber tar­to­zom vér­ség és lel­ki al­kat sze­rint egy csa­lád­hoz s ezt a csa­lá­dot sze­re­tem eré­nye­i­vel és bű­ne­i­vel együtt, s ja­vá­ért mun­kál­kod­ni éle­tem ér­tel­me ezen a föl­dön. Te­hát em­ber va­gyok s ez­ál­tal ma­gyar. Men­nél job­ban si­ke­rül em­ber­nek len­nem, an­nál iga­zabb, tisz­tább és ter­mé­ke­nyebb lesz a ma­gyar­sá­gom is. (…) Em­ber­sé­gem az, mely a ma­gyar­ság­hoz, mint csa­lá­dom­hoz va­ló vi­szo­nyo­mat sza­bá­lyoz­za. De sza­bá­lyoz­za egyút­tal ma­gyar­sá­gom vi­szo­nyát a töb­bi né­pek irá­nyá­ban is, ha nem is men­te­sen az ön­zés­től, de min­dig törekedve az igaz­ság­ra. Ma­gyar­sá­gom a gyö­kér, mely hoz­zá­köt föld­höz s nem­zet­hez. Em­ber­sé­gem a ko­ro­na, mely a fa tör­zsét egye­ne­sen nő­ni ta­nít­ja, s min­dig föl­fe­le.”
Nem gon­do­lom, hogy ezek a sza­vak az el­va­kult na­ci­o­na­lis­ta sza­vai, ám­bár nem tu­dom, hogy mi­kor lesz itt an­nak az ide­je, hogy Wass Al­bert írói mun­kás­sá­ga jó­zan, egyen­sú­lyos és mél­tá­nyos meg­íté­lés­ben ré­sze­sül­jön. Egy­szer en­nek is el kell kö­vet­kez­nie.