Dénes Györgyre emlékezünk

Az el­ső köl­tő le­gen­dá­ja
(85 éve szü­le­tett Dé­nes György)
A le­gen­dák szé­pek, de él­tet­ni kell őket. Ha meg­fe­led­kez­nek ró­luk, a leg­szeb­bek is el­hal­nak. Kár len­ne ér­tük, min­den le­gen­dá­ért kár, amely igaz ta­laj­ból nőtt ki és szép. Mert rossz le­gen­dák rit­kán van­nak, ha­csak nem rém­me­sék, a le­gen­da a jó­ról szól, azért szép. Iro­dal­munk le­gen­dá­ja, ahogy az öt­ve­nes évek leg­ele­jén ala­po­zó­dott, ilyen, a jó­ról szól.

 Jól ismert tör­té­net, bo­nyo­lult is né­mi­leg, mert ko­mor, tra­gi­kus kor­ban mint szü­let­het szép és jó, ezért ké­tel­ke­dői is van­nak. Ta­lán tör­vény­sze­rű­en. Ma az idő mint­ha a bo­nyo­lult igaz­sá­gok el­len ten­ne, a tör­té­ne­lem az egy­ér­tel­mű múlt­ké­pet ked­ve­li: min­den prob­le­ma­ti­kus­sá vá­lik, ha a kor rossz volt! De akik meg­él­ték, szí­ve­sen em­lé­kez­nek, hi­szen if­jú­sá­guk ide­je volt!

Az el­ső köl­tő le­gen­dá­ja Dé­nes György élő mű­vé­ről szól. Az­zal ér­de­mel­te ki a cí­met, hogy övé a há­bo­rú utá­ni el­ső ma­gyar vers­kö­tet, 1952 szep­tem­be­ré­ben szü­le­tett meg a Mag­ra vár a föld. Po­zsony­ban je­len­tet­te meg a Ma­gyar Könyv­tár Ki­adó, ta­nú­sít­ja a ko­lo­fon­szö­veg, s hogy a pél­dány­szám 3000. Le­gen­dás ko­lo­fon, csak ma­gya­rul van. A ver­sek a kor ká­non­ját mond­ják, mon­da­ni­va­ló­juk lel­kes, tar­tal­muk jö­vő­ün­nep­lő, érez­ni, hogy köl­tő ír­ta őket. Ezt nyel­vi és for­mai szín­vo­na­lu­kon érez­ni. A köl­tő hisz a ká­non­ban és így ír: „Új szán­tá­sok, fris­sen ha­sí­tott föld / a mag­ra vár s a hol­nap em­be­ré­re”. S a hol­nap em­be­rei mi vol­tunk. Eg­ri Vik­tor az elő­szó­ban ír­ja: „Szo­ci­a­lis­ta ta­va­szunk hír­nö­ke ez a vers­kö­tet.” Dé­nes azon­ban már a má­so­dik kö­te­té­ben (Kék he­gyek alatt, 1955) így (is) ver­sel: „Amer­re a szél jár, / én is ar­ra járok. / Tű­nő ma­da­rak­ként / tűn­nek el az álmok. / Fe­jem fe­lett el­hűl a nap, / fel­hő tá­mad és el­si­rat…” A vers cí­me El­ér­ni a nagy kék he­gyet. Ezt a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Könyv­ki­adó je­len­tet­te meg, tu­dó­sít a (csak­) ma­gyar ko­lo­fon­szö­veg, pél­dány­szá­ma 1000. Dé­nes ro­man­ti­kus és elé­gi­kus köl­tő, a tör­té­ne­lem so­dor­ja és a sor­sa ter­hét hor­doz­za! De hord­ja az­óta nem­ze­dé­ke is, bír­juk szin­te min­den el­lent­mon­dá­sát, mint­egy ma­gunk­ban ci­pel­jük tör­té­nel­mün­ket. Ér­de­kes mó­don sa­já­tunk, szá­munk­ra át­te­kint­he­tő, szin­te meg­él­he­tő. A kez­de­te­it apá­ink­tól örö­köl­tük, há­bo­rú utá­ni év­ti­ze­de­it meg­ér­tük és meg­él­tük, hat év­ti­zed­ét ta­lán né­mi­leg for­mál­tuk is. In­nen ered Dé­nes köl­té­sze­té­nek bo­nyo­lult­sá­ga, nem­ze­dé­künk ko­lon­ca­i­nak sú­lya!
A hu­sza­dik szá­zad leg­in­kább té­ved­ni és csa­lód­ni ta­ní­tot­ta az em­bert, di­lem­mák közt él­ni fo­lya­ma­to­san. A köl­tő­ket is, az iro­dal­mat is. Tisz­tán­lá­tás kér­dé­se ez ma, a lét­ér­zé­ke­lés re­a­liz­mu­sa. Hi­szen még a szá­zad­vég for­ra­dal­ma is csa­ló­dást oko­zott, nem azt hoz­ta, amit ígért. A le­gen­dák gyak­ran szól­nak ke­re­ső lel­kek­ről, ami­kor Dé­nes György a „nagy kék he­gyek” után vá­gyott, az él­he­tő igaz­sá­got ke­res­te! De ke­re­ső­nek in­dult iro­dal­munk is, szin­tén él­he­tő kö­zös­sé­gi igaz­sá­got ke­re­sett, ko­rai tá­pász­ko­dá­sa ös­­sze­függ az el­ső köl­tő le­gen­dá­já­val. Nem kis vak­me­rő­ség­gel és el­tö­kélt szen­ve­dély­­lyel, ösz­tö­nös bi­za­ko­dás­sal ke­res­tük igaz­sá­gun­kat, mint­ha a lé­tünk füg­gött vol­na tő­le. El­gon­dol­koz­ta­tó, hogy óha­tat­la­nul a pá­tosz kö­zel­sé­gét sej­te­tő fo­gal­ma­kat és emel­ke­dett sza­va­kat hasz­ná­lunk, ami­kor er­ről az idő­ről, ős- és hős­kor­sza­kunk­ról szó­lunk. Hi­szen a tör­té­ne­lem sommássan – s jog­gal – el­íté­li a kort, mint a te­kin­tet­nél­kü­li ön­kény ide­jét. De ta­lán ép­pen ezért! A leg­sö­té­tebb ko­ro­kat is em­be­rek élik meg, min­dent túl­él­nek úgy, hogy a ma­guk szá­má­ra em­be­ri lé­tet igye­kez­nek biz­to­sí­ta­ni. S az if­jú­ság ide­je s a fi­a­tal­ság ko­ra amúgy is vonz­za az emel­ke­det­ten hő­si­es em­lé­ke­zést.
Dé­nes György min­den lí­rai szö­ve­gén érez­zük, hogy köl­tő­nek szü­le­tett. A for­ma­kész­ség és a pon­tos szó­hasz­ná­lat va­rá­zsa, az érzésteli elé­gi­kus hang és ro­man­ti­kus re­zig­ná­ció nyu­gal­ma át­süt ver­se­in. Húszéve­sen, 1943-ban egy te­het­ség­ku­ta­tó ver­se­nyen ezüst­ér­met és ok­le­ve­let kap Bu­da­pes­ten. Há­rom év­vel ké­sőbb, nyo­masz­tó idő­ben egy köl­tő­tár­sá­val – Hencz Zol­tán­nal – ön­költ­sé­gen kö­zös ver­ses­kö­te­tet ad­nak ki Va­gyunk, va­gyunk, va­gyunk! cí­men. A kez­de­tek ko­rá­ban – az öt­ve­nes évek leg­ele­jén – Po­zsony­ban előbb a Cse­ma­dok­ba, majd a Cseh­szlo­vák Rá­dió ma­gyar adá­sá­hoz ke­rül, nyug­dí­ja­zá­sá­ig (1985) az iro­dal­mi adás ve­ze­tő­je lesz. Így vá­lik a le­gen­da for­rá­sá­vá és ala­nyá­vá, a köl­tő-szer­kesz­tő a ma­ga se­gí­tő­kész­sé­gé­vel és ironikus hu­mo­rá­val, ke­dé­lyes tár­sal­gá­si ked­vé­vel és bölcs szar­kaz­mu­sá­val, prog­ram­szer­ve­ző és tré­fa­mes­te­ri ké­pes­sé­ge­i­vel, mun­ka­bí­rá­sá­val és ál­lan­dó szol­gá­lat­ra kész nyu­gal­má­val. Kö­te­tei sor­jáz­ni kezd­nek: Hal­lod, hogy zen­ge­nek a fák?, Évek ha­tal­ma, Az idő bör­tö­né­ben, Mély­ség fö­lött, Szem­ben a min­den­ség­gel, El­fogy a fény. Köl­té­sze­te mindvégig sze­mé­lyes, ar­ról tu­dó­sít, mint éli meg egyé­ni sor­sát és kö­zös­sé­gi éle­tét. Lí­rai ön­ma­gát ad­ja, kö­zös­sé­gi ér­te­lem­ben és ál­ta­lá­nos ér­vén­­nyel! Elég könyv­cí­me­it sor­ba ven­nünk, mar­kán­san tük­rö­zik bel­ső vi­lá­gát, lel­ki éle­tét, amely fáj­dal­ma­san töp­ren­gő és mé­lyen, em­be­ri­en ko­mor. Vél­het­nénk, pes­­szi­mis­ta, de in­kább ér­ző! Ke­dé­lyé­vel né­mi­leg el­len­té­tes bel­ső ko­mor­sá­gát gye­rek­ver­sek­kel old­ja, mint­egy já­té­kos öröm­mel eny­hí­ti, hogy de­rű­re vá­gyó ösz­tö­ne­i­nek is ele­get te­gyen. Ezek a ver­sei paj­ko­san képzeletgazdagok és ere­de­ti­ek, ki­tű­nő­ek. Men­­nyi vélt vagy va­lós el­lent­mon­dás, bo­nyo­lult ko­rok összetett lel­ke­ket szül­nek, va­rá­zsos köl­tői jel­le­me­ket. Meg le­gen­dá­kat. Utol­só, még éle­té­ben meg­je­le­nő (vá­lo­ga­tott és új) vers­kö­tet­ének a cí­me: Hat­­tyúk éji da­la (2003).
De ki él­te­ti ma a le­gen­dá­kat? A vi­lág mint­ha in­kább fe­lej­te­ni sze­ret­ne. Más ta­pasz­ta­lat sze­rint mint­ha „re­ne­szán­sza” len­ne né­mely ősi dol­gok­nak, ré­gi tár­gyak­nak és a múlt ese­mé­nye­i­nek, jel­leg­ze­tes képviselőinek, a fe­lej­tés ide­jén ha­gyo­má­nyok tá­mad­nak fel. Bo­nyo­lult kor is­mét. Nem kön­­nyű meg­ér­te­ni, hogy egy-két nem­ze­dék ma­gá­ban hor­doz­za egész (ki­sebb­sé­gi) tör­té­nel­mün­ket. A gon­do­lat – s ami mö­göt­te van – emel­ke­dett és em­be­ri! Dé­nes ver­se­it s a kor több más köl­tő­ét di­á­kok sza­val­ják, fi­a­tal mű­vé­szek meg­ze­né­sít­ve ének­lik. Sa­já­tos is­ko­lai prog­ram­ban vég nél­kül mond­ják ha­zai ma­gyar lí­ri­ku­sok köl­te­mé­nye­it. Bi­za­kod­ha­tunk, hogy a le­gen­dák meg­ma­rad­nak…              
 Duba Gyu­la