Hogya György ver­sei

ÚGY SEM

– Maga? Ügy­nök? – kér­dez­te a nő meg­le­pet­ten.
Ám a cso­dál­ko­zás gyö­kér­te­le­nül le­be­gett a ká­vé­zóasz­tal fe­lett.
S kis­sé ha­mi­san csen­gett, mint a hir­te­len le­hú­zott nej­lon­ha­ris­nya hang­ja.
– Mi­ért ne? – feleltem. – Hi­szen úgy sem az va­gyok, aki­nek hisz.
S vis­­sza­te­kint­ve sor­som zsák­ut­cá­já­ba iga­zat ad­tam ön­ma­gam­nak.

MIN­DENT

        A fér­fi már min­dent meg­ivott.
        Bő­rét át­jár­ta az al­ko­hol sza­ga.
        És még min­dig nem fe­lej­tett

        Ép­pen ezért csak mo­soly­gott,
        mi­kor az ut­ca­lány min­dent ígért ne­ki
        Hi­szen ő már sem­mit sem kér…

VÉG

        Mi­kor az utol­só fe­ke­te lyuk is el­nye­li ön­ma­gát,
        A lé­lek nél­kü­li űr meg­is­mét­li a cso­dát
        Egy ele­mi ré­szecs­ke meg­re­meg
        Mint a sze­ret­ke­ző nő fe­ne­ke.

KOL­DU­LÁS
 
        Mi­kor éj­jel iz­zad­tan fel­ri­ad­tam,
        S a Ha­lál mar­ká­ban lát­tam a szí­ve­met,
        Eszem­be ju­tott, hogy most már il­le­ne Is­ten­hez fo­hász­kod­ni.
        De gör­nyedt vál­la­im­mal csak fe­küd­tem né­mán,
        S ar­ra gon­dol­tam: meg­alá­zó len­ne az utol­só pil­la­nat­ban kol­dul­ni.
        Az­tán mi­kor ki­en­ge­dett a görcs,
        Még­is­csak meg­kö­szön­tem ne­ki,
        S Is­ten be­le­csa­pott a te­nye­rem­be.
COMB­JAI KÖ­ZÖTT

    Igen, azt hi­het­néd, hogy én csak vá­rom a ha­lált,
    Pe­dig mind­ös­­sze a köny­ve­im­től sza­ba­dul­tam meg,
    Ame­lye­ket oly buz­gón gyűj­tö­get­tem egész éle­tem­ben,
    Most már sem­mit sem ér­nek, mi­képp azok sem, akik ír­ták őket.

    Comb­jai kö­zül, a sely­mes szőr­szá­lak fe­lett a nő­re pil­lant­va
    Vég­re meg­ér­tet­tem, hogy ha­sá­nak íve fe­lett
    Be­zá­rult a világ…

MI­KOR MI

    A Nő su­ta moz­du­la­tai rit­kák — meg­szű­ri őket a bi­za­lom.
    Gyen­ge­sé­gét csak ak­kor ér­ted, mi­kor be­tört té­ged.

    Ám ak­kor már csak ál­do­zat vagy zsar­nok tud len­ni.

KÖZ­HELY

        A temp­lom ne­ki csak bú­csú­já­ró kel­lé­ket je­len­tett,
        An­­nyit, mint az út­szé­li fe­szü­let.  
        Úgy gon­dol­ta,
        hogy ha az Is­ten­nel va­ló  kap­cso­lat­nak ára van,
        nem ér sem­mit.

KOCS­MÁ­BAN

        A kocs­mai be­szél­ge­té­sek köz­ben
        Él­ve­zet­tel idéz­te a hí­res em­be­re­ket.
        Né­ha pe­dig lát­vá­nyo­san fel­tet­te a kér­dést:
        — De ki vizs­gál­hat­ja a ro­va­rok éle­tét?
        Nem cso­da, hogy fo­gal­ma sem volt
        A sas szár­nya­lá­sá­ról.

MIN­DEN FEL­TÉ­TEL

        A nő el­mond­ta vé­le­mé­nyét a fér­fi­ról,
        S az büsz­kén hall­gat­ta őt
        — Most már min­den fel­té­tel adott, hogy

        Seneca mód­ján vé­gez­zek ma­gam­mal — mond­ta,
        Majd bo­rot­vá­já­val be­le­vá­gott a nap­nyug­tá­ba.
JÓS­NÕ

        Csak a kár­tyák­nak hitt:
        Is­ten ki­nyúj­tott mu­ta­tó­uj­ját
        lát­ta ben­nük.
        Mi­kor sül­­lyed­ni kez­dett a ha­jó,
        ak­kor vet­te ész­re,
        Hogy Is­ten a
        kö­zép­ső uj­ját mu­tat­ja ne­ki.

MA

        Ed­dig nem érez­tem,
        Most már fáj az idő,
        De a leg­ros­­szabb, hogy
        Két sza­ka­dék kö­zött áll­va
        Nem lá­tom ön­ma­gam.

HI­Á­BA­VA­LÓ

        Hold­kó­ros ré­szeg­sé­gem­ben
        A sö­rö­ző te­ra­szán
        Már csak a sző­ke pin­cér­nő
        Sze­mé­nek csil­la­gát lát­tam

        A Hold sze­lí­den mo­soly­gott
        Mert tud­ta hogy so­ha
        Sem­mi­képp nem ju­tok ki
        Budd­ha te­nye­ré­ből

TI­TOK

        Is­tent is­me­rem.
        Az Ör­dö­göt is­me­rem.
        De ki va­gyok én?

ESÉLY­TE­LE­NÜL

        A ba­rát­ság bo­rát áhí­tot­ta
        Mely mé­lyebb min­den ér­zés­nél
        A se­ké­lyes élet
        Mint egy elsőbálozó lány
        ké­je­sen vi­ho­rá­szott
        az esély­te­len­sé­gen

VÁ­LASZ­TÁS

— Én hall­ga­tok a meg­ér­zé­se­im­re — mond­ta az egyik nő.
— Ne­kem saj­nos min­dig két meg­ér­zés kö­zül kell vá­lasz­ta­nom —
fe­lel­te a má­sik.

ÓVA­TO­SAN

        Éle­tét ta­pin­ta­to­san akar­ta le­él­ni
        A macs­ka si­ma­sá­gá­val osont el
        Az ér­zel­mek si­ra­tó­fa­la mel­lett
        Ám egy­szer nyil­vá­no­san
        Csik­lót mon­dott a csuk­ló he­lyett
        És ezt nem tud­ja meg­bo­csá­ta­ni Is­ten­nek.

MINT IS­TEN

        Két nő po­foz­ko­dik az ut­cán
        Egy fér­fi mi­att
        Épp az ab­la­kom alatt
        Én el­bi­zony­ta­la­nod­va né­zem őket
        Kép­te­len va­gyok ös­­sze­egyez­tet­ni
        Sze­rel­mü­ket a fér­fi kö­zö­nyé­vel

AZ IDÕ­RÕL

        A ta­nít­vány így szólt:
        — Mes­ter, én hi­szek a lé­lek­ván­dor­lás­ban!
        A mes­ter el­mo­so­lyo­dott.
        — A lé­lek nem ván­do­rol. Csak a sze­lek jár­nak.
        Egyéb­ként is: Sza­rok az idő­re.

ESÕ ELÕTT

        Sor­som gyü­möl­cse­ként ló­gok
        A tö­vis­ko­szo­rún.
        Ar­ra vá­rok, hogy a pil­lan­gó
        Ös­­sze­il­les­­sze szár­nya­it.
BOS­­SZÚ

        A va­sár­nap dél­utá­ni nap­sü­tés­ben
        Ki­ta­ka­rí­tom a szo­bá­mat.
        Ám a nő il­la­tá­tól nem tu­dok sza­ba­dul­ni.
        A fé­sűm­ben ma­radt haj­szá­la­it
        Le­hú­zom a vé­cén.

MÉL­TÓ­SÁG

        Mi­kor ös­­sze­kö­tött kéz­zel a vesz­tő­hely­re vit­ték,
        S utol­só sze­rel­mes éj­sza­ká­já­ra gon­dolt,
        Le­szar­ta egy ma­dár.

        Nem tö­rő­dött a cső­cse­lék rö­hö­gé­sé­vel,
        Mégcsak a ma­da­rat sem kár­hoz­tat­ta.

        Azt saj­nál­ta, hogy a sza­ros éle­tét
        Nem fe­jez­he­ti be mél­tó­ság­gal.

        Ek­kor egy nő éne­kel­ni kez­dett,
        S a Greves té­ren min­den­ki el­hall­ga­tott.

IM­PO­TEN­CIA

        A Nő mez­te­le­nül áll­va előt­ted
        El­ta­kar­ja a mel­lét és a ne­mi szer­vét.
        Lel­ke a csont­ja­i­ra fagy,
        S a szik­rá­zó jég­kris­tá­lyok­ban
        Ott csil­log a fér­fi
        Örök tö­ké­let­len­sé­ge.

KÉR­DÉS

        – Jól áll raj­tam ez a ru­ha? – kér­di a nő.
        Húz­hat­nám az időt az­zal, hogy meg­ké­rem,
        for­dul­jon meg a ten­ge­lye kö­rül,
        de nem me­gyek be a kér­dés zsák­ut­cá­já­ba.

        A hely­zet el­vi­sel­he­tet­len­sé­gét  
        a kteisz (női sze­mé­rem) il­la­ta old­ja fel.