Szirmai Péter – Képzelt ebéd

1
Újév után két héttel, éppen arra a nagyszabású ebédre készültem, melyet K. kívánt rendezni a tiszteletemre az F. kastély hercegi termében, ennél fogva pár dolgot még el kellett intéznem elutazásom előtt. Szokatlanul ideges voltam, mert túl gyorsan jött a megkeresés, s az idő meglehetősen szorított.  K. azt ígérte, hogy meghívja a kiadó fontos munkatársait, a terjesztőt és még pár embert az üzleti körből, hogy megismerjük egymást és megpecsételjük jövő évi együttműködésünket.
Egy éjszakát szándékoztam csak ott tölteni, noha K. felajánlotta, hogy maradhatok akár egy hétig is: ha óhajtom, kibéreli számomra a kastély legkülönlegesebb, díszkertre néző délnyugati fekvésű szobáját, én azonban rövid gondol-kodás után egyéb teendőimre hivatkozva lemondtam a hosszabb tartózkodásról. Valahonnan rossz előérzetem támadt, s noha nem tudtam megjelenésére racionális magyarázatot adni, megbénította vállalkozó kedvemet, s a válaszadáskor nemet mondtam. Pedig, miután rendeztem az ügyeimet, minden előjel kifejezetten kedvezőnek mutatkozott.

2
Az autóút kellemes volt, száraz úton, tűrhető forgalomban utaztam, s tizen-egyre, ahogy terveztem, átléptem a város határát.
Mikor bekanyarodtam a kapun, láttam, hogy a többiek a bejárat előtt gyülekeznek. A létszám arra engedett következtetni, hogy valószínűleg már csak rám várnak. Nagyon elegáns volt mindenki. K. széles, teátrális mozdulattal jött elém, keményen megszorította a kezem, s a bal tenyerét összekulcsolódott markunkon nyugtatta.
– Örülök, hogy itt vagy közöttünk! – mondta sugárzó mosollyal, közelről fürkészve az arcomat. – Gyere! Bemutatlak a többieknek!
A neveket hallottam, s szinte abban a pillanatban el is felejtettem. Húszan lehettünk, becslésem szerint.
A kastély viszont régi fényében pompázott. Voltam már itt úgy tíz éve, de akkor nem volt ilyen szép. A falakat kijavították, az aranyozást felfrissítették, a homlokzati festést megújították. A belső térben lenyűgözve figyeltem a barokk gyertya-tartók közötti festmények hivalkodó szépségét, a falikárpit márványosz-lopokhoz és faberakásos aranyozott bútorokhoz illeszkedő mintáit, a hercegi családot ábrázoló festménysorozat fensőbbséget sugárzó tekinteteit, a hatalmas tükrök fénnyel történő játékát, s a magas, fölül ovális ablakokból a pazar kilátást a gazdagon díszített kertre.
Az egyik hatalmas terembe érve, az étkezéshez királyian feldíszített asztalt pillantottam meg. Az intarziás padlódíszítés formája világosan jelezte, hogy a hall geometriai középpontjában állították fel. K.-ra néztem. Fejét finoman megbillentve, nagyvonalú mozdulattal, magabiztos mosollyal erősítette meg bennem az érzést, hogy megérkeztünk.
A terítékek mellé helyezett kis kártyák határozták meg az ülésrendet. Mosolyogtunk ezen a finom erőszakon. Csendes beszélgetés indult meg az asztaltársak között, melyből én távolságtartásom révén kimaradtam, míg csak az asztalfő felől csengetést nem hallottunk. A hang felé irányítottuk figyelmünket. Persze, K. volt az. Poharat tartott a kezében, mely láthatóan üres volt.
– Akkor hát, hölgyeim és uraim! – emelte meg kissé poharat tartó kezét, mire a többiek is az aperitifes pohárka felé nyúltak. – Köszöntsük körünkben a jövő reménységét…
Képtelen voltam odafigyelni. Lekötötte figyelmem a kezében tartott kis üveg-edény. Teljesen üres volt. Mivel nem akartam megbontani az ünnepi hangulatot, s nem utolsósorban, ekkor már minden szempár rám szegeződött, gyorsan az üres pohár felé kaptam, s megemeltem, ahogy a többiektől láttam. K. az ajkához emelte a kis poharat, s behunyt szemmel úgy tett, mintha kiürítette volna. Körbenéztem. Láttam, a többiek követik példáját. Többen maguk elé leheltek, miután letették a kis üveget, jelezve az ital erősségét. Villámgyorsan én is úgy tettem, mintha ittam volna, és sietve visszahelyeztem a poharat az asztalra.
K. elégedetten mosolygott rám. Én, úgy gondolom, különösen hülye vigyorral viszonozhattam mosolyát. De nem volt időm ezen töprengeni, mert K. csengetett, jelezve a személyzetnek, hogy hozhatják az első fogást.
Míg az inasok körbejárták az asztalt, K. vázolta nagyszabású terveit. Elmondta, szélesen gesztikulálva segítve a megértést, hogy első regényemet antik jellegű díszkötésben fogják kihozni az első negyedévben. A könyvbemutató nagy-szabású kulturális rendezvény központi eseményeként kerülhet megrendezésre, színészi felolvasásokkal, vetítéssel, zenével.
Közben a felszolgálók végeztek. A tányéromba meredtem. Nem volt benne semmi. Félve sandítottam magam mellé, majd tovább eggyel, aztán egyre idegesebben és gátlás nélkül tovább. Üres volt az összes tányér.
– Kedves barátaim. Talán már megengedik, hogy ezt mondjam… – sandított rám ellenállhatatlan hamiskás mosollyal, s én illendően bólintottam.
– Nos… Úgy gondolom, ez az újházi tyúkhúsleves nem várhat. A hőmérséklete azt hiszem – szigorúan az egyik inasra nézett, aki bólintott –, tökéletes. Meghagytam, hogy figyeljenek erre… Nos… Jó étvágyat!
– Jó étvágyat…, jó étvágyat…
A tányérok hidegen csörömpöltek, ahogy a társaság mohón kanalazni kezdte a semmit. Egy ideig mereven néztem a többieket, majd remegő kézzel vettem a kanalat. Úgy tettem… Úgy tettem, mintha ennék…
Hamarosan mindenki befejezte. K. intett, hogy elvihetik a tányérokat.
K. az asztalra könyökölve összefonta az ujjait, és ismét visszatért a könyvkiadás témájához. Országos körutat ígért, a nagyobb városokban könyvbemutatókkal. A szállás, az étkezés természetesen nem probléma, hangoztatta.
Amikor a könyvet népszerűsítő plakátoknál tartott, rászólt az egyik férfire, aki ezek után pont olyan arckifejezést vágott, mintha álmából ébresztették volna, s úgy mondta, mint egy gép:
– Igen… Igen… A metróállomásokon…, a bevásárlóközpontok elé…
Aztán az újságoknál történő népszerűsítés került elő. K. egy nőre mutatott, aki múmiamosollyal fogadta a megszólítást, sőt engem is megkínált torz arckifejezésével. Elmondta, hogy évek során kialakított kapcsolatrendszere a sajtó jelesebb képviselőivel bizonyosan meghozza a kellő eredményt, az újságokban való hirdetést, az elengedhetetlen kritikát… Sajtózunk, folyamatosan sajtózunk, mondta.
Már alig hallottam, amit mondott. Csak undorítóan kirúzsozott két ajka táncolt lelki szemeim előtt. Üveges szemekkel meredtem a tányéromba. K. hangja ébresztett fel mélyalvásomból.
– Miért nem eszel, kérlek? Ez a pompás sült nem jó hidegen!
Nem emlékeztem, hogy mikor és milyen módon került az asztalra, majd a tányéromba a második fogás. Mint akit áramütés ért, úgy nyúltam az evőeszközök után. Egy pillanatra felnéztem. Villák és kések üres klampírozása, csámcsogás, ujjak illetlen megnyalása. Megingattam a fejem. Másképp indult ez az egész, gondoltam dühösen.
– Maguk mindig ennyit esznek? – kérdeztem egy óvatlan pillanatban a mellettem ülő férfire pillantva. Zavaromban rögtön elkaptam a fejem, mivel döbbent csodálkozással nézett az arcomba, s csak pár pillanat után néztem vissza rá.
– Óh, neem! – mondta. – Ennyit soha. Ez ünnepi alkalom…
Vértelen ajkára tévedt a tekintetem, aztán innentől kezdve már csak az asztalterítő mintáit figyeltem. Csak egy-egy szófoszlányt hallottam K. monológjából, de azt is hamar elfelejtettem.
A desszertnél felállt egy nő, gitárt kért az egyik inastól, és vagy fél órán ke-resztül, tőlem meglehetősen idegen dallamvilágú népzenét játszott, énekkel kísérve, ahogy említette G. 1971-es gyűjtéséből.

3
Délután négykor szabadultam. Búcsúzkodás, szokásos jókívánságok.
Kihajtottam az udvarról, de az egyik utcasarkon, a parkolóban megálltam, s a kormányra borultam. Nem is tudom meddig voltam így. Õrülten fájt a fejem.
A hazaút többszöri megállással, majd kétszerannyi ideig tartott, mint idefelé.
Amiről a kastélyban szó esett, semmi sem valósult meg… K. nem keresett többé.
Később egy barátomnak említettem a nevét, aki kinevetett, és mondta, hogy K.-t szerzői körökben csak illuzionistának hívják. Aki tudja, kerüli. Meghatározott szerzői köre van, a többieknek csak ígérget.
– Csak azt mondd meg, hogy a tányérom tényleg üres volt-e, vagy képzelődtem? – kérdeztem zavartan.
Hirtelen kacagni kezdett. Szinte rázkódott a teste, ahogy rátörtek az újabb és újabb hullámok, előredőlt, tenyerét a halántékához szorította, s közben a fejét ingatta, mint aki nem hiszi el, amit hall, aztán egyszer csak kilépett a szoba nyitott ajtaján, még mindig nevetett, noha a lépéseiből hallottam, hogy távolodik, de az a gúnyos kacaj egyszerűen nem halkult, még akkor sem, miután befogtam a fülem.