Csoóri Sándor versei

Min­den mor­zsa­sze­mért
        El­jön majd új­ra, el­jön az a nap,
        mi­kor a bol­to­kat is meg­száll­ják a han­gyák,
        mert min­den mor­zsa­sze­mért ve­re­ked­ni­ük kell,
        és a ke­nye­ret is ha­rag­gal ad­ják.

Sá­ros a szí­vünk
            Kiss Ferenc temetésén

        Fe­renc, te most a föld­be mész,
        mi pe­dig ha­za.
        Sá­ros a ci­pőnk,
        sá­ros a szí­vünk,
        de sa­jog­va hall­gat­juk még,
        ahogy a fi­ad
        he­ge­dül ne­ked utol­já­ra.

        De­ré­kig áll a sír­ban!

        Most az­tán be­lát­ha­tod, vi­téz­lő ba­rá­tom,
            hogy éle­ted­ben elő­ször
        rossz hely­re jöt­tél:
        sok itt kö­rü­löt­ted a sír­kő, a ke­reszt,
        a meg­asza­ló­dott, di­cső hom­lok,
        sok az ös­­sze­il­lesz­tett sar­kú csont­váz,
        de se­hol egy gé­mes­kút,
        egy nyi­kor­gó, hor­padt bá­dog­vö­dör,
        amely­ből meg­haj­szolt lo­va­ink­kal
            együtt ihat­tunk vol­na le­gé­nye­sen.

        Most gon­do­lom el, bű­nö­sen, ké­sőn,
            hogy ez le­he­tett vol­na
            a mi haj­na­li ré­szeg­sé­günk,
        és Kosz­to­lá­nyi meg kó­bor nász­na­gyunk,
        aki­ért még egy há­bo­rú­ba is
        el­men­tünk vol­na mind a ket­ten,
        vő­fély­bo­tok­kal, nagy ágyú­tűz­ben,
        hogy Sza­bad­ká­ra
            min­den szi­vár­vány vis­­sza­tér­jen,
        min­den szi­vár­vány, ame­lyet is­me­rünk.

Hát­tal ál­lok

        Hát­tal ál­lok már min­den ra­gyo­gás­nak,
        min­den mo­soly­nak,
        min­den bűn­nek.
        Leg­be­lül csu­pa múlt va­gyok.

        A sér­tő­dé­keny evan­gé­lis­ták
        le­het­tek ilyen el­va­dul­tak,
        akik már a Hold­nak is meg­üzen­ték:
        fé­nyes­ked­hetsz, ba­rá­tunk,
        de már csak nél­kü­lünk!

        Hon­nan sod­ród­hat fe­lém
        ez a seb­zett fö­lény?
        Hon­nan és mi­ért?
        Ta­lán, mert sze­mem lát­tá­ra
        öl­tek em­bert
        s lőt­tek fej­be meg­sé­rült lo­va­kat?
        És fü­lem hal­la­tá­ra
        es­kü­dött meg jó né­hány láng­ész,
        hogy az eső­csepp is há­bo­rog
        akár a ten­ger.

        Et­től let­tem hát ilyen sor­sos em­ber;
        át­lát­szó, mint egy ab­lak,
        át­lát­szó, mint egy apá­ca,
        s et­től kon­gat­tam meg han­go­san
        még a tu­li­pá­no­kat is…
        ta­nul­ja­tok meg vég­re föl­tá­mad­ni,
        hisz a vi­lág
        min­den gó­ti­kus tor­nya a ti­é­tek.
        Nek­tek azon­ban csak egy il­la­tos
        szi­var kel­lett
        egy még il­la­to­sabb há­bo­rú,
        hogy ne fa­kul­jon meg
            ez az élet!