Duba Gyu­la – A szü­lő­föld von­zá­sá­ban

(Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2008)
Tóth Elem­ér Töl­gyek és Lacza Éva Je­lek a por­ban cí­mű kö­te­té­ről
Szü­lő­földdíj­jal olyan mű­ve­ket ju­tal­ma­zunk, ame­lyek tar­tal­maz­nak egy sa­já­tos ér­té­ket, leg­ben­sőbb énünk ös­­sze­te­vő­jét és meg­ha­tá­ro­zó­ját.

 Ez a mi­nő­ség a szü­lő­föld fo­gal­má­ban ös­­sze­ge­ző­dik. Más­részt a te­vé­keny pat­ri­o­tiz­mus­sal hoz­hat­nánk ro­ko­ni kap­cso­lat­ba. Ma a pat­ri­o­tiz­mus szin­te véd­te­len és ki­szol­gál­ta­tott. A fo­ga­lom­ba olyan ér­tel­met is ma­gya­ráz­nak, ami­hez sem­mi kö­ze. Akár tá­mad­hat­nak ál­ta­la, a ki­zá­ró­la­gos­ság gya­kor­la­tá­vá te­he­tik. Pe­dig az iga­zi pat­ri­o­tiz­mus ter­mé­sze­té­nél fog­va befogadókész és egye­te­mes. Ilyen pat­ri­o­tiz­must leg­in­kább a ki­sebb­sé­gek érez­het­nek. Az a pat­ri­o­tiz­mus, me­lyet a szü­lő­föld­re va­ló hi­vat­ko­zás fé­nyé­ben vizs­gá­lunk és dí­ja­zunk, ilyen ter­mé­sze­tű: amel­lett, hogy ma­gyar, egye­te­mes is!
Tóth Elem­ér Töl­gyek cí­mű köny­vé­nek már a cím­adó ver­se több­ré­tű, metaforikusan ér­tel­mez­he­tő. El­ső négy so­ra így hang­zik: „Ab­la­kunk alatt a töl­gyek / su­sog­nak. Ma­gyar valahány!/ Ro­han­nak ve­lünk az évek, –/ Csak az ma­rad le, aki vár…” A köl­tő Pazgyerák Ber­ta­lan egy­ko­ri ma­gyar­ta­ná­rá­nak ajánl­ja ver­sét. A tölgy­höz ha­son­ló ke­mény­ség­ről, ki­ál­lás­ról, az anya­nyelv­hez és ön­ma­gunk­hoz va­ló hű­ség­ről szól. Az egy­ko­ri ta­ní­tó­hoz va­ló vis­­sza­té­rés a múlt em­lé­ké­re, mint­egy a gyö­ke­rek­re int. A ro­ha­nó idő ké­pe pe­dig éle­tünk­re és sor­sunk­ra utal, mely­ről le nem ma­rad­ha­tunk. Tóth Elem­ér ver­sei a lí­ra azon hang­ján szól­nak, amely a ma­gyar köl­té­szet­nek min­dig erős­sé­ge volt. Ez a hang a sor­sot vi­gyáz­ta, a tör­té­nel­mi múlt­ra em­lé­ke­zett s ezek ér­tel­mé­ben di­csért és lel­ke­sí­tett, szi­dott vagy el­ítélt. Ez a köl­tői hang lé­te­zé­sé­ben fo­lya­ma­tos, al­kal­maz­ko­dik a kor­hoz, fej­lő­dik az idő­ben, de igaz­ság­ér­ze­te és kö­zös­sé­gi szen­ve­dé­lye azo­nos ter­mé­sze­tű. Élet­ér­zés­be­li gyö­ke­rei és ké­pi vi­lá­ga a szü­lő­föl­dig és a fa­lu­vi­lá­gig, a vi­dé­ki ré­gi­ó­ig, a ter­mé­sze­tig nyúl. A ter­mé­sze­tes élet­ér­zés spi­ri­tu­á­lis át­tét­ele­it, fák, ma­da­rak, me­zei és há­zi ál­la­tok ké­pe­it, táj­ele­mek jel­vi­lá­gát és a ki­sebb­sé­gi lét ér­zé­ki­sé­gét, sor­sunk szen­ve­dé­lyes át­élé­sét tük­rö­zi. Nem tár­gyi­as­ság­ra tö­rek­szik, sok­kal in­kább ér­zel­mek­re! Tóth Elem­ér gyak­ran sze­mé­lyek­hez, sors­tár­sak­hoz szól, el­tá­vo­zot­ta­kat je­le­nít meg és élők­nek tesz fel kér­dé­se­ket. A kö­zös él­mé­nyek sze­mé­lyes­sé­gét hang­sú­lyoz­za. Fel­fi­gyel­te­tő, ahogy ha­gyo­má­nyos­nak tű­nő jel­vi­lá­gát, stí­lu­sát friss ké­pek­kel, új stí­lus­ele­mek­kel gaz­da­gít­ja, tá­gít­ja me­ta­fo­rái táv­la­tát. Né­ven ne­ve­zi és ér­tel­me­zi, amit meg­lát! A vég­ső kér­dés né­ha ön­iró­ni­á­val szí­ne­ző­dik, két­sé­gek­kel ve­gyül, mint Ha… cí­mű ver­sé­ben: „Ha meghalok,/ hát meghalok./ Jön­nek ér­tem / az angyalok./ Fin­to­rog­nak / raj­tam kicsit,/ és otthagynak/ ahol va­gyok.” Ez a lí­ra köz­vet­le­nül az élet­re re­a­gál, az egy­ko­ri fi­a­tal­sá­got, a fér­fi­kor küz­del­me­it és az öre­ge­dés ké­te­lye­it avat­ja köl­té­szet­té. Kö­nyör­gés cí­mű ver­se el­ső és utol­só stró­fá­ja kö­zé zár­va a kér­dés: „Ká­rog­nak már a varjak,/ ki tud­ja, mit akarnak?/ Mi fáj sze­gény fejüknek,/ szo­mo­rú éle­tük­nek?” Majd a zá­ró vers­szak: „Itt az ősz, jön a tél már,/ pa­lo­ta épül – jégvár./ Ká­rog­nak bor­zas var­jak – / gyá­szol­nak vagy ka­cag­nak?”

Lacza Éva Je­lek a por­ban cí­mű két kö­te­té­ben iro­dal­mi nem­ze­dé­ke­ink ér­zés- és gon­do­lat­vi­lá­ga ös­­sze­ge­ző­dik. Sa­já­to­san ér­de­kes mű­faj­ban: a rá­di­ós in­ter­jú ke­re­te­in be­lül! A te­le­ví­zi­ós mű­so­rok­ban tar­ka prog­ra­mo­kat lá­tunk, me­lyek­ben egy-egy szí­nész sze­re­pe­i­nek rész­le­te­it, ala­kí­tá­sai jel­lem­ző vo­ná­sa­it sű­rí­tik. Meg­mu­tat­ják egyé­ni­sé­gét, sa­já­tos én­jét, te­het­sé­ge ter­mé­sze­tét. S köz­ben azt is lát­juk, ahogy az idő mú­lik fe­let­te. A lát­vány­kul­tú­ra, a ké­pi do­ku­men­tum ré­vén fel­lib­ben em­lék­ké­pe. Lacza Éva rá­dió­in­ter­júi a han­got őr­zik meg, a nyel­vet, a ki­mon­dott gon­do­la­tot. Mag­nó­sza­lag­jai, le­me­zei, me­lyek alap­ján szö­ve­gei ké­szül­tek, év­ti­ze­dek iro­dal­má­ra­i­nak a hang­ját, gon­do­la­ta­it őr­zik. De ahogy a kép, úgy a hang is őr­zi az időt! Né­ha úgy tű­nik fel, hogy ta­lán a lát­vány­nál is hi­te­le­sebb ta­nú le­het. Ami­kor egy el­tá­vo­zott hang­ja ma szól hoz­zánk, oly hű­en idé­zi fel az egy­ko­ri je­lent, hogy va­la­mi mé­lyen meg­moz­dul ben­nünk. Ré­gi ér­zé­sek és gon­do­la­tok, él­mé­nyek és érin­té­sek, s a hang bir­to­ko­sa, ma­ga a tel­jes em­ber! Lacza Évá­nak ilyen hang­mú­ze­u­ma van. Édes­ap­já­tól, Dé­nes György­től vet­te át a rá­di­ó­ban a ma­gyar iro­dal­mi szer­kesz­tő­sé­get, az­óta előd­jé­hez mél­tó oda­adás­sal és hoz­zá­ér­tés­sel vég­zi mun­ká­ját. Eb­ben a mun­ká­ban nem­csak szak­mai tu­dás van, ha­nem bel­ső el­kö­te­le­zett­ség is, mint­egy lel­ki azo­no­su­lás. A kö­te­te­i­be so­rolt szö­ve­gek a szak­mai kér­dé­sek mel­lett az író tá­gabb gon­do­lat­vi­lá­gát ad­ják, a sze­mé­lyes va­ló­sá­gát, éle­té­nek ál­lo­má­sa­it és sors­kér­dé­se­it, em­lé­ke­it és ta­pasz­ta­la­ta­it. Sok min­dent, amit a vi­lág­ról tud. Fel­vil­lant­ják ott­ho­ni vi­lá­gát, gyer­mek­ko­ra szí­ne­it és fi­a­tal­sá­ga éve­it, csa­lád­ja sor­sát és szü­lő­föld­je em­lé­ke­it. Mint a ki­nyí­ló ab­la­kok, olya­nok ezek a be­szél­ge­té­sek, raj­tuk a lé­lek ben­ső­jé­be te­kint­he­tünk. Meg ar­ra a gaz­dag­ság­ra, ame­lyet az író szü­lő­föld­jé­től ka­pott. Pat­ri­o­tiz­mu­sá­ra is ezen be­lül. A Je­lek a por­ban szö­ve­gei ar­ról be­szél­nek, aho­gyan in­dul­tunk, amer­re jár­tunk és aho­vá el­ér­kez­tünk!

A Szü­lő­földdíj­ra aján­lott mű­vek így tar­tal­maz­zák az erőt és tám­pon­to­kat adó szü­lő­föl­det, me­lyet ma is és min­dig meg­idé­zünk! (A Töl­gye­ket a Lilium Aurum ad­ta ki, a Je­lek a por­ban kö­te­te­it a Nap Ki­adó.)