Kubička Kucsera Klára – Kozmikus és biológiai összetartozás
Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2008
Lipcsey György a Posonium Művészeti Életműdíj kitüntetettje
Művészettörténészként 1987 óta követem Lipcsey György munkásságát és életének, művészetének fejleményeit. Az emberi fajban sokfajta típust, különbséget és hasonlóságot tartunk számon.
De talán a leglényegesebb, ami mind a múltban, mind a jelenben is a leginkább elősegíti és egyben akadályozza az emberiség magasabb szintre való jutását – a lényeges minőségi és mennyiségbeli különbség a tudatos és a tudattalan emberek között. Nem fogom ezt most részletezni a tudat különbözű kategóriáival és ezek lélektani értelmezéseivel. Minden emberi lény identitása a saját tudatában rejlik. Sokan nem figyelnek a „belső hang”-ra és a „betáplált” társadalmak irányítói megtesznek mindent azért, hogy ne is figyeljenek, mert akkor kevésbé idomíthatók és kicsúsznak a hatalom kezéből. Ez alól a művészek sem képeznek kivételt, csupán az arány a két pólus között változékonyabb.
Lipcsey Györgyöt tudatos embernek tartom, amióta csak ismerem. Tudatában volt annak, hogy szobrásznak született – már akkor, mikor még nem is volt szobrász, és annak is, hogy az élet időtartama rövid ahhoz, hogy elpazaroljuk az időt másodrendű dolgokra – azokban az éveiben, mikor életének múlását még nem évtizedekben számolta. Tudatában volt , hogy mit mikor kell elkezdeni és befejezni, mit kell megtennie önmaga megvalósulásáért és mit a közösségért, amelyhez tartozik. 1995-ben megjelent monográfiájának bevezetőjében a következőket írtam: „Nem tudom elképzelni Lipcsey György tehetségének kiteljesedését idegen környezetben, emigrációban, vándormadárként.” (Mai nyelven – nomádként.) Lipcsey György otthon él. ő is így akarta, a sors is így hozta. (Egy 1987-ben készült interjúban kifejezte dilemmáját,, vajon Hegyétén vagy Dunaszerdahelyen telepedjen-e le.) Ez a tény mélyen benne van minden munkájában, minden tettében. Ezért türelmes és nem agresszív. A saját igazában él, állandó kapcsolatban azzal a közösséggel és tájjal, amelyben és amelyből felnőtt. Az elvándorlóknak mindez nosztalgiát jelent, az otthon élőknek ez a jól ismert valóság. Nemcsak a szülőföld szeretetéről van itt szó – mindez kozmikus és biológiai összetartozás is.
Az első sikereket fiatal korában fafaragóként könyvelte el. Újabb publikációiban már nem szerepelnek ezek a korai, a paraszti sorsban gyökerező művek és már nem is nagyon kerülnek nyilvánosságra tulajdonosaik lakásaiból. Pedig a saját nemükben kitünőek és eredetiek voltak. A fafaragás tartalmi és formavilágának azonban megszabott határai vannak és Lipcsey György 25 éves korában, az adott síkon elért sikerek és díjak ellenére tudatosította magában, hogy tovább akar lépni. 1980 után hat évig nem vett részt csoportos kiállításon, sem egyéni kiállításon nem mutatta be készülő műveit. Majd 1986, 1989, 1990-ben országos jellegű hivatásos művészek csoportos kiállításain állított ki és 1987-ben mint kész szobrász önálló kiállítással mutatkozott be a Csallóközi Múzeumban, majd 1989-ben a Duna Menti Múzeumban. Irányához, némely változásokkal de nem törésekkel, a mai napig hű. Alkotásának fejlődését egymással összefüggő fejezetek képezik. Az említett fejezet a kőszobrászat jegyében született – figurális témák leegyszerűsített lágy formavilága, szerelmespárok összeolvadása az Anyagban, és a monumentalitás. Rokonság a legrégibb kőszobrászokkal, az egyiptomi, mezopotámiai formavilággal, de a 20. század azon modern szobrászaival is, akiket szintén ez az korszak ihletett meg. Jellemző rá a föld közelségének, gravitációjának érezhető jelenléte, a formák növekedésszerű felfelé törése, égre mutatása.
A kilencvenes évek vége felé közeledve egy rövid átmenet után mintha szabadulni akart volna az anyag terhétől és a kívülről megfogalmazott formától, organikus konstrukciókkal, vázakkal szinte rajzként határolta körül formái belső terét.
A huszadik század utolsó éveiben alkotta és állította ki Vészjeleit. A téma elvont jellel való megjelenítése hasonló feszültséget, belső mondanivalót tartalmaz, mint azelőtt, de nagyobb interaktivitást kíván nézőjétől. A másik fontos dolog – nem véletlen, hogy a katalógusban, könyvben közölt fényképek a műveket a tájban ábrázolják. Ugyanis így kapják meg teljes értelmüket, itt válik nyilvánvalóvá gyökerük. A több mint tíz év alatt megjárt út után Lipcsey elmélyült gondolatvilágából kiindulva műveit egységben a tájjal, visszatérve a fa anyagához, ősi famegmunkálások formavilágával alakítja szobrászattá. Az univerzális és a regionális, az univerzálisan emberi és a szubjektívan egyéni mondanivaló találkoznak és eggyé válnak .
Mindez megkapta a maga társadalmi terét és értékelését is. Lipcsey György művészeti és szervezői munkássága markáns nyomot hagyott maga után mind képzőművészeti közösségünkben, mind a csallóközi régióban az elmúlt években. A szobrász a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának egyik alapító tagja, részvevője minden kiállításának, 1995–1998 között mindeddig legcéltudatosabb elnöke, 2001-es nívódíjának viselője. A szlovákiai magyar képzőművészeti életet és a Kortárs Magyar Galéria kuratóriumában, valamint saját ArtMa Galériájában végzett munkásságával gazdagítja.
Csallóköz 17 községében és városában alkotott történelmi emlékműveket, emlékfákat, történelmünk fontos személyiségeinek mellszobrait. Kiállításai túllépték Szlovákia területét, Budapesten 2001-ben és 2007-ben volt egyéni bemutatkozása. Itt két díjjal is megtisztelték, 2004-ben a Simsay Idikó-díjjal, 2006-ban Munkácsy Mihály-díjjal.
Tavaly, egy évvel a Munkácsy Mihály-díj átvétele után, Lipcsey úgy érezte, kilenc év után be kellene számolnia közösségének az ezalatt elért eredményeiről. (1998-ben állított ki utoljára Dunaszerdahelyen.) A városban három helyen rendezte meg bemutatóját. A retrospektíva mellett új alkotásokat, 16 bronz kisplasztikát állított ki – egy új fejezet bevezetőjét. Bár eddigi munkássága már megütné egy életmű mércéjét, mégsem az, mert koránt sincs lezárva.
Az idén 53. életévét betöltő Lipcsey Györgynek még nagyon sok alkotással teli évet kívánok e díj átadásakor.