Grendel La­jos – Két meg­hitt, kis­ szo­ba …

Az Iro­dal­mi Szem­lét 1966 őszén kezd­tem vá­sá­rol­ni, ami­kor el­ső éves egye­te­mis­ta­ként Lé­vá­ról Po­zsony­ba ke­rül­tem. Fur­csa, át­me­ne­ti idő­sza­ka volt ez éle­tem­nek. Kép­lé­keny, csepp­fo­lyós, az em­ber ép­pen el­múlt ti­zen­nyolc éves, azt hi­szi, tud­ja, hogy mit akar, majd rá­jön, még­sem olyan biz­tos, hogy azt akar­ja, amit akar, hogy ta­lán va­la­mi mást akar, hogy még­sem akar ma­te­ma­ti­ka­ta­nár len­ni, pe­dig teg­nap még száz szá­za­lé­kig biz­tos volt a dol­gá­ban.

Nem, ő író akar len­ni. Per­sze, per­sze, ér­dek­li őt a dif­fe­ren­ci­ál- és in­teg­rál­szá­mí­tás (ma már egy ici­pi­ci egyis­me­ret­le­nes egyen­le­tet sem tud­na meg­ol­da­ni), de Do­bos Lász­ló Földönfutókja, Né­meth Lász­ló Iszo­nya, Déry Ti­bor G. A. ura… még­is job­ban és to­vább re­zo­nál ben­ne a min­den­fé­le gyö­kök­nél és ex­po­nen­ci­á­lis ki­te­vők­nél. És ak­kor hó­na­po­kig őr­lő­dik. Az egye­te­mi elő­adá­so­kon unat­ko­zik, jó, hogy el nem al­szik. Más­hol jár az esze. Fej­ben meg­pró­bál ös­­sze­esz­ká­bál­ni va­la­mi no­vel­la­fé­lét, az­tán a kol­lé­gi­u­mi ta­nu­ló­szo­bá­ban meg­ír­ja, amit a ma­te­ma­ti­kai ana­lí­zis elő­adá­son ki­agyalt. Az­az­hogy, meg­ír­ná! Mert az írás nem megy ne­ki. Ro­had­tul nem megy. A mon­da­tok­nak se fü­le, se far­ka. Ahány szó, an­­nyi­fe­lé sza­lad elő­le. Két­ség­beej­tő rá­döb­be­nés ar­ra, hogy nem tu­dunk, ba­rá­tocs­kám, ír­ni! Meg kell ta­nul­ni ír­ni! De mi­kor? Nya­kun­kon a vizs­ga­idő­szak. Las­san-las­san még­is­csak ér­le­lő­dik a nagy el­ha­tá­ro­zás. Hagy­ja a ma­te­ma­ti­kát más­ra, en­gem vi­gyen a…! In­du­la­to­sab­ban: a franc­ba ez­zel a ma­te­ma­ti­kai hó­be­le­vanc­cal! Ugor­junk egy na­gyot! (Lásd mint Mao Ce-tung és az ő Nagy Ug­rá­sa.)

Ba­rá­ta­im, is­me­rő­se­im mind meg van­nak győ­ződ­ve ró­la, hogy át­kat­tant a fe­jem­ben va­la­mi, ki ki­mond­va, ki ki­mon­dat­la­nul fe­le­lőt­len­nek, in­fan­ti­lis­nak, bu­ze­ráns­nak, szo­do­mi­tá­nak, ate­is­tá­nak, de leg­fő­kép­pen anya­szo­mo­rí­tó­nak tart. Ahe­lyett, hogy va­la­me­lyik egye­te­mi tan­te­rem­ben ül­nék a va­la­ga­mon, megint Lé­ván parazitás-kodom, és, úgy­mond, ír­ni ta­nu­lok.

1969 szep­tem­be­ré­ben vagy ok­tó­be­ré­ben vit­tem elő­ször írást az Iro­dal­mi Szem­lé­be. Ak­kor már új­ra egye­te­mi hall­ga­tó vol­tam, de egy má­sik ka­ron. A no­vel­lát Tő­zsér Ár­pád gond­ja­i­ra bíz­tam, mert őt sze­mé­lye­sen is is­mer­tem, és mert sze­ret­tem a ver­se­it. Per­sze a hi­ú­ság is haj­tott: ha már de­bü­tá­lok, ak­kor az ne akár­hol le­gyen. Az én sze­mem­ben az ak­ko­ri Iro­dal­mi Szem­le ma­ga a Par­nas­­szus volt, amely­nek csú­csán Duba Gyu­la tró­nolt. Duba, Tő­zsér, Koncsol. Jó kis csa­pat! De in­kább még­is a nagy­csa­pat. És a tit­kár­nő, a ked­ves, fe­lejt­he­tet­len Sá­ra as­­szony, aki mi­u­tán új­ra be­bo­rult az ég az or­szág fö­lött, ki­ván­do­rolt Iz­ra­el­be. Két meg­hitt, kis szo­ba – sem­mi lu­xus. Az em­ber bár­mi­kor be­me­he­tett, nem za­var­ták el. Tő­zsér­rel és Koncsollal jó­kat le­he­tett du­mál­ni, ha nem a szer­kesz­tő­ség­ben, ak­kor a szom­szé­dos Krym ká­vé­ház­ban, ahol szin­tén ott­hon érez­tük ma­gun­kat, mert Keszeli Fe­ri fe­le­sé­ge, Ica volt az egyik pin­cér. Duba tar­tóz­ko­dóbb volt, de ő sem volt el­len­sé­ges. Is­te­nem, hát ne­ki ilyen a náturája, olyan nem bra­tyi­zós. Úgy em­lék­szem, ak­ko­ri­ban a Szem­lé­ben nagy volt a jö­vés-me­nés. Mé­szöly Mik­lós­sal is itt ta­lál­koz­tam elő­ször, 1970 ta­va­szán. Af­fé­le azylum volt ez a Štúr ut­cai két szo­ba. Pe­dig ak­kor már csap­kod­tak a menny­kö­vek a Szem­le kö­rül. Érez­te az em­ber, hogy itt va­la­mi ha­ma­ro­san vé­get ér. Gon­dol­ni nem gon­dolt rá gyak­ran, de azért a rossz sej­tel­me­it már nem tud­ta el­hes­se­get­ni.

Szá­mom­ra a Szem­lé­nek ez a kor­sza­ka ak­kor ért vé­get, ami­kor Tő­zsér 1971-ben meg­vált a szer­kesz­tő­ség­től. Ugyan már, gon­dol­tam, ez a kon­szo­li­dá­ci­ó­nak is ne­ve­zett bo­szor­kány­ül­dö­zés úgy­sem tart­hat so­ká­ig. Na­iv vol­tam. Leg­föl­jebb az vi­gasz­tal­ha­tott, hogy a Szem­le, bár ke­vé­sen mú­lott, még­is­csak meg­ma­radt, s ez­után sem a nagy­szá­jú kon­szo­li­dá­lók kor­má­nyoz­ták