Szalay Zoltán – Fű­rész­por

Gon­dol­ko­dás nél­kül ira­mo­dott az ál­lat után; macs­ka le­he­tett, de nem lát­ta tisz­tán, csak ezüs­tö­sen csil­lám­ló sző­re je­lent meg előt­te, majd el is tűnt a szűk­nek tű­nő kis ha­sa­dék­ban, mely­ről azon­ban ki­de­rült, nem an­­nyi­ra szűk, hogy ő ne fér­ne át raj­ta.

Már bent is ta­lál­ta ma­gát a szom­széd bá­csi ud­va­rán.
A ko­mor őszi csend­ben fáj­dal­mas vissz­han­got vert az ud­var hát­só ré­sze fe­lől zú­gó fej­sze­csa­pás­ok ér­ces hang­ja, re­me­gett a szür­ke le­ve­gő. A macs­ka el­tűnt, ta­lán ege­rek után ku­tat­va pré­sel­te be ma­gát kis ré­sek­be az öl­fa­ra­kás­ban, mely az ud­var egyik ol­da­lát tel­jes egé­szé­ben el­fog­lal­ta. A kis­fiú azon­ban el is fe­led­ke­zett a macs­ká­ról, ami­kor be­le­gon­dolt, ho­va is osont be, tu­laj­don­kép­pen aka­rat­la­nul. A szom­széd bá­csit nem lát­ta se­hol, s biz­tos volt ben­ne, hogy nem le­het a kö­zel­ben, nem fog­ja meg­pil­lan­ta­ni, míg meg nem hall­ja ne­héz, be­te­ges szu­szo­gá­sát, mely mes­­szi­ről jel­zi kö­ze­led­tét, rá­adá­sul a szom­széd bá­csi ál­lan­dó­an ki­a­bált, a kis­fiú el sem tud­ta őt kép­zel­ni csen­des­ség­be bur­ko­lóz­va, sok­szor gon­dol­ko­dott raj­ta, volt-e már va­la­ha temp­lom­ban a szom­széd bá­csi, s ha igen, hogy áll­ta meg ott, hogy ne ki­a­bál­jon. Per­sze volt, hogy csen­de­seb­ben be­szélt, de ak­kor is olyan ele­mi erő­vel tör­tek elő a han­gok a szá­já­ból, hogy leg­hal­kabb su­so­gá­sát is vi­tat­ha­tat­la­nul ki­a­bá­lás­nak le­he­tett ne­vez­ni.

A hos­­szú ház előt­ti kis ker­tecs­ké­ben gug­golt; a va­ko­lat mál­la­do­zott, sár­gás pe­nész kú­szott fel egy­ked­vű­en a fal­ra. A kor­hadt fa­ke­re­tes ab­lak nyú­zot­tan te­kin­tett a vi­lág­ra, a kis­fiú csak azért nem ijedt meg kó­kadt te­kin­te­té­től, mi­vel ab­ban moz­dít­ha­tat­lan nem­tö­rő­döm­sé­get vélt fel­fe­dez­ni. Az egész ház tu­nyán he­vert a he­lyén, akár va­la­mi­fé­le lot­­tyadt nyúl­po­tya­dék. A kis­fiú a sa­rok­hoz lo­pa­ko­dott, s hát­ra­le­sett, ahon­nan a fej­sze­csa­pás­ok hang­ja ér­ke­zett. A nagy ha­lom ha­sáb­fa mö­gött ál­ló bo­ros­tás fiú ép­pen a hom­lo­kát tö­rül­get­te egy le­pe­dő­nyi, ko­szos pa­raszt­zseb­ken­dő­be. A kis­fiú is­mer­te őt, bár tel­jes ne­vét nem tud­ta. A fiú alig le­he­tett har­minc­éves. Né­hány hó­nap­ja sza­ba­dult, öt év után, ös­­sze­asza­ló­dot­tan, gyű­röt­ten, mint a zseb­ken­dő­je. A kis­fiú em­lé­ke­zett rá, mi­lyen volt, ami­kor vis­­sza­tért kö­zé­jük. Óva­tos tá­vol­ság­tar­tás­sal fo­gad­ták, úgy mér­ték kö­rül, akár egy ál­lat­kert­ből szö­kött fo­gat­lan vad­ku­tyát. A fiú szű­köl­ve dör­gö­lő­zött vol­na ré­gi paj­tá­sa­i­hoz, azok azon­ban fin­­nyá­san hú­zód­tak vis­­sza tő­le. Per­sze, akadt, aki fi­ze­tett ne­ki egy sört, de mi­ha­ma­rabb vis­­sza kel­lett fi­zet­nie. Ezt ő is jól tud­ta: tar­to­zá­sa tör­leszt­he­tet­len­sé­gé­ről sen­ki­nek nem le­he­tett sem­mi­fé­le két­sé­ge. Na­pi egy üveg sö­rért és egy cso­mag ci­gi­ért ha­so­ga­tott a szom­széd bá­csi­nak.
Koc­kás min­tá­jú zseb­ken­dő volt, a kis­fiú még a be­le­szá­radt vér­fol­to­kat is lát­ni vél­te a sár­ga al­ko­nyi fény­ben.
A sze­mé­be csur­gott az iz­zad­ság a fi­ú­nak, hom­lo­kát és ar­cát a zseb­ken­dő­be, or­rát ki­roj­to­so­dott ing­uj­já­ba tö­rül­get­te, s köz­ben na­gyo­kat szi­po­gott. Fej­szé­jét be­le­csap­ta a nagy tönk­be, ame­lyen ha­so­ga­tott, a bá­gyadt nap­su­ga­rak meg­tör­tek az iz­zad­ság­tól ned­ves fej­sze­nyé­len. A kis­fiú a ház­fal tö­vé­ben, ös­­sze­ku­po­rod­va osont hát­ra, a fé­szer mel­lé. Egy ab­lak alatt le­gug­golt, és moz­du­lat­lan­ná me­redt, már ameny­­nyi­re az es­ti árny­já­ték­ok meg­en­ged­ték a moz­du­lat­lan­sá­got.
Oda­bent­ről za­ka­to­ló fúj­ta­tás hang­ja szű­rő­dött ki: min­den bi­zon­­nyal a szom­széd bá­csi vas­tag tor­ká­ból szár­maz­tak az öb­lös, dü­hödt ro­tyo­gó han­gok. El­nyom­hat­ta az álom té­vé­zés köz­ben, a kis­fiú hal­lot­ta, hogy he­ves női be­széd hang­ja árad szét oda­bent a szo­bá­ban, va­la­mi dél­utá­ni té­vé­so­ro­zat le­he­tett. A kis­fiú meg­bor­zon­gott egy pil­la­nat­ra, mi­kor meg­érin­tet­te a bent­ről ki­szi­vár­gó foj­tó me­leg. A ház ké­mé­nye fan­csa­li szür­ke füs­töt oká­dott, mely a der­medt szél­csend­ben fo­lya­ma­tos vo­nal­ban, nyíl­egye­ne­sen tört az ég fe­lé.
A fiú kön­­nyed moz­du­la­tok­kal csap­ta két­fe­lé a ha­sá­bo­kat. Két moz­du­lat mind­ös­­sze: egy ha­sá­bot a tönk­re ten­ni, le­súj­ta­ni: ket­té­ha­sad, a he­lyé­re re­pül, gé­pi­e­sen. A kis­fiú egy idő után rá­unt a lát­vány­ra, be­me­rész­ke­dett a tá­gas fé­szer­be, amely bü­dös volt és von­zó, iga­zi me­se­be­li kas­tély. Egyik ol­da­lán fa­töm­bök vol­tak fel­hal­moz­va, odébb ta­lics­kák, ker­ti szer­szá­mok so­ra­koz­tak, il­let­ve min­den­fé­le gép, me­lyek­nek ren­del­te­té­sé­ről nem is min­den eset­ben volt fo­gal­ma. Egy ha­sa­dé­kon át be­les­he­tett a szom­széd épü­let­be, mely tu­laj­don­képp ki­kö­pött má­sa volt emen­nek. Egy trak­tor pi­hent ott, akár egy té­li ál­mát al­vó mo­gor­va bar­na­med­ve. A kis­fiú visz­­sza­hő­költ.
Hal­la­ni vél­te a szom­széd bá­csi erős fúj­ta­tá­sát. Egye­dül le­het ott­hon. Fe­le­sé­ge ta­lán ba­rát­nő­i­nél mú­lat­ja az időt. A szom­széd bá­csi­nak, hi­á­ba volt öreg és to­ho­nya, na­gyon is csi­nos, fi­a­tal fe­le­sé­ge volt. A kis­fiú ap­já­nak min­dig el­fá­tyo­lo­so­dott a te­kin­te­te, ami­kor a szom­széd bá­csi fe­le­sé­gé­ről volt szó oda­ha­za. Za­var­tan ne­ve­tett ilyen­kor, min­den vi­dám­ság nél­kül. A kis­fiú ap­ja egyéb­ként sem volt so­ha vi­dám. Ami­kor ne­ve­tett, ak­kor is ko­moly ma­radt az ar­ca, nem je­len­tek meg a szá­ja kö­rül azok a bo­hó göd­röcs­kék, ami­ket úgy sze­re­tett néz­ni az édes­any­ja ar­cán. A kis­fiú még so­sem lát­ta iga­zán kö­zel­ről a szom­széd bá­csi fe­le­sé­gét, de úgy vél­te, jobb is így. Nem tar­tott tő­le, csak va­la­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan vi­szoly­gást ér­zett ve­le kap­cso­lat­ban. Ta­lán a szép­sé­ge mi­att, ta­lán más mi­att, nem tud­ta. A szom­széd bá­csi a fe­le­sé­gé­vel is min­dig ki­a­bált. Elő­sze­re­tet­tel ne­vez­te „ko­szos rongy­nak”; ha ezt a kis­fiú ap­ja hal­lot­ta, mor­co­san húz­ta ös­­sze a szem­öl­dö­két. Csak a szem­öl­dö­két moz­gat­ta, az ar­ca örök­ké egy­for­ma ma­radt.
A kis­fi­ú­nak be kel­lett fog­nia az or­rát hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­já­val, ne­hogy el­tüs­­szent­se ma­gát a kö­rü­löt­te szi­tá­ló in­ger­lő fű­rész­por­tól. Az egész fé­szer ez­zel a tö­mény, do­hos fű­rész­por­ral volt te­le, bár­ho­va nyúlt, azon­nal fű­rész­por­fel­hők ke­re­ked­tek, úgy száll­tak szer­te­szét, akár a gom­bák spó­rái, amik­ről ter­mé­szet­rajzórán ta­nul­tak. Ap­ró spó­ra­rob­ba­ná­sok. A kis por­szem­csék fel­kúsz­tak az orr­lyu­ka­in és a szá­ján át a lég­utak­ba, fá­jón in­ge­rel­ték a nyál­ka­hár­tyát. Alat­to­mo­san, ész­re­vét­le­nül tá­mad­tak, akár va­la­mi mér­ges gá­zok. A pad­lón vas­ta­gon ült a por, gá­zolt ben­ne, ahogy a sa­rok­ba osont. Egy vas­kos fa­lá­dát pil­lan­tott meg ott.
Ko­pott, ré­gi desz­ka­lá­da volt, nem túl lát­vá­nyos, vas­pánt­jai torzfeketére rozs­dá­sod­tak, ol­da­la­it egér­rá­gá­sok tet­ték re­cés­sé, s te­te­jét ter­mé­sze­te­sen por­ta­ka­ró bo­rí­tot­ta. A kis­fi­ú­nak elő­ször nem sok ked­ve volt fog­lal­koz­ni ve­le, még­is, úgy érez­te, ez egy ki­hagy­ha­tat­lan al­ka­lom, hogy fel­fe­de­zést te­gyen. A szom­széd bá­csi egyéb­ként is te­le volt tit­kok­kal. A kis­fiú ap­ja nem szí­ve­sen be­szélt ró­la, ő pe­dig nem tud­ta, ho­va te­gye ma­gá­ban a szom­széd bá­csit. Bun­kó alak volt, két­ség­kí­vül, még­is, mint­ha a fé­le­lem és meg­ve­tés ele­gyé­nek le­ve­gő­je leng­te vol­na kö­rül, ahogy a töb­bi szom­széd hoz­zá­ál­lá­sá­ból a kis­fiú meg­ál­la­pít­hat­ta. Ő ma­ga csak egy­szer ta­lál­ko­zott iga­zán szem­től szem­be a szom­széd bá­csi­val: va­la­mi nagy nép­ün­ne­pély volt, az em­be­rek ki­tó­dul­tak az ut­cá­ra, min­den­ki fel­hőt­len jó­kedv­vel mu­la­to­zott; ott volt a kis­fiú is, el­ve­szet­ten téb­lá­bolt a tö­meg­ben, ami­kor hir­te­len vál­lon ra­gad­ta egy vas­kos kéz, vis­­sza­rán­tot­ta, s egy szú­rós, tö­mör ba­jusz me­redt a ké­pé­be, a szom­széd bá­csi volt az, s rá­mor­dult a kis­fi­ú­ra, de ő nem bír­ta meg­ér­te­ni, mit mon­dott; né­hány vé­ge­ér­he­tet­len­nek tű­nő má­sod­per­cig mar­kol­ta a vál­lát, az­tán el­en­ged­te, s mint­ha el is lök­te vol­na, csak­nem a föld­höz csa­pó­dott. A tö­mény szesz­szag, ami a szom­széd bá­csi szá­já­ból áradt, mint­ha fel akar­ta vol­na fal­ni a kis­fi­út. Az édes­ap­ja szá­já­ból is gyak­ran érez­te azt a sza­got, tu­laj­don­kép­pen min­den es­te, ami­kor oda­fész­ke­lő­dött mel­lé a nap­pa­li­ban. Az édes­ap­ja szesz­sza­ga azon­ban kel­le­me­sebb volt, ott­ho­ni­as. A szom­széd bá­csi az­óta meg­vált vadfekete baj­szá­tól, ta­lán, hogy fi­a­ta­labb­nak tűn­jön, egy nap le­bo­rot­vál­ta. A kis­fiú sze­mé­ben nem fi­a­ta­lo­dott meg ez­ál­tal. Csak an­­nyit tu­dott ró­la iga­zá­ból, hogy nem csi­nál sem­mit, so­sem csi­nált sem­mit, s hogy min­dig ki­a­bál. Még ha csen­de­sen be­szél is, az is ki­a­bá­lás. A kis­fiú nem kér­dez­he­tett meg sen­kit, nem vol­tak ba­rá­tai, ap­já­nak pe­dig nem sze­gez­he­tett egy ilyen kér­dést. De ta­lán azt sem tud­ta vol­na, mit kér­dez­zen.

Ta­lált egy fe­szí­tő­va­sat a sa­rok­ban, ép­pen meg­fe­le­lőt, hogy se­gít­sé­gé­vel fel­nyis­sa a lá­dát, mely úgy be­fész­kel­te ma­gát a he­lyé­re, hogy on­nan ta­lán trak­tor­ral sem le­he­tett vol­na el­húz­ni. Ne­héz­nek tűnt, te­li­nek. A kis­fiú a fe­de­le alá il­lesz­tet­te a fe­szí­tő­va­sat, s oda­gu­rí­tott mel­lé egy ki­sebb csö­köt, hogy a va­sat az­zal tá­mas­­sza alá. Nem is ke­rült iga­zán nagy erő­fe­szí­té­sé­be meg­emel­ni a fe­de­let, a lá­da nem volt zár­va. A kis­fi­ún bi­zser­ge­tő iz­ga­lom lett úr­rá, el­ha­jí­tot­ta a fe­szí­tő­va­sat, a zaj­jal nem is tö­rőd­ve, és meg­igé­zet­ten bá­mult a lá­dá­ba. Va­ló­ban te­le volt: egy cso­mó meg­sár­gult pa­pír­lap töl­töt­te meg, gép­pel és kéz­zel te­le­rótt ira­tok, oly­an­­nyi­ra nagy men­­nyi­ség­ben, hogy a kis­fi­ú­nak egy pil­la­nat­ra meg­csap­pant a nagy fel­fe­de­zés okán tá­madt örö­me.

Mi­kor az el­ső pa­pír­la­pot kéz­be vet­te, hogy át­ol­vas­sa, az ud­var hir­te­len el­né­mult. Ki­ej­tet­te a ke­zé­ből a pa­pírt, és ijed­ten pil­lan­tott ki­fe­lé a szé­les fé­szer­aj­tón: be­sö­té­te­dett. Az ud­va­ron vi­lá­gí­tó lám­pa fé­nyé­ben fel­tűnt a ha­so­ga­tó fiú szi­lu­ett­je. A kis­fiú, ami­kor lát­ta, hogy a sö­tét alak ép­pen a fé­szer­aj­tó fe­lé kö­ze­le­dik, fe­de­zék­be hú­zó­dott: a lá­da mö­gé; volt ide­je még azon­ban rá, hogy le­zár­ja a lá­dát.

Csen­de­sen, mint­egy sze­mér­me­sen li­he­gett a fiú. Er­nyed­ten ló­bál­ta a fej­szét, a má­sik ke­zé­ben pe­dig egy cse­ne­vész fa­ágat gyű­rö­ge­tett. Fé­lel­me­te­sen hos­­szú és vas­tag uj­jai vol­tak, ez volt raj­ta a leg­szem­be­tű­nőbb, mert egyéb­ként egész meg­je­le­né­se nél­kü­löz­te a fel­tű­nést, alak­ja és ter­me­te tö­ké­le­te­sen át­la­gos volt, ar­ca el­nyűtt, akár egy kó­bor ku­tyáé. Min­den­hon­nan csur­gott ró­la a ve­rí­ték, mes­­szi­ről bűz­lött, ócs­ka ing­e tes­té­hez ta­padt. Csi­ko­rog­va kö­hö­gött, mi­köz­ben le­ült a lá­dá­ra. A fej­sze ki­esett a ke­zé­ből, a lá­ba mel­lé, le­ha­jolt, meg­iga­zí­tot­ta. A kis­fiú igye­ke­zett vis­­sza­tar­ta­ni a lé­leg­ze­tét. Né­hány cen­ti­mé­ter vá­lasz­tot­ta el egy­más­tól a tes­tü­ket. A kis­fiú lát­ta ma­ga előtt a sza­va­it, ahogy da­dog, da­dog­ja, hogy izé. Szétizé. Ráizé. Megizé. Nem bánt ez sen­kit, a bar­ma, ez is rá­ra­gadt a fi­ú­ra, a kocs­má­ros mon­da­ta. A kis­fiú ne­héz­nek érez­te ezt a mon­da­tot, úgy érez­te, nem bír­ná fel­emel­ni a föld­ről. Egye­sek azt mond­ták ró­la, az ilyen nem is tag­ja a tár­sa­da­lom­nak. Má­sok azt mond­ták, sze­gény sze­ren­csét­len, vagy azt, sze­gény hü­lye. Egy ide­je fő­leg a szom­széd bá­csi­nak dol­go­zott. Járt egy lány­hoz, aki­hez má­sok is jár­tak, fi­a­tal lány volt, né­hány év­vel idő­sebb csak a kis­fi­ú­nál, a szü­lei rit­kán jár­tak ha­za. A fiú oly­kor ná­la aludt. Ami­kor nem, más­hol, ahol tu­dott. A kis­fiú még nem lát­ta ezt a lányt, az­az lát­ta, de csak tá­vol­ról, lát­ta, hogy az ott a lány. A lány is rá­ta­padt a fi­ú­ra, ráenyvedt, gon­dol­ta a kis­fiú, meg hogy mi ez. S most itt ül, a lá­dán, amely te­le van iz­gal­mas irat­anyag­gal. Haj­szá­la­i­ról ha­tal­ma­san zu­han­tak a ve­rej­ték­csep­pek a pu­ha por­ba, jó­ko­ra krá­te­re­ket ké­pez­ve. A kis­fiú moz­du­lat­la­nul gug­golt, a lá­ba közt ke­mé­nyen du­do­rod­ni kez­dett a nad­rág­ja. A fiú tes­té­nek me­le­ge és bű­ze si­mo­gat­ta, s mint­ha érez­te vol­na a föl­dön pi­he­nő fej­szé­ből ára­dó hi­deg erőt is.

A fiú fész­ke­lőd­ni kez­dett, nem állt fel, csak meg­emel­te az üle­pét, majd visz­­sza­zöt­­tyent. Moz­du­la­tá­val egy cso­mó fű­rész­port ka­vart fel. A szem­csék szer­te­re­pül­tek, s a kis­fiú egy lé­leg­zet­nyit be­szip­pan­tott az or­rán át.

Egy pil­la­nat­ra mély­sé­ges csend te­le­pe­dett min­den­re, s ez épp elég volt, hogy érez­ze: nem tud­ja vis­­sza­tar­ta­ni, tüs­­szen­te­ni fog.