Csicsay Alajos – Thalésztól Pisanóig

Könyvről könyvre – Lacza Tihamér: Tankönyvek hõsei I. rész*
Lacza Tihamér neve nem ismeretlen a természettudományok iránt érdeklõdõ olvasók elõtt, beleértve a pedagógusokat is. Legalábbis nem lenne szabad, hogy az legyen. Az irodalmároknak azzal sem mondok újat, hogy nem annyira a tudományos-ismeretterjesztõ vagy tudománytörténeti munkáinak eredményeképpen lett jó pár évvel ezelõtt a Szlovákiai Magyar Írótársaság tagja, hanem inkább mint irodalomkritikus.

 Ilyen jellegû írásaival a hetvenes években jelentkezett gyakran, aztán egyre inkább lekötötték érdeklõdését és idejét a természettudományos munkák, részben úgy, mint olvasót, majd egyre inkább mint írót.

Eredetileg tudományos kutatónak készült, erre predesztinálta – magyarul kárhoztatta (volna) – egyetemi végzettsége, amelyet a prágai Károly Egyetem Természettudományi Karán szerzett kémiából. El is indult a maga által kijelölt pályán, de csakhamar bravúros fordulatot téve az irodalom és a kulturális publicisztika felé fordította élete szekerének rúdját. Azt hiszem, fogalmazásomban pontatlan vagyok és kissé maradi, mert Tihamér élete – szorgos újságírói és írói munkássága folytán – nem ökrös szekéren zötyög, de még csak lovas kocsin sem, hanem valami szélsebes jármûvön száguld, szinte már követhetetlen gyorsasággal, mintha önmagával szembeni lemaradását akarná behozni.

Éppen harminc esztendeje, hogy mint a HÉT szerkesztõje, elsõ írásaimat közölte a lapban, azóta mondhatnám, baráti szálak fûznek bennünket egymáshoz. Volt idõ, amikor egy-egy pohárka konyak mellett órákat tudtunk beszélgetni Pozsonyban, ma már inkább csak telefonon teremtünk kapcsolatot, azaz hogy keresem fel én, elrabolva tõle jó néhány értékes percet. Ilyenkor érdeklõdve hallgatom okfejtéseit egy-egy közérdekû témával, néha mások véleményével kapcsolatban a szép- és tényirodalom állapotáról, oktatásügyrõl vagy más közérdekû problémáról. Ugyan-akkor észrevehetõen õ is kíváncsi az én mondanivalómra.

Eddig két munkájáról írtam recenziót, egyik: A mi 20. századunk, amelynek társszerzõje volt, a másik a Bûvös táblázat (alcíme: A kémiai elemek kultúrtörténete – önálló munka). Nem tartom szükségesnek, hogy a többi kultúr-, illetve tudománytörténeti könyveit felsoroljam, akit érdekelt, megvette, elolvasta, vagy tán áttanulmányozta, mert nem mindegyik könnyû olvasmány, ám ennek ellenére a szó nemesebb értelmében szórakoztató. Számomra azért, mert a szerzõ nem egy szálon gombolyítja mondanivalójának fonalát, inkább labirintusra emlékeztetõ, hálószerû szerkezeteket szõ, amelyekben ezernyi találkozási pontot rak le. Ilyesfélékre szokás mondani: összefüggések. Persze hogy azok. Az emberiség által megismerhetõ, eddig felépített és majdan felépíthetõ világban minden mindennel összefügg. A tudományos ismeretterjesztés mûfaját mûvelõ írónak éppen az a feladata, hogy olvasói kezébe adja Ariadne fonalát, azzal a különbséggel, hogy ez a fonál nem ki-felé segíti az embert az útvesztõbõl, hanem éppen fordítva. Arra ösztönzi, hogy le-gyen bátorsága abba beljebb és beljebb merészkednie.

Az ismeretterjesztõ író nem egyszerûsíti le az ismeretrendszereket, de nem is bonyolítja túl. Úgy próbálja meg a tényeket közérthetõvé tenni, hogy közben gondolatokat indukál. Ezért a mestersége közel áll a (jó) pedagóguséhoz, no meg a szépíróéhoz is, amennyiben sajátos jelrendszert is alkalmaz. Persze az avatott ismeretterjesztõ. Lacza Tihamér pedig az.

A Tankönyvek hõsei címû munkáját több kötetre tervezi. 2008-ban jelent meg a Lilium Aurum Kiadó gondozásában az I. rész, amelynek Thalésztól Pisanóig alcímet adta. Vele hozzávetõlegesen 1800 esztendõ tudománytörténetét tárja elénk. Minden igyekezetével arra törekszik, hogy az általa választott témakör iránt érdeklõdõk figyelmét a természettudományok ókori (részben középkori) felfedezõire és mûvelõire irányítsa. Ugyanakkor tudatában van és az olvasóval is tudatosítani kívánja, hogy a könyvében szereplõ egykori (ritka kivételtõl eltekintve) lángelmék, nem-csak természetkutatók voltak, hanem sokan közülük egyszerre filozófusok, orvosok, lélekbúvárok, kézmûvesek (mûvészek), csillagászok, történetírók, szépírók és zenészek is. Tehát polihisztorok, ami korukban minden gondolkodótól elvárt volt.
Különös gondot fordít arra, hogy alapfogalmakat rögzítsen az olvasók emlékezetében. Sok ilyent lehetne felsorolni. Egyik például a logographosz (történetmesélõ). Hérodotoszról köztudott, hogy az volt, de az már kevésbé, hogy a logographoszok a városokat járták és zenekísérettel mesélték a történeteiket. Ugyan kinek ne jutna róluk eszébe a mi Tinódi Sebestyénünk?

A másik fogalom a görög demokrácia, mint társadalomépítõ minta jutott el hozzánk és követendõ példaként röpköd mindennapi beszédünkben, csak a fonákját nem tudatosítottuk, aminek áldozatává vált Szókratész. Tegyem hozzá, hogy a görögöket a pusztulástól megmentõ Themisztoklész és sokan mások is. Most már korunkban is szedi áldozatait, csak még nem vesszük észre.

A sorok közé rejtve említi Tihamér az ókor egyetlen ismert (tán a világ-történelem elsõ) tudós nõalakját, a matematikus Hüpathiát (Kr. u. 370–415), akinek szinte törvényszerûen teljesült be a végzete. Meggyilkolták.
Az ókori tudósok bemutatásánál sosem mulasztja el kiemelni, ki miben volt elsõ. Például: Xenophanészt (Kr. e. 570–kb. 474) tekintik a paleontológia megala-pítójának, Theoprasztosz (Kr. e. 371–286) az elsõ botanikusok egyike volt, akinek mûveire építve dolgozta ki Linne (Kr. u. XVIII. sz.) a növényrendszertanát. (Ha jól számolok, másfélezer év múltán.)
Hogy egy kicsit haza is beszéljünk, az elsõ ismeretterjesztõ nem más volt, mint Arisztotelész, aki exoterikus mûveit a nagyközönségnek szánta, míg az akromatikus vagy ezoterikus munkáit a tanítványainak, tehát a beavatottaknak.
A második világháború egyik „csodafegyvere” az orosz rakétavetõk, közismert nevükön a „katyúsák” voltak. Megtervezõik nem másnak, mint Arkhimédésznek az ötletére alapoztak. Fölöttébb vonzó olvasmány (már-már novellaszerû elbeszélés), ahogy Tihamér leírja a rómaiak ellen vívott szirakúzai csatát, amelyben Arkhimédész fegyverei gyõztek.
Sok tudósnak a munkái elvesztek, ám valami módon alapgondolataik megmaradtak. Például az elsõ földrajztudós, Eratoszthenész (Kr. e. 276?–194?), aki elõ-ször jelölt ki hosszúsági és szélességi köröket, munkáit Sztrabón õrizte meg az utókor számára.

Nem kapott a könyvben külön fejezetet Héron (Kr. u. I. sz.), pedig sok zse-niális találmánya folytán megérdemelte volna. (Mondhatnánk – Tihamér ugyan nem írja – az ókor Edisonja volt.) Õ írta le elõször „… hogyan lehet egyszerre két irányból alagutat fúrni úgy, hogy a munkások találkozzanak.”

A görögök voltak (talán az elsõk), akik az emberi test felépítését boncolás által igyekeztek megismerni. Hogy el tudták egymástól különíteni a verõ- és visszereket, ma nem is tûnik olyan nagy csodának, holott a maga idejében kétségtelenül az volt. A hippokratészi alkattant, amit a késõbbi (legújabb kori) pszichológusok is csak átnevezgetni tudtak, majdhogynem közömbösen tudomásul vesszük. Az pedig, hogy az agyban képesek voltak felfedezni a látókamrát, elképesztõ. Legalábbis számomra az. Ugyanakkor elborzaszt a viviszekció (élveboncolás) ténye, amit elítélteken végeztek a megismerés (a tudomány) érdekében. Közben eszembe jutnak dr. Mengele kísérletei, meg Assur-ban-aplu gaztettei, aki a fogságába esett ellenséges királyokat Ninive fõterén elevenen nyúzta meg puszta szórakozásból, csupán azért, hogy a hatalmát fitogtassa. Mondom mindezt azért is, hogy bizonyítsam, milyen párhuzamokra, ugyanakkor eltérõ gondolatsorok elindítására képes egy-egy szavával, mondatával a tényleíró.

Szinte törvényszerû, hogy Lacza Tihamér szóban forgó könyvének mintegy fele a görög tudósokról szól, akik tévedés ne essék, nem a mai Görögország területén éltek, hanem jórészt az akkori gyarmatokon.
A könyv másik felében nagyító alá teszi az ókori Róma, Kína, India tudósait, az arabokat, külön fejezetben Córdoba gondolkodóit, végül eljut a korai középkorba, majd munkáját a XIV. fejezettel zárja, amelynek A kolostoroktól az egyetemekig címet adta.

A középiskolai tananyag folytán a rómaiakról általában az a hamis kép alakult ki, hogy amolyan, a szellemi értékek eltulajdonítására hajló nép voltak. Kényelmesebbnek tûnt számukra kultúrájukba átemelni a görög irodalom és tudomány elért eredményeit, mintsem azon fáradozni, hogy merõben újat alkossanak. Meglehet, igaz ez az irodalmukra, de arra is csak részben, mert õk nemcsak a görögöktõl, hanem más népektõl is átvettek minden olyan szellemi értéket, amely Róma, azaz a birodalom érdekét szolgálta. Ugyanis a lelkivilágukat az „erkölcsi felsõbbség” eszméje hatotta át. Szinte mindent a dicsõség, Róma magasztalásának a szolgálatába állítottak. Õk már nem zárt városállamokban éltek, hanem egy hatalmas multikultúrájú birodalomban. Ezt tükrözték kikövezett útjaik, fényûzõ palotáik, vízvezetékeik, csatornahálózataik, és így tovább. Más dimenziókban gondolkodtak, mint a görögök vagy az általuk meghódított (legyõzött) népek, akiknek nemcsak a földjét kebelezték be, hanem mint utaltam rá, a szellemi értékeiket is, ahogy Tihamér írja könyvében, leginkább mûszaki ismereteiket, amelyeket aztán rómaivá formáltak át, saját szükség-leteikhez igazítva azokat. Ezt Tihamér nagyon tömören mutatja be a Marcus Vitruvius Pollioról (Kr. e. I. sz.), Caesar hadmér-nökérõl felvázolt fejezetben, aki tíz könyvet írt az építészetrõl. Minden, ami e tekintetben érték volt Rómában, megtalálhatók Pollio könyveiben.

Idõsebb C. Plinius Secundus (Kr. u. 23–79), aki császári prokurátorként bejárta az egész birodalmat, „Természettörténet” címû munkáival tette nevét maradan-dóvá. Szoktak is rá hivatkozni a késõbbi korokban, ám Tihamér nem mulaszt el figyelmeztetni bennünket gyakori pontatlanságaira és tévedéseire. (Ezért említettem, hogy könyvének nem minden szereplõje volt lángelme.)

Nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy mennyire ínyencek voltak a rómaiak, ezért szükségesnek tartotta kiemelni Lucullus (Kr. e. 115–49) és Apicus (Kr. e. 25– Kr. u. 35) személyét, akiket akár a gasztronómia megteremtõinek is tekinthetnénk. Ízekben és mennyiségében gazdag étkezésre szokás mondani, hogy lukulluszi lakoma. Nem tudom megállni, hogy errõl ne jegyezzem meg Kosztolányi véleményét, amit egyik riportalanyával mondat ki: „Meg vagyok gyõzõdve, hogy ma a legegyszerûbb polgári ebéd is dúsabb, ízesebb, mint ezek a legendás lakomák voltak”. (Megjelent a Pesti Hírlapban, 1927. január 1-jén.) Azt hiszem, nekünk sem sok örömünk származna egy-egy Apicus-recept szerint elkészített ebédbõl. Abban viszont egyet-érthetünk Tihamérral, hogy a római legfelsõbb réteg tagjai, „akárcsak napjaink újgazdagjai, a legbizarrabb módon igyekeztek felhívni magukra a figyelmet…”. 

Iulius Caesarról (Kr. e. 100-44) sok mindent elmond, ám kétségtelenül legna-gyobb érdeme a Kr. e. 46-ban elrendelt naptárreformja volt, amelynek elkészítésével az alexandriai Szoszigenészt bízta meg. Tehát egy görögöt, nyilván okkal.
Az ókori kínai kultúrának két képviselõjérõl emlékezik meg a szerzõ, mégpedig Konfuciuszról (kb. Kr. e. 551–479) és Mo-cerõl (kb. Kr. e. 470-391). Közben megemlíti Lao-Ce-t is, akirõl megjegyzi, eredetileg nem személy volt, hanem egy könyv.

Egy röpke gondolat erejéig szerepel Tihamér könyvében Samuel P. Huntington amerikai újságíró, mint politológus. Huntington a 90-es évek végén egy fölöttébb érdekes könyvet írt A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címen. Õ a mai társadalmakról, amelyeket civilizációknak nevez, azt állítja, kivétel nélkül vallási (filozófiai) rendszerek szerint differenciálódnak. A nyugatinak, amelybe mi is tartozunk, alapja a keresztény kultúra, a kínaié pedig a konfucianizmus. Máig tartó hatása nélkül aligha lenne lehetséges, sõt sikeres egy kommunista ideológia irányításával mûködõ piacgazdaság. Megint csak azt tudom mondani, egy ismeretterjesztõ író azáltal, hogy puszta tényeket ír le és hozza azokat összefüggésekbe egymással, rengeteg gondolatot képes ébreszteni, és újabb asszociációk láncolatait elindítani.

Az indiai matematikáról mindnyájan tanultunk, olvastunk valamit, ha mást nem, bizonyos számrendszereket juttatnak eszünkbe. Tihamér nemcsak felidézi már-már feledésbe merülõ ismereteinket, hanem olykor történelmi jelentõségû, egy-másra épülõ gondolatokra hívja fel a figyelmünket, például a nulla történetének leírásával kapcsolatban is.     
A kiemelkedõ arab tudósok közül, akiknek rengeteg felfedezést köszönhet a világ, Avicennán kívül alig ismerünk valakit. Legfeljebb annyit tudunk (tudtam róluk én magam is), hogy sok volt közöttük az alkimista, az alkímia pedig, mint egykori áltudomány, eleve rossz irányba vitte a kutatást. Elhittük.

Tihamér arra törekszik, hogy téves nézeteinket, meggyökeresedett elõítéleteinket ne csak cáfolja, hanem gondolkodásmódunkat helyes mederbe terelje.

Könyvének utolsó fejezetével, amelynek azt a címet adta: A kolostoroktól az egyetemekig, azt a szándékot jelzi, hogy sok fontos mondanivalója van még számunkra. Remélhetõleg megcáfolja majd azt a már beidegzõdött téves felfogást is, hogy az emberiség történetének legsötétebb korszaka a középkor volt, amirõl már tudjuk, hogy nem igaz, csupán a bizonyító tények állnak még szûkösen a rendelkezésünkre.

Még sok mindent el kellene mondanom Lacza Tihamérnak e szerény kivitelezésû, de fölöttébb tartalmas munkájáról, többek között azt is, hogy mekkora gondot fordít egy-egy máig élõ fogalom elsõ megjelenési formájára, hogy milyen ki-tûnõ pedagógiai érzékkel kezeli a száraz tényeket, milyen leleményesen ébresztgeti az olvasó érdeklõdését, színezi saját írói stílusát és épít be magvas gondolatokat figyelemfelkeltõ történetekbe. De hagyjunk valamit az olvasónak is. Hiszen a tudományos ismeretterjesztõ irodalomnak legfõbb erénye, hogy a felfedezés sok-sok örömével ajándékoz meg bennünket. Köszönjük e nemes ajándékot. Jó egészséget, további jó munkát kívánok a szerzõnek, és mindenkinek, aki megtisztelte jelenlété-vel e könyvbemutatót.
                                                                                     
* Elhangzott a Katedra Napok október 23-i könyvbemutatóján.