Balázs F. Attila – Új poétikai modell a román költészetben

A XX. század elején és a két világháború között, a román irodalom és ezen belül a költészet látványos fejlődésnek indult, olyan nemzetközileg is ismert és elismert személyiségeket adva, mint Ion Barbu, Lucian Blaga, George Bacovia, vagy az avantgárd szerzők: Stephan Roll, Tristan Tzara, Ilarie Voronca, Gellu Naum, akiket méltán lehet nyugati kortársaikkal egy sorban említeni.
A kommunista rendszer bevezetésével (1946) a román irodalom képe drasztikusan megváltozott. A proletkult és a szocialista realizmus lezüllesztette, megfojtotta az irodalmi folyamatokat. 1960-ig az irodalmat a vezetők dicsőítése, a munka és a termés dicsérete helyettesítette. A 60-as évek végén kezd magához térni a költészet, ám az olyan szerzők, mint Nichita Stanescu csupán nyelvi és filozófiai szinten képes megújítani a lírát, miközben a csaták a stílus, a modor, és nem a lényeg körül folytak.

A nyolcvanas években tűnik fel egy új generáció, amely nem épül be az irodalmi struktúrákba, hanem a rendszer ellen fordul. Az előbbi években is itt-ott felütötte fejét a lázadás szelleme, de ezek elszigetelt próbálkozások voltak. A 80-as években tömegesen lépnek fel az írók, ezért nem lehetett elfojtani mozgalmukat, csu-pán közlési lehetőségeiket tudták leszűkíteni.

A nemzedékhez tartozó lírikusok az előző generációval szembefordulva, a két világháború közti időszakból választanak maguknak modellt (Tudor Arghezi, George Bacovia), vagy Nichita St?nescu lírájából indulnak ki, de az igazi példakép Ion Luca Caragiale. A valamivel idősebbek közül Mircea Dinescu, Geo Dumitrescu, Petre Stoica, Mircea Iv?nescu, Leonid Dimov, Emil Brumaru, ?erban Foar?? stílusát tartják vállalhatónak.

A 80-asok lázadása nemcsak ideológiai jellegű volt, hanem jelentős mértékben esztétikai is. Szakítottak az európai modellekkel, és az amerikai irodalmi folyamatokra kezdtek figyelni. Az ő költészetükben tükröződnek először a társadalmi folyamatok, jelennek meg a posztmodern eszközök, hatások (játékosság és irónia, nyelvjátékok, onirizmus, minimalizmus, pszeudovízió, cinizmus, nihilizmus).

Az új nemzedék elhozta a román költészet várva várt megújulását. Ám távolról sem volt egységes a 80-as évek költői rajzása. Többféle irányzat, stílus, felfogás érvényesül, amelyeket az egyének temperamentuma, ízlése, földrajzi-kulturális meghatározottsága, a hagyományok kisebb-nagyobb hatása is befolyásol. Ezért leszűkítő és hamis lenne a posztmodernnel azonosítani az egész nemzedéket, bár legtöbbjüknél felfedezhető a posztmodern hatása (is).

A nyolcvanasok legismertebb személyiségei a Nicolae Manolescu vezette bukaresti Cenaclul Luni (Hétfői Kör) látogatói közül kerültek ki: Mircea Cartarescu, Traian T. Cosovei, Florin Iaru, Romulus Bucur, Alexandru Musina. A kör alkotóinak munkáiból két antológia is megjelent.

Ion Muresan, Liviu Ioan Stoiciu, Aurel Pantea, Marta Petreu a fent említett költőkkel egy időben indultak, a bukarestiekkel hasonló jegyeket náluk is felfedezhetünk, de rájuk inkább jellemző az új antropocentrizmus, a személyesebb költészet, az egzisztenciális elkötelezettség, a traumatikus, bensőt feltáró verseszmény.

A háromnyelvű kolozsvári egyetemi kulturális folyóirat, az Echinox, a Kolozsváron tanuló és alkotó fiatal költők meghatározó műhelye volt. Az első nemzedék, amely a lap körül formálódott, olyan neveket adott, mint Petru Poant?, Adrian Popescu, Dinu Fl?mând, Eugen Uricaru. A lap körül csoportosultak a nyolc-vanasok is: Mircea Petean, Traian Stef, Dumitru Chioaru, Ioan Moldovan, Ion Mircea, Ion Muresan, Aurel Pantea, Marta Petreu.

A folyóirat hamar a szabad véleménynyilvánítás és az irodalmi viták fóru-mává válik. 1973-ban a lap vezetését átveszi Ion Pop, Marian Paphagi és Ion Vartic, akik 10 éven át helyükön maradnak.

Ezekben az években formálódik az erdélyi nyolcvanas nemzedék, az említetteken kívül ?tefan Borbély, Al. Cistelecan, Ioan Gro?an, Emil Hurezeanu, Ion Simu?, Alexandru Vlad.

Az „Echinox iskolájában” formálodott Ruxandra Cesereanu, Ovidiu Pecican, Adrian Suciu, Alexander Baumgarten is.

A magyarok közül: Szőcs Géza, Bréda Ferenc, Egyed Péter. A német ajkúak közül: Rolf Bossert, William Totok, Richard Wagner. A magyar nyolcvanasok: a Kimaradt Szó antológia szereplői és a III. Forrás-nemzedék tagjai a kolozsvári Gaál Gábor Kör, a nagyváradi Ady Endre Kör és a csíkszeredai Tamási Áron Kör vonzás-körében tevékenykedtek, és többé-kevésbé rendszeresen látogatták egymás műhelyeit, számon tartották és meghívták egymást.

A hetvenes-nyolcvanas években jelentkező költők nagy részénél kimutatható az amerikai beatkorszak (Allen Ginsberg, Gregory Corso, Gary Snyder, Philip Whalen, Michael McClure Lawrence Ferlinghetti) kulturális hatása, különösképpen a bukarestiek esetében.

Kolozsvár és Bukarest mellett az irodalmi megújulás központjai voltak még Brassó és Jászvásárhely, ahol a nyolcvanasok moldvai vezéregyéniségei tanultak (Nichita Danilov, Cassian Maria Spiridon).

Az irodalomtörténész Radu G. Teposu úgy tárgyalja a nyolcvanas évek költészetét, mint egy nagy posztmodern korpuszt, amelynek különböző elágazásai vannak.

Íme a Teposu által felvázolt kategóriák:

Prózai és bohóckodó mindennaposak (Mircea Cartarescu, Traian T. Cosovei, Liviu Ioan Stoiciu, Florin Iaru, Alexandru Musina);

 Gnomikusok és ezoterikusok. Manieristák (Nichita Danilov, Lucian Vasiliu, Ion Bogdan Lefter);

Hermetikus és absztrakt fantasztikum (Aurel Pantea, Ioan Moldovan);

Belső krízis. Szarkasztikus és ironikus pátosz (Ion Muresan, Marta Petreu);

Teátrális és komikus kriticizmus (Petru Romosan, Mircea Petean);

Rafinált szentimentálisak (Romulus Bucur).

Alexandru Musina megpróbálja szétválasztani a „nyolcvanas” terminust a posztmoderntől, az „új antropocentrizmust” javasolva a nyolcvanas költészet meg-határozó jegyeként. Szerinte amennyiben a posztmodern egy „irodalmi kísérlet”, semmi esetre sem „egzisztenciális kísérlet”, és szerinte a nyolcvanasok épp ez utóbbit preferálják egy új egzisztenciális modellt kínálva.

Továbbmenve felteszi a kérdést, vajon a posztmodern cédula, ahelyett hogy jelezné a megelőző és a nyolcvanas évek közti szakadékot, nem teszi lehetetlenné a differenciálást?

A nyolcvanasok izmusának sajátos és összetéveszthetetlen identitása van.

I. B. Lefter számára a nyolcvanasok jelentkezése, csak a nagy posztmodern irányzat kezdete. Mircea Cartarescu szerint a nyolcvanasok közül csak az újítók szá-mítanak posztmodernnek, akik közé saját magán kívül csak néhány fővárosi költőt sorol, ezzel szemben Alexandru Musina szerint csak úgy mutatható ki a nyolcvanasok újító ereje, ha nem azonosítják a posztmodernnel.

    Mindent egybevetve, egy új poétikai modellről van szó, sajátos identitással. Az esztétikai érték, az egyediség és a sokszínűség elvitathatatlan. Nehezen szo-ríthatók ezek a költők egyetlen irodalmi felfogás skatulyájába. A tiszta posztmo-dern csupán egyetlen költőre, Mircea Cartarescura vonatkoztatható.

    A kilencvenes években nem következett be paradigmaváltás a román költészetben, bár tucatnyi tehetséges költő indult, akiknek sikerült bekerülniük a legtöbb kánonba, ám ezek az alkotók többnyire azt viszik tovább, amit elődeik ho-nosítottak meg a román irodalomban. Ezért a „nyolcvanas” megnevezés nemcsak egy időszakot jelöl, hanem tipológiai azonosításként kezelendő.

    Musina, kissé szélsőségesen, Lefterrel és Cartarescuval vitatkozva, a posztmodernt az irodalmi „impotencia” működési területének nevezi.

    Jellemző, hogy a nemzedéknek megvannak a saját kritikusai, irodalomtörténészei, akik többnyire egymással vitatkoznak.