Koncsol László kitüntetése
Angyalzár csikordul (Baráti gratuláció Koncsol Lászlónak a Tőkés László Alapítvány egyéni díjához)
Németh László idézi Móriczot: „Az ősök a gyermekeinkben folyó kísértetjárás.”
Koncsol László barátom mesélte:
Egyszer egy kórházban olyan idős rokonát látogatta meg, akit azelőtt sohasem látott. A kórterem ajtajában megállt egy pillanatra, tehát még el sem árulhatta magáról, hogy ki ő, s az ágyban fekvő idős rokon máris felkiáltott: Atyaisten, itt jön a nagyapám.
S megnevezte egy olyan rég halott közös ősüket, rokonukat, az érdekesség kedvéért hadd nevezzem itt meg én is: néhai Szeles Gábort, a szegedi Kúria bíróját, akit annak idején még maga Ferenc József nevezett ki, s akit Laci már csak koránál fogva sem ismerhetett. ő (mármint a mi Koncsolunk) az idős, sosem látott rokonnak ismeretlenül is ismerős volt, a nagyapját, a családi múltat látta benne megelevenedni, öles alakjában a közös őst látta előlépkedni a volt-időkből.
Koncsol László, az író, költő, műfordító, zenész, számos tanulmány-, esszé- és verskötet szerzője, sok évig a szlovákiai református egyházközösség gondnoka, a pozsonyi vásártéri kálvinista templom orgonistája, a Csallóköz megszállott helytörténésze már hosszú évtizedek óta jön-jön felénk öles, elnyújtott lépteivel a múltunkból, a történelemből, és mindnyájunk számára végtelenül ismerős, mindnyájunknak rokona. Azon közös ősünknek a mai inkarnációja ő, aki mindig egy-szerre volt (ha lejáratott közhely lett Veres Péter szép, szárnyas kifejezéséből, akkor is kimondom, mert itt helyén van) népben-nemzetben gondolkodó lélek- és létpásztor, magyar szellemiség- és történelemalakító kisnemes és minden történelmi kataklizmát túlélő parasztgazda. Abból a magyar mély-történelemből lépked elő, amelyről szintén az előbb idézett Németh László írja: „Ha nagybátyáim János-napon összekaptak, nemcsak vitatkozásuk módja emlékeztetett jobban a Teleki Mihály és Bethlen Miklós párbajaira, mint a ma országló virzsiniás utódoké, de a használt nyelv s a szemben álló bölcsesség is.”
Ha a történelmi múltunkat ma élő személyekben akarom megidézni, én sem távolba nézek, nem a Budapesten, Pozsonyban és Kolozsvárott országló virzsiniás újgazdagokat veszem szemügyre, hanem legtöbbször a tőlem immár közel hatvan éve mindig karnyujtásnyira élő, dolgozó, lépkedő barátomat, egykori közép- és kis-nemesek, kálvinista lelkészek, értelmiségiek mai utódját, Koncsol Lászlót.
S ha valaki ezekután azt hinné, hogy Koncsol maga a két lábon járó anakronizmus, csak részben lenne igaza, mert az immár hetvenes éveinek közepét közelítő jeles gondolkodónk-írónk habitusát éppen az teszi megismételhetetlenül egyénivé, hogy a hagyományos értékeink óvása mellett az új idők kihívásai elé is mindenkor oda tudja tárni a mellét: nincs még egy olyan szlovákiai magyar értelmiségi, aki kezdettől fogva (tehát már az ötvenes és hatvanas években is) olyan következe-tességgel készült a szabad Európába, mint ő.
Például amikor az ötvenes években nyugat-európai nyelveket szinte életveszélyes volt ismerni, beszélni, mert a poliglott filoszra könnyen rásütötték, hogy nyugati kém, ő, a komáromi egykori bencés gimnázium diákjaként, az iskola ódon falai között demonstratíve angolul és franciául tanult és beszélt, s ma az egyik legtöbb nyelvet beszélő magyar írónk, értelmiségink. S ilyen vonatkozásban a 89-es fordulat Felvidéken talán egyedül őt találta közülünk felkészülten. S amikor a normalizációs husáki Csehszlovákiában jaj volt annak, aki nem volt hipokrita és bitang, ő, különböző külföldi és hazai felszólalásaival, beadványaival, leveleivel, megint csak demonst-ratíve, vállalta a más véleményűség, a másként gondolkodás ódiumát, hogy vállalásával aztán kiérdemelje a javíthatatlan renitens címét és sorsát. Csoda-e, ha ilyen múlttal 1989 után ott találjuk az akkori szlovákiai szellemi ellenzék műhelyében, a Kalligram munkatársi gárdájában, ahol aztán máig is dolgozik, alkot.
Summa summárum: Koncsol László alapvetően a hagyományos humanista érté-kek letéteményese, mint ahogy közvetlen előde és példaképe, Fábry Zoltán, vagy még inkább Márai Sándor is az volt, ő is hisz a szellem teremtő és ellenálló erejében, de egészségesen nyitott minden új eszmére, szellemi kezdeményre is. Ha van még értelme a paradox „konzervatív-liberális” minősítésnek, akkor ő ma a szlovákiai magyar szelle-miség legmesszebbről látszó és (talán) legmesszebb látó konzervatív liberálisa.
S én, aki immár több mint fél évszázada ismerem és barátomnak mondhatom, tanúsítom, hogy viselkedését már a legkorábbi időkben is ez a paradox hagyomány-őrző nyitottság jellemezte, alkatát tehát feltehetően csakugyan abból a történelmi mélyvilágból hozta, amelyről – az őseit megidézve – a bevezetőben szóltam, s amellyel kapcsolatban bizonyos körökben általában csak a konzervativizmust szokták emlegetni.
Koncsol teremtő paradoxonainak a bizonyítására a közös múltunkból számos tényt tudnék felhozni, de elég, ha belenézünk az ünnepelt első kötetébe, az 1978-ban megjelent Kísérletek és elemzések címűbe: első helyen – Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor versei mellett – Weöres Sándor, Pilinszky János és az avantgárd cseh Ladislav Novák szövegeit elemzi benne a szerző, jelezve, hogy számára a hagyo-mány és újítás mennyire azonos súlyú és fontosságú értékek. Ezek az írások többnyire az Irodalmi Szemlében jelentek meg, azokban az években (1966–74), mikor ez a lap „közös íróasztalunk” volt. (Ez is Németh László kifejezése: „a Kelet Népe Móricz íróasztala volt” – írja egy helyütt a nagy előd.)
Szóval a hatvanas évek második felében, s a hetvenes évek legelején Kon-csol Lacival együtt szerkesztettük az Irodalmi Szemlét, egészen közelről nézhettem, szemlélhettem, hogyan éli személyessé a családján, az iskoláin (Sárospatakon, Komáromon) s a klasszikus magyar irodalmon keresztül a magyar és közép-európai történelmet, s ezzel egy időben, született esztétizmusával és mély vallásos hité-vel hogyan tájékozódik a legmodernebb és a vallásos ihletettségű irodalmi irányzatok felé is: ő hozta be az akkori Irodalmi Szemlébe Weöres Sándort, Nemes Nagy Ágnest, Beney Zsuzsát, Kormos Istvánt, de Pilinszky Jánost és Rónay Györgyöt is.
Aztán jött a hetvenes évek második fele s a nyolcvanas évek, a csehszlovák „sötétség korszak”, jött Bled (egy, a szlovén PEN Club ülésén elhangzott emlékezetes Koncsol-beszéd, amelyet követően hajtóvadászat indult írónk ellen), jött az ellenzéki szellemiségű beadványok, levelek ideje (a mindenható Pártközpontba, kiadói korifeusoknak stb.). Koncsol intellektusa ezekben az években ismeretlen oldalával fordult a világ felé, a korábbi mélybúvár irodalomtörténész és gondolkodó átadta helyét az elkötelezett irodalmárnak, az irodalmi és közéleti totalitarizmus ellen direkt eszközökkel lázadó demokratának. Az esztétista író iskolát adott nekünk tiszta erkölcsű közéletiségből, polgári kurázsiból. S meg vagyok róla győződve, hogy ezekben a napokban, hónapokban tisztaságával, rendíthetetlenségével még Gustáv Husák cinikus konjunktúralovagjaiban is tiszteletet ébresztett.
Aztán elkövetkezett a Koncsol-paradoxonok harmadik szakasza, amikor is a tudós literátor és szépíró hirtelen elhallgatott. A nyolcvanas évek második felében, a rendszerváltást megelőző években meghívják a csallóközi Dióspatonyba hely- és kultúratörténésznek, s ő, megunva a husáki pártállam hivatalainak packázásait, szinte egyik napról a másikra hátat fordít az irodalomnak és közéletnek, hogy aztán 2000-ig szinte egyetlen szépirodalmi jellegű vagy szépirodalomról szóló sort se írjon le.
Ezekben az időkben mint történész s főleg dióspatonyi–csallóközi helytörté-nész, a Kalligram Könyvkiadó Csallóközi Kiskönyvtár c. sorozatának a szerkesztője nagyon jelentős történelmi-tudatformáló munkát végez. S el kell mondanunk: ezt a munkát is legalább olyan eltökéltséggel és igényességgel végezte és végzi ma is, mint ahogy korábban a kritikusi vagy szépírói tevékenységét végezte, s az eredetileg harminc kötetre tervezett sorozatnak a napokban immár a harmincnyolcadik darabja is megjelenik!
De a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes években, tehát több mint tíz évig, irodalomról, irodalmi életről még beszélni sem volt hajlandó.
Aztán a hosszú hallgatás után 2000-ben váratlanul megint megszólal benne a költő, s mélyről, nagyon mélyről tör fel belőle az elvegyülés, de ezúttal a szó szoros értelmében vett elvegyülés, az „isa pur és chomuu vogymuk” megrázó élménye. A Csontok c. költői rekviemében és planctusában, anyja és apja halálának képeit megjelenítve, eljátssza a kiválás, a megszületés és az elvegyülés, a „donec revertatis in terram” megrendítő misztériumát. Nincsen itt hely e mű bibliásan és Füst Milán-osan érett lírai nyelvének, erős drámai szerkezetének, mesteri zenei kontrapunktjának az elemzésére és dicséretére, hisz az alkotójának nem egy versét, hanem az egész életművét kell laudálnom, de melegen tudom ajánlani a monumentális vers-kompozíciót mindazoknak, akik a költészet elsekélyesedésének mai korában már elfordultak a verstől: a Csontok c. Koncsol-kötet a vers és tiszta líra nagy erejű rehabilitációja is.
S befejezésül hadd szóljak még néhány szót a szépprózaíróról, az epikus Koncsolról is.
Koncsol László nemcsak született költő, hanem született elbeszélő, mesélő is. Ha ő valamiről mesélni kezd, az a valami élhető, hiteles valósággá válik. Réges-rég tudom ezt róla, hisz első irodalmi próbálkozása is, amelyet nekem mint alkalmi kritikusának valamikor még a komáromi harmadkorunkban megmutatott, egy elbeszélés volt. Mindig is vártam tehát, mikor rukkol elő egy, a családi-történelmi és személyes élményeit feldolgozó epikai szövegformációval, elbeszéléssel, kisregénnyel, nagy-regénnyel. S az idei könyvhétre végre, Cseppben az öböl címmel megjelent egy publicisztikai gyűjteménye, amely csak két harmadrészt tartalmaz publicisztikát, irodalmi tanulmányokat, alkalmi egyházi és világi beszédeket, a maradék egy harmada egy kisregény-terjedelmű elbeszélő próza, amelynek a címe: Kirakósdi. A szerző szerint ez a mű emlékirat, szerintem súlyos, szinte nagyepikai tartalmakat hömpölygető írás, amelyben egy nem mindennapi személyiség vall önmagáról és közép-európai sorsokról; utolsó egyetemi éveiről, pedagógus pályájának kezdeteiről, katonaéveiről, családi életének alakulásáról, s közvetve, de annál plasztikusabban és hitelesebben a múlt század ötvenes éveinek végéről és hatvanas éveinek elejéről. Együtt van tehát ebben az írásban minden a nagy prózához, mondjuk egy közép-európai nagyregényhez. Kíváncsian várjuk a folytatását, majd önálló könyvbe szervezését, hogy ezzel a műfajilag teljes Koncsol-organon megszólaljon végre.
Zárómondataimmal pedig hadd gratuláljak Koncsol László barátomnak, barátunknak a Tőkés László Alapítvány egyéni díjához, s hadd köszöntsem a friss kitüntetettünket saját versével, a Csontok c. kötet egyik legerősebb részével, az egyet-len szonett zsebkendőnyi területén eget-földet mozgató, pusztulást és teremtő hitet prófétáló, megrendült és megrendítő soraival:
Egy mozdulat: hatalmas áram idul,
mint foszló Napból, körben, szerteszét.
Egy dzsungel minden hangja – szárnybeszéd
a szellem eszme-tartományain túl.
Fölszaggat s röptet hantot, vért, amint fúj
a teste-nincs szél – sóhaj, fütty, egyéb
jelek – a szárnyas gizgaz. Vadsetét
vulkán-robajban angyalzár csikordul.
S szakad a puha fény. A szél csak lüktet,
mint forró pulzus: fényt-növényt elültet,
özönben, tarkán, istenkép-elem.
A hullám-szélben ködvarjak repülnek,
mint délibáb, s a széllel elvegyülnek.
Ahány jel, annyi rejtett értelem.
Tőzsér Árpád
„Úgy szóljatok és cselekedjetek…”
Koncsol László gondolatai a Tőkés László-díj átvétele után
Jakab 2. 12.
(Kisvárda, 2009. június 28.)
„Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni, / ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni.” Ezt az ars poeticát Ág Tibor, Nagy Iván, Szomjas-Schiffert György számos csallóközi és gömöri dudanóta-változatban megtalálta. Jó-zsef Attila is rábukkant valahol, és azonosult vele. Volt oka rá, iszonytató determinációk tuszkolták végig rövid életén. „Dolgozni csak gondosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes.” Ezt is ő írta, életvitelünk receptjének, mindenki számára, aki él és értékeket alkot, és ezt is jól megjegyeztem magamnak. Weöres Sándor a „jövendő költészetének” elképzelt útját a múlt század hatvanas éveiben így cövekelte ki: „…változó céljait elhagyva, égi rend / mozgassa, szerelem tiszta harmóniája / melyben nincs láz-lökés, nyugalmasan teremt…” Zaklatott életemben, a hatvanas-kilencvenes évek örvényei között, de manapság is ebbe a módhatározói szó-kapcsolatba és ezekbe a klasszikus receptekbe kapaszkodom: „nyugalmasan teremt…” Volt idő, hogy kiírtam s magam elé függesztettem őket: bármi zajlik körülötted és benned, öreg fiú, dolgozz tovább, légy türelmes szolgája hivatásodnak.
Egyik fontos újszövetségi könyvem Jakab apostol közönséges levele; minden írónak és közszereplőnek betéve kellene tudnia a tanítvány tanításait. A hetvenes évek elején, amikor nálunk ismét nagyon nehéz volt tisztességes embernek, magyarnak, szerkesztőnek, írónak lenni, a 2. rész 12. versét függesztettem magam elé Istentől sugalmazott figyelmeztetésül: „Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint a kiket a szabadság törvénye fog megítélni.” Görögül is ráírtam a fehér géppapírra, a teljesebb hitel és nagyobb nyomaték kedvéért: Hútósz laleite, kai hútósz poieite, hósz dia nomú elütheriasz mellontesz krineszthai.” A szabadság szó teológiai fogalma némileg eltér közkeletű világi, folyton változó politikai tartalmától, de két jelentése komplementer, egy eszményi helyzetben átitatja, dúsítja, erősíti egymást. Az üdvösség biztos tudatában élt evangéliumi élet belső szabadsága és a félelem nélküli társadalmi cselekvésé. Erőt adott, ha igazodtam hozzá.
Életem végig szolgálatokban telt el. Egy kontinentális expressz útjához hasonlítanám. Nekivág a szerelvény térben és időben szigorúan kimért útvonalának a keleti parton, de valahol egy híd leszakadt, s a vonatot mellékvonalakra terelik. El-elakadva kanyarog tovább, de ott éppen egy felhőszakadás mosta el a töltést, lógnak a sínek a levegőben, s várni kell, sokat kell várni, amíg új töltést hordanak alájuk. Visszatalál fővonalára, de orra előtt két mozdony ütközött, s kerülnie kell. Havasok következnek, hegyomlás a pálya mentén, s a vonat megint vár. A harmadik országban polgárháború tört ki, a szerelvény körül lövöldöznek, hidat robbantottak, s várnia vagy kerülnie kell. Földrengés, a sínek összekuszálva, a híd berogyott, az alagút beszakadt: újabb várakozás. Az expressz tovább fúrja magát a térbe, ahogy lehet, mindig úgy, ahogy lehet, közben átminősítik személlyé, teherré, lőszeressé, s megviselten, hatalmas késéssel, golyóktól sebzett oldalakkal vonszolja be magát a földrész nyugati partjára. Futását elvégezte, sóhajt fel Pállal, és megáll. Terheit leadja, lehúzza áramszedőjét, és hatalmas légrobbanással kifújja magából a levegőt. Akik hetven felé járunk, vagy túl is vagyunk rajta, mind megéltünk ilyen dolgokat. Álmom, hogy a szabadság bibliai és világi fogalma végre eggyé váljék. Csúszkálnak egymás fölött, alatt, mellett, kullognak egymás mögött és előtt, de eggyé sehogy sem tudnak olvadni. Bent szabad vagyok, de szavak, szándékok és törvények sorompóiba ütközöm, államom parlamentje és kormánya leginkább tilalmakban és elvonásokban gyakorolja uralmát. Tilt szavakat, fogalmakat, gondolatokat, tankönyveket, nem ad vissza elorzott vagyontárgyakat, diszkriminál. Nem segít, hogy szabadon kibontakozzam, az Úr akarata szerint, amilyennek ő teremtett, hanem rágalmaz, gáncsol, szid, korlátoz, olykor fenyeget. Úgy már nem teheti, ahogy eddig művelte, teszi hát amúgy, mert arra nincs európai tiltó paragrafus. Nincsenek illúzióim, de „aki dudás akar lenni…”, és „dolgozni csak pontosan, szépen…”, és „nyugalmasan teremt…” – és „Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint a kiket a szabadság törvénye fog megítélni”, mondogatom magamban, ha nagyon nehéz. Idézhetem a Jakab-levél 1. részének 25. versét is: „De a ki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad a mellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében.”
Külön öröm számomra, hogy a Tőkés László-díjat itt, Kisvárdán vehetem át. Anyai dédszüleim, Bakó Károly tiszteletes úrék a szomszédos Gyulaháza teme-tőjében pihennek, nagymamám ott látta meg a napvilágot, kislánykori arcképe Sza-bó Endre kisvárdai műtermében készült, az a Molnár Katinka pedig, aki édes nagymamám korai sátoraljaújhelyi halála után három árváját anyai pártfogásába vette, majd édesanyám tragikus halála után mint pótnagymama rólam is gondoskodott, a szabolcsbákai lelkipásztor, Molnár Miklós nyolc gyermekének egyikeként nőtt fel, és vállalt áldozatot értünk. Telkibányától, édesapám szülőfalujától Beregszászig az ungi, beregi Tiszahát, Szabolcs és Szatmár megye őseim nyomaival is gazdagabb; terhes volna fölsorolnom szolgálatuk helyszíneit, szóltam már róluk egy 1987-es Confessio-számban. Itthon vagyok ebben a fájdalmasan szép, elesett őstájban, munkám, hivatásom, szolgálatom a Felvidék magyarjaihoz köt, de gyökereimmel és lényegemmel itt, ezen a tájon vagyok otthon.
A nagyon megtisztelő Tőkés László-díjat kissé zavartan, de hálásan köszönöm. Isten áldja meg névadóját, adományozóit, hitvesemet, aki a legválságosabb időkben is támaszom volt, és áldja meg mindnyájunkat. Köszönöm.