Markó Bél a- Nyelvtörvény és környéke, avagy: a nemzetállam visszavág

A ma már jóban-rosszban távolinak tetsző ötvenes években, gyermekkoromban Romániában, a Magyar Autonóm Tartományban, Kéz­di­vá­sár­helyen a cégtáb-lákról tanultam meg olvasni magyarul. Ma is tudom, hol volt a főtéren az „élelmi-szer”, a „vasudvar”, a „könyv”, a „gyógyszertár”. Két évtizeddel később, a hetvenes években, ugyancsak Romániában, az akkor már régóta megszüntetett Magyar Autonóm Tartomány székváro­sá­ban, Marosvásárhelyen az én gyermekeim cégtábláról, utcanévről, nyilvános feliratról kizárólag csak románul silabizálhatták a szavakat, viszonylag rövid idő alatt a magyar nyelv gyakorlatilag teljesen eltűnt a közéletből, legfennebb valamelyik isten háta mögötti faluban bukkant elő a hulló vakolat vagy a lepattogzó festék alól egy-két ékezetes betű.

 Százszázalékos magyar lakosságú települések nevét is kizárólag románul írták ki a bejáratnál, egyik-másik esetben máig keserű nevetésre késztető fordításban. Az udvarhelyszéki „Bögözt” például hajdanában a költői fantáziájú román tisztviselő, aki úgy hozta el nekünk a román nyelvet, mint bennszülötteknek az üveggyöngyöt, „Mugeni”-nek fordította, ami magyarra visszatéve valami olyasmit jelentene, hogy „Bőged” vagy „Bőgős”, nyilván a tehénbőgést hallván ki az eredeti elnevezésből. Játékos kedvük volt, ugye, ezeknek az Erdély átfestésével-átkeresztelésével megbízott román embereknek? Máig így hívják románul Bögözt! Mint ahogy a Nyá­rád ­menti „Kebele” ma is „Sâ­ni­şor” románul, ami a női kebel becéző formája tulajdonképpen, visszafordítva „Keblecske”, „Mellecske” vagy akár „Csöcsöcske” lehetne. Természetesen ezeknek a falvaknak azelőtt is volt román megnevezésük, juhászok, vásárosok a magyar falunevet használták román fonetikával, a világon mindenütt így szokták ezt csi-nálni, de annak idején a friss román közigazgatást irritálták a mégiscsak magyaros hangzású, tehát magyar eredetre utaló megoldások, és nemcsak fonetikailag, hanem tartalmilag is birtokba akarták venni Székelyföldet és Erdély minden magyarlakta régióját. Tették ezt abban az Erdélyben, ahol számos helységnév vagy földrajzi elnevezés egyébként nem is magyar, nem is román, hanem szláv, besenyő, úz vagy ki tudja, milyen eredetű.
Summa summarum: magyar gyermek a szülőfalujában vagy szülővárosában az utcán nem tanulhatott meg olvasni magyarul. Megtanították otthon, hál’ istennek! Aztán a nyolcvanas évek második felében már az egyébként még rendszeresen megjelenő országos vagy megyei magyar nyelvű lapokban sem szótagolhatta volna a helységneveket: Ko-lozs-vár vagy Nagy-vá-rad, mert az írott sajtóban is kötelezően a román elnevezést kellett használni. Valamirevaló újságíró többnyire nem volt hajlandó erre, ezért aztán a „kincses város” zöldségellátásáról vagy a „Pece-parti Párizs” vegyi iparáról lehetett épületes cikkeket olvasni az újságban. Utólag nagy nevetség ez, akkor viszont csak kínunkban nevettünk ezen a vérlázító perverzión, hogy Kolozsvár leírva „Cluj”. Akkoriban születhetett a vicc, hogy írásmódjuk és kiejtésük eltéréseiről beszélgetnek a különböző népek képviselői, és az angol ember dicsekvését hallgatva, hogy mekkora különbség van az angolban az írott és a kiejtett változat között, a székely ember csak legyint egyet: „Az semmi! Nálunk Csíkszeredában úgy írják, hogy Gara, és úgy kell kiolvasni, hogy vasútállomás”.

Így értük meg 1989 decemberét, a Ceauşescu-féle nacionálkommunista diktatúra bukását, és hatalmas eufóriával, de még annál is hatalmasabb naivsággal, elkezdtünk remény­ked­ni a nyelvi – és persze nem csupán nyelvi – egyenjogúságban. Aztán az első napok forradalmi láza alább­hagyván, rá kellett jönnünk, hogy a pártutasítások elmúltak ugyan, de a kor s a kór ott van az agyak­­ban, a szívekben, és a román–ma­gyar viszony talán még reményte­le­nebb gubanc, mint azelőtt, hiszen addig legalább azt lehetett hinni – mekkora tévedés volt ez, Istenem, mekkora óvat-lanság –, hogy csupán a Ceauşescu-diktatúra velejárója, amit el kellett szenvednünk, és ha a zsarnokság eltűnik, semmivé lesz a probléma is! Hát nem lett!
1990-ben a százhatvanezres Marosvásárhelyen még körülbelül nyolc-vanötezer magyar élt, tehát jóval több mint ötven százalék. Ismétlem, úgy éltük meg a fordulatot, hogy egy ekkora városban nem volt egyetlen magyar felirat sem. Elkezdődött a hamarosan már szinte kilátástalannak tetsző küzdelem a kétnyel-vűségért. Kitettük a város végére a kétnyelvű – felül román, alul magyar – hely-ségnévtáblát, rá néhány órára bemázolták, letörték. Bent a városban egy – egyet-lenegy – magyar felirat volt látható egészen rövid ideig, a Tudor Vladimirescu nevű lakótelepen a magyar gyógyszerészek kiírták a kirakatüvegre a „Farmacia” felirat mellé, hogy „Gyógyszertár”. Tessék belegondolni, nyolc­van-­va­la­hány­­ezer magyar, hetven-valahány­ezer román és néhány ezer cigány – később: roma – városában, ahol egykor a Bolyaiak éltek-haltak, megjelent egy kirakatfelirat – mégcsak nem is cégtábla – magyarul. 1990. március 16-át írtunk. Amire néhány RMDSZ-es kollégámmal odaértem, két-háromezres román tömeg fogta körül a gyógyszertárat, robbanásig nőtt a feszültség, hangosbemondón román szónokok tüzelték az embereket, eliszonyodva figyeltük őket. Érthetetlen volt minden, és mégis irtózatosan világos és érthető.
Néhány nap múlva vér folyt Marosvásárhelyen, sok vér. Halottai voltak, rengeteg sebesültje is a hirtelen reménynek, ott akkor egyszerre csak áldozattá lett mindenki, a nyelvi jogaikért küzdő magyarok, de a nyelvi – meg másfajta – előjogaikat védő románok is bizonyos értelemben.
Nagyon tud sebezni, ölni is tud egyetlen magyar szó, éppenséggel a „gyógy-szertár”!

Miért idézem fel ma mindezt? Mementóként természetesen. Hiszen hosszú évek múltán mégis igazunk lett, a nyolcvanötezer marosvásárhelyi magyar – ma már sajnos kevesebb – és a majdnem kétmillió erdélyi magyar – ma már szintén kevesebb, sajnos – erejét a politikában úgy használtuk, hogy 1999-ben az oktatási törvény, 2001-ben a közigazgatási törvény, majd 2003-ban a módosított alkotmány szavatolta az anyanyelvű oktatást, illetve bizonyos arányszám – a törvény szerint: húsz százalék – fölött a kétnyelvű feliratok kötelező használatát. Önkormányzatokban, állami intézményekben magyarul is lehet beszélni, szóban és írásban magyarul is lehet fordulni a hatóságokhoz. Ha Nagyváradtól Sepsiszentgyörgyig végigautózik a magyar turista Erdélyen, magyarul is tudni fogja, hol jár, bár Kolozsvár még mindig fájdalmas kivétel. A magyar sajtóban pedig helységnevek, földrajzi elne-vezések csakis magyarul olvashatók.

Hallgatom a híreket a szlovák nyelvtörvényről, nézem az elemzéseket, figyelem a kommentárokat, és ismét bizonyságát látom annak, hogy a nyelvi ki-zárólagosság nem sajátosan román, szlovák, ukrán vagy szerb találmány a Kárpát-medencében sem, hanem a többségi kultúra, emlékezet és világértelmezés egyeduralmának kifejezése, a „mankurt”-csinálás hatékony eszköze. Valljam be, hogy bárki, akit egy ilyen nyelvi zsarnokságnak alávetnek, többé-kevésbé „mankurttá” válik? Mondjam el, hogy Erdélyt keresztül-kasul bejártam egyetemista koromtól kezdve, de számos falunak a magyar nevét én is csak azóta tudom, hogy a húszszázalékos nyelvhasználati kötelezettség érvénybe lépett?
Ne becsüljük le a nyelvi jogok fontosságát! A kisebbségi jogok hierarchiájában természetesen fennebb áll az autonómia, csakhogy az önálló döntési jog bonyolult közigazgatási kérdés, míg a szabad nyelvhasználat költségvetési erőfe-szítést esetleg igen, de államszervezési változtatásokat tulajdonképpen nem igényel, szinte egyetlen tollvonással meg lehet oldani. Következményei viszont már-már felmérhetetlenek. Tudjuk ezt mi is, tudják a románok meg a szlovákok is.
Romániában ma még csak egy-egy apróbb jele van a nyelvi jogok újabb kor-látozásának. (Bár a magyar tisztségviselők tömeges eltávolításának ilyen következményei is vannak: ki beszél veled magyarul, ha bemégy egy hivatalba? Majd a kapus esetleg, mert a főnök nem ismeri a nyelvet!) Kolozsváron a minap szégyenletes érvvel változtatta meg a városi tanács a Dsida Jenő utca elnevezését – mire is?, ügyes, mondaná Kohn bácsi – Pablo Picassóra! Az érv: románul kiolvasva a „Dsida” név az AIDS francia–román elnevezését idézi: SIDA. Innen már csak egy lépés, ugye, odáig, hogy egymás nyelvét akár ugatásnak halljuk, amilyen kutyafejűek azok a „másikok”, mindig csak a „másikok”! Szegény Dsida, ez a nagyszerű, dekadens költő az ötvenes-hatvanas években túlságosan katolikusnak, túlságosan polgárinak bizonyult, sokáig ki sem adták, aztán most egyszerre a nevével is baj lett. Arról a Dsida Jenőről beszélek, aki életében csupán egyszer, a Psalmus Hungaricus című szívszorító, de egyszersmind groteszk költeményben próbált beállni a magyarság-költők sorába, de ez a kísérlet, akármilyen lenyűgöző, teljesen kirí mindabból, amit egyébként írt (talán még a Tükör előtt kivétel valamennyire). Magamat is leginkább liberálisnak szeretném tudni, ha időről időre nem tenne kon-zervatívvá és nacionalistává a többségi ostobaság, és most is ilyen érzések ébrednek bennem: hogyan legyek megértő ezzel a gyarmatosító lenézéssel, ezzel a mérhetetlen arroganciával szemben? Több mint másfél évtizede – tisztemnél fogva – az egyik legismertebb politikus vagyok Romániában, de alig akad román újságíró, aki le tudná – hajlandó lenne – helyesen, ékezetekkel írni a ne-vemet.
Az az igazság, hogy akkor lennék nacionalista, ha azt állítanám, hogy a velünk együtt élő népek nem képesek megtanulni a nyelvünket. Dehogynem! Jobban is sokszor, mint mi az övékét. Hiszen a magyarországi magyarok román, szerb, szlovák névejtéséről és névírásáról is bőven lehetne értekezni!
Másról van itt szó. Hogyha használni kezded a másik nyelvét – ráadásul: helyesen! –, a végén még meg is találod érteni! A végén még nem is lesz olyan fontos, hogy a te nyelved domináljon minden helyzetben! Ez a leglényege a nyelvi kizárólagosságnak! A nyelvtörvények nemcsak a kisebbségek ellen irányulnak, hanem a potenciálisan megértő, toleráns, befogadó többség ellen is. Vagy talán leginkább ellene. Nem a román vagy szlovák gyerek esne kétségbe, ha az iskolában meg kellene tanulnia magyarul, hanem a román vagy szlovák „nemzetvédő”. A gyer-meknek legfennebb rosszul esne egy újabb tantárgy, púpnak kellene a hátára, de ha cserében másutt könnyítenének valamit, miért is ne fogadná el. Ellene is irányulnak hát a nyelvtörvények. Nehogy a következő nemzedék feladja a dominancia, az egy-oldalúság, a nemzetállam Kárpát-medencei álmát! Nehogy nyitott, európai emberré cserepedjék!
Ami ma Szlovákiában történik – amennyire én innen, Marosvásárhelyről be-lelátok –, és ami talán Romániában is készülődik, azt úgy neveztem a minap, cseppet sem tréfásan, hogy: a nemzetállam visszavág! Remélem, időlegesen csupán, remélem, hogy a XXI. század kezdődő történelmének csak egy múló pillanata ez. Követtem a magyarországi reagálásokat erre a nyelvtörvényügyre. Tisztességesek, helyénvalóak a kormányoldal és az ellenzék részéről egyaránt. De mintha lagymatagok lennének! Mintha alapjában véve tanácstalanok lennénk mindannyian! Mintha nem éreznénk az irdatlanul nagy tétjét annak, ami elindult. Pedig ebben a pillanatban az elmúlt húsz esztendő eredményeinek a megőrzése és továbbvitele a tét. Szemben egy olyan visszavételi kísérlettel, amely könnyen belesodorhatja Ma-gyarországot, a határon túli magyar közösségeket egy folyamatos, meddő konfrontációba – egyelőre politi­kai értelemben –, amelyből itt, a Kárpát-medencében sen-kinek haszna nem lehet. Azt mondhatnám, hogy paradox módon egy mos­tani keményebb, kon­fron­ta­tí­vabb fellépéssel kell elejét venni a későbbi folyamatos szembefeszülésnek. Úgy tűnik, hogy a párbeszéd gondolatát ma már csak­is radikális tiltakozással lehet megmenteni. Kolozsváron is, Dsida-ügyben kevésnek, puhának érzem az ellenkezést, mintha legtöbben azt gondolnák: baleset volt csu-pán! Ma baleset, holnap nyelvtörvény itt is, ha nem vigyázunk! Az Európai Unió, a vágyott Európa pedig eszköztelen, tökéletlen, és ha nem is elvtelen, de elvek híján való nyelvhasználat dolgában. Úgy vélem, hogy Magyarországnak most kellene összeszednie maradék tekintélyét ahhoz, hogy az európai bürökraták közönyét és a politikusok cinizmusát megtörve felhívja a figyelmet a veszélyre. Esélyünk a párbeszéd, az együttműködés, a román–magyar vagy szlovák–magyar együttgondolkodás, de ha valaki elindul visszafelé az úton, azt akár erőnek erejével is meg kell állítani. Amíg még lehet. Mert amint mondottam: egyébként a nemzetállam visz-szavág. Ugyanis való igaz, hogy az egyesült Európában már nem lehet és nem is kell határmódosításban gondolkozni, de bizonyos értelemben mégis a „területről” van szó! Arról, hogy a jövőben mekkora lesz a terület, ahol József Attilával szólva „hibátlanul írják” fölébünk a nevünket, „ha eltemet, ki eltemet”. A „hazáról” beszélek tehát én is. A modern, európai formájú és tartalmú, XXI. századi hazáról.
(Apropó: nyelvtörvény! Büntetni a nyelvhasználatot? Érdekes! A pöszét, a selypet, a dadogóst, az analfabétát, a süketnémát, a magyart? Kit is?)
(Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 29. szám, 2009. július 17.)