Emlékezések, számadások … – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtudóssal

Beszélgetett: Fónod  Zoltán
 Élettörténetedet ismerve  talán nem túlzás, ha azt mondjuk, „szerencsés” csillagzat alatt születtél. Bár a „különvélemény” jogát mindig fenntartottad magad-nak, lényegében simán vetted az „akadályokat”. Ötvenhat októberét, egyetemista-ként „boldog önfeledtséggel” élted. Élményközelbe kerültél, 1959-ben letartóztattak, sőt a tököli internálótábort is megjártad. Feltehetően tehetségednek köszönhetted, hogy egyetemi tanulmányaid befejezése után, kissé „pöttyösen”, az Irodalomtudományi Intézet munkatársa lettél.
– Valóban, életemnek volt egy kedvező és egy kedvezőtlen története – a „csillagzatok” szüntelenül változtak.

Ezt a kedvező és ezt a kedvezőtlen történetet egy-szerre vagy egymást váltva éltem meg. Később mégis a kedvező események szabták meg a végső mérleget. Diákkorom viszonylag békés nyugalomban telt el, ámbár többször közbeszólt a „történelem”. Apámat 1945 januárjában hadifogságba vitték a Budapestre bevonuló oroszok, de viszonylag hamar hazatérhetett, az ötvenes évek első fele szüntelen szorongásban telt el, emlékszem, nagyanyámat az utolsó napokban fuvaroztuk le anyámmal Baján élő nagynénémékhez, mielőtt a kitelepítés áldozata lett volna (talán velünk együtt), az ötvenhatos forradalom leverése után három esztendővel letartóztattak, majd internáltak. Akkorra már elvégeztem az egyetemet és gyakornok voltam az Irodalomtörténeti Intézetben. A rendőrség be szeretett volna szervezni, én ellenálltam, ezért aztán letartóztattak és hamarosan a tököli internálótáborban találtam magam. Annak köszönhettem szabadulásomat 1960 tavaszán, hogy az ENSZ közbenjárására felszámolták az internálótáborokat, de így is még egy esztendeig voltam rendőri felügyelet alatt és évekig nem volt állásom. Végül egyetemi tanáraim, mindenekelőtt Bóka László közbenjárására egy gépipari technikum alkalmazott magyartanárnak, előtte meg kellett ígérnem, hogy soha sem teszek politikai megjegyzéseket. Majd 1965 őszén barátaim: Bodnár György és Czine Mihály közbenjárására visszatérhettem az akadémiai intézetbe, ahol azután négy évtizedet töltöttem el. Sőt, 2004-es nyugdíjba vonulásom után is megmaradtam az intézet keretében, mint az akkor létrejött Illyés Gyula Archívum vezetője (társadalmi munkában). Mindig sokat dolgoztam, nemrégiben jelent meg kilencvenhatodik önálló könyvem egy zentai (tehát vajdasági) magyar könyvkiadónál, de pozsonyi és dunaszerdahelyi kiadóknál is jelentek meg könyveim. A végső mérleg ezek szerint pozitív – nem teljesen az én érdememből, sokat köszönhetek feleségemnek (aki most is ott ül a számítógép mellett és gépeli legújabb könyvem szövegét), és természetesen sokat köszönhetek barátaimnak is, akik között számos felvidéki magyart (és szlovákot) tarthatok számon.

* A nyolcvanas évek elején Lőrincze Lajos meghívott az Anyanyelvi Konfe-rencia munkatársának és a rendszerváltásig nem vettél részt a közéletben . A közé-letben lényegében nem vettél részt, párttagot nem csináltak belőled. Időnként ugyan Aczél elvtárs, a párt ideológiai titkára rád szállt, de  viszonylag elfogadhatóan túl- élted a „nehezét”. Milyen mentséged volt erre?
– Valóban, komolyabb konfliktusok nélkül sikerült átvergődnöm a szaba-dulásom utáni évtizedeken. Voltak persze kellemetlenségeim, Aczél György időn-ként „megfegyelmeztetett” a beosztottaival. Mégis, az intézet, ahol dolgoztam, köszönhetően elsősorban kiváló igazgatónknak: Sőtér Istvánnak, a „béke szigete” volt. Néhány kellemetlen ügy kivételével, alig érzékeltem ötvenhatos szereplésem következményeit. Egy alkalommal például (még a hetvenes évek elején) el voltam tiltva a publikálástól, ezt úgy mondták akkoriban, hogy rákerültem a „konzultációs listára”, vagyis csak külön engedéllyel közölhettek tőlem valamit a folyóiratok. Aztán kiderült, hogy mindez egy tévedésen alapuló besúgói jelentés átmeneti következménye volt, azt jelentették rólam, hogy „illegálisan” juttatok el nyugatra kéziratokat – ez nem felelt meg a valóságnak. Tulajdonképpen hagytak dolgozni, rengeteget üldögéltem a könyvtárakban, céduláztam, minden esztendőben megjelent negyven-ötven tudományos vagy kritikai produkcióm. A közéletben nem vettem részt, egy időben, már a nyolcvanas évek második felében az intézeti szakszer-vezeti bizottság elnöke voltam (kollégáim „a mi Walesánknak” szólítottak, erre még büszke is lehettem). Egyetlen valamirevaló „ellenzéki” szerepvállalásom az volt, hogy én szerveztem meg az intézetben a tiltakozást a bősi erőmű ellen. Később vi-szont részt vettem az első lakiteleki találkozón, és volt némi szerepem a Magyar Demokrata Fórum létrehozásában: különféle bizottságoknak voltam a tagja. Aztán rájöttem, hogy a politika nem nekem való. Ezután inkább az Írószövetség, az Anyanyelvi Konferencia és az Illyés közalapítvány elnökeként folytattam közéleti tevékenységet. Ma már csak az Anyanyelvi Konferenciánál dolgozom, természetesen ott is társadalmi munkában.

* Irodalomkritikusként, irodalomtörténészként rendkívül termékeny vagy.  Hány könyved jelent meg, s ezek közül melyeket tartasz fontosnak?
–  Már említettem, hogy mindmáig kilencvenhat önálló könyvem látott napvilágot, mellettük hetvennégy olyan kiadvány, amelyet összeállítóként, sajtó alá rendezőként, szerkesztőként jegyeztem. Ez, ugye, összesen százhetven kötet (igaz, vannak közöttük ötven-hatvan lapos alkalmi kiadványok is). Emellett több száz, de inkább több ezer tanulmányom, könyvismertetésem, kisebb írásom is megjelent. Az első könyvem 1968 nyarán látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadónál Kuncz Aladárról, a két világháború közötti erdélyi irodalom neves egyéniségéről, az Erdélyi Helikon szerkesztőjéről – ez tulajdonképpen egyetemi szakdolgozatom kibővített változata volt. Fontosnak tartom a Déry Tiborról, Jékely Zoltánról, Radnóti Miklósról, Juhász Ferencről és Cselényi Lászlóról írott monográfiáimat, Sorsát kereső irodalom című tanulmánykötetemet, ez 1979-ben került az olvasó kezébe, és olyan írókat mutatott be, például Jékely Zoltánt, Ottlik Gézát, Mészöly Miklóst, akik akkor nem tartoztak az irodalompolitika kegyeltjei közé. Ugyancsak említésre méltónak gondolom A tárgyias költészettől a mitologizmusig című könyvemet 1981-ből, ez volt a kandidátusi disszertációm, és a „népi irodalom” költőit (Illyés Gyulát, Gulyás Pált, Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt) mutatta be. Megemlíthetem A transzszilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája című munkámat 1983-ból, ez eszmetörténeti közelítést adott, és elég nagy vitát kavart, a „hivatalos” irodalompolitika (közelebbről E. Fehér Pál) mint közveszélyes nacionalistán elverte raj-tam a port. Nem akarom folytatni: könyveim általában a huszadik század magyar irodalmával, több alkalommal a kisebbségi (elsősorban az erdélyi) magyar irodalommal foglalkoztak, több kötetet szenteltem a felvidéki magyar irodalomnak is. Jelenleg az erdélyi irodalom átfogó történetének megírása köt le, három terjedelmes kötet lesz ebből, az első már megjelent, a második megjelenése karácsonyra várható.

* A hat (plusz öt) kötet!, „spenótnak” becézett akadémiai irodalomtörténet (a hatvanas évek közepétől jelent meg!), viszonylag tárgyilagosan ítélte meg évszá-zadok irodalmi alkotásait. Nem úgy a „leváltására” vállalkozó, szemléletében meg-újulni akaró, tiszteletet parancsoló háromkötetes irodalomtörténet. A hangzatos, „nagy nevek” (akik módszerében, felfogásában is valami „újat” kívántak adni!) képtelen hiánylistájukkal együtt  sem váltották be azokat az elvárásokat és  nem nyerték el  a szakma elismerését. Jaspers fordulatával élve, „a filozófia mindig velünk van”. Vajon hol volt, amikor alkotói ennyire melléfogtak szándékaik bevál-tásának? Mi a véleményed erről a vállalkozásról?
– Nehezen nyilatkozom erről a munkáról, minthogy kezdeményezőit és szer-kesztőit, így Szegedy–Maszák Mihályt és Veres Andrást becsülöm, mindkettejüket kiváló irodalomtudósnak tartom. Ugyanakkor valóban nehezen fogadható el az, hogy nagyszerű és korukban meghatározó szerepet betöltő magyar írók csak futólagosan vagy sehogyan sem kapnak a könyvben szerepet. Például Illyés Gyula, akit én – Ady, Babits, Móricz, Krúdy, József Attila és Németh László mellett – a huszadik századi magyar irodalom meghatározó egyéniségének tartok, szinte elsikkadt, költészetéről alig esik szó, Dsida Jenőnek pedig, aki a modern magyar líra kiváló egyénisége volt, ráadásul a kommunista korszakban mint katolikus költőt lényegében diszkriminálták, még a neve sem szerepel. Nehéz dolog ezt megérteni és elfogadni így, úgy tetszik, a jelen irodalomtörténet-írása ugyanúgy nem törekszik arra, hogy hiteles legyen, ahogy erre a kommunista korszak tudományossága sem törekedett. Remélhetőleg lesznek majd hitelesebb és átfogóbb irodalomtörténeti összefoglalások is. Jónak tartanám, ha minél több ilyen (különböző nézőpontokat, irodalomtörténeti „stratégiákat” képviselő) összefoglalás születne. Végleges, „definitív” irodalomtörténeti kép ugyanis nem létezik, az irodalomtörténet ugyan-úgy „személyes” konstrukció, mint egy regény vagy egy útirajz – ezért is lehet az, hogy a máig legjobb magyar irodalomtörténet a Szerb Antalé.

* A kisebbségi magyar irodalmak, mint a nemzeti irodalom természetes részei,  erőteljes fejlődést bizonyítottak az elmúlt évtizedekben. Véleményed szerint (Szlovákiában,  Kárpátalján, Erdélyben vagy  a Vajdaságban)  hol tartanak ma a  kisebbségi magyar irodalmak?
– A kisebbségi magyar irodalmak valóban sokat gyarapodtak az elmúlt évtizedekben, szellemiségük is sokat gazdagodott. Talán a következőkben tudom összefoglalni ezt a gyarapodást: először is igen sok fiatal tehetség lépett fel vagy még több idősebb író igazi tehetsége bontakozott ki igazán. Hadd említsem például (csak a felvidékiek közül) Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Tőzsér Árpádot, Grendel Lajost, Koncsol Lászlót, Cselényi Lászlót és Gál Sándort. Másodszor: teljesen újjá alakultak az irodalmi kultúra intézményei, ismét bebizonyosodott, hogy az irodalmi élet szabadsága hatalmas lendületet képes adni az alkotó munkának. Harmadszor: elmélyültek és természetessé váltak a magyarországi és a kisebbségi magyar irodalmak kapcsolatai; vonatkozik ez az irodalmi intézmények (a folyóiratok, a könyvkiadók, az egyesületek) természetes kapcsolataira is. Ma széles körben tapasztalható a „nemzetegyesítés” stratégiájának igénye (sok esetben ez pusztán retorikát vagy éppen pártretorikát jelent), nos, az egyetlen terület, ahol ez a „nemzetegyesítés” valóban végbement: maga az irodalom. Olyan eredmény ez, amelyet jobban figyelembe kellene vennie a szellemi életnek, a politikának és természetesen a budapesti kormányzatnak (a jelenleginek és az eljövendőnek egyaránt). Szomorú módon nem tapasztalom ezt a figyelmet és a vele járó elkötelezettséget – ebben is előre kellene haladni az előttünk álló esztendőkben.
 
* A kisebbségi magyar irodalmak helye, kötődése évtizedek óta nyitott kérdés és megújuló viták tárgya. Az elmúlt évtizedekben különböző elképzelések alakultak ki arról, vajon a szomszéd országok magyar irodalmai magyar irodalmak-e, és egyáltalán hovatartoznak. Megszületett a kettős kötödés, hármas kötődés elmélete, mostanság meg a „nagy csend”. Mit takar szerinted ez a csend?
–.A „kettős kötődés” gondolata egy 1968-as budapesti írószövetségi vita ke-retében jelent meg (magam is jelen voltam ezen az eszmecserén). Azóta a „kettős” vagy „hármas” kötődés természetes helyzet és kívánalom lett, talán ezért sem esik róla annyi szó. Mára nem teljesítendő (kiharcolandó) program, hanem valóság. Tavaly, amikor (az 1968-as csehszlovákiai fordulat emlékére) konferenciát rendeztek a Kassa melletti Szepsiben, magam erről a régi vitáról tartottam előadást – érdeklődéssel találkoztam, ami azt tanúsítja, hogy a gondolat ma is időszerű. Valóban, egyszer irodalomtörténészeknek, irodalomkritikusoknak, művelődéspolitikusoknak le kellene ülniük egy konferenciaasztal mellé, és számot kellene vetniük azzal, hogy a jelenben milyennek kellene lennie a magyar irodalom belső kötődésrendszerének, nemzeti identitásának, a részirodalmak egymás közötti kap-csolatainak. Talán egy újabb Fábry Napok lehetne ennek az eszmecserének az alkal-mas kerete.

* Egy vita során Tőzsér Árpád azt a véleményt képviselte, hogy „a kisebbségi magyar irodalmak mindenekelőtt a maguk őslakos magyarsága iránt éreznek felelősséget és elkötelezettséget. (…) a szlovákiai magyarság számára, amely az 1918 utáni Magyarország területén soha nem élt, a mai Magyarország  nem „anyaország”. Mi ennek a területnek vagyunk autochton népe, amelyen most élünk, itt alkotunk társadalmi és szellemi  struktúrát, s ezért lehet irodalmunk „csehszlo-vákiai magyar irodalom”, s nem csak a ’Csehszlovákiában élő magyar írók irodalma’” A „kettős”, sőt „hármas” kötődéssel  egy 1967-ben Bécsben tartott előadá-sában Kányádi Sándor is azonosult ezzel a nézettel, ide sorolva „szülőanyja és daj-kája” szerint „Erdély szellemi örökségét” is. A korábbi „kinyilatkoztatások szerint” mi változott e téren tájainkon?
– Azok a szellemi stratégiák, amelyeket annak idején Tőzsér Árpád és Ká-nyádi Sándor képviselt, teljesen indokoltak voltak és részben ma is érvényesek. Hiszen a szlovákiai vagy az erdélyi magyar irodalom sajátszerűségének és auto-nómiájának elve egyszerűen a nemzeti (nemzetiségi) önvédelem szolgálatában fej-lődött ki. Az úgynevezett „rendszerváltások”, vagyis 1989–1990 óta azonban sok minden megváltozott: egyrészt előtérbe került a magyar nemzeti irodalomnak, mint sajátos szellemi, kulturális, történelmi és „lelki” entitásnak a gondolata, másrészt lehetőség adódott arra, hogy ez az entitás a többségi társadalmak asszimilációs igye-kezetével szemben fejtsen ki erőt, illetve váljék erőforrássá. Ez a lehetőség, egy-szersmind követelmény mostanában éppen Szlovákiában vált stratégiai értelemben fontossá, minthogy az új szlovákiai nyelvtörvény radikálisan támadja a magyar nyelvhasználatot, a magyarságnak, mint határokon keresztül érvényesülő nemzeti identitásnak az eszméjét. Ezért fontosnak gondolom, hogy a magyar kisebbségi irodalmak hagyományainak, intézményrendszerének és sajátszerűségének a védelme és megőrzése mellett nagyobb hangsúlyt és szerepet kapjon az „egyetemes” ma-gyar nemzeteszme és nemzeti kultúra ügye – mindez a kölcsönös felelősség és a közös önvédelem gondolatát helyezi előtérbe. Azt csak igen naiv elmék gondolhatják, hogy ilyen nemzeti önvédelemre manapság nincs szükség – mivel a parlamentáris demokrácia a nemzeti kérdéseket is megoldja. Ellenkezőleg, határozottabb és gyakorlatiasabb nemzeti önvédelmet kell kialakítani és meg kell találni ennek a politikai és kulturális eszközeit. A magyarság kollektív önvédelme ma erőtlen, tájékozatlan és esetenként hisztérikus (lehetőséget ad arra, hogy hiszterizált és akarnok szélsőjobboldali csoportosulások  a zavarosban halásszanak). Éppen ezért biztosabb elvi alapokra, erőteljesebb nemzeti szolidaritásra, jobban működő kulturális egységre és józan, megfontolt politikai stratégiákra kellene bízni és alapozni a nemzeti önvédelem ügyét.

* Nagy utazóként ismernek Téged ismerőseid, barátaid. Milyen élményekkel, emlékekkel élted meg mostanság az útjaidat? Igazított-e a „fazonon” az európai uniós tagság?
– Valóban sokat utazom: az Egyesült Államoktól Kínáig, Norvégiától Marokkóig jártam be a földtekét, nagyrészt a mögöttünk álló két évtizedben. Igen sok gondolatébresztő, meghitten baráti találkozás, ismerkedés emlékét őrzöm. (Tervezek is egy könyvet a közeljövőben, amely ezeknek az utazásoknak a tapasztalatait és tanulságait örökítené meg.) Szinte mindig „magyar ügyekben” utazom: Pozsonyba, Kassára, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Csikszeredára, Nagyváradra, Ungvárra, Szabadkára, Bécsbe – mindenütt vannak barátaim, mondjuk így: szövetségeseim. Legutóbb például Münchenben jártam, ahová a Pax Romana katolikus szervezet és az ottani magyar kulturális intézet hívott meg részben egy előadásra (az emigrációs irodalom magyarországi befogadásáról), részben annak kedvéért, hogy együttesen ünnepeljük meg a neves magyar történész: Borbándi Gyula kilenc-venedik születésnapját. Mondhatom, igen felemelő és bíztató volt, hogy az ünnepelt milyen ékesszólással válaszolt arra a köszöntőre, amelynek megtartására engem kértek fel barátai. Utána feleségemmel Elzászban (ami kedves vidékeink közé tartozik) tettünk egy kis kirándulást. Ezt megelőzően több úgynevezett „nyári egyetemen” és egyéb konferencián, találkozón tartottam előadásokat: Tokajban (a hagyo-mányos írótáborban), Balatonfenyvesen (a Soli Deo Gloria református szervezet rendezésében, jelen volt Erdélyi Géza felvidéki református püspök is), Győrben (a Galgóczi Erzsébetre emlékező tudományos tanácskozáson és a Radnóti Miklós-emlékkonferencián), Szegeden és Szolnokon (ugyancsak Radnóti-konferenciákon), Fonyódon, majd Szigetváron (a Berzsenyi Társaság összejövetelén), Csongrádon (a Magyar Könyvtárosok Egyesületének vándorgyűlésén), Kalotaszentkirályon (az Ady Endre-napokon), Nyíregyházán, Kisvárdán és Debrecenben (könyvbemutatókon), Békésben (tanár-továbbképző tanfolyamon), a vajdasági Kishegyesen (kulturális fesztiválon), Magyarkanizsán (a vajdasági írótalálkozón), Balatonföldváron (a Kárpátaljai Szövetség összejövetelén). A közeli napokban (ahogy már említettem) Münchenben és Elzászban jártam, most készülök Széphalomra (Sátoraljaújhely mellé, ahol tavaly nyílt meg a Kazinczy Ferenc emlékének szentelt A Ma-gyar Nyelv Háza), az Anyanyelvi Konferencia tanácskozására, majd Kolozsvárra, az 1956-os emlékmű felavatására és Székelyudvarhelyre egy hagyományos irodalmi összejövetelre. Dolgom tehát van éppen elég – és mindemellett görgetem ma-gam előtt irodalomtörténeti „sziszifuszként” az erdélyi magyar irodalom történetét feldolgozó háromkötetes összefoglalásomat.
Az Európai Unió csak annyiban igazított ezeken a programokon, hogy most már Szlovákiába, Ausztriába, Szlovéniába utazva nem kell sorban állni a határsorompók előtt.

*  Roger Vailland írja valahol, „írónak lenni szinte annyit jelent, mint kettős életet élni; vagy, ha úgy tetszik, két életet élni egyetlenegyben”. „Sok életed”  ellenére hadd kérdezzem meg azt is, elégedett vagy-e önmagaddal, mi a véleményed  pályatársaidról? Egyáltán, hogyan érzed magad a világban, melyben élsz, és milyen tervek foglalkoztatnak?
– Sajnos, nem érzem magam olyan jól a világban, mint, mondjuk, öt esztendővel korábban, amikor a hetvenedik születésnapomat ünnepeltem. Féltem a hazámat: nyugtalanít a mindent elöntő rémes korrupció, amivel naponta találkozom, rossz sejtelmeim vannak annak a „hideg” polgárháborúnak a következményei miatt, amelyet naponta tapasztalok, nem értem az ország gazdasági hanyatlásának körülményeit, és naponta tapasztalom, hogy a magyar értelmiség belső szolidaritása, amely két évtizede még történelemformáló erő volt, teljességgel szétesett. Mintha mindenki visszahúzódna a privát élet barlangjaiba, és mintha mindenkit csakis a pénzszerzés érdekelne: az, hogy milyen jövedelmekhez lehet jutni, és ezért milyen szolgálatokat kell tenni a hatalom jelenlegi vagy jövendő urainak. Magyar-ország ma – szellemi, erkölcsi, nemzeti értelemben – nem ugyanaz, mint tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt. Szomorúan gondolok arra, hogy ha élne, mit gondolna erről Ady Endre, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László, Fábry Zoltán és Nagy Lász-ló. A nemzetre leselkedő veszélyeket ma elsősorban nem a szlovák vagy a román nacionalizmus és magyarellenség okozza (ezeket le lehetne küzdeni: okos politikával, összefogással), hanem mi magunk: a hagyományos „pártoskodás”, amely már egyszer: Mohács idején majdnem halálra ítélte a magyarságot. Gyakran jut eszembe Ady Endre verse, A szétszóródás előtt: „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”.
– Manapság magam is átélem a hagyományos magyar kiúttalanság elkeserítő tapasztalatait gondolom, már nem hosszú ideig. Hetvenöt esztendős vagyok, ebből több mint ötven esztendőn keresztül foglalkoztam a magyar irodalommal, Magyar-ország lehetséges elsüllyedését már nem az én dolgom lesz kommentálni és megsi-ratni. Remélem, lesznek, akiknek ez a süllyedés fájni fog. És a fájdalomból, leg-alábbis nemzeti tapasztalataink értelmében mindig feltámadhat a cselekvés készsége és ereje.

*Derűt, erőt és egészséget kívánunk az elkövetkezendő évekhez, évti-zedekhez… Meg azt is, hogy  a cselekvőkészség és akarat mindig erősebb legyen a lemondó elszántságnál!
    Köszönöm a beszélgetést!