Kádár János, mint irodalmi téma

2009-11 Posted 2009.11.03. | by admin

Margó – Szerző: Csicsay Alajos
Életében csupán egy könyv jelent meg róla a halála óta eltelt húsz év alatt pe-dig vagy harminc. Nyilvánvaló, hogy e szám nem végleges. Ellentmondásos történelmi szerepe és nehezen jellemezhető személyisége még biztosan sokakat megihlet.
1982-ben jelent meg Gyurkó László könyve, az Arcképvázlat történelmi háttérrel. Akkor nem tartottam különösebben érdekesnek, talán azért, mert a „történelmi háttérben” magam is benne éltem.
A másik, már sokkalta alaposabb gonddal megrajzolt arckép szerzője Moldova György. Kádár János című kétkötetes életrajzi regénye több történeti munkát, riportot, politikusi véleményt, illetve szemtanúi közlést figyelembe vesz, s belőlük rész-leteket idéz. Végső soron szépírói mű, nemcsak amiatt, hogy eléggé szubjektív, meg persze elfogult is, amit Moldova a vele készített riportokban büszkén vállal.
Csaplár Vilmosnak az Igazságos Kádár János című regénye merőben más, mint az előbbi kettőnek a munkája. Csaplár fittyet hány a tényeknek, fikciói viszont néha meredekek. Fantáziáját szabadjára engedve bravúrosan váltogatja a groteszk, az abszurd és a szimbolikus elemeket. Könyve első alkalommal 2001-ben jelent meg a Magyar Könyvklubnál, harmadik kiadása pedig 2006-ban a pozsonyi Kalligram gondozásában. Élvezettel olvastam, úgy a feléig. Szerkezete eléggé egysze-rű, mondanivalóját a szerző néhány kulcsszóra (fogalomra) építi fel, mint például körömpörkölt, kisfröccs, kovácselvtársi vágyak, világforradalom, meg a névtelen lila virág.
Nem kell írónak lenni ahhoz, elég, ha figyelmes olvasó az ember, hogy a lila virágban felismerje a szocialista táboron belüli sajátos úton óvatosan lépkedő kádári Magyarországot. Ami szokatlan, hogy Csaplár a kádári éra legismertebb politikusait saját nevükön szerepelteti, olykor meghökkentő szituációkba helyezve őket. Nem csupán ezért merész vállalkozás az övé, hanem mert karikírozott alakjai még túl közel vannak a mához, legtöbbjük leszármazottai, munkatársai még élnek, így legfeljebb a 20–30 éves korosztály tagjai – ha olvasnak még egyáltalán – szóra-kozhatnak rajtuk önfeledten. Idősebbek közül legfeljebb azok, akiket érzelmeik sem pozitívan, sem negatívan nem befolyásolnak. Ilyen olvasó viszont nagyon kevés akad. Mert a megélt „történelmi háttérhez” ki így, ki úgy, – a kor (korszak) embereként, az akkori vagy a mai társadalmi helyzetének, politikai vonzalmának, netán elkötelezettségének megfelelően – viszonyul. Ne köntörfalazzunk, maga a történelemtudomány sem a puszta tények leírását végzi, hanem interpretál. Mondhatjuk, ahány történészi látásmód, annyi történelmi megközelítés, értelmezés. Következésképpen erősen korfüggő. Azt is mondhatnánk, a politikai divatokhoz, a megélt kor, még inkább az utókor politikai elvárásaihoz alkalmazkodik. Az irodalom pedig még inkább. Ezért hát nincs mit csodálkozni, ha azt tapasztaljuk, ahány Kádárról szóló mű megíródik, annyiféle maga Kádár János is. Olyant, amilyen a valóságban volt (lehetett), aligha sikerül valakinek is megalkotnia. Mint ahogy egyetlen megtörtént eseményt sem lehet egyértelműen rekonstruálni. A szépirodalom ilyen szerepet soha nem is vállal (vállalhat) magára. Kádár és általában a történelmi személyek esetében pedig (olvasói) elvárás, hogy az alakok részletekbe menően valóságosak legyenek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a róla (róluk) szóló irodalmi próbálkozások (ritka kivétellel) sorra kudarcot vallanak.
(Természetesnek tekinthetjük, hogy az 1989-ben bekövetkezett halála után Kádár János alakja először szépirodalmi alkotásokban tűnt fel. […] A „véreskezű diktátor”-t vádoló költemények után hamarosan a drámai műfaj is jelentkezett. Végh Antal, Szigethy András, Sziládi János, Kornis Mihály és mások is meg-kísérelték színpadra vinni Kádár János életét. Távol áll tőlem, hogy kétségbe vonjam az illusztris szerzők képességeit, a maguk megszokott témavilágában mozogva mindegyiküktől kitelt volna egy-egy sikeres színjáték. Kádár János esetében azonban – képletesen szólva – kőbe haraptak.1)
Véleményem szerint nem járt jobban Csaplár Vilmos sem. Könyvének közepe táján elveszíti a vezérfonalat. Az addig szárnyaló stílusa szárnyaszegetté válva vergődik a földön, s fölemelkedni többé nem bír. A kötet első felében fölöttébb ötletes megoldásai vannak. Ilyen például az, amikor önmagát, mint autókázásra vágyó, tízéves gyereket összehozza az ország teljhatalmú urával, aki nem engedi, hogy a rá vigyázó szigorú őrök elkergessék. Beülteti a kocsiba, magával viszi nemcsak autózni, hanem a Központi Bizottságba is, ahol az elvtársak előtt, ahogy a büszke apák szokták, produkáltatja a gyereket. Kádárt úgy állítja be az író, mint aki mindent lát, hall, mindenről tájékozott. Az információit személyesen gyűjti be, amikor megszökik őrei elől, és inkognitóban járja az országot, akárcsak a monda-beli Mátyás király, a legképtelenebb időben, helyeken és helyzetekben bukkan fel. Az emberek nem ismerik fel, sőt azzal gyanúsítják, hogy visszaél a Kádárra való hasonlatosságával. Még gorombáskodnak is vele. Nyíltan kimutatják előtte érzel-meiket, utálatukat a funkcionáriusok iránt meg magával a rendszerrel szemben is. Kádár soha semmit nem bosszul meg. Csupán egy dolog űzi, hajtja, megtudni, minek hívják a kertjében termő lila virágot, amely országszerte elterjedt, de még a legtekintélyesebb botanikus professzor sem képes rendszerbe sorolva meg-határozni. Végül egy abszurd jelenetben, vadászpuskájának a csöve elé került jámbor őzike mondja meg neki, hogy a sehol másutt a világon fel nem lelhető lilaság neve kádárjancsi virág. Ezzel mintha vége is lenne a történetnek, illetve az író mondanivalójának. Ő sem tudta elkerülni a kőbe harapást. Sok oldalon át kínlódik, míg végre átrepít az ország felett egy százdollárost, aminek mindenkit utána szalaszt, egészen a szovjet határig, ahol a dollárkergetők kénytelenek megtorpanni.
„Oszladozni kezdett a tömeg, ment mindenki dolgára. Vissza a letarolt réteken, mezőkön át. Idefelé kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem hogy a lábuk elé nézzenek.
Még a kis lila virágokra se vigyáztak, szét is tapostak jó néhányat belőlük.
Igaz, ekkortájt már az ország lakossága egyébként se sokat törődött a lila virággal. Kibújtak a földből, nőttek, nem érdekelt senkit. Így azt se vették észre, hogy gyérül a számuk. Száz kipusztult, jó, ha egy nőt helyettük.
Amikor Kádár János megöregedett, leváltották, és meghalt, már nem találtak egyetlenegyet se.
Nem lehetett mit elnevezni róla.
Az előrelátók jártak most is jól. Akik időben lepréseltek egy-egy szép példányt.
Ők máig nézegethetik üveglap alatt.”2 Ez hát a végkifejlet. A kezdeti, kissé gogolos, bulgakovos leleményeket, akárcsak a százdollárost, elfújta a szél. Kár, mert igazán jó regény kerekedhetett volna ki belőle. Így is sokaknak tetszhet, különben nem ért volna meg három kiadást. Ha ez egyáltalán értékmérő szempont. Annak fejtegetése, hogy Kádár János személye kinek miért vonzó, taszító vagy éppen gyűlöletes, inkább a tényirodalom kategóriájába tartozik. Ebből is megíródott néhány kötet, közülük csupán hármat emelnék ki:
Markó Lászlótól A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig című Életrajzi lexikont. Belőle nem fogok idézni. Annál inkább az alábbi kettőből: Száz rejtély a magyar történelemből (benne Feitl István és Sipos Levente foglal-kozik Rákosi és Kádár János korával) és Dr. Zoltán János Legenda és valóság Az Egyetértés és a Zalka Máté Vadásztársaság története. Egyiket történészek írták, a másikat egy vérbeli vadász, világszerte ismert plasztikai sebészprofesszor.
Az említettekből az érdekesség kedvéért vessünk össze két szöveget. 1953. június 13. és 16. között a magyar politikai vezetők közül raportra hívták Moszkvába Rákosit, Gerőt, Nagy Imrét, Hegedűs Andrást, Hidas Istvánt, Szalai Bélát, Földvári Rudolfot és a párton kívüli Dobi Istvánt. Szovjet részről jelen voltak: Malenkov, Berija, Molotov, Hruscsov, Bulganyin, Mikojan, Kiszeljov budapesti szovjet nagykövet és Bojko magyarországi katonai főtanácsos. Dobi István sze-rint egyikük kijelentette: „Magyarországnak sok királya volt. Nagy királyai is voltak. De zsidó királya egy sem. Most pedig van.”3 Ugyanezt a jelenetet Moldova így tálalja: Berija teli szájjal mondta: „– Ide figyeljen, Rákosi! Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon volt török szultán, Habsburg-császár, erdélyi fejedelem, de azt még nem, hogy zsidó király is lett volna. Maga, úgy látszik az akart lenni. Vegye tudomásul, hogy ezt sohasem fogjuk engedni magának! (Ezt a megjegyzést maga Nagy Imre terjesztette baráti körében.)”4 Sipos Levente, az előbbi fejezet írója megjegyzi: „Feltűnő, hogy a találkozóra nem hívták meg a négyesfogat tagjai közül Farkas Mihályt és Révai Józsefet.”5 Tegyük hozzá, Kádár Jánost sem, aki éppen Rákosi börtönében ült ekkor. Igaz, kellő rangja sem lett volna még hozzá, hogy ott lehessen.
Amikor Rákosi elhatározta, hogy Rajk László sorsára juttatja őt, Kádár na-gyon jól tudta, mi vár rá. „Vezetőtársai közül sokan megérezték pozícióinak meggyengülését. Révai József egy Politikai Bizottsági ülésen még azt is megengedte magának, hogy szemtől szembe szarházinak, szarjancsinak nevezze őt. Kádár nem viszonozta a sértést, csak évekkel később jegyezte meg, hogy még a horthysta rendőrségen sem alázták meg ennyire.”6 Kádár – állítja Moldova – soha semmit nem torolt meg. „Hátrahagyott levelezésében több olyan feljegyzés is található, melyben kedvező döntést hozott Révai Gábor nevű fia érdekében, például akkor, mikor engedte továbbtanulni, holott bebizonyosodott, hogy részt vett egy szektás »maoista« szervezkedésben”.7 Mellesleg érdemes megjegyezni, hogy Révai Gábor, amikor apja meghalt, mindössze tizenkét éves volt. Ma, ha jól számolom, hatvankettő. Sorra jelennek meg neves pszichológusokkal és természettudósokkal készí-tett nagyszerű riportkönyvei. Interjúalanyainak mindegyikétől megkérdezi, hogyan élték át 1956-ot, majd az utána következő kádári időket. Lukács Béla fizikus egyebek között ezt nyilatkozta neki: „Mindenesetre a Kádár-rendszer egy velejéig romlott és buta rendszer volt, de a dolgok nem voltak olyan rejtélyesek, mint amilyennek most látszanak.”8 Később már a vége felé így folytatódik a beszélgetés: „… fizikusnak lenni most is majdnem ugyanolyan, mint akkor volt, kivéve, hogy az uta-zások sokkal könnyebbek lettek. Vagy most már majdnem konvertibilis a forint. Ha az embernek dollár kell, akkor vesz dollárt a bankban és kész. De ez azért még nem ok az eufóriára. Mi nem egy fogolytáborban műveltünk fizikát. Mint állampolgárnak viszont tizennyolc éve nagyon kellemes érzéseim voltak. Ha az eszmék megküzdhetnek egymással, akkor nagyobb az esélye annak, hogy jó eszmét fogunk kiválasztani, legalábbis jobbat, mint akkor, amikor egy végtelenül bölcs és végtelenül jóindulatú és valójában diktatórikus hatalom mondja meg nekünk, hogy mi le-gyen. Tehát ha valaki visszaemlékszik mondjuk a hetvenes évek végére vagy a nyolc-vanas évekre, Magyarországon lehetett élni. Nem azt mondom, hogy a keleti blokk minden államában lehetett, de Magyarországon igen.”9 Lukács Bélának lett volna oka szigorúbban is fogalmazni, ha arra gondol az ember, hogy kiváló tudósként, ha egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazott, mint bármelyik turistának, nem több mint 70 dollárt utaltak ki neki is. Hátizsákját megpakolta kétheti élelemmel és mehetett. Lu-kács több alkalommal is élt a lehetőséggel. Zoltán professzor pedig azon kívül, hogy rész-letesen ismerteti könyvében a kádári éra magyar vadgazdálkodását, benne a két társaságét, amelynek, mint orvos tagja lehetett (egyetlen úrként az elvtársak között, még a politikusok némelyike is urazta őt, holott ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított), vette a fáradságot és jellemrajzot írt Kádárról, Gáspár Sándorról, Fock Jenőről, Losonczi Györgyről, Czinege Lajosról és másokról is.
Kádárral kapcsolatban idéz fel egy, több mint kellemetlen epizódot az életéből. Egyszer hajszálon múlott, hogy jóakarói Zoltánt valutacsempészés ürügyén börtönbe nem juttatták. Egy bértollnokkal – valószínűleg még élő író az illető – gyanúsíttatták meg, akinek a cikke nyomán próbáltak rágalomhadjáratot indítani ellene. Vélhetően a rajta segíteni akarók juttatták el ügyét Kádárhoz. Egy vadászat utáni esten úgy intézték, hogy az orvos az első titkár közelébe kerüljön. Zoltán leírása szerint a jelenet a következőképpen játszódott le: „Kádár telemerte a tányérját, már felemelte a kanalát, de elgondolkodva letette. Hosszan rám nézett – pont szemben ültem vele –, majd megszólalt:
– Ide figyeljen, Zoltán elvtárs! Maguk írtak a feleségével egy könyvet. A könyv nagyon jó, én már kétszer elolvastam, és most is magammal hoztam ide, esti olvasmánynak. Izgalmas, szórakoztató könyv, leköti a figyelmet. De egy kérdésre nem kaptam választ ebből a könyvből.
Az asztal körül minden szem rám meredt, néma csönd volt.
– Mi az a kérdés, Kádár elvtárs? – kérdeztem, teljesen elámulva azon, hogy lám, Évának megint igaza volt.
– Az, hogy hogyan jutottak ki maguk Afrikába?
– Ja? – mondtam –, hát úgy, hogy Nagy Endre meghívott bennünket.
– Nagy Endre már sok embert meghívott – ingatta a fejét az öreg –, engem is meghívott, mégsem tudtam elmenni hozzá. Kell ahhoz némi pénz is, mégpedig valuta, nem igaz? Az meg honnan volt?
– Igaz, kellett, ha nem is valami sok. Nekünk onnan volt, hogy az elutazásunk előtti nyáron öt európai egyetemen tartottam úgynevezett »vendégprofesszori előadást«: London, Párizs, Köln, Essen és Graz egyetemein, és miután ezeket jobban fizetik, mint itthon a TIT az előadásokat, összejött annyi pénz, amennyi az ol-csó repülőhöz, charter-géphez kellett oda-vissza, meg némi aprópénz italra, borravalóra Afrikában.
Kádár figyelmesen meghallgatta szavaimat, a többiek pedig mereven néztek először rám, majd Kádárra, hogy mit szól ehhez.
– Hát ez így teljesen érthető és törvényes dolog! Igaz, elvtársak? – és körbehordozta tekintetét az asztal körül ülőkön. Néma bólogatás, halk mormogás volt a válasz.
Kádár megmerítette kanalát, és a többiek is nekiláttak a levesnek. Én pedig dobogó szívvel néztem az öreget, és nagyon hálás voltam neki, hogy ő, aki az ország vezetője, tengernyi gondja közepette is vette magának a fáradságot, hogy lezárjon egy ügyet, amelynek pletykahullámai hozzá is eljutottak, és személyesen győződjön meg arról, hogy mennyi az igazság benne.”10
Dr. Zoltán János e könyvében arról is számot ad, miként jöttek létre a politikusok vadásztársaságai: (Az Egyetértés Vt. megalakulásának huszadik évfordu-lóján tartott közgyűlésen az akkor már KB-titkár Németh Károly elmondta, hogy megalakulásuk előtt a „párt- és állami vezetők fegyvertartási engedély és vadászjegy nélkül, korlátlanul vadásztak az állami erdőkben”. (Másvalaki ezt így fogalmazta: „A káderek, Rákosival az élükön, szabadon garázdálkodhattak az állami területeken, vadásztak nyakló nélkül.”) (…) Rácz Antal az Egyetértés keletkezéséről a következőket mondta: „Kádár kiadta az utasítást, hogy szervezetté és rendezetté kell tenni a vadászatot. Az általános vadászati rendhez kell alkalmazkodni. A jövőben a vezetők közül bárki csak úgy vadászhat, ha fegyvertartási engedéllyel, vadászjeggyel rendelkezik és tagja egy vadásztársaságnak. Ezután utasította dr. Tóth Sándort, a Földművelésügyi Minisztérium Önálló Vadgazdálkodási és Vadászati Osztályának vezetőjét, hogy tervezze meg a magas állami és pártvezetők vadászatának módját.11 Tóth Sándor, mint kitűnő szakember, mindent előkészített.
A garázdálkodás megszüntetésén kívül Kádárnak volt egy másik, ki nem mondott, de igen célravezető szándéka is. A kulcspozícióban levő elvtársakat azzal az indokkal igyekezett becsalogatni a vadásztársaságba, hogy szellemi túlterhelés kipihenésére legjobb lehetőség a szabadban való tartózkodás, ami egyúttal kedv-telés is lehet, sőt jó, ha az, de ami mindennél fontosabb volt számára, hogy időnként nem hivatalos körülmények között is együtt tarthassa őket. Nagyon jól tudta, hogy némelyek ki sem állhatták egymást, ami Csaplár könyvében már az utálat formáját ölti. Ez természetes jelenség minden hierarchiában. Az viszont, hogy egyes vezetők szórakozásai itt-ott orgiákba torkollottak, országszerte hírlett. Zoltán János azt írja, a két vadásztársaságban ez kizárt volt. Moldova nem tagadja, sőt meg is erősíti, hogy egyes megyei vezetőtitkárok esetében bizony előfordult ilyesmi. Konkrétan is megemlíti egyiket, másikat. Csaplár ki tudja miért, Czinegére és Fehér Lajosra keni az effajta dolgokat. Hogy Czinege Lajos mennyire beleélte magát a jólétbe és az ol-csón (ingyen!) szerzett vagyon fölötti örömbe, nyílt titok volt. Zoltán Jánost ez (úgy tűnik), nem nagyon érdekelte, ő egyebek között így emlékezik rá: „Czinege Lajosról, a honvédelmi miniszterről is csak mint vadászról tudok megemlékezni, mert mi-niszteri tevékenységéről csupán másodkézből szerzett értesüléseim voltak. Ezek közül talán a legfontosabb az volt, hogy állítólag kiválóan le tudta faragni a szovjet követeléseket, csökkenteni a ránk kirótt fizetnivalót, a hadianyag-vásárlásokat azzal, hogy megvendégelte, megvadásztatta a marsallokat, aján-dékokkal halmozta el őket, szóval korrumpált, s ezzel tetemes összegeket tudott megtakarítani az államnak.
Annyit személyesen is tapasztaltam, hogy meglehetősen féltek tőle a tábornokok, magas rangú tisztek, akikkel jelenlétemben, vadászatok során beszélt: fe-szes tartásban, „Miniszter elvtárs, jelentem…” kezdettel szóltak hozzá.
Pletykák is keringtek róla, amelyeket valaki a rendszerváltozás korában könyv alakban is megjelentetett. (A könyv olvasásakor kicsit furcsállottam, hogy ezt olyas-valaki írta, akit nagyon gyakran láttam feleségével együtt Egyetértés vadászházakban, bár erre semmiféle illetékessége nem volt.)12
Zoltán professzor szinte tudományos igényességgel írja le a két vadásztársaság tevékenységét, a tagok kötelességeit, a tervszerű vadgazdálkodás eredményeit, ami tetemes valutabevételt jelentett az államnak. Csaplár Vilmos könyvében többször is szerepelnek Czinege hatalmas hűtőszekrényei. Zoltán szerint a vadhúsból nagyon szerény mennyiség jutott (juthatott) a vadászoknak. Annál több élmény és a trófeák megszerzése fölötti öröm.
A két elittársaság közül az Egyetértés 1963-tól 1989. február 18-ig, a Zalka Máté (a főtisztek egyesülete) pedig 1970. február 25-étől 1989. április 27-ig működött. Gazdálkodásáról statisztikai táblázatokkal is szolgál az író.
Tevékenységüket, ha akarták volna sem tarthatták titokban, hiszen a vadászterület fenntartásához rengeteg alkalmazott kellett. Elsősorban hivatásos vadászok (Zoltán róluk is megemlékezik), a kisebb-nagyobb vadászházakat működ-tető személyzet, meg a politikusokra vigyázó testőrök, sofőrök stb. Meg is volt ennek a kellő visszhangja a nép között, leginkább értelmiségi körökben. Bizonyára ezért idézi Zoltán János gróf Merán Fülöpnek, a grazi Eggelberg vadászmúzeum megalapítójának és igazgatójának a szavait: „Az egész politbüro és csaknem minden miniszter egyaránt gyakorlott, nem vasárnapi vadász volt. És az öreg Kádár gondoskodott – általános elismerés szerint – a mértékletességről.
Az új szabad és bulvársajtóban mindennapos, gátlástalan támadások az uralkodó osztály „privilégiumai” ellen biztosan nem használnak a vadászat ügyének. Miért önti el a szürke, tulajdon nélkülieket újra és újra ez az irigység? Hát az Isten sze-relmére, kinek legyenek kiváltságai, ha nem egy feszesen megszervezett diktatúra vezetőinek?”13 Ez igaz, csakhogy a nép véleménye nem ebből indult ki, hanem abból a szólásmondásból, hogy vizet prédikáltak és bort ittak. Csaplár szerint egyesek világforradalomról ábrándoztak, mások, így maga Kádár is, legyintettek rá. Ő a valóságban is egy külön útra próbálta terelni Magyarországot. Épp ez okozta a kádári elit tagjai között a legtöbb feszültséget, sőt konfliktust. Nem beszélve a Szovjetunió és a testvérpártok (országok) vezetőinek gyanakvásáról és irigységéről.
Egy vadászat alkalmával Gáspár Sándor, a SZOT akkori elnöke, aki a legjobban lövő vadászok egyike volt, egyszer vadászat közben így nyilatkozott Zoltán János feleségének: „Tudja, Éva, nagy felelősség nyomja néha az ember vállát, ké-sőbb meg jönnek a lelkiismereti problémák. Pedig, higgye el, a legjobb szándékkal követtük el a legnagyobb marhaságokat.”
A másik egy megrendítő gondolatsor volt: „– A marxizmus azt tanítja, hogy minden társadalmi formációnak van kezdete, zenitje, leszálló ága és haldoklása. Ha végignézzük a történelem folyását, így is van. Egy viszont megmagyarázhatatlan. Itt a szocialista formáció; volt kezdete, nincs zenitje és máris haldoklik. Ez miért van?
Hűdötten néztem rá, de Évának sem volt erre válasza.”14 Mások is elejtettek hasonló mondatokat.
Az emberi személyiség meghatározására eddig még nem tudtak (ki-) találni definíciót, ezért csak körvonalazni lehet, amire az illető cselekedetei, szó- és írásbeli megnyilatkozásai adhatnak többé-kevésbé megbízható alapot. Persze, ezek is értelmezések függvényei. Ezért tanácsos egy-egy ember jellemrajzához több, ese-tenként sok véleményt figyelembe venni.
Moldova György egyik erénye, hogy legtöbb munkájában erre törekszik, Kádár Jánosról írt könyvében is természetesen. Hogy ez esetben Kádár javára billenti a mérleg nyelvét, mint írónak joga van rá. Az már az olvasó dolga, hogy egyet ért-e vele vagy sem. Elolvasni sem muszáj, ha nem akarja az ember. Aki viszont Kádárról tisztább képet szeretne kapni, rosszul teszi, ha könyvét félretolja. Ez vonatkozik szerintem Csaplár regényére is. Ő egy meg nem nevezett tudóst (botanikust) szerepeltet a könyvében, Moldova viszont egy (esetenként több) létező szaktekintélyt.
(Kádár János nem tudott és nem is akart megszabadulni eredendő nosztalgiájától a munkásosztály iránt, de messzebbre látott, mint a „baloldali ellenzék”. Felmérte a társadalomban lezajló folyamatok irányát, és mind több értelmiségit vont be az ország irányításába. A korszak szellemének megfelelően ez az elgondolás is előre meghatározott arányszámok alapján valósult meg, a tudósok például 5-6 százalékkal képviseltették magukat a vezetésben. Márta Ferenc kémiaprofesszor a Magyar Tudományos Akadémia egykori alelnöke a kiválasztottak közé tartozott, 15 évig volt tagja a Központi Bizottságnak.
   Kádár tudatában volt annak, hogy csak négy polgárit végzett, meg sem próbált mindentudónak mutatkozni, fontos döntések előtt kikérte a szakértők véleményét, Mártához is többször fordult tanácsért.
„–… Mondta, hogy megy a Szovjetunióba – nyilatkozta a professzor Gál Jolán újságírónőnek –, és a Szovjet Tudományos Akadémiát jelölték ki neki, mint meglátogatandó helyszínt. Előtte érdeklődött Mártától. – Maga szerint mit kérdez-zek ott az akadémikusoktól?
– Kérdezze meg, hogy a katonai kutatások miért mennek át a közhasználatba olyan lassan? Tapasztalatból tudom, hogy a katonai kutatásokra mindig van pénz, szinte számolatlanul. Nyugaton sokkal gyorsabban hasznosítják a kutatások eredményét a civil szférában is, hogy igazán megtérüljön a befektetés.
Amikor visszajött a látogatásról, mondta nekem:
– Maga jó helyzetbe hozott engem a javaslatával, a kérdéstől elállt a szavuk, alig tudtak megszólalni, annyira meglepte őket!”
Márta más alkalommal is elbeszélgetett az első titkárral.
„Vallásos megszállottság élt benne a szocializmus iránt, és ez gyakran tü-relmetlenségbe torkollott. Kifakadt azon, hogy a szocialista ipar háromszoros alap-anyagból, háromszoros anyagfelhasználással sem tud olyan minőségű árut előállítani, mint a kapitalisták, és ennek az emberek isszák meg a levét, nyomott hangulatban kérdezte:
– Elhatározott dolog, hogy a szocializmusban rosszabbul kell élnünk. Csak a magántulajdon lehet a hajtóerő?
– Nézze, Kádár elvtárs, a fizikai rendszerekben kétféle erőt ismerünk: a kényszererőt – ez az egyensúlyt biztosítja, és a hajtóerőt. A hajtóerő csak akkor érvényesül, ha a rendszerben különbség van, vagy különbséget viszünk bele, például magasabb, illetve alacsonyabb vízoszlop formájában. Ha nincs különbség, a rendszer nem végez munkát. Ugyanez vonatkozik a társadalomra is, ha valaki nagyot lendít az ország szekerén, keressen többet, mint mások, én nem irigylem Rubik Ernő millióit. A szocializmusban nem kell attól tartanunk, hogy a pénz kizsákmányoló vagyonná válik.
– Nagyon sok mindent meg kellene valósítanunk, de egyelőre lehetetlen.
– Minden kofa okos a piac után – mondja Márta professzor –, így kellett volna, úgy kellett volna, de az az igazság, hogy Kádárnál többet senki sem tett akkoriban. Márpedig ha valaki egy adott történelmi korban adott feltételek között valamit a legjobban végzett el, azt utólag is illik bajnoknak elismerni.”15
Nemcsak Márta professzor tartozott a kiválasztott értelmiségiek közé. Feitl István írja a Száz rejtély… Kádárállomány című fejezetében: „Csak a példa kedvéért, 1971-ben a következő művészek szerepeltek az országosan kiemelt helyeken: Simon István és Benjámin László költők, Darvas József és Gyurkó László írók, Petrovics Emil zeneszerző és Major Tamás. A központ biztosította az egyháziak jelenlétét is, pontosan hat főt, ami 1980-ban növekedett eggyel az Izraelita Hitközség képviseletének engedélyezése következtében.”16 Ez nemcsak a politikai életre vonatkozott, hanem a kultúráéra is. Bizonyítékul szolgáljon rá ismét a sokat emlegetett Zoltán János könyvéből kiragadott idézet: „Idővel élénkíteni akarták a va-csorák hangulatát azzal, hogy többször vendégként vadásztatott színészeket kértek fel szereplésre, így többek között Hofi Gézát, Benkő Gyulát, Bodrogi Gyulát, Haumann Pétert. Bodrogi általában a hölgyekkel – Voith Ági, Hámori Ildikó – valami enyhén malac varietészámmal szerepelt, Haumann Péter irodalmi alkotást adott elő, Bánffy szívesen szavalt egy-két, honszeretetről tanúskodó verset, Körmendi János humoros, huncutkodó verssel vagy karcolattal szerepelt. Egyszer volt csak meghíva Várkonyi Zoltán, aki egy nem is kétértelmű, közönséges történetet mondott el.
A csattanót követően a várt nevetés helyett fagyos csönd ülte meg a termet, mozdulatlan, hideg tekintetek szegeződtek az előadóra. Várkonyit többéves rutinja segítette át csupán műsora folytatásában. Feltehetően a pletykának hitt, és feltételezte, hogy kormánykörökben ez a fajta humor a menő.
Hofi nem tagadta meg magát, keményen „pofozott” mindent és mindenkit. Egy alkalommal olyan sikeresen vagdalózott, hogy többen elkomorultak. Hofi befejezte műsorát, abban a pillanatban felpattant Kádár, megkerülte a hatalmas asztalt, Hofihoz lépett, megveregette a hátát és a fülébe sugdosott. Éva rögtön megfejtette Kádár viselkedését: a felhördült elvtársaknak szólt a gesztus, intve őket, hogy vélt vagy valódi sérelmüket el kell viselniük. Meg is kérdeztük Hofi Gézát, megnyugtatta-e őt Kádár. „Hát igen, olyasmi! – nevetett fel Hofi.”17 Ez a furcsa jelenet akár Csaplár regényébe is beleillene.
Nem esett szó még Kádárnak a parasztsághoz való viszonyáról. Sipos Levente Téesz-csalogató címen tömören, ám meggyőzően elemzi a parasztok megváltozott helyzetét a Kádár-éra alatt. (lásd: Száz rejtély a magyar történelemben 198–199. old.)
„A mezőgazdaság ügyeiben Kádár legfőbb tanácsadójának Fehér Lajos számított, feltehetőleg még a II. világháború előtti-alatti illegális kommunista mozgalomból ismerték egymást. Fehér részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásában is. Ez a magyar–latin szakos tanári diplomával rendelkező, az érthetetlenségig hadaró beszédű ember humán képzettsége ellenére a magyar agrárium megújítójává és apostolává vált. Annak idején Rákosi nem kedvelte Fehért, a Balaton távoli sarkában fekvő Nagybereki Állami Gazdaságba száműzte, Kádár onnan hozatta vissza Budapestre, és a párt falusi osztályának élére állította. Fehér sokáig nem hitt abban, hogy a magyar mezőgazdaságban nagyüzemeket lehet kialakítani, tőkehiánytól tartott:
– Azt hiába is várnánk, hogy a paraszt beruházzon!
Kádár leintette:
– Nem is ő állja majd a cechhet!
Fehér Lajos aztán beállt a zászló alá, és szenvedélyesen küzdött a szövetke-zetek érdekeiért. Új gépeket, új épületeket követelt, és nem érte be olyan válasszal, hogy »ha nincs kombájn, vegyék elő a kaszát, azzal is lehet aratni«, vagy »nem sza-bad olyan területeket bevonni a kollektivizálásba, ahol el kell tartani a parasztokat«.18.
A mezőgazdasági szakemberek közül is magasan kiemelkedett két kedvenc. Az egyik Szabó István volt, a nádudvari tsz elnöke, a másik Burgert Róbert, a bábolnai állami gazdaság igazgatója, aki az egyik konferencián így beszélt: „Ha az az olasz búza, amelyet Jugoszláviából hozott be a minisztérium, beváltja a reményeket, és hatvan mázsát ad hektáronként nálunk is, akkor én ezt a búzát termelni fogom. De ugyanezt el tudom képzelni az angol vagy a kínai búzáról is. Véleményem szerint akárhonnan is hozzuk be, azt a búzát kell termelni, amely többet ad és olcsóbban…”
Kádárnak imponált Burgert felfogása, megvédte Dögei Imrétől, a rátámadó földművelési minisztertől, aki úgy értékelte, hogy „Burgert elvtárs revizionista búzát akar termelni!”19
Egyébként nemcsak Dögei Imre csöppent ki a legfelsőbb vezetésből, hanem Fehér Lajos is, aki Moldova szerint egy szarkasztikus megjegyzésében így jellemezte Kádár ellentmondásos viszonyát a Fock Jenő nevével fémjelzett gazdasági reformhoz: – „Azt tudtam, hogy a Politikai Bizottságban két szárny létezik, a reformista és a nosztalgikus, csak azt nem tudtam, hogy mindkettőnek az »Öreg« a vezetője!”20.
Aki valamelyest ismeri az akkori viszonyokat, joggal csodálkozhat azon, hogy Csaplár miért állította Fehér Lajost enyhén szólva méltatlan szerepbe. Kicsit gusztustalan is, ahogy őt egy süketnéma lánnyal eléggé perverz kapcsolatba hozza. Ám legyen, ha ezt íróként így látta jónak. Lelke rajta.
Ismeretes, hogy a hetvenes évek gazdasági reformjának megtorpanása követ-keztében személycserékre került sor. Kádár azonban nem hagyta elveszni kádereit.
Huszár Tibor idéz egy interjúból, melyet Lakatos Ernő, az APO, az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője adott: „– Kádár összecsapta a tenyerét, és a káderek, mint a varjak felszálltak a levegőbe, majd kis szünetet követően mind leszállt, csak egyik-másik más ágra ült le…”
Nem minden »madár« volt hajlandó ilyen manőverre. Kádár kísérletet tett Fehér Lajos reaktiválására is, ő azonban elhárította az ajánlatot. Kádár megsértődött a visszautasítástól, kapcsolatuk gyakorlatilag megszakadt.”21
Fehér Lajos 1981-ben hunyt el, temetésén többek között Kádár is részt vett. Gyászbeszédet Németh Károly mondott. „A temetés után Kádár meghívta néhányukat az irodájába, kávét, whiskyt hozatott:
– Meghalt a Fehér elvtárs, fogadjuk el, amit Németh elvtárs mondott róla, de azért jobb, ha tudjuk: ha rá lett volna bízva a magyar mezőgazdaság, ott tartanánk, ahol a lengyelek. Emeljük poharunkat Fehér Lajos elvtárs emlékére. Jó csatár volt. Nehéz volt tőle elvenni a labdát.”
A futballrajongó Kádár János szájából nem hangozhatott volna el ennél na-gyobb dicséret.
„– Akkor éreztem először – mondta Szabó István –, hogy egy politikusnak is lehet lelke.”22 Ő így látta, mások másképpen, még azok is, akik közel álltak hozzá, és sokat köszönhettek neki.
Ezzel be is fejezhetjük az elmélkedést, amit bizonyára mások másként még sokszor fel-felújítanak. Valószínűleg (szép-) írók is akadnak, akik szándékaiknak megfelelően megpróbálkoznak a megelevenítésével. Ez ma már nem bátorság kérdése, hacsak annyiban nem, hogy bíznak-e saját tehetségükben és lesz-e hozzá kellő eszköztáruk.


Jegyzetek:

1 Moldova György: Kádár János I. II. , Budapest 2006, 185. o.
2 Csaplár Vilmos: Igazságos Kádár János, Pozsony 2006, 216. o.
3 Száz rejtély a magyar történelemből (Halmos Ferenc főszerk.) Budapest 1997, 188–189. o.
4 Moldova György l. m. I. 95. o.
5 l. m. I. 95. o.
6 l. m. I. 72. o.
7 l. m. I. 193. o.
8 Révai Gábor: Beszélgetések nem csak tudományról, Budapest 2008, 170. o.
9 l. m. 263. o.
10 Dr. Zoltán János: Legenda és valóság, Budapest 1996, 45. o.
11 l. m. 10. o.
12 l. m. 80. o.
13 l. m. 7. o.
14 l. m. 49. o.
15 Moldova György l. m. II. 74–75. o.
16 Száz rejtély a magyar történelemből, l. m. 207. o.
17 Dr. Zoltán János l. m. 40. o.
18 Moldova György l. m. II. 93–94. o.
19   l. m. II. 95. o.
20   l. m. II. 85. o.
21   l. m. II. 104. o.
22   l. m. II. 104–105. o.