Márkus Béla – Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)

Ritka példa: Dobos László Hólepedő (1979) c. kisregényéről beszélve egybecseng szerzői és kritikusi vélemény. Mindkettő a mű kivételes voltát, azaz az életműben elfoglalt különös helyét emeli ki. Alapos és érzékeny interjújában (Minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia) Tóth László összegzésnek és nyitásnak fogja fel, olyan alkotásnak, amelyik másként kapcsolódik a korábbi könyvekhez, mint azok egymáshoz.

A Messze voltak a csillagok (1963), a Földönfutók (l967) és az Egy szál ingben (1976) szabálytalan trilógiájának világaihoz képest a Hólepedő új magatartásformák és megoldási lehetőségek feltűntét rögzíti – noha észleli a társtalanságnak és cselekvésképtelenségnek azokat az eseteit is, amelyek alapján Koncsol László már az első regény főhőse legjellegzetesebb tulajdonságának tartotta, hogy „alig van eleven kapcsolata a világgal”.

Az alkotói önértelmezés csak megerősítette ezeket a vélekedéseket, úgy ma-gyarázva a negyedik regényt, mint amelyik az emberi-női társtalanság okait és vi-szonyait próbálta megfogalmazni. A „küzdelmet”, amelyet az életért, a saját életéért mindenkinek meg kell vívnia – a műnek, a szerző szerint „lényege ez a szó” –, ugyan-itt „elágazásnak” képzeli el, nyilván nem minőségi értelemben vett kitérőnek, mellékpályának, jelezve ezért a fővonalról való letérést. Az eltérést abban látja, hogy előző kötetei „történelmi és szociális súlypontúak” voltak, a Hólepedő viszont „erkölcsi és pszichológiai vonatkozású”.

Ezzel a szembeállítással ismét csak nyomatékot kaptak azok az amúgy is ural-kodó nézetek, amelyek 1979-ben a Dobos-pálya módosulását mindenekelőtt a tema-tika változásában látták, az emlékezéstörténelemnek, a sorstörténelemnek egy személyes sors elemzésére való felcserélésében. Egy népközösség, a csehszlovákiai ma-gyarság huszadik századi, század közepi történelmi útvesztőinek rajza helyett egy önmaga puszta létéért küzdő, önigazolást kereső ember erkölcsrajzi lélekteremtésében.

Ugyanakkor az alig merült fel, hogy az elágazás vonatkozik-e az elbeszélő formának mindjárt a pálya indulásakor méltatott jellegzetességére, a lirizálódásra, a metaforikusságra. A stílusnak azokra a felfokozott hevületű, érzelmi telítettségű alakzataira, arra a „zaklatott szóképekbe csukló” rétegére, amelyet Tőzsér Árpád emelt ki, a Dobos-regények általános jellemzőjeként. A tematikai kitérő miatt szintén kevesebb figyelemben részesült az elbeszélő személye és módja – vajon változott-e ez is, nézőpont és hangoltság dolgában.

S volt, pontosabban van valami, amiről érdemben sem a szerző, sem a kritikusai nem ejtettek szót: a Hólepedő egy korábbi szövegváltozatáról van szó. Arról az Egyedül című prózáról, amely a szerző egyetlen elbeszéléskötete, az Engedelmével (1987) záródarabja, s amely ugyanarra az elbeszélői alaphelyzetre, egy súlyos autóbalesetet követő lassú gyógyulásra épül, mint a Hólepedő. Több más kisebb-nagyobb cselekménybeli eltérés mellett azzal a meghatározó különbséggel, hogy az utóbbi szenvedő hőse nő, egy általános iskola tanítónője, az előbbié viszont férfi, egy iskolaigazgató, akinek a példáját egyébként a regény is megidézi. Éppen az eseményszálak egymásba fonódása és a helyszínek azonossága miatt is meglepő, hogy az elbeszélés keletkezésének ideje a könyvben jelöletlen marad, s hogy e tekintetben – ismereteink szerint – a szerző egyetlenegy nyilatkozatában, vallomásában sem tisztázza a két mű egymáshoz való viszonyát. De elmulasztja ezt Kovács Győző, az író monográfusa is, hiszen mindössze tematikai analógiát emleget, valamint azt a tényt, hogy az Egyedül „már-már regénnyé terebélyesedik”. Nem csupán alkotáslélektani feladat lett volna pedig annak felvetése, vajon mi indíthatta a szerzőt a változatok megírására. Az elégedetlenség-e valamelyikkel, a korábban keletkezettel, már ha nem egy időben, egymás mellett íródtak, vagy a személyesebb megszólalás esélye, a kitárulkozás lehetősége.

Annál is inkább fontos, megkerülhetetlen kérdések ezek, mivel maga a szerző utóbb a vallomással és a tanúságtétellel rokon cselekedetnek, „kibeszélés”-nek nevezte a Hólepedőt. Hogy ez az alkotás, valamint már az Egy szál ingben is azoknak a sebeknek, lelki-fizikai meghurcoltatásoknak az emlékezete, amelyek 1968–1969 után érték, s amelyekben azért volt része, mert mint a Csemadok elnöke és mint a szlovák kormány minisztere szembeszegült a szovjet birodalmi akarattal: elítélte Csehszlovákia megszállását. Ő lett – idézi fel a Pósa Zoltánnal folytatott beszélgetésben (Keresem egy értéket őrző jövő ígéretét) – „a magyar fővádlott”, rákentek minden „mocskoló” jelzőt, így lett opportunista, nacionalista, revizionista, szovjetellenes; kizárt párttag az íróként való elhallgattatás, a letiltás következményei-vel. „Átkutatták miniszterségem leveleit, postáit, különösen a külföldi isme-retségeim szálait keresték, göngyölítették, és persze a magyarországi ismeretségi köröméit is. Az egyik kihallgatáson nagy nemzetközi összeesküvés volt a fonál, 1968 mint a nemzetközi reakció összeesküvése. Szűkült a kör, és fogyott a levegő. (…) Fizikai rosszullétek jöttek rám, szédülések. Az orvos nyugtatókkal csillapított. Nem segített” – festi le akkori állapotát. Aligha kétséges, olyan élményt, tapasztalatot idéz fel, amely nemcsak pszichopatológiai szempontból közelíthető meg, hanem a kultúratudományokéból is, mégpedig az utóbbi esztendőkben külön irányzattá lett traumaelmélet révén. Anélkül, hogy a szerző életrajzára vonatkoztatta volna, jó szemmel vette ezt észre a regényt újraolvasó Kovács Győző. Benyomásait összegezve úgy vélte, az idő haladtával „egyre nyilvánvalóbbá” válik, hogy „nagy társadalmi trauma ábrázolódik, olyan megrázkódtatás, amely félelmetesen lett úrrá a lelkeken, amelyet bizonyos (értelmiségi) rétegek érzékenyen és nehezen viselték el, s őket – hogy ne mondjuk – tragikusan érintett”. Tüzetesebb elemzések persze felvethetnék, hogy a trauma három, különböző fogalma és értelmezése, a strukturális, az individuális és a történelmi-társadalmi közül éppen az utóbbi „ábrázolódik”-e, az tölti-e ki a regényvilág kereteit, határozza meg hangulatát. Vagy inkább az individuális, teljesen személyes traumának van meghatározó szerepe, méghozzá annak az ún. protéziselméletnek megfelelően, amelyet Kirby Farrell mintha csak a Hólepedő mintájára dolgozott volna ki. Eszerint minden közösségnek mesterséges pótlékokra, pótlásokra van szüksége, hogy akár az egyéni, akár a közös trauma megjeleníthetővé váljon – e protézisek pedig azok a technikai eszközök, például járművek, amelyek lehetővé teszik a test szabta teljesítménykorlátok átlépését, meghaladását. Egy repülő, egy vonat, jelesül egy autó tehát úgy tűnhet fel, mint ami a gyaloglás sebességét segít messze túlszárnyalni – a teória példájával: a testet olyan szabaddá tenni, mint a képzeletet. S Farrell elméletének folytatása is mintha e regény nyomán íródott volna, éppen egy autóbalesetben jelölve meg azt a traumatikus eseményt, amely a főleg a protézisek használatára és segítségére támaszkodó világ, a „poszttraumatikus kultúrának” nevezett fogyasztói társadalom tarthatatlan voltát, benne az ember sérülékenységét és jelentéktelenségét, a pótlékoktól való függőségét hivatott hangsúlyozni.
A Dobos-regény központi alakját, a tanítónőt hasonlóképp ragadja magával „a motor szédülete”. A nyitó mondatok szerint: „A lány most az országúton száguldott. Élvezte a rohanást, megszerette, a gyorsaság bátorította.” Mielőtt neki magának is kocsija lett volna, így morfondírozik: „Valahányszor elsuhantak mellettem a fényes autók, sajnáltam, hogy nem születtem férfinak. Az utazás számomra élmény, gondolkodás. Mikor elindul előttem egy jármű, úgy gondolom, gazdái elrugaszkodnak a földtől. Ha nem jutnak is messzire, legalább mentek, fordultak, kanyarogtak, láttak, fákat, réteket, százféle házat. Aki útra kel, az az én szememben mindig több, mint aki otthon marad és szomorkásan integet.” A szüleitől kapott kocsi gazdájaként pedig Jackie Stewart, a legendás autóversenyző szavai jutnak eszébe: „Az egyetlen bátorság, amit elismerek, az ellenőrzött és irányított félelem.” Bár ő nem ismeri az igazi félelmet: ha elér a veszély határáig, visszaretten, mégis a száguldásban leli örömét, s a vak rohanás – szinte szó szerint, mert az út ködbe borul – okozza csaknem a vesztét. Ám hogy miért az őrült iram, túl azon, hogy a személytelen elbeszélő véleménye szerint a lány hangulata felbomló egyensúlyát próbálta vele helyreállítani – e tekintetben is bizonytalan. „Szabadulni szeretnék valamitől…” – mondja mintegy magának, akár a mű egészében, a szerzői szót itt is vallomásossal váltakoztatva, egyes szám első személyűre cserélve. Ám hogy mivel szakítana, mitől szabadulna, afelől nem igazít el a felsorolás sem: „Nagyanyám fohászkodásaitól? Rokonságom nyomasztó árnyékától? Apám íróasztalszövegeitől? A jele-nemtől?” Talán e

kérdések alapján is kitetszik, erős túlzás társadalmi vagy történelmi megrázkódtatásokra visszavezetni a lélek háborgását, egyensúlyvesztését. Az elbeszéltek szerint sem a múltban, sem a jelenben nem volt olyan traumatapasztalata, amikor egy külső erővel találta volna magát szemben, és ez a személyisége vagy az élete megsemmisítésével fenyegette volna – a baleset nem sorscsapásként érte, elkerülhető lett volna; nem égi vagy földi hatalmak, ő maga okolható miatta. Az, hogy a rokonság, a szülők ellenében keresi függetlensége, önállósága lehetőségeit, lelki sérüléseit még inkább individuálisnak tünteti fel. Mintegy igazolván azt a tételt, mely szerint a traumatéma igen szoros kapcsolatban áll a család értékeivel és szerepeivel, pontosabban azok elhalványulásával, meggyengülésével – olyannyira, hogy némely értelmezések szerint a trauma középpontba állítása elválaszthatatlan a női emancipációtól.
Beszédes tény, hogy a környezete által egyszer Kedveskének, másszor, főként a férfiak körében, Csinoskának becézett tanítónő, Erzsébet önnön függőségét vagy szabadságvágyát sohasem hozza kapcsolatba semmiféle honi történelmi ese-ménnyel, de a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyével sem. Ahogy az író állította: a történet csakugyan sem nem szociális, sem nem történelmi súlypontú – sőt alig-alig van súlya: az alakok kérdésfelvetései e tekintetben meglepően súlytalanok. Nem csak a korábbi regényekéhez képest, az Egyedül világához mérten is. Mintha az író mindattól meg akarta volna szabadítani elbeszélőit és a figuráit is, amivel előbb megterhelte őket: a Pomogáts Béla emlegette számvetés és szembenézés gyötrelmeitől, az állásfoglalás erkölcsi kötelességétől. Mint aki – a Görömbei And-rás jellemezte – érzékletes és árnyalt közösségkép, „a szlovákiai magyarság lehetséges, történelmileg tényszerű magatartásmódjainak” bemutatása után azon igyekszik, hogy ne csak témát, hanem nézőpontot is váltson. S ha a Messze voltak a csillagok a tehetetlenségérzet, a Földönfutók a hiábavalóság-érzet megszólaltatója, az Egy szál ingben pedig az alulnézet láttatta baka-történelemé, akkor a Hólepedő a fölülnézeté. A magasból szemlélésé, amit három helyszín is jelez, közülük kettő ki-tüntetett szerepben. Az egyik a köd ülte hegyoldalé még a baleset előtt, ahol száguldását követően talán megnyugodni, dolgain elmerengni pihenne meg a lány, ám a botorkálás egyre türelmetlenebbé, nyugtalanabbá teszi. A második a természetből a lehető legzártabb világba, a kórház gipszágyába visz, ahonnan csak az eget látni, s az emeleti ablakok előtt elrepülő madarak az évszakok változásának, a nehezen múló időnek a jelzői. A harmadik egy hegycsúcsé, amely izgatja a képzeletét fenn a hegyek között, ahová telente síelni jár. „Meg akartam hódítani. Egyedül. Magamnak.” Hogy a magaslati pontok a fölény érzetét és tudatát hívják elő s erősítik benne, ez is lehet a trauma jele, annak a leplezett kétségbeesésnek tanúsítójaként, amely élete értelmének keresése közben tör újra meg újra rá.
Ennek a fölénynek is vannak fokozatai, a kívülállás hűvös idegenségétől a gúnyos megvetésig, a kicsúfolásig, a torzító utánzásig. Az előbbi akkor borzongatja, amikor kartársaihoz megy látogatóba, s unja, hogy a beszéd állandóan ugyanaz, akörül forog, ki mit vett, szerzett: lakás stb. „És persze a nemzetiségi kérdés, a ma-gyarság sorsa, a jövőnk, az igazságtalanságok, a sértések…” – az itt közvetlenül, első személyben megszólaló lány a szokványos, elcsépelt gondok, gondolatok közé sorolja a csehszlovákiai magyarság helyzetének taglalását. És nyilván céltalannak is tartja, ha egyaránt elhallgatja mind az esetleges egyetértő, mind az ellenkező véleményét. Sem esetekkel, sem tényekkel nem próbálja alátámasztani, mekkora igazságtalanságok történtek, vagy milyen piszlicsáré ügyeket nagyítanak fel. Ami azt is jelzi, szerinte mindezeknek nincs jelentőségük, eltörpülnek az őt igazán mélyen foglalkoztató magánéleti sérelmek, kudarcok mögött. Az utóbbi véglet, a gúnyrajz nem a lány műve, hanem a szerzői elbeszélőé, egészen pontosan nem is az övé, hanem a karikatúra alanyáé, egy valamikori református kántoré, ma tanítóé, Béla bácsié, aki mintegy magáról festhet torzképet, merthogy a narrátor átadja neki a szót, őt beszélteti. Méghozzá különös módon, az íráskép szerint nem fonetikusan jelezve, hanem verbálisan, nem a hangok, hanem az egymásra torlódó, egy-másba gabalyodó szavak kiejtésének pontos visszaadására törekedve. „A méhecs-kéktől tanuljon, Csinoska. Te is, ti is, mindenki, a királyok is, a heréketkikellirtaniidőben. Ezt kell tennünk jövendő ellenségeinkkel is…” – szól a kolléga tanácsa, s hogy időnként motyogása vagy hadarása miatt folynak-e egybe a szavai, arra nincs elbeszélői magyarázat. E nélkül idézi fel a leventeköszöntést, a „Szebb jövőt!” is, és az akkori sorakozókat. „Az volt a rend. Ma az egész ország egy-felfordulás, mindenkiamagafeje után, nádpálcanélkül nincsember, semmi-sincs…” – ítélkezik, ám bírálatának élét nemcsak a beszédmódja csorbítja, hanem egy bizonyos orvos emlegetése is, nyilván kezelésre szorulásának bizonyítójaként. Ezt támasztja alá átképzeléses előadásmódban a lány véleménye: „háborodott zagyvaság, emléknek is rossz”, s az, hogy „eltaszította magától az öreget”. Pedig akár közelebb is kerül-hetett volna hozzá, például amikor a célszerű magatartásról, viselkedésmódról beszélt neki a „mosolyogjon akire kell,” tanácsát adva, s hogy „egyensúlyozzon, csak így lehet élni”. Aztán a jelszavakról szólva, miszerint „előbb a táblára írjuk, utána a bejáratok fölé, aztán az emberek homlokára sütik őket. Az én szemem már víz, átúsznak rajta a jelszavak, ebben kopott el a látásom, ezért szeretem a zsol-tárokat, kimossák belőlem az értelmetlenséget”. Vagy a munkahelyükről: „Ez már nemiskola, sóhivatal, hivatal, ezért akarokvisszaütni a gonoszoknak és hazugoknak. Furtonfurt azt kérdeziktőlem, tudom-e a felsőbbség és a többség nyelvét, becsület, tisztesség, kutyasevakkant. Jelentés kell, jelentéstírni, jójelentés rendesember, vettem egykiló indigót, lemásolom magamat, legyen belőlem több példányban, mindenütt én leszek az új keresztrefeszített, ebbebelelehetőrülni, érti?”. Voltaképp ugyanennek a léttörvénynek, az „élni kell!” parancsának engedelmeskedett egész életében, s esze-rint élt a lány apja is. Az ő megjelenítése nem szarkasztikusan, nem is iróniával történik ugyan, ám Erzsébet őt is ugyanúgy megtagadja, mint Béla bácsit. Folyton csak magad mögé nézel, a tétlenséget táplálod belém – vádolja édesapját, hogy aztán siratófalra véshető szövegnek minősítse „a történelem felpanaszlásá”-t, sérelmeinek elősorolását. „Az én életem jelzőkbe foglalható… Amikor az első köztársaság idején állami hivatalhoz jutottam, azt  mondták rám: »becsehelt«. Amiért magyar iskolába írattalak, a hivatali kollégák »magyarkodónak« csúfoltak. Harmincnyolc után egy március tizenötödikén kokárdát tűztem a kabátomra, »Horthy-huszárnak« gúnyoltak érte. Pártját fogtam zsidó ismerőseimnek, »zsidóbérenc« lettem. Voltam hajbókoló, talpnyaló, tapsikoló, és több mint egy évtizede kispolgár vagyok. Ha mozdultam, rám csavarodott az idő, rám ragadt egy olyan jelző, egy olyan szó, amiért később kárhoztatnak, vagy elvették a kenyeremet…” – ehhez az irodalmias igényű, lirizált nagymonológhoz a gyermeknek mindössze annyi hozzáfűzni valója van, hogy „sajnálom”, nem tud mit gondolni édesapjáról, nem tudja, minek tartsa, mártírnak, áldozatnak, gyávának, vagy mindez „gonoszul eggyé válik”. Azt azonban tudja, hogy meg kell tagadnia – az abszurditásig. Olyan jelenet emeli ki ezt, amely a történetmondó-szereplő szerint éjszakáról éjszakára ismétlődik: éjfélkor meghallgatja „a himnuszokat, a  magyart, osztrákot, csehet, szlo-vákot”. Hogy lehet egyszerre négy nemzeti dalt hallgatni? Ezt nemcsak az időbeli egybeesés mutatja valószerűtlennek, hanem az is, amin korábban siránkozott, hogy béna, „elfásult” ujjai miatt a tranzisztoros rádión „adókat keresni már csak segítséggel képes”. Mindenesetre ha a himnusz éneklése vagy hallgatása a nemzet tiszteletének kinyilvánítása, akkor a tanítónő éjféli szokása a nemzetköziség ünneplése. Térképzettel: fölötte áll saját nemzetének, s ezt hirdetve egyúttal el is utasít-ja apja magatartását: „ilyen leckére nincs szükségem”. A megoldás – mondja – csak a saját élete lehet. „A saját külön életem, a más életem…”

Ez a tagadásba menekülés mint utólagos neurotikus tünet mutatkozik meg egyébkor is, bár sehol sem ennyire feltűnően. Az anyjához fűződő rögeszmésen felbukkanó emlékek is sajgóak, de jóval szűkebb területre szorulnak. Jószerével kimerülnek két gyermekkori sérelem ismételt felidézésében. Az egyik inkább a figyelmetlenség, az elfoglaltság, a másik a tehetetlenség, a tanácstalanság jelzése-ként. Amikor esténként kérleli, hogy meséljen valamit, anyja csak ül a lámpa előtt, és köt, számolja a szemeket. „Nekem szánt meséit anyám belekötötte a derékmelegítőkbe, pulóverekbe, kardigánokba… A háború után sokáig ő kereste a kenye-ret, apám magyar volt, megbízhatatlan … Én csak ilyen estékre emlékszem, csendes, moccanatlan éjszakákra, szabályos, egyforma reggelekre…” – bár felnőttként belátja, hogy anyja munkája létszükséglet volt, gyermeki elégedetlensége mégis felszínre tör. Miként a másik esetben is, kislánykori betegségét elbeszélve: miután az orvos agyhártyagyulladást állapított meg. „Anyám megmerevedett a rémülettől, a láz ködén át is láttam. Megállt. Mások igyekeztek segíteni, ő csak nézte a fájdalmamat.” Ráadásul mindezt párhuzamba állítja jelenbeli állapotával: „most sem tudom, mit súg az ösztöne, az életemet öleli-e magához, vagy keresztfa lesz, amelyre fölfeszíti a testemet”. Az itt, de más szöveghelyeken – akár az elbeszélői, akár a sze-replői szólamokban – szintén feltűnő bibliai utalás, azon túl, hogy mértéktelenül felnagyítja a lány szenvedését, még azt a látszatot is kelti, mintha minden kínja, gyötrelme önkéntes áldozatvállalás következménye lenne. Méghozzá a megváltás – ha más nem, önnön megváltása – reményében. Holott a zsoltáros kántortanító megmosolygása is mutatta, a hit bármely megnyilatkozási formája inkább riasztja, semmint vonzaná. Így volt ez a nagyanyja esetében is, aki imádkozni tanította; ma is úgy gondol rá, mint aki addig és olyan „konokul sulykolta bele az imákat” „a végtelenségig”, hogy már reszketett a fáradtságtól, és látomásai támadtak. Bigott nagyanya, alkalmazkodó apa és érzéketlen anya – e családi tabló képei sem indokolnák önmagával való meghasonulását, és azt, hogy belehajszolja magát egy karambolba. A hol fölényes, hol érzelemmentes emlékezés legföljebb arra intheti: „Jobban kellene szeretnem anyámat…”

És talán jobban a környezetét s a munkáját is. Mert a kórházi bénultságban, élet és halál között lebegve a legsúlyosabb traumatapasztalat megszerzését sem köt-heti semmiféle olyan válsághoz, amely akár lakóhelyén – előbb a faluban, majd a városban –, akár a munkahelyén sújtotta volna. Jó pedagógus, és ezt a vezetői el is ismerik: amikor bejelenti, hogy elmegy a faluból, az igazgató marasztalja, mindenképp meg akarják tartani. A szülők is becsülik igyekezetét, hogy például egy tánccsoport szervezésébe is belefog, ami pedig nem egy biológiatanár feladata volna. Ha hivatalos vendég érkezik a faluba, legyen az költő, tanfelügyelő, biztosítóügynök, párttitkár vagy épp miniszter, „mint valami társalkodó kisasszony”, ott van ő is a meghívottak között. Szép és csinos, körülzsongják a fiúk, férfiak, ám az a baj, hogy csupán „pajtáskodni, szórakozni” akarnak, „de komolyan nem köze-ledett hozzá, nem maradt meg mellette senki”. Az a történész sem, egyetemi hallgató korában, aki előbb előadóként, majd férfiként ragadta magával, s tette a sze-retőjévé. Igazából csak érzéki kapcsolat kötötte hozzá, testi és nem lelki, szellemi viszony. Kékharisnyás lelkesedés: a forradalom és a szabadság fanatikusaként „a súlyos szavak fokára” vitte, meggyőzte arról, hogy „a terror a forradalom önvédelme, amely elpusztítja önmagát, de megmenti az eszmét”. Mindezt közvetlenül nem vonatkoztatja ugyan a szocializmusra, ám apja „meglapuló életé”-ről, sőt igen durva szavakkal „féregélet félelmé”-ről elmélkedve eleve igazolja bármely forradalom terrorját. „A történelem merész lépéseinek ára van, másként nem lehet, mindig is így volt” – bölcsködik, s miközben a meg nem gondolt gondolatokat szaj-kózza, alig veszi észre, hogy nemi vágyai kiszolgáltatottja lesz, a tanár kihasználtja. Kicsit alaposabb önvizsgálat után talán úgy vélhetné, azt kapja, amit megérdemelt, hiszen korábban, szintén egyetemistaként, ő is csak játszott az udvarlóival, egyszerre három fiúval is járt. Önmaga élve boncolására azonban azért sem vállalkozhat, mert ez nem a trauma műfaja: ennek megvallása hasonló szer-kezetben történik ugyan, mint a gyónás vagy a vallásos megtérés, egy lényeges eltérés azonban akad: a vallomás tárgya nem a saját bűne, hanem a másé. Az pedig nehezen dönthető el, és a személytelen elbeszélő nem is vállalkozik az eldöntésére, hogy élete legdrámaibb helyzetének kialakulásáért mennyire felelős maga a lány, és mennyire az igazgatóhelyettes. A lány kacérsága, könnyűvérűsége, az, hogy az első hívó szóra autókázni megy a főnökével, s a férfi erőszakossága, amiből az elbeszélői nézőpont csak a nő kezének megragadását és a forró lehelet reszketését láttatja-hallatja. A menekülés az erdőben, a rongyokban lógó ruha, az „űzötten, szakadtan” futás látványa annyira leköti a személytelen történetmondó figyelmét, hogy az erőszaktevőről – ha van egyáltalán, vagy ha csak egy van, lásd „mintha megszaporodtak volna az üldözői” – meg is feledkezik. Meg arról is, hogy ne a lány „szer-teszaladt gondolatai”-nak közvetítése közben, az ajzottság állapotában rajzolja meg mind a kántortanító, mind az „építés megszállottjá”-nak, az Egyedülből is ismerős iskolaigazgatónak a portréját. A félelmet, a zaklatottságot itt nem érzékelteti sem a nyelv, sem az íráskép – a lány, miközben ágak tépik, felbotlik, tántorog, filozófiai fejtegetésekbe kezd, még ha felszínesekbe is: „Üldöző s üldözött vagyunk, ilyen szavakat még sohasem mondtam. A teremtés békéjéből jövünk, mögöttünk szépség, iskola, gyerekek, utcák, emberek. Mézeskalács világ, aki először látja, annak hiszi. Jó és szép, csak én nem találom benne a helyem, nem férek a mézeskalács ágyba. Sok mindent a félelem juttat eszembe, a mézeskalács nyugalmat is.”

A félelem ugyan a szégyennel együtt olyan érzelem, amely gátja, késleltetője a trauma gyógyításának, a lányt a baleset után mégsem lepi el, nem hatalmasodik el rajta. Különös, de jellemző, hogy az elmúlás gondolata meg sem járja az eszét. S ha fél valamitől, akkor sem attól, hogy nyomorék, magatehetetlen marad, hanem hogy csúf lesz az arca, visszataszító. Szégyenérzete is innen ered, szépsége el-vesztésétől tart. Adódhatna pedig testi szükségleteinek kiszolgáltatott helyzetéből, és nemcsak abból, hogy a bőrén barangoló orvosi kezek minden testtáját bejárják. Mindennek egyszerre tárgyi és jelképi megjelenítője a tükör – néha-néha követelné, hogy megnézhesse magát benne, ne az elforduló tekintetekből kelljen következtetnie torz külsejére. Anélkül, hogy elbeszélői szó értelmezné, fejtegetné: női hiúsága erősebb, mint a halálfélelme. Ami az „emlékezés axiológiája” szempontjából is lényeges. Mit tart értékesnek a múltból, s ezáltal mi határozza meg a jövőjét. Miben bízva biztatja magát a felépülésre, honnan, miből táplálkozik az akarata. Egy ma már nem magától értetődő utalása, személyes megjegyzése szerint is fontos ez. „Mereszjev napokig kúszott a hóban üszkösödő lábbal” – idézi fel magamagának a példát, a szocialista realizmus egykor kanonikusnak számító, magyarra már 1947-ben, a megjelenését követő esztendőben lefordított, majd 1978-ban újra kiadott alkotásából, Borisz Polevoj Egy igaz ember című dokumentumregényéből. Csakhogy az összevetés pusztán képen alapuló, összefüggésben a regény címével: a kórházi ágy fehér vászonlepedőjéből képzettársítással az a hómező lesz, ahol Polevoj pilótahőse vonszolta magát. Hogy a kórházban amputáció várjon rá, de ez se törje meg hitét, erejét. Műlábbal bár, de talpra állni, sőt táncolni is, ám nem hiúságból, hanem abból a meggyőződésből, hogy hazájának szüksége van rá a honvédő háborúban. Vezethet még repülőgépet, szembeszállhat a fasiszta ellenséggel – ez mozgatja, a bosszú vágyával keveredve. A gipszágyban, a hólepedőjén, a köl-dökétől a melléig is „percekig, talán órákig, nem is akarom tudni, meddig” elara-szoló keze erőlködését viszont nem segíti semmi, ami túlmutatna a lány személyes küszködésen. „Életem folytatásának egyetlen lehetősége: menni” – összegzi. Ennyi tehát a célja: az életben maradás. A trauma legyűrése, a gyógyulás azért is nehéz, mert nyugtalanságának a baleset előtt sem volt határozott – legalább önmaga számára tisztázott – oka és célja.

E tekintetben az Egyedül iskolaigazgató hőse sem más, megérezvén első látogatója, lánytestvére szótlan riadtságát: „»Nem mertem kérdezni, ő pedig nem akart beszélni«, mondja magának Darabos. »Ezt tartotta jónak, hisz én sem tudom, mit kell ilyenkor tenni, nincs kórháztapasztalatom az orvosokról, a vasszorításról, a halálfélelemről. Nem értek a szerencsétlenség nyelvén, nincs vezérlő érzésem«.” Később azonban lesznek vezérlő érzései és eszméi, nemcsak magával foglalkozik, mint eszmélése első napjaiban. Az elbeszélő mintegy látleletét nyújtja az eredetileg, görögül sebet jelentő trauma következményeinek: „A szerencsétlenség napját in-kább átlépi, ólálkodva kerülgeti, halasztgatja: az országút saját nagy sebe, s mintha arról kellene lebontania a kötést.” A Hólepedő hősével ellentétben, aki szóba sem hozza saját felelősségét, s akit mások sem hibáztatnak, az igazgató kénytelen szembenézni még azzal a váddal is, hogy szándékosan okozott balesetet, hogy vétkes felesége halálában. Metaforikus megfogalmazásban: az egyik örvényből már kiúszott, s „most vakulásig benne a másikban”. Bűntudatát táplálhatná maga is, ám a körülményeket, az „esetleges áttételeket” firtató kérdéseikkel vagy a némaságukkal ezt teszik mások is. Kérdez, vallat egy hatósági ember, a rendőrségi „vizsgáló”, akinek szerepköre a regényben hiányzik, s aki az unokáit az apjuktól elzárni-elidegeníteni igyekvő, némán vádló nagyanyával együtt nemcsak felkeltője, hanem szi-gorú ébren tartója is a bűntudatának. Tisztázni magát a gyanú alól, és visszaszerezni fiát, lányát – akarata edzéséhez, szenvedései elviseléséhez már önmagában e két cél is elegendő lehetne. Hozzájuk társulnak azonban olyan, a szakmájával, a hivatásával és a beosztásával kapcsolatos célok, amelyeknek remélt elérése szintén sietteti a talpra állását. A szó szoros értelmében és jelképesen is. Hisz az Egyedül nem ér véget a hosszú kórházi kezelés egy szakaszával, visszajuttatja a főszereplőt falusi környezetébe, az iskolába, hogy különböző méltánytalanságokat követően önként távoztassa onnan. Leginkább éppen az új sebek, sértések teszik próbára – a talpára kell állnia, fel kell egyenesednie, ha ki akarja magát vágni a rágalmaknak abból a hálójából, amelyet a tegnap még hízelgő hajbókolók szőttek köré. Igazolódik, amire még Margó, a felesége figyelmeztette. „a környezetedről csak futó benyomásaid le-hetnek, alaposan senkit sem ismersz. Nincs időd az emberekre…”. Meghökken, hogy elfordulnak tőle, sőt följelentik, névtelen levelekben ócsárolják. A járási tanfelügyelő felrója, neki, hogy vizet prédikál, és bort iszik: a hozzájuk eljuttatott fényképen a két gyereke látható egy templomi körmenet élén, de van olyan felvételük is, amelyen egy nőt ölel magához. Hazatérte és felépülése után a megbízott igazgatóhelyettes, Sohajda, akinek rokonsága markában tartja az egész falut, megalázó munkát oszt rá, a napi posta szétválogatását és a napközi felügyeletét. Pedig korábban a kórházi ágyánál úgy szólt hozzá, mint egy raportra rendelt alattvaló, aki mintha nem is egy iskola, hanem egy ország dolgairól adna számot: „Csináljuk, a te szellemedben dolgozunk tovább, miként te vezettél bennünket.” És komikusan fellengzős volna a folytatás is, ha legalább valamelyiküknek, az elbeszélőnek (s általában: a Dobos-próza történetmondóinak és alakjainak) lenne humorérzékük. Az ideológiai front megerősítésének harci beszámolója hangzik el, s hogy a „nagy iskola álmát mindnyájan magunkévá tettük, és igazán most értettük meg, a távollétedben”. A hiúságára próbálnak hatni, és ez akár segíthetné is a gyógyulását, ha nem kellene nyomban szembesülnie azzal, hogy az eredményeket úgy tüntetik fel, mint amelyekhez neki semmi köze.

„Orcátlan kisajátítás”, fakad ki, és háborgásának oka különös színezetet ad mind az egyéniségének, mind a társadalmi háttérnek. A költővel mondhatná, hogy jelszavait feleúton elorozták, s most már ellene védik. Sohajda értékelése szerint a „szomszédos iskolák pedagógusai az utóbbi időben egymásnak adták a kilincset: a faliújság, a kiemelt jelszavak, a szlovák nyelv naponta értékelt kiejtési versenye, a »Beszéljünk helyesen, tisztán szlovákul« mozgalom más iskolák számára is kipróbált jelszavak. Ma már ott tartunk, hogy tapasztalatátadó iskola lettünk.” Magáénak vallja a mozgalmat, bár korábban egy látogatója „újítás”-nak nevezte, hogy „ráhajtottunk a szlovákra. Teljesen praktikusan”, a tanulók szlovákul leve-leznek, a szünetekben szlovákul beszélgetnek egymással. „Napi nyolc óra szlo-vákul, ez a jelszó” – s Darabos egyetért vele, különben nem beszélne majd kisa-játításról. Ehhez van köze, és nem ahhoz, amivel Sohajda vádolja, a „történelemsiratás”-hoz, amit épp olyan váratlanul szegeznek ellene, mint a nacionalizmus vádját. Az elbeszélés epikai rétegeiben még csak nyoma sem volt mindezeknek; sem a történetmondás, sem a leírás, sem a reflexiós elemek nem utaltak rájuk. (Érdekes viszont, hogy a Hólepedő tanítónője „bánkódó, kesergő tarisznyás vándor”-nak nevezi igazgatóját, a „történelem szakadékaiba” belebámulónak, és nem érti teljesen „a kényszerítő okot, amely a történelem siratófalához térdepeltet bennünket”.) Az Egyedül igazgatójának újabb meghurcoltatása is személyes, és nem társadalmi trauma tehát: emberi féltékenység és irigység a gyökere, a kisember ha-talomvágya, nem az államhatalmi berendezkedésből, a többség és kisebbség, az államalkotó nemzet és a nemzetiség – szlovákság és magyarság – viszonyából fakad. A „Beszéljünk… szlovákul!” mozgalom úgy tünteti fel, hogy az iskolában semmi gond a magyar nyelv vagy a történelem oktatásával. Mi több, ha fordulat történik, ha leváltott igazgatóként el kell viselnie, hogy „romantikus blablá”-nak nevezik, amit eddig dicsértek, az általa megálmodott „nagy iskolá”-t, akkor azt is el kell tűrnie, hogy az új „orientáció” kiagyalói maguk a magyarok. „Seggbe bújó, elfaj-zó magyar testvéreinknek tudomására kell hozni, hogy ők kezdik el a végső, nagy ki-árusítást” – figyelmeztetik haloványan megrajzolt baráti körének tagjai. Az orientáció pedig a kiárusítás: „Hazafias iskola kell, az érvényesülés iskolája kell, ennek az országnak az iskolája kell – inti Sohajda. – Hogy a gyerek fejét ne zavarjuk össze kétféle igazsággal, főleg a földrajz, a történelem és a magyar nyelv tanításában.” „Azok a kollégák – folytatódik a feddés –, akik a történelmi igazságokért szállnak síkra, ne felejtsék el, hogy nem a történelem ad nekünk kenyeret. Ne sugalljunk gyer-mekeinknek tragikus magyar sorstudatot. Alapállásunk csak optimista lehet. Itt élünk, itt kell érvényesülnünk, ennek kell alávetni mindent: gondolkodásunkat, magatartásunkat, érzéseinket.”

Az igazgató emlékezete nem őriz, nem hoz felszínre olyan konfliktusokat, amelyek ellentétes alapállásról tanúskodnának, mégsem lát más megoldást, mint ki-szakadni „a vádak, a gyanúk, a kételyek körforgásából”. Ahhoz, hogy legyőzze magában a tragédiát, felesége elvesztését, és új értelmet nyerjen a munkája, hivatása is, át kell rendeznie „talán egész életét”. Az élet értelmének helyreállításához pedig – s ezt az Egyedül a Hólepedőnél sokrétűbben és árnyaltabban érzékelteti – mindenekelőtt érzelmi támogatásra, fedezetre van szüksége, intellektuális vagy megismerő képességeire kevésbé. Személyes élete értelmének új megalapozása mint cél mássá, különbbé teszi a regény érzelmileg elszegényedett tanítónőjénél – miközben a hős hátterében markánsabb vonalakkal sejlik fel a saját panaszait „kibeszélő” szer-ző, Dobos László. És a sorsa, de írásainak a kritikusok által annyit dicsért nyelvezete is. A már idézett érzelmi telítettségű stílusa. Kérdés persze, hogy ha a Hólepedő „elágazás” a trilógia útjáról, akkor ennek a letérésnek vannak-e nyelvi, stiláris, poétikai jelei. Különösen, hogy némely kutató véleménye szerint a traumatikus szövegek sajátos retorikai és nyelvi tünete a hiány, a nyelvi megmunkáltság, jól megformáltság, választékosság hiánya, s hogy a trauma gyógymódjai közül talán a leghatásosabb, ha a szenvedő alany megtanul az érzelmekkel együtt emlékezni, vagyis nemcsak képeket, hanem érzéseket is felidézni. A regény Erzsébetének, láttuk, ez nehezen sikerül. Ritkán jut el, ha egyáltalán eljut, a személyes ki-tárulkozásnak, a személyességnek arra a fokára, amelyet egy más valakivel kialakuló, párbeszédben megmutatkozó viszony jelez. Mintha a dialógusokban sem venne részt, elbeszél a másik gondolata mellett, csupán „társalkodik”, mint már volt róla szó, véleményének elhallgatásával. Az, hogy a „társ”-hoz nincs szava, legnyilvánvalóbban apjához és testvéreihez való viszonyából derül ki. Még a balesete előtt anyjának azt a tanácsát, hogy keresse fel a keresztanyját, így hárítja el: „Moha nő a vállamra, mire szóhoz jutok mellette”, egy másikat viszont, hogy testvéreihez is benézhetne, így: „Hetenként elhajtok a házuk előtt, lassítok, dudálok, néha integetek is. – A szavadat kívánnák. – Majd karácsonykor”. A balesetet követően nincs egyetlenegy beszédhelyzet sem, amelyikben megjelenne és megszólalna az apja – még a kórházi ágyához sem vágyja. Kórtermi társainak sem figyel a szavára: hiába osztaná meg vele kétségeit az ősz hajú asszony, hogy jó-e, ha minden fiatal a városba költözik, jó-e, ha „levedlenek magukról mindent: ruhát, nótát, mesét, ismerősöket, barátokat… utóbb a nyelvüket is elhagyják”, a lány nem válaszol. A köd-ről beszél, amelybe belerohant. Hallgatása nem neurotikus tünet, hanem: karakter-jegy. A traumát tehát – mint általában – megjeleníthetné „dialogikus kommunikációs helyzet” is, erre azonban alkalmatlan a tanítónő személye. Amit ő nem végez el, megkísérli elvégezni maga a regény az elbeszélő módok, szólamok párbeszédé-vel. A harmadik személyű történetmondó és az első személyben megszólaló szerep-lő szavai között a váltásokat semmi sem jelöli, nincsenek olyan frazeológiai motívumok, közbevetések, átvezetések, amelyek ráirányítanák az olvasói figyelmet a beszélő személyének változására. Ami azt is maga után vonja, hogy a tanú, a kívülálló szerepe is nehezen különböztethető meg az átélőétől, a baleset túlélőjétől. A beszédmód ekképpen válik az emlékezés közegévé, közvetítő elemévé – miután az elbeszélés alig vesz igénybe olyan médiumokat, például fényképeket, amelyek a múlt felidézését segíthetnék. Tán csak az a tucatnyi levél számít kivételnek, amely a lány házassági hirdetésére érkezett, s amelynek szó szerinti idézését azzal igyekszik hitelesíteni, hogy „már betéve tudom mindegyiket”. Pazarló, fölösleges tudás ez, ám megmutatja a személyesség határait: a kíváncsiság a személytelenekre, az ismeretlenekre terjed ki. Azokra, akikkel nem lehet vagy nem kell párbeszédet folytatni. Mint például arra a nagyúri társaságra, amelyet a lány falusi lakóhelyén, a sárga kastélyban szólított maga köré, s „olykor annyira beleélte magát ezekbe az esti társalgásokba, hogy némelyik megidézettnek a hangját is hallani vélte”.

Mindebből még az önmagával elfoglalt főszereplő esetében sem következhetne monológjainak, álcázott dialógusainak nyelvi megformáltsága, metaforikus gazdagsága. Még akkor sem, ha meglepően gyakran foglalkoztatja a beszéd, a megfogalmazás mikéntje. Mint egyetemi évfolyamtársát, aki „ki akart tűnni a stílusával. Szépen, választékosan akart beszélni, irodalmárhoz méltón”. Egy, a szerepét szolgálatnak felfogó magyar költő merengésre készteti: elhangzottak-e a házukban olyan szavak, mint szolgálat, erkölcs, meggyőződés. A családjáról úgy véli: valamennyi tagjának megvan a maga magánya, csak talán nem tudják megfogalmazni. Aki miatt visszamenne a faluba, az Darina, a dadogós lány – dadogását mélyről jövő bizonytalanságnak véli, és magára gondol. „Bennem van az akadozó beszéd fertőzése. Az elhallgatott és ki nem mondott szavak fertőzőek” – töpreng, mint aki a trauma tüneteivel és kezelésével vet számot, közben pedig nemhogy dadogna, keresné még a köznyelvi kifejezéseket is, hanem szép, kerek mondatokban fogalmaz. A beszédét másutt is jellegzetessé tevő megszemélyesítés poétikai fikciója révén az elhallgatott szavak megelevenednek: mindegyik „várakozik bennem is valahol. Alattomosan, megfogózva a zsibbadt idegszálakba. Levedlik bőrüket, átalakulnak, csak az alkalmat várják, hogy megrohamozzák a torkomat, nyelvemet”. Másutt „az emberek irányába szűkülő tölcsér”-nek látja a beszédét, megint másutt olyannak, „mintha idegen száj mondaná ”, mert sziszegve ejt egyes hangokat, és egy-egy szót nem tud tisztán kimondani, „ha megoperálnak is, más lesz a beszédem”. A változásokat, torzulásokat azonban az íráskép nem közvetíti, noha egy helyütt felvetődik a lányban: „Annyi torz, nyomorék emberről írtak már: púposokról, sántákról, elcsúfított arcúakról.” A nyomoréksorsot nem vonatkoztatja magára, sem azt, hogy elformátlanodnak befelé is, sem, hogy egyensúlyérzékük felbomlik. Beszédmódjában a baleset után nincs változás, a regény verbális szerkezetén belül a mondatok nemhogy elformátlanodnának, központozás nélkül egymásba folynának, még igen harmonikusak is, a lírainak nevezett stílustörténeti formák, főleg a szimbolizmus és az impresszionizmus jegyeit viselők. Mindenekelőtt két metafora feltűnte, vissza-visszatérése alakítja ki a struktúrát, határozza meg a hangulatot. Mindkettő szóba került már: az egyik a köd, a másik a kereszt. Az előbbi nemcsak mint a baleset közege, közvetett okozója, hanem mint a betegség okozta kilátástalanság, aztán mint a felejtés jelzője. A szo-kott módon megszemélyesítés mutatja uralmát: „félek, hogy a szobába is bejön az a fehér állat, és befekszik az ágyam alá”. A szerző jó érzékkel talált rá a köd szimbólumára, hiszen az a pusztulás és az irracionalitás jelképeként, a traumatikus fenyegetettség jelzéseként éppúgy értelmezhető, mint az élet és halál közötti átmenetként. Vagy a fény és a sötétség közbülső szakaszaként – káoszként, amely a világ teremtés előtti korszakával együtt felidézi a regényben többször emlegetett „új ember” születését. A rejtett lehetőségeket bibliai képek is szemléltetik: ha előbb a történész nyújtotta idilli pillanatok Ádám és Éva paradicsomi példáját, az idő megállításának vágyát jelenítik meg, utóbb a kórházi ágy kínjaihoz a keresztre fe-szítés érzete, a szenvedés társul, hozzá pedig a feltámadás reménye, az újjászületés gondolata. Meglepő ugyanakkor, hogy a szerző alig bízza természeti képekre a megújulás hitének és hangulatának kifejezését, a szereplők lelkiállapotának érzékeltetését. Ha valaki, mint a törött lábú asszony, úgy beszél, hogy „öltözködik a tél”, akkor sem a mondónak a mondotthoz való érzelmi viszonya jelenik meg, hanem a stílusérzékenysége, a lírai ihletettsége. Ezért is juthatnak mindennél meghatározóbb szerephez a fogalmi metaforák. Az olyanok, mint a „valami furcsa idegenség világosodik a szeme elé,” vagy a „vékonyka remény, nem bírná el egy madár testét sem”. Aztán a rokonokra vonatkozó: „itthon talán fává terebélyesedhettek volna, másutt csupán bokrok maradtak”. Vagyis azok, amelyek egy-egy gondot, problémát a fizikai súlyra való utalással, a tudást a látással, a fénnyel, a bizonytalanságot, a zavarosságot a sötétséggel, a köddel fejezik ki. Vagy – és ez talán a leggyakoribb – a fizikai nagyság, illetve a magasság érzékelteti valamely eszme megvalósításának, cél elérésének lehetőségét. Az elbeszélés lirizálódásának, az érzelmes hanghordozásnak természetesen forrása a poétikus emelkedettség is, nem utolsósorban pedig az a mesei stilizálás, amely túl azon, hogy történetalkotó elem, értelmezheti is a történetet, átveheti a reflexió epikai rétegének szerepét. Visszatérő figura a Manó, az autóban is magával hordott nyakigláb játék baba mint segítőtárs, akinek nagy, fényes szemében a lány megláthatta magát. Üldöztetése, megerőszakolásától való félelme képzeletben Piroskává változtatja, aki a rátámadó férfit végül szólongatni kezdi: „Gyere, farkas, itt vagyok, az erdő avarán, már nem futok. Gyere, marj belém.” És ott van a patrónus, az öreg katonatiszt, aki úgy beszél a csa-táiról, mintha „óvodásoknak mesélné az álnok róka és a falánk farkas történetét”.

Más példa is bizonyíthatná azonban: sem a mesés elemek, sem a metaforák, sem a hang emelkedettsége nem kelti életre ifjúságának emlékeit, és nem is számoltatja el beteljesületlen vágyaival, álmaival. A Hólepedő hősnőjének nincs veszteségtudata. Morális és intellektuális karaktere, egész habitusa szerint nem történt vele semmi jóvátehetetlen. Sőt, mintha már a traumatörténet legújabb kor-szakában élne – a felejtés és a tagadás első, az elismerés második szakasza után abban, amelyet a kutatók a traumakreálás, a trauma iránti vágy időszakának neveznek. Hozzátéve, hogy a traumatizáltság iránti vágyfantázia a nyugati ember legmélyebb ontológiai bizonytalanságát fedi fel, amikor az élet általában vett értelme a tét. Talán ez a válasz a tanítónő nyugtalanul sorjázó kérdéseire is: „A béna test kapaszkodása, az élni akarás miként válhat erkölcsi értékké? Egy roncsaiból feltámadó ember lehet-e valaha is felmutatható példa? Vagy legalább említésre méltó…”