Szitár Katalin – Az éber lét útján a vershez

2009-11 Posted 2009.11.10. | by admin

Tanulmány
(A Levél a hitveshez című konferencián elhangzott előadás – szerkesztett változat)
Radnóti költői nyelvét a 20. századnak ugyanaz a botránya formálta vagy inkább kényszerítette ki, mint például Pilinszkyét. De amit Pilinszky a filozófiai ref-lexió szférájában tudott végiggondolni, s ami őt egyféle hermetikus költői nyelv kidolgozásához vezette, azt Radnóti egzisztenciális tapasztalatként élte meg, s egy már kész költői nyelvet kellett mintegy szembesítenie a háború élethelyzetével, pontosabban a világnak és az emberi létmódnak azzal a gyökeres megváltozásával, amelyet a háború kiváltott.

Az a költői nyelv, amelyet Radnóti a Bori notesz verseiben létrehozott, a notesz címzettje, Ortutay Gyula szerint „József Attila verseivel együtt a modern világlíra legjelentősebb alkotása”.1 Igaz, Radnóti – a versbeszéd és az intonáció sajátosságait tekintve – inkább mondható Babits (és talán Tóth Árpád) folytatójának, míg József Attila lényegében szakított a babitsi nyelvezettel. A Bori notesz keletkezési évét figyelembe véve Radnótit „megkésett modernnek” nevezhetnénk, mindenesetre egy olyan költői nyelvi paradigma folytatójának, kiteljesítőjének, amely az esztéta modernség szubjektivitás-fogalmához (vagy élményéhez) áll közel. A versszöveg szervező elveiről alkotott elgondolása, illetve szövegalkotó gyakorlata – hagyományvilágát tekintve – kétgyökerűnek mondható: egyfelől közismerten a francia avantgárd költészetre épít, másfelől pedig Berzsenyi az a magyar előd, akinek költészetéhez Radnóti a legszorosabb szálakkal kötődik.2

Az avantgárddal beoltott magyar klasszikus-romantikus hagyományból eredő versnyelv önmagában is különleges kettősséget képvisel. A munkaszolgálat megélése nem kényszerített ki radikális átalakulást, inkább megerősödni, letisztulni látszik ez a nyelv. A Bori notesz versszövegeinek problémája éppen az, hogyan lehet (egyáltalán lehet-e) rávinni ezt az alapvetően „klasszikus” nyelvet egy olyan tapasztalatra, amely legalábbis megkérdőjelezi, de még inkább érvényteleníti a modern individualitásról alkotott elképzeléseket, valamint e nyelvi individualitás megjelenítésének a módjait.3

Az utolsó Radnóti-versek nyelvi világát leginkább úgy szokás értelmezni, mint az létező jelenségvilággal szembeni ellenállást – a nyelv tehát „erős”, melyhez képest még a világ brutalitása is „gyenge”. Nem állíthatjuk ugyanakkor, hogy ezzel már megoldottuk a nyelv és tapasztalat helyzetét. Feltételezésünk szerint ez a kapcsolat áttételesebb, főként azért, mert az új tapasztalat a létfogalom gyökeres átalakulásához, egy ezt a kötődést reprezentálni képes nyelv kialakításához vezetett.

A vágytól a figyelemig – a jelenlét problémája

A Bori notesz verseinek szembetűnő sajátossága, hogy a háborút az idill nyelvén jelenítik meg, vagy – szemiotikailag nézve – a háborút mintegy visszahelyezik a béke szemantikai világába. A Levél a hitveshez szövege a vágy szemantikáját írja át a háború világára: „a bombák fönn a gépben / zuhanni vágytak”. (De hivatkozhatunk a Töredék „kéjjel ölt” híres szókapcsolatára is.) A „vágy szemantikáját” azért idézem itt, mert Radnóti költészetének, személyiségfelfogásának egyik irányító elve a vágy – mint szerelem-, barátság- és békevágy4 –, azaz végső soron mint az idill vágya, melynek nyelvi megjelenítése általában a „kert” motí-vumban és a theokritoszi eidüllion (’képecske’) műfaji regenerációjában összpontosul nála. Az a tény, hogy Radnóti az idill nyelvét az antiidillre, a háborúra vonat-koztatta, a „vágy” jelentésének alapvető ambivalenciájára mutat, ami alapvetően hozzájárul a létfogalom átalakulásához: a vágy korántsem csak az élet – szellemi, lelki, fizikai – kiteljesítésére vonatkozhat. A „vágy embere” lehet a létet megkérdőjelező individuum is, ez a háborúzó ember.

Ha megvizsgáljuk, miféle létállapot jellemzi a „vágy emberét” Radnóti költészetében, szinte a kezdetektől kettősségre bukkanunk. E kettősség jó példája a (szintén antik) bikaszimbólum költői átírása a Mint a bika (1933) című versben. A vers felidézi a klasszikus vágyszimbólumot is, de mint személyes múltat („Úgy éltem mostanig, mint a fiatal bika, / aki esett tehenek közt unja magát a déli / melegben és erejét hirdetni körberohangat (…)”). A második egységben azonban a bika mintegy státust vált: a figyelő ember hasonlítója lesz, aki már a versbeli jelenhez tartozik: „S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint / bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén / és fölszagol a levegőbe. (…)”

A „vágy” jelentése Radnótinál nem vezethető tehát vissza az örömelv és a halálvágy közismert ellentétére, hisz az ember nemcsak a vágy, hanem a megfeszített figyelés módján is jelen van. Érdemes közelebbről megvizsgálni a két ellentétes létszféra, a béke és a háború témáinak költői szókészketét a Levél a hitveshez című versben is, mert itt is ugyanez a kettős emberi természet nyilatkozik meg. Szembetűnő, hogy a versszövegben a ’leesés’ jelentése dominál, s ez négy kulcshelyzetű állításban jelenik meg, melyek két oppozíciós párba rendezhetők.
1. Az ábrázolt beszélő – a „vágy emberének” viselkedésmintájára visszaemlékező ember – állapotának leírása: „kamaszkorom kútjába visszahullva // féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?”; az emlékezetben felidézett létállapotot meghaladott, a jelen valóságát megélő ember helyzetmeghatározása: „az éber lét útjára visszahullva”. 2. A lezuhanó bombák nyelvi megjelenítése: „s a bombák fönt a gépben / zuhanni vágytak.”; s a beszélő mentális helyzetének megjelölése: „a 2×2 józansága hull rám”.

A versbeli beszélő saját mentális helyzetének állomásait, dinamikáját jelzi ezzel a jelentéssel: az első oppozíciós pár a szerelemféltő individualitás helyzetét, amely a vágy emberéé – ez a múlt, ezt írja felül az „éber létben” figyelő ember, aki a hitvesnek a vágyvilágban kreált alakja helyett a jelenlévő lét felé fordul: „tudom, hogy az vagy”. (Figyelem természetesen a vágy emberéé is, de olyan, amely csakis önmagára irányul, s így eltéveszti a „másik”-at.) Az új létstátus tehát, amely a vágy-ból a valóságba átlépve alakul ki: a figyelem módján való jelenlét. A „másik”-ra vágyás helyett a rá való figyelés állapota. Míg a külvilág adottsága a bomba hullása, a személyiségé a világ iránti figyelem megnövekedése. A vers végén a létezés e két – egymástól elkülönülten jelentkező – megnyilatkozását vonja egy képbe.

A ’leesés’ motívumának versbeli átalakulási folyamatát tekintve, arra a következtetésre juthatunk, hogy a vers a szubjektum két(féle) létállapotának szembeállítására alapozódik. Az egyik a „józan ember”, pontosabban: az, akire ez a józanság úgy hull, akár a bomba. A másik: a figyelő ember, aki saját maga a „hullás” alanya, így tulajdon létében reprodukálja, egyszersmind gyökeresen át is alakítja a bomba zuhanásának értelmét: a háború „ájult” létéből (a „háborúba ájult Szerbiából”) az éber lét világába kerül át.5 Csakis ez az éberség lehet a „másik” felé fordulás alapja, s a „másik” képének, lényegének az írás útján történő meg- vagy újrateremtésének – az episztolából a verses műalkotás létrehozásának – a feltétele. Olyan odafordulás, amely meghaladja a vágy énközpontúságát, s ezzel a létet immár nem(csak) saját létként, hanem a másik léteként is érzékelni képes, amelyben saját – pusztulásra ítélt – léte folytatásra fog találni.

Összegezve: a vers szubjektumát – nemcsak a(z ábrázolt) beszédet, hanem az írásfolyamatban a szöveg jelentéstani egészét létrehozó szubjektivitást – nem pusztán az idill és a pusztulás ellentmondásának megélőjeként, hanem a vágytól a figyelemig ívelő átalakulás nyelvi tapasztalatának alanyaként kell megjelölnünk.

A hiány verse?

Fejtegetésünk e pontján adódna egy válasz arra a kérdésre, hogy Radnóti miért nem váltott nyelvet, amikor a verset ihlető tapasztalat végletesen megváltozott. Természetesen rövidre zárnánk a választ, ha azt mondanánk, hogy a nyelv esz-közével ellenállt a külvilág abszurditásának. Valószínűleg ennek az ellenkezője történt, valami hasonló, mint Pilinszkynél. Radnóti is bizonyos értelemben „felvállalta” ezt az abszurditást: nem akart átlépni abba nyelvi világba, amely a halál és a pusztulás felől határozza meg a létet. Ugyanis nem lehetséges a létet a nemlét felől megragadni. Ehelyett megkísérelt a pusztulásról (is) a lét állítása révén fogalmazni. Ennek feltétele a „másik” – mint a lét letéteményese – iránti figyelem.
A Levél a hitveshez szövege folyamatosan a létige variánsait alkalmazza: „s te messze vagy”; „valóság voltál”; „az vagy. Hitvesem s barátom, – / csak messze vagy!”; „s fogoly vagyok”. A lét távollevőként, a „messzeségben” létezőként, nem jelenlévőként fogalmazódik meg. Ezt reprezentálja nála az álom világa: „Valóság voltál, álom lettél újra”.6 A problémalátás itt mutat némi közösséget a József Attiláéval: a valóság/világ érzékelhető úgy is, mint nem jelenlévő, a jelenségvilág határain, tér-idején kívül eső („Túl három vad határon.”). Sajátos „radnótis” világhiánynak is nevezhetnénk ezt az érzékelésmódot, mely az érzéki benyomásoktól (és a „hitves” személyétől) való teljes megfosztottságon, egy „üres(sé vált)” tér-időn alapul.7 Ugyanakkor a létfogalom bonyolultabbá is válik ezzel: nemcsak az idill ismerhető el valósnak, a fogolytábort is annak kell elismernünk. A világhiánynak is van valósága, s ezt a felismerést Radnóti láthatólag nem akarta megkerülni. Sem az idill nem jelenti a teljes, maradéktalan valóságot,8 sem annak felszámolása. Feltehetően Radnóti egy új, e kettőt (vagy ellentétüket) meghaladó létfogalomban gondolkozik.

Megkíséreljük most a versek szövegvilágainak szintjén tetten érni ezt az – idillt és halált egyaránt meghaladó – létfogalom megnyilvánulását. Az „élet-halál” („szabadság-fogság”) oppozíciót ugyanis a versek a „hitves és halál” szembenállására váltják fel, egy másik jelentésrendet vezetve be. Ennek versszövegbeli kifej-tését kétféle ritmus ellentéteként ragadhatjuk meg.

Mielőtt ilyen ritmikai explikációba fognánk, rövid kitérőben említsük meg: Radnóti alkotásmódjához – Naplója tanúsága szerint – szervesen hozzátartozott a köznapi beszéd egységei verssé alakításának lehetőségei iránti állandó figyelem. A vers alapja a ritmizált megnyilatkozás lehet, s a köznapi nyelv mindig potenciális versszöveg: „Szörnyetegek közt élek! Szörnyetegek közt, – ???? –, szörnyetegek, milyen csodálatos, e borzalmas szóban a borzalmas hangkép és képzettársítási alkalom: ször… szőr!”9 (1937. november 25-i bejegyzés); „Halál… egyike a leg-szebb magyar szavaknak. A hangkép és jelentés tökéletes egybefonódása. A h bor-zalma, az a-á elnyújtott rémülete, vagy csodálkozás és az l-ek síkos simasága.” (1937. dec. 27.)10 Radnóti esztéta költő mivolta is megragadható ebben: a szó hang-alaki-ritmikai sajátosságait versképző tényezőnek tekintette, bár – legalábbis a példák azt mutatják – poétikája inkább ikonikus utaló szerepet tulajdonít a hang-alaknak, szemben pl. Kosztolányival, aki a hangformát inkább tekintette a jelentés forrásának, mint „következményének”.
A ritmikai forma szerepére mutat rá egy – szintén a Naplóban felidézett – verstani-esztétikai vita, A „Meredek út” egyik példányára című versről, melynek a Nyugatban megjelent szövegében egy nyomdahiba következtében a „Maga még sosem ölt” sor „Mert maga sosem ölt”-re változott. S bár Gellért Oszkár utólag bevallotta: nem volt sajtóhiba, ő így tartotta jobbnak a verszárlatot, Radnóti (Vas Istvánnal együtt) azt fájlalja, hogy „tönkre van téve a daktilus”, s megjegyzése világosan mutatja: számára a forma kérdése esztétikai kérdés: „Milyen jellemző ez a harag, a formai kérdésektől irtóznak, mint kritikusok is!”11
A „Meredek út” egyik példányára (1939) egyébként mintegy szövegében reprezentálja ezt a ritmikai forma által irányított alkotásmódot:
       Költő vagyok és senkinek se kellek,
       akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
       ? – ? – ? – sebaj, hisz énekelnek
       helyettem kandi ördögök.
A versbe írt ritmikai képlet – melyet Jurij Tinyanov kifejezésével szövegekvivalensnek nevezhetünk – lényegében a szemantikailag „üres” ritmikus forma szövegképző erejét írja bele a versbe, önállósítva, azaz verstémává emelve magát a ritmust.12
Visszatérve a fent mondottak alapján eredeti kérdésünkre, mely a „hitves” és a „halál” szférái közti ellentétet firtatja, a következőkre juthatunk a Levél a hitves-hez életműbeli kontextusai alapján. Az egyik ritmust a „feleség ritmusának” nevez-hetnénk, ezt reprezentálja az Együgyű dal a feleségről (1940. január 5.) című vers:
       Az ajtó koccan egyet, hogy belép,
       topogni kezd a sok virágcserép
       s hajában egy kis álmos szőke folt
       csipogva szól, mint egy riadt veréb.
A feleség érkezésének, szó szerint a lakásba való betoppanásának pillanata hangokat és egy bizonyos ritmust szabadít fel, mely épp e „toppanás”, az asszony léptei ritmusának mintázatát követi. Azért nevezhető ez az élet ritmusának, mert – mint ugyan e vers zárlata mondja – „Most érkezett, egész nap messze járt, / (…) / s elűzi azzal tőlem a halált.” A „toppanás” szó azonban egy másik ritmust is reprezentál(hat), ezt jeleníti meg az időben az előzőt követő vers, a Mint a halál című:
       Így lépdelget eléd most ez a versem is,
       halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan,
       épp úgy mint a halál. És suhogó, teli csönd
       hallgat utána.
                                 (1940. február 27.)
A szó „lépdelése” nyilvánvalóan nem egyéb, mint a verslábak egymás után sorjázása, azaz a versritmus kialakítása. Ez egyfelől költői toposz,13 másfelől, látható módon közös a két vers közös eleme a versbeli ritmusalkotás elemi mozzanataként értelmezett „toppantás/topogás”, a lépés életszerű/biológiai ritmusa. A feleséget, a hitvest immár egy másik szinten értelmezi: nem mint a vágy vagy a sze-relem tárgya, hanem mint az élet egyfajta ritmusának létrehozója, mondhatnánk: egy hanginger, amely a verses szövegalkotás kiindulópontja. Míg azonban az Együ-gyű dal a feleségről című versben a „toppantás” alanya a feleség, a Mint a halál címűben már maga a szó, úgy is mondhatjuk: a két vers összevetése a verses szövegképzés dinamikáját mutatja be: az életbeli ritmus átalakítását szövegritmussá.
Ha a „feleség” és a „szó” jelentései között képződött egyedi, jelentéstani kapcsolat felől tekintünk most újra a Levél a hitveshez című versre, az első, ami feltűnik, a lexikai váltás: „feleség”-ből „hitves” lett, a vers ez utóbbi ritmikai-szemantikai bázisára épül. A szöveg realizálja is a „hitves” szó képzetét:
       féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
       s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
       a hitvesem leszel, – remélem ujra
       s az éber lét útjára visszahullva
       tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
       csak messze vagy! Túl három vad határon.
       S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
       A csókjainkról élesebb az emlék;
       csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
       bombázórajok húznak el felettem;
A „hitvesem leszel” szembeállítása a „csodákban hittem” kifejezéssel azt mutatja, hogy a „hit” – a „hitves” szó töve, egyszersmind a benne foglalt hisz tő reali-zációja (hites, hitves) révén a „hitves” szóban a „valóság” szemantikai köre jelenik meg, melynek uralkodó ismérve a „hit” – nem remény, csoda vagy varázslat, hanem lét: az „én” léte, mely a „másik”-ban folytatódik, benne létezik már. Az „éber lét” által (újra) megjelenített világ nem egyéb tehát, mint a közvetlen valóságban felfedezett, a realizálódó csoda, azaz a valóság mint esemény, mint valósulás – mely azonban nem attól/amiatt „csodálható” /csodálni-való, hogy irreális, bizonytalan, misztikus stb. Ellenkezőleg: azért csoda, mert valódi – megvalósul és szakadatlanul történik. A valóság a csoda, mert megmarad s létet alkot a legképtelenebb körülmények között is – szemben a pusztulással, amely a nemlétet bizonyítaná, vagyis a léthiány átélését – pontosabban: elsajátítását – nem realitástapasztalatként, hanem semmiként igazolná.

A páfrány és a szellem

A hűség és az éberség tehát úgy értelmezhető, mint figyelem a lét iránt, a megmaradó létre való vigyázás. Ezt a szemantikát pontosíthatjuk a vers egyik olyan szövegelemének szemantikáján keresztül is, mely első látásra talán kissé „rendszer-idegennek” tűnhet, jelentése s intertextusai alapján azonban épp az „éberség” jelentését tágítja a keresztény gondolkodás egyik kulcsfogalma, a virrasztás (’a lét őrzése’) irányába.
A „páfrány”-motívumról van szó, amely az első versszak végén, releváns szöveghelyen tűnik fel: a „néma, hallgató világok”-ból(-ban) képződő hangok világához van rendelve. Először a beszélő alany belső hallásában képződő hangok („üvölt a csönd fülemben”), másodszor a „hitves” felidézett hangja („Hangod befonja álmom”), mely a hitves belső újrateremtésének első forrása, harmadszor pedig a beszélő alany státusváltásához kötődik, aki felveszi a „hallgató világok” tulajdonságát: „hát hallgatok”. E „hallgató” világ hangjaiból teremti újra a versintonáció alapját: a „zsongást” – azt a zengést, zengő hangot, amely a levelező megszólalás forrását képezi: „hát hallgatok, míg zsong körém felállván / sok hűvös érintésű büszke páfrány”. A hitves hangja belül (az álomban), a páfrány hangja kívül. Mindkettő tagolatlan hang: a belső álombeli érzéklet, a második pedig „zsongás”, jelentéssel egye-lőre nem bíró (jelentést megelőző, megelőlegező) hangadás.

A hitves alakjában testet öltő hitet tehát a hangok teremtik újjá, melyeknek tagolt versszöveggé alakulása egy meghatározatlan, jelentéssé (morfémává, lexémává, szintagmává, mondattá, közleménnyé) még nem vált, nem gramma-tikalizálódott hanghatás révén indul meg. A páfrányok zsongása nem is a(z ábrázolt) versbeszéd, hanem a versszöveg írásának kiindulópontja. Miért épp a páfrány a hangadás alanya? Erre a versbeli szó hangalaki szemantikáját figyelembe véve ke-reshetünk választ. Ugyanis nem (kizárólag) a szó jelentettjét szükséges szem előtt tartanunk – a „páfrány” szó is zeng, hangot ad, méghozzá a versszöveg egyik „hangját”. Demonstrálja önnön hangzását, hangformáját, melynek saját jelentése van, s az nem egyezik meg a jelölettel. A páfrány szó szláv eredetű, a папрат (blg.), práprot (szln.), papradie, paprad (szlk.), папороть (or.) megfelelő alakokhoz köt-hető történetileg, ugyanebben a jelentésben.14 Az orosz папороть alak eredetét kutatva az óind parnám alakra találunk, melynek jelentése ’szárny, toll’.15 A „páfrány” szónak a ’szárny’ jelentéssel való összefüggése arra mutathat, hogy a párfányok zsongása motivikus szemantikája szerint megfelelhet annak a (Radnóti költé-szetében nem ritka) képnek, amely a látható, hallható, érzékelhető világ transzcendens bizonyítékát vagy megalapozását keresi, s amely az ég(bolt) valamilyen jelensége révén szokott metaforikus megjelenéshez jutni. Legismertebb példája a „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg”. Ha a „szárny”-motívumnak ezt a költői jelentését is figyelembe vesszük, a címadó kifejezés – „nem tudhatom” – azt az értelmet veheti fel: az emberi tudás (ráció? intellektus?) számára nem adott a jelenségvilág értelme, jelentése („e tájék mit jelent”). A jelentés: feladott, jelen van a világ dologi formáiban, de kibontásra szorul. A Nem tudhatom című versben az éji felleg „virrasztó” tulajdonsága képviseli azt a jelenlétmódot, amely a Levél a hitveshez című versben „éber lét”-ként jelenik meg. Az utóbbi inkább az emberi jelenlétre vonatkozik, míg az előbbi nyilvánvalóan a szakrális cselekvést invokálja, ám mindkettő a lét megőrzésére irányul.

Még néhány példán, az 1944-ből származó versek részleteivel illusztrálva foglalkozunk a fenti jelentéssel: „Zsivajgó pálmafán / ülnék legszívesebben, / didergő földe testben / kuporgó égi lélek” (Zsivajgó pálmafán); „Majd hirtelenül tovalebben / nagy szárnyakon úszik az álomi táj; / sodródik a felleges égen ijedten / egy féleleműzte madár,” (Álomi táj).
A „páfrány”-motívum (melynek talán variánsa a „pálma”) annak a – jelenségvilágon túli – elvnek az egyik szimbóluma lehet, amely a világ mint a lét igazolásának megjelenítéséhez vezet Radnóti költészetében. A „páfrány”, mint láttuk, lényegében „szárny”-at jelent, vagy annak egy motivikus variánsa, amely el- vagy felemeli a világot annak esendő és pusztulásra ítélt létezéséből úgy, hogy megal-kotja a dologi létezők szellemi formáját, az embert pedig rendeltetése, világban létének értelme szerint ismeri fel.
(Abda, 2009. szeptember 25–27.)

JEGYZETEK

1 Ortutay Gyula bevezetője a Bori noteszhez. In Radnóti Miklós: Bori notesz. Magyar Helikon, 1970. 10.
2 Berzsenyit épp klasszikus formavilága okán vállalja Radnóti, pontosabban azért, mert ebben látja a korabeli „modern”, azaz romantikus nyelvet kialakító erőt: „A forma ihlete pedig sajátos nyelvet teremt, mely hordozni képes a költői képzelet teljes gátlástalanságát, és az expresszionista kép-alkotás oly bőségét, melyre még nem volt példa költészetünkben.” (Radnóti Miklós: Berzsenyi Dánielről. In Radnóti Miklós összegyűjtött prózai írásai. Szerk., utószó és jegyzetek Ferencz Győző. Osiris, Bp. 2007. 348.) Úgy tűnik, a rendigény és a szenvedély egysége magának Radnótinak is alkati jellemzője volt: „a szép rend és az erős szenvedély embere volt” – írta róla Ortutay Gyula (Ortutay Gyula: Radnóti Miklós otthona. In Erőltetett menet. In memoriam Radnóti Miklós. Vál., szerk. Réz Pál, Nap Kiadó, 1999. 159.); „Kisfiúsan tudott gyűlölni is, meg szeretni is.” – ezt pedig Vas István írta róla (Vas István: Folyamatos jelen. Beszélgetés Réz Pállal. In I.m. 166.)
3 Ha körültekintően szeretnénk eljárni e kérdés tisztázásában, ismét a Berzsenyi-tanulmány szövegéhez kell fordulnunk. Berzsenyiben (1936-ban!) Radnóti a lét fenyegetettsége ellenére reménykedőt látta: „Állandóan a halál közelében él, mégis örök reménykedő.” (I.m. 347.) Szó sincs róla, hogy valamiféle – Radnóti sorsára vonatkoztatható – jóslatot olvasnánk ki a megállapításból. Sokkal inkább arra mutathat, hogy a „halál közelében élés” a konkrét történelmi esemény(ek)től független alaptapasztalat, s Radnóti ekként is kezelte, ezzel mintegy valóban megelőzve – vagy inkább egy előzetes tapasztalati struktúrába helyezve – a második világháború élményét.
4 Radnótinak egy Tibullus-versfordítására hivatkozunk, a Detestatio belli címűre.
5 Lesznai Anna – Nyugatban megjelent recenziójában – „ébredés”-ként, „megemberese-désként” jelölte ezt a létállapotot, s talán nem tévedünk, ha az „éber lét” jelentésének egyik fontos forrását látjuk megfogalmazásában: „Nemcsak az a rokonság lett mélyebb és forróbb, amely egybeolvasztja őt a természettel, hanem megemberesedett. Többet és szebbet fiatal költőről alig lehet mondani, mert visszatérhetni a természet alsó világába: varázslat; de magunkkal ragadni a természetet az emberi lélek szintjére: győzelem. (…) A félöntudat mámora és önfeladása ma vonzóbb, mint valaha, ma, amikor tehetetlen kiskorúságba taszít vissza a sorsunk. Gyerekek és rabszolgák sok álmot kívánnak. De Radnóti versein rendesen az ébredés válik úrrá. Költő talán éppen az, aki módfelett ragaszkodik álmához, de mégis éberré tudja költeni magát; éberebbé az átlagember ébrenléténél.” (Lesznai Anna: Meredek út. In Nyugat 1939. 2. sz.)
6 A Hetedik eclogában az álom „szabadító”, mely a képzeletet szabadítja fel, átlépve a határokat a halál és az élet, a fogolytábor és az otthon idillje között: „Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, / megtöretett testüket az álom, a szép szabadító / oldja fel és a fogolytábor haza-indul ilyenkor.”
7 Faragó Kornéliának a konferencián elhangzott előadására (A teoretikus érzékek térideje) utalunk, melyben az írás forrásaként a szerző a másik jelenlétének aktuális érzékelhetetlenségét jelölte meg. Az írás, világos, a hiányállapot reflexiójából vagy reprezentációjából jött létre. Amennyiben az ezt a tényt megjelenítő szöveg státusára is megkísérlünk rákérdezni, azt figyelhetjük meg, hogy az írás önmaga – mint szöveg és mint műalkotás: a versszöveget létrehozó tevékenység – már oly módon „jelzi” a hiányt, hogy jeleket kapcsol ahhoz, pontosabban nyelvet hoz létre abból, melynek révén egy másik, új valóságot is létrehoz: a verset – a pusztuló világgal szemben. Az élet „semmijét” a versalkotó „teremtő” tevékenység gyökerévé alakítja át: létet alkot a világhiányból.
8 Az idill felszámolásának nyelve szempontjából érdekes párhuzamban áll a Levél a hitveshez című verssel a Sem emlék, sem varázslat. Az emlékezés is, a varázslat is mint az aktuális jelenségvilágból való kijutás módja reflektálódik versünkben: „A csókjainkról élesebb az emlék;”; „ha kell zuhanó lángok közt varázslom / majd át magam, de mégis visszatérek;” – míg a Sem emlék, sem varázslat épp e visszatérés igényéről való lemondásnak a verse.
9 Radnóti Miklós: Napló = Uő: Ikrek hava. Napló. A szövegeket gondozta Ferencz Győző, jegyzetek Melczer Tibor, Osiris, Bp. 2003. 35–241. (47.)
10 I.m. 47.
11 I.m. 77–79.
12 Ugyanakkor Radnóti a fordított eljárást is alkalmazza a versírásnál: a hangalak elsőbbségét a jelentéssel szemben. A „hangafa” szó után – szótárakban – kutatva rá kell jönnie, hogy az – versbe írása előtt – nem létezett a magyar nyelv lexikájában. (I.m. 94.)
13 A „versláb” az aszklepiadészi strófa első három sorának reprodukciójával a magyar ritmikai emlékezetbe idézi Berzsenyi A közelítő tél és Horác című verseit. Azonban Radnóti a szapphói versszak zárósorát alkalmazza, verse tehát egyetlen „szabályos” metrum szerint sem ritmizálható, önálló konstrukció.
14 A magyar nyelv történeti etimológiai szótára. I–III. Akadémiai, Bp. 1976. III: 57–58.
15 Фасмер, М.: Этимологический словарь русского языка. I–IV. Москва, Прогресс, 1987. III: 202. Vö. Vasmer ugyanebbe a szócsaládba sorolja a görög πτερίς (’páfrány’) szó πτερόν (’szárny’) szóból származtatott alakját, valamint a sparnas (litván) és a spárns (lett) alakokat, szintén ’szárny’ jelentésben. (uo.)