Duba Gyula – Az utol­só nyár

(Rész­let a Va­la­mi el­múlt II. Erni di­ák­ko­ra cí­mű ké­szü­lő re­gény­ből)
Azon a nyá­ron sem jöt­tek el Já­nos bá­csi­ék Marótról. Olyan nyár, hogy nem ta­lál­koz­nak ve­lük. Erni most is, mint min­dig, na­gyon vár­ta őket, bár sej­tet­te, hogy alig­ha jön­nek, a ha­tár­va­dász­ok nem en­ged­nék át őket a ha­tá­ron. A ha­tár, mint a szö­ges­drót ke­rí­tés, le­he­tet­len át­jut­ni raj­ta.

Pe­dig ta­lán nincs is ilyen ke­rí­tés, hi­szen az or­szá­go­kat nem le­het kö­rül­ke­rí­te­ni, az or­szág­ha­tár még­sem át­jár­ha­tó. Aki még­is meg­pró­bál át­jut­ni raj­ta, el­fog­ják a ha­tár­va­dász­ok, be­kí­sé­rik az őrs­re és be­csuk­ják! Erniben úgy él a „ha­tár” fo­gal­ma, mint egy sért­he­tet­len mezs­gye, át­lép­he­tet­len ba­ráz­da, pon­to­san ki­mért és tisz­te­let­ben tar­tott vo­nal, amely ta­lán nem is lát­szik, s még ha gya­log­út ve­zet raj­ta, ak­kor sem lép­he­tő át, mert szi­go­rú­an vé­di a tör­vény. Meg a ha­tár­va­dász­ok, vi­gyáz­zák, ahogy a csend­őrök a ren­det! Ka­kas­toll is van a sap­ká­juk­nál, mint a csend­őrök­nek. A ru­há­juk olyan, mint a ma­gyar gya­lo­go­so­ké, de­rék­szí­ju­kon bajnétot hor­da­nak, de a ka­kas­toll meg­kü­lön­böz­te­ti őket a ba­kák­tól. Ezért ha­son­lí­ta­nak a csend­őrök­re, bár azok fényes szárú csiz­má­ban jár­nak, a ha­tár­va­dász­ok pe­dig ba­kancs­ban. Erni szá­má­ra ilyen kü­lönb­sé­gek lé­nye­ge­sek, ahogy kü­lön­fé­le fo­gal­mak­kal és for­mák­kal ta­lál­ko­zik, úgy is­mer­ke­dik az élet­tel. Gye­rek­ész­­szel azo­nos­sá­go­kat és kü­lönb­sé­ge­ket ke­res. Olya­no­kat, hogy a ha­tár­va­dász­ok jó­ked­vű vi­dám le­gé­nyek, ba­rát­ko­zók és szó­ba áll­nak a gye­re­kek­kel, míg a csend­őrök min­dig ko­mo­lyak, sőt ko­mo­rak, ki­mért­sé­gük­ben van va­la­mi fé­lel­me­tes, a gye­re­ke­ket ész­re sem ve­szik. Mint­ha min­dig mér­ge­sek len­né­nek, ok­ta­la­nul is ha­ra­go­sak. Az or­szág­ha­tár is na­gyon fog­lal­koz­tat­ja Ernit, bár in­kább csak a for­mai je­gyei, iga­zi je­len­tő­sé­gét még nem fog­ja fel, de már az is mi­lyen ér­de­kes, hogy ott hú­zó­dik va­la­hol a Gyür­ke-er­dő meg az Ura­dal­mi és a Nagy­er­dő szé­lén, ahol a fák el­fogy­nak, ott vég­ző­dik Ma­gyar­or­szág, és ahol a szán­tó­föl­dek kez­dőd­nek, az már Szlo­vá­kia te­rü­le­te. Azon túl, észak fe­lé már a kö­zép­hegy­sé­gek ma­gas­la­tai lát­sza­nak. S a gyar­ma­ti er­dők kö­zött ve­ze­tő kö­ves­út men­tén, a ha­tá­ron új őr­ház áll, ab­ban él­nek a szol­gá­la­tot tel­je­sí­tő ha­tár­va­dász­ok. Ha Já­nos bá­csi­ék Marótról Szántó fe­lől ér­kez­né­nek sze­ké­ren, meg­ál­lí­ta­nák őket és nem en­ged­nék át a ha­tá­ron.

Na­gyon saj­nál­ja Erni, hogy nem jö­het­nek. Már ta­valy sem jö­het­tek, öregattya kór­ház­ban volt, már gyógy­ult, és úgy lát­szott, hogy ha­za­jön, ami­kor táv­ira­tot kap­tak Lé­vá­ról, hogy ér­te kell men­ni sze­ké­ren, mert ki­ad­ják őt a kór­ház­ból. Ha­za­hoz­ták, s még azon az éj­sza­kán meg­halt. Ki­lyu­kadt a gyom­ra, mond­ta égő szem­mel, sá­pad­tan öreg­ma­ma, nem volt raj­ta segítség…! Erni nem gon­dolt rá, hogy Já­nos bá­csi­ék öregattya mi­att jár­tak Gyar­mat­ra, s hogy meg­halt, már ta­lán nem is jön­nek töb­bé, mégha jö­het­né­nek is, hi­szen a te­me­té­sé­re se jöt­tek el. Ak­kor na­gyon zűr­za­va­ros idők jár­tak, most még­is úgy gon­dol­ta, hogy a za­va­ros idők el­múl­tak, ta­lán el­jön­nek! Öregattya és Já­nos bá­csi ka­to­na­ba­rá­tok még a Mo­nar­chi­á­ból, Bosz­ni­á­ban együtt har­col­tak a komitácsik el­len, mind­ket­ten gaz­dák vol­tak, és a köz­tár­sa­ság­ban lá­to­gat­ták egy­mást, ta­vas­­szal vagy csép­lés után, ami­kor már be le­he­tett szá­mol­ni ró­la, hogy mi­lyen volt az idei ter­més. A múlt évet te­hát ér­tet­te Erni, de az ide­i­ben re­mény­ke­dett, úgy vél­te, el­jö­het­né­nek a maróti „ro­ko­nok”, édes­any­ját kér­dez­te.
– Idén sem jön­nek Já­nos bácsiék…?
– Aligha… nem jö­het­nek át a ha­tá­ron – fe­lel­te Var­ró Ida a fi­á­nak –, a ha­tár­va­dász­ok nem en­ged­nék át őket…
Erninek tet­szik a szó, a va­dá­sza­tok fog­lal­koz­tat­ták kép­ze­le­tét, a ka­kas­tol­las ka­to­ná­kat is sze­ret­te. Okos­kod­ni kez­dett, mint min­dig, ami­kor va­la­mit nem ér­tett és szí­ve­sen tu­dá­lé­kos­ko­dott.
– Meg kel­le­ne ma­gya­ráz­ni ne­kik, hogy mi­ért jön­nek Já­nos bá­csi­ék, hogy min­dig jöt­tek, mert ro­ko­nok és hogy… en­ged­jék át őket…
– Min­dig okos­ko­dik – szólt köz­be öreg­ma­ma elé­ge­det­len­ked­ve –, min­dent job­ban akar tud­ni a nagyokos… – Nem mond­ta ha­ra­go­san, csak meg­je­gyez­te, még gaz­das­­szony­nak, a csa­lád irá­nyí­tó­já­nak érez­te ma­gát, bár gaz­da, öregattya már nem áll mö­göt­te. – Min­den­be be­le­köt, sem­mi nem jó neki.
– Hon­nan tud­ná, mi az országhatár… – véd­te any­ja. – Kis ok­mány ő – ked­venc sza­va, oko­sat je­lent –, még nem tud­ja, hogy most iga­zán ma­gya­rok vagyunk…
– Min­dig azok voltunk…
– De nem így… va­la­hogy másképp…

Az­tán Erni már nem vár­ta Já­nos bá­csi­é­kat. De vis­­sza­em­lé­ke­zett, aho­gyan az­előtt vár­ták őket és ahogy ér­kez­tek. Jó lo­vak­kal jöt­tek, erős va­salt szekéren, fé­nye­sen ra­gyo­gott az ál­la­tok szer­szám­ja, a há­mok és szí­jak csatjai csil­log­va vil­lám­lot­tak a nap­sü­tés­ben. Azon a nyá­ron volt, ami­kor ok­tó­ber­ben Erni Masaryk el­nök­ről sza­valt a nagy­is­ko­lá­ban. Bár még csak a kis­is­ko­lá­ban volt el­ső osz­tá­lyos, még­is ő sza­val­ta a Tatíèek starý náš, bielu bradu máš cí­mű ver­set. Vér­tes Ilo­na ta­ní­tó né­ni tud­ta, hogy ő biz­to­san meg­ta­nul­ja és el­mond­ja. S iga­za lett, Erni jól hang­sú­lyoz­va, pon­to­san el­sza­val­ta a ver­set, bár a sza­va­kat nem is ér­tet­te, csak an­­nyi­ra, amen­­nyi­re a ta­ní­tó né­ni el­ma­gya­ráz­ta je­len­té­sü­ket, s hogy mi­ről szól a vers. Mi­ku­lás nap­ján pe­dig már Hor­thy Mik­lós Őfő­mél­tó­sá­gát kö­szön­töt­te név­nap­ján, is­mét a nagy­is­ko­lá­ban, mert no­vem­ber ele­jén be­jöt­tek a ma­gya­rok! Dísz­ka­pu alatt jöt­tek Gyar­mat­ra a ke­rék­pá­ros hon­vé­dek, de eze­ket a vál­to­zá­so­kat nyá­ron még nem tud­ták, leg­fel­jebb sej­tet­ték, és Já­nos bá­csi­ék ak­kor jöt­tek el utol­já­ra Marótról, ak­kor még öregattya is élt…
Erniben a múlt­nak szá­mos ér­de­kes és fon­tos ké­pe él, min­den­re jól em­lé­ke­zik. Mint­ha kép­tár len­ne a fe­jé­ben, az el­múlt idő ga­lé­ri­á­ja, bár ez az idő, az ő múlt ide­je még na­gyon sze­rény. Gye­rek­idő. Já­nos bá­csi ma­gas fér­fi, majd­nem olyan nagy és erős, mint öregattya, s szá­má­ra ez fon­tos, mert a nagy­ap­ját tar­tot­ta a fa­lu­ban a leg­erő­sebb em­ber­nek. Ap­ja is na­gyon erős, kis­sé ala­cso­nyabb, bár csak né­hány cen­ti­vel ta­lán, de iz­mo­sabb és moz­gé­ko­nyabb, Já­nos bá­csi so­vá­nyabb és kis­sé haj­lott há­tú, ő is na­gyon erős le­het. Az erő fon­tos Erni szá­má­ra, ta­lán a leg­fon­to­sabb. Ma­ga ap­rócs­ka lé­vén, az el­ső osz­tály­ban is a leg­ki­sebb, hit­vány­ka, ahogy Sí­pos Zsu­zsa né­ne mond­ja, egy­szer pe­dig azt mond­ta rá: pikhercs…! Ő nem tud­ta, mit je­lent a pikhercs, any­ja pe­dig ve­sze­ke­dett a né­né­vel, hogy mi­ért be­csü­li le a fi­át, majd meg­nő! Egy­szó­val Erni ak­kor és egé­szen fel­nőtt ko­rá­ig bá­mul­ta, el­fo­gó­dot­tan és szin­te áhí­tat­tal néz­te a tes­ti erőt, fi­gyel­te a fi­zi­kai ener­gia meg­nyil­vá­nu­lá­sát, az iz­mos ter­me­tet és fér­fi­as nagy­sá­got, és mond­hat­nánk, hogy vesz­té­re – érez­te né­ha –, mert kö­rü­löt­te szin­te min­den­ki ilyen, csu­pa na­gyobb s szá­mos óri­ás ve­szi kö­rül. Köz­tük olyan ki­csi­nek ér­zi ma­gát, oly gyen­gé­nek vé­li, hogy ka­ti­ca­bo­gár le­het­ne, ame­lyik fel­má­szik fel­tar­tott mu­ta­tó­uj­já­nak a he­gyé­re és szár­nyát ki­tár­va el­re­pül. Bá­mu­lat­tal töl­töt­te el a két ma­gas fér­fi, a ru­há­juk is egy­for­ma, fe­ke­te nad­rág és mel­lény, fe­hér gyolcs­ing, fe­ke­te csiz­ma és ka­lap, bajuszosak és vi­har­ver­tek, ha­tal­ma­sak, mint a pa­tak­par­ti to­po­lya­fák, mint­ha test­vé­rek len­né­nek. Pe­dig öregattya ma­gyar, Já­nos bá­csi szlo­vák, de még a hám is egy­for­ma a lo­va­i­kon, nem ne­héz „komót”, ami­lyet a fegyverneki ura­da­lom lo­vai hor­da­nak a nya­ku­kon, ha­nem a tes­tü­ket át­fo­gó és be­há­ló­zó, kön­­nyű ma­gyar hám haslóval és nyak­ló­val, instrángok se­gít­sé­gé­vel húz­zák a sze­ke­ret vagy az ekét. Ilyen hám­ban a lo­vak egész tes­tük­kel húz­nak, ne­ki­fe­szül­nek az igá­nak és ará­nyo­san osz­lik meg ter­hük. Egy­for­ma pa­raszt­hám van a lo­va­i­kon. Erni fi­gyel­te, ahogy a sze­kér be­for­dul az ud­var­ba és meg­áll a nagy fe­hér­sze­der­fa alatt, s ami­kor Já­nos bá­csi és Mar­ka né­ni le­száll­nak az ülés­ről, nem mo­so­lyog­nak, kö­szön­nek és ke­zet fog­va, ko­mo­lyan üd­vöz­lik egy­mást. Nem is ne­vet­nek, nem han­gos­kod­nak, bár öröm szá­muk­ra, hogy új­ra lát­ják egy­mást és be­szél­get­het­nek, ta­lál­ko­zá­suk­nak olyan vo­ná­sa is van, mint­ha nem­csak öröm len­ne szá­muk­ra, ha­nem ha­gyo­má­nyos kö­te­les­ség. Ko­moly szo­kás, ro­ko­ni kap­cso­lat, mely­nek örö­mét az ad­ja, hogy őszin­te em­be­ri vi­szonyt fe­jez ki, egy­kor ne­héz em­be­ri hely­ze­tek­ben szü­le­tett, az élet ha­tá­roz­ta meg, a fér­fi­ak ka­to­na­éle­te és há­bo­rús ve­sze­del­mei. Nem vér­ro­kon­ság te­hát, még­is mé­lyen ben­nük élő és erős, ér­zé­se­ik­ben, a lel­kük­ben gyö­ke­re­zik. Mind­ezt Erni nem gon­dol­ja el, iga­zá­ban nem is ér­te­né, de ér­zi és rá­cso­dál­ko­zik, ahogy a fel­nőt­tek nem ví­gan, ha­nem ko­mo­lyan ke­zet fog­nak és szí­vé­lyes rö­vid mon­da­tok­kal meg­ér­tik egy­mást. Erni meg­érez­te a „gyen­gék ro­man­ti­ká­ját” s ez a to­váb­bi­ak­ban sem hagy­ja el. A ro­man­ti­kus kép­ze­lő­dés ámu­la­ta a vi­lág iránt, a já­té­kos fan­tá­zia va­ló­ság­vizs­gá­ló szem­lé­le­te egész éle­ten át kí­sér­te, meg­ha­tá­roz­ta jel­le­mét. Fi­gye­li a ven­dé­ge­ket, ide­ge­nes ki­ej­tés­sel be­szél­nek ma­gya­rul, fur­csa szó­fű­zé­sek­kel, de éret­he­tő­en. Já­nos bá­csi öregattyát Joskónak szó­lít­ja, Mar­ka né­ni Jó­zsi­nak, öregattya pe­dig Ja­nó­nak a ba­rát­ját és a fe­le­sé­gét Mar­ká­nak. Erni hű­sé­ges ár­nyék­ként a nyo­muk­ban jár, míg ki­fog­ják a lo­va­kat. Le­ve­szik ró­luk a há­mot és kö­tő­fé­ken a sze­kér ol­da­lá­hoz kö­tik, Erni ap­ja lu­cer­nát hoz a paj­tá­ból, s az ál­la­tok ne­kilát­nak. A far­kuk­kal le­gye­zik ma­gu­kat, ár­nyé­kot vet rá­juk a nagy sze­der­fa. Ami­kor a le­gyek a sze­mük kör­nyé­ké­re száll­nak, fel­kap­ják a fe­jü­ket, meg­ráz­zák, her­seg­ve ro­pog­tat­ják a ta­kar­mányt, jó­ízű­en esz­nek, íz­lik ne­kik a gyar­ma­ti lu­cer­na. Olyan ál­la­tok, mint a Fecs­ke meg a Ma­dár, ne­mes for­má­jú­ak, nyú­lán­kak és kar­csú­ak, a táj örök­sé­ge­ként nó­ni­u­szok, jó lábú ma­gyar lo­vak. Er­re­fe­lé csak az ura­dal­mak­ban van­nak széles hátú, ne­héz­kes já­rá­sú mu­ra­kö­zi­ek, komóthám a nya­-ku­kon, mint­ha ko­szo­rút hor­da­ná­nak, de a gaz­dák a má­sik faj­tát sze­re­tik, nem­csak mun­ká­ra jók, ha­nem ün­ne­pi al­kal­mak­ra is ki­vá­ló­ak, a szép nyal­ka fo­gat a gaz­da büsz­ke­sé­ge. Erni kö­ve­ti a fér­fi­a­kat, ahogy a szé­rű­be men­nek, meg­szem­lé­lik a ló­he­re­kaz­la­kat meg a paj­tát, Já­nos bá­csi a ka­zal ol­da­lá­ba nyúl és ki­húz be­lő­le ma­rék­nyi ta­kar­mányt, fi­nom lu­cer­na, mond­ja öregattyának, jó volt a he­re­ter­més, vá­la­szol­ja a gaz­da, de­ré­kig ért az el­ső kaszálás…!

A hű­sé­ges kis szol­ga, a tör­pe ár­nyék min­dent lát és hall, be­le­ivód­nak a sza­vak és a fo­gal­mak, be­fész­ke­lőd­nek a lel­ké­be a dol­gok és el­he­lyez­ked­nek ben­ne a fel­nőt­tek moz­du­la­tai, még nem tud­ja, hogy az élet­ről szó­ló is­me­re­tek ost­ro­mol­ják kép­ze­le­tét. Azt sem ér­zi, hogy a ki­csiny fa­lu­si em­ber­fia így nő be­le a fel­nőt­tek vi­lá­gá­ba, az öre­gek va­ló­sá­gá­ba, a ré­gi­ek tör­té­nel­mi sor­sá­ba, gyö­ke­ret ver és ki­vi­rág­zik, mint az őszi ve­tés má­jus zöld ten­ge­ré­ben a kék bú­za­vi­rág, akár a li­la szar­ka­láb a po­ros me­zei utak mentén… Az is­tál­ló­ba is kö­ve­ti a „na­gyo­kat”, nyo­muk­ban jár a te­hén­is­tál­ló­ban, ahol a sö­tét­bar­na, szin­te fe­ke­te ge­ren­dá­kon fecs­kék fész­kel­nek, a fi­a­ta­lok is anyá­nyi­ak már, a léc­ve­rő­ce fe­lett be­re­pül­nek a hos­­szú tá­gas hely­ség­be, szin­te be­rob­ban­nak és kör­be­röp­köd­nek az ál­la­tok fe­lett, egy pil­la­nat­ra sár­fész­kük pe­re­mé­re telepesznek meg­pi­hen­ni, me­lyet már el­hagy­tak, de es­tén­ként vis­­sza­jár­nak éj­sza­káz­ni. Pil­la­nat­nyi né­ze­lő­dés után is­mét ki­vá­gód­nak az aj­tón és szú­nyog­va­dá­szat­ra in­dul­nak. Két bor­jú és egy zsem­le­szí­nű üsző van itt­hon, a te­he­nek a csor­dá­val a le­ge­lőn van­nak, a Tö­rök­ölé­sen le­gel­nek. A lo­vak­nál hos­­szab­ban el­időz­nek a fér­fi­ak. Négy ló és egy két­éves csi­kó áll a já­szol­hoz köt­ve, ló­he­rét esz­nek a sa­rog­lyá­ból, né­ha vis­­sza­néz­nek az em­be­rek­re, mint­ha kér­de­nék őket, vagy csak meg­szem­lé­lik öregattyáékat, az­tán to­vább húz­gál­ják a sa­rog­lyá­ból és ro­pog­tat­ják a ta­kar­mányt. A Fecs­ke és a Ma­dár meg a Jul­csa és a Pan­ni, a csi­kó­nak még nincs ne­ve, majd ha be­fog­ják, ak­kor kap ne­vet.

– A lo­vak jó erő­ben van­nak Joskó – mond­ja Margot Já­nos nyu­godt han­gon. Meg­ál­la­pí­tón, nem lel­ken­dez­nek, nem is ud­va­ri­as­kod­nak, el­is­mer­nek és meg­ál­la­pí­ta­nak, tár­gyi­la­go­san tu­do­má­sul ve­szik a dol­go­kat –, nem lát­szik raj­tuk a hor­dás, a nyá­ri robot…
– Pi­hen­nek most… az őszi szán­tás ké­sőbb jön… ed­dig ele­get dol­goz­tak, so­kat is, de… ősz­re a csi­kót is be­fog­juk talán… any­já­val, a Fecs­ké­vel, meglehet…
Erni ap­ja rit­kán szól köz­be, ke­ve­set be­szél, ta­kar­mányt vet a sa­rog­lyá­ba, meg­iga­zít­ja a strajfát a Pan­ni és a Ma­dár kö­zött, a lópárokat erős rúd vá­laszt­ja el egy­más­tól, amely a já­szol­tól a lo­vak hát­só lá­bá­ig ér. Ő más, mint a fe­ke­te ­ru­hás idő­sebb gaz­dák, Já­nos bá­csi kis­sé meg­haj­lott s öregattya bi­ceg, comb­já­ban a be­to­ko­so­dott pus­ka­go­lyó, Erni ap­ja fi­a­tal és barna arcú, nya­ka, kar­ja is nap­bar­ní­tott, élén­keb­ben mo­zog, mint az öre­gek. S Erni már az ebé­det vár­ja, ami­kor majd szá­mos szó, hi­á­nyos, ám so­kat­mon­dó be­széd hang­zik el a múlt­ról, a ré­gi vi­lág­ról és a há­bo­rú­ról. Már több­ször hal­lot­ta a bosz­ni­ai tör­té­ne­te­ket, de min­dig vár­ja is­mét, Szalai só­gor­ban is azt sze­re­ti leg­job­ban, hogy min­dig a há­bo­rú­ról, a ko­zá­kok­ról meg a fog­sá­gá­ról mesél…

A hát­só­ház­ban, az ab­la­kok kö­ze­lé­ben az asz­talt fa­ra­gott fa­pad­ok öve­zik, kö­rü­löt­te ül­nek a ven­dé­gek meg öregattya és Erni ap­ja. Az asz­tal­lal szem­ben két pú­pos ágy a fal mel­lett, előt­tük szé­kek, itt ül Erni és Dezsi, öreg­ma­ma és Erni any­ja fel­szol­gál­ják az ebé­det. Dezsi bá­mész, ő nyu­god­tabb, de Erni alig vár­ja a be­szél­ge­tést. Ami­kor ap­ja kis­üs­tit, ta­va­lyi tör­köly­pá­lin­kát tölt a stampedlikba, Erni már tud­ja, hogy el­ér­ke­zett az idő, ami­kor vis­­sza­tér a múlt, egy­sze­rű és rö­vid ki­je­len­tő mon­da­tok meg­je­le­ní­tik a ré­gi idő­ket, ba­kák har­cát a szerb komitácsikkal. Sú­lyos hig­gadt sza­vak szól­nak pusz­tu­lás­ról és ha­lál­ról, ami az öre­gek aj­ká­ról olyan egy­sze­rű­en és ter­mé­sze­te­sen hang­zik, mint­ha disz­nó­ölés­ről vagy a le­ves­ben főtt kö­vér tyúk le­vá­gá­sá­ról szól­ná­nak. El­hang­zik a kér­dés s rá a vá­lasz, az el­ső stam­ped­li után, mint ré­gi idők fur­csa ün­ne­pe, az em­lé­ke­zés sa­já­tos és egy­sze­rű misz­té­ri­u­ma. A kér­dés szin­te min­dig ugyan­az s a vá­lasz is rá, az idő meg­idé­zé­se még­is min­dig új­sze­rű­vé te­szi, ün­ne­pi­vé avat­ja.

– Em­lék­szel, Joskó, ahogy vót… az em­ber­re kajátottam, hogy „haltverda”, a komitácsi meg már lőtt is, és te elestél… nem várt má­sik kajá tást a beste…
– For­ró ütést érez­tem az arcomban… mint­ha tüzes vas len­ne – mond­ja öreg-attya –, ki­szállt be­lő­lem min­den erő… csak a bé­na­sá­got érez­tem az­tán elestem…
– Én lőt­tem aztán… és az szerb meghalt… de ak­kor má ké­sőn vót.

Erni tud­ja, hogy a „haltverda” az őr­szem ki­ál­tá­sa, Halt, verda?!, Állj, ki vagy?! És ha a kö­ze­le­dő nem áll meg, az őr­szem még egy­szer ki­ált: Állj, vagy lövök!, de hát ak­kor a komitácsi nem állt meg, csak lőtt, az­tán meghalt… Ko­ráb­bi el­be­szé­lé­sek­ből azt is tud­ja Erni, hogy nagy cse­te­pa­té ke­let­ke­zett s egy­szer Já­nos bá­csi azt is mond­ta: les­ből lőt­tek, de mi is ad­tunk ne­kik, a fa­lu­juk meg leégett…
– Ké­sőbb meg a fog­sá­guk­ba estem… – foly­tat­ta Já­nos bá­csi nem me­sél­ve, in­kább ma­gya­ráz­va –, de nem tud­ták, hogy én is ott vol­tam és lőt­tem, ha meg­tud­ják, en­gem is agyon lőnek… De nem tud­ták, hát… meg­ér­tet­tük egy­mást, mert ők is szlá-vok… ha­son­ló a nyel­vük, sze­ren­csém vót… azt mond­ták, ha ma­gyar len­nél, meg­ölünk, de hát szláv test­vér vagy…!
– A Jó­zsi ne­vé­re ír­tam ne­ked tá­bo­ri la­po­kat – em­lé­ke­zett Mar­ka né­ni –, olyan hí­rek jöt­tek vót, hogy eltűntél… hogy fog­ság­ba es­tél, ak­kor imád­koz­tam sokat… jó­is­ten meg­se­gí­tett, meghallgatott…
– Be­ke­rí­tet­tük az komitácsi fa­lut, kiszabadítottunk… de az fa­lu le­égett, meg­hal­tak ott sokan… az jó is­ten en­gem is meg­hall­ga­tott – ma­gya­ráz­ta öregattya –, be­to­ko­so­dott az komitácsi go­lyó mond­ta fő­or­vos úr… éle­té­ben el­lesz vele…! Nem ve­he­tem ki, na­gyon az ge­rinc kö­ze­lé­ben van, ha kivenném… na­gyobb baj lehetne… így mond­ta az fő­or­vos úr, csak hát bicegek… meg ér­zem, ha rossz az időjárás…

Erni már hal­lot­ta a tör­té­ne­tet, még­is min­dig vár­ta. Olyan szá­má­ra, mint egy me­se, ami igaz. Ami­kor egy­szer a vak­ab­la­kon ku­ta­tott és meg­ta­lál­ta a ré­gi arany­órát, el­rom­lott, mu­ta­tói áll­tak, s ak­kor öreg­ma­ma azt mond­ta, amit az any­já­tól hal­lott, az pe­dig az ő any­já­tól tud­ta, hogy ez az óra már ak­kor sem járt, ami­kor egyik ősük kap­ta egy pes­ti úri­em­ber­től cse­ré­be gyar­ma­ti tubákért… s ak­kor az a pes­ti em­ber azt mond­ta, hogy nem is kell meg­ja­vít­tat­ni, mert így az örök időt mu­tat­ja, az örök­ké­va­ló­sá­got szim­bo­li­zál­ja, me­lyet az em­be­ri­ség él. Öreg­ma­ma ak­kor meg­til­tot­ta, hogy az órá­hoz nyúl­jon, na­gyon vi­gyá­zott rá, mert anyá­ról lá­nyá­ra szállt, min­dig a fi­a­tal gaz­das­­szo­nyé lesz, mert ő a csa­lá­di egy­ség és a mú­ló idő ér­té­ke­i­nek az őr­ző­je! Ak­kor Erni egy kó­kusz­ma­dzag­gal át­kö­tött pa­pír­cso­ma­got is lá­tott a vak­ab­la­kon, Tá­bo­ri pos­tai le­ve­le­ző­lap­ok, meg Feldpostkorrespondenzkarte-k vol­tak, öreg­ma­ma azt mond­ta, hogy azok­ban min­den ben­ne van, ami azok­ban a há­bo­rús idők­ben tör­tént a fér­fi­ak­kal meg a csa­lád­dal. Egy­szer majd, ha na­gyobb lesz és meg­ér­ti, el­ol­vas­hat­ja őket, hogy meg­is­mer­je a nagy há­bo­rú front­ja­in har­co­ló ma­gyar ba­kák tör­té­ne­tét. De ad­dig a ke­zé­be se ve­gye, mert idő sze­rint ös­­sze van rak­va szép rend­ben! Ernit von­zot­ta min­den ti­tok és is­me­ret­len tör­té­net, de en­ge­del­mes­ke­dett öreg­ma­má­nak. Ap­ja is rá­szólt, hogy ne ku­tas­son az meg a le­ve­lek után, vár­ja az időt, ami­kor el­ol­vas­hat­ja őket, s köz­ben azon áb­rán­do­zott, mi min­den le­het le­ír­va azok­ban a tá­bo­ri la­pok­ban.

Amíg a fel­nőt­tek a tyúk­le­vest ka­na­laz­ták a nyitrai zsi­dó­is­ko­lá­ról be­szél­tek, ahol öregattya, mind­járt a há­bo­rú ele­jén, ki­sebb se­be­sü­lés­sel fe­küdt, majd lá­ba­do­zott, és öreg­ma­ma egy na­pig ment gya­lo­go­san, meg ide­gen sze­ke­re­ken, jó öt­ven ki­lo­mé­te­res tá­vol­sá­got tett meg, hogy meg­lá­to­gas­sa.
– Ott kön­­nyebb volt… – mond­ta öregattya –, az orosz fron­ton az musz­ka go­lyó csak mu­ta­tó­uj­ja­mat ér­te, ha­mar be­gyógy­ult a seb… a gyen­gél­ke­dés ott pi­he­nés volt… míg a korneuburgi K.u.K Ferencz Jó­zsef spitályban szenvedés… Bosz­ni­á­ban ne­héz vi­lág le­het, az min­den­na­pi öl­dök­lés ke­mény mun­ka volt…
A főtt tyúshúshoz bort it­tak és a ter­més­ről be­szél­get­tek, Dezsi bá­gyad­tan pis­lo­gott, Erni a tor­nyos fa­li­ó­rát né­zi és hall­gat­ja, hadonász in­gá­ja csat­tog­va-kat­tog­va leng, szor­gal­ma­san da­rál­ja az időt, olyan a hang­ja, mint­ha gép­fegy­ver szól­na a fa­lon az ágyak fe­lett. A ter­més­ről va­ló be­szél­ge­tés nem kö­ti le fi­gyel­mét, gon­do­la­tai ka­lan­doz­nak. Né­zi az őszü­lő baj­szos fér­fi­a­kat, ap­ja egész­sé­ges nap­bar­ní­tott ar­cát, or­ra alatt kes­keny bajuszkát ha­gyott, ke­ze nagy és cson­tos, az erő cso­dá­la­ta har­cok em­lé­ké­vel szí­ne­ző­dik, so­kat hal­lott már a há­bo­rú­ról, küz­dő és egy­mást gyil­ko­ló ka­to­nák sor­sá­ról, tá­bo­ri életéről… a fa­lu­ban most is ka­to­na­élet van, a ma­jor­ban már ott a tan­kok és a Gyür­ke-er­dő­ben meg­épült a ka­to­na­to­rony. Ka­pott már né­hány jel­vényt a cseh ka­to­nák­tól, ma­gya­rok is van­nak köz­tük, nem tud­ni, mi tör­té­nik ős­­szel, s a fel­nőt­tek is er­re gon­dol­hat­tak, mert Já­nos bá­csi azt mond­ja ép­pen.
– Csak Jó­is­ten tud­ná meg­mon­da­ni, jö­vő­re jö­he­tünk-e, Joskó, vagy… min­den fel­for­dul a köztársaságban…!
– Az vi­lág nem nyug­szik – vé­li öregattya –, akár há­bo­rú is le­het.
– El­jö­vünk mi, Józsi… – mond­ja Mar­ka né­ni –, hisz min­den nyá­ron jö­vünk, ha lehet…
– Ha az köz­tár­sa­ság megél… be­szé­lik, hogy ma­gya­rok leszünk…! Nek­tek Jozskó, meg szlo­vák ál­la­mo­tok lesz…

De er­ről nem folyt több be­szél­ge­tés. Erni nem is ér­tet­te, ma­guk­tól hagy­ták ab­ba a jö­vő­ről szó­ló ta­lál­ga­tást. Ta­lán a na­gyok csak ar­ról sze­ret­nek be­szél­get­ni, ami­ről biz­to­san tud­ják, hogy meg­tör­té­nik vagy meg­tör­tént, ami­ről sem­mi biz­to­sat nem tud­nak, ar­ról nem szí­ve­sen be­szél­nek. A pa­rasz­tok ilye­nek, le­het­nek re­for­má­tu­sok vagy evan­gé­li­ku­sok. Erni a nagy­is­ko­lá­ba megy szep­tem­ber­ben, ilyen gon­do­la­tai is van­nak. Dezsi még csak kisiskolás, elsős, nem tud róluk semmit. A kalácsot várják mindketten. A má­kos meg a tú­rós hajtványt, s fő­leg any­juk sü­te­mé­nyét, ka­ka­ós és va­ní­li­ás sze­le­te­ket. A bodakot nem sze­re­tik, a pusz­ta­ka­lács­nak nincs íze, ál­lít­ja Dezsi, leg­jobb a tú­rós meg a mákos…
Bo­roz­nak és be­szél­get­nek, Maróton nin­cse­nek sző­lők, nincs bo­ruk, íz­lik a gyar­ma­ti bor, nem be­szél­nek a jö­vő­ről, még­is érez­ni sza­vai mö­gött, hogy vál­to­zá­so­kat vár­nak, olyan szo­kat­lan tör­té­né­se­ket, me­lyek alig­ha­nem ké­nyel­met­len le­mon­dá­sok­kal is jár­nak, akár a sors­sze­rű „ro­kon­sá­gu­kat”, a há­bo­rút járt fér­fi­ak mély ba­rát­sá­gát is ve­szé­lyez­tet­he­ti. Kér­dé­ses­sé te­he­ti, amit meg­szok­tak és sze­ret­tek, éle­tük fon­tos, nél­kü­löz­he­tet­len ér­té­két ve­szé­lyez­tet­he­ti. Mint­ha érez­nék, hogy va­la­mi­nek vé­ge sza­kad, el­mú­lik, saj­nál­nák, ha így len­ne! Ter­mé­sze­tes ér­ték, a pa­raszt­élet és a kö­zös sors szül­te, így él­nek együtt a né­pek, így tart­ják szá­mon egy­mást a kü­lön­fé­le val­lá­sú, nyel­vű és nem­ze­ti­sé­gű em­be­rek lé­tük adott­sá­gai kö­zött, en­ge­del­mes­ked­ve a szük­ség­sze­rű­ség­nek és a ter­mé­szet­hez iga­zod­va.

Dél­után in­dul­nak vis­­sza Já­nos bá­csi­ék Marótra. Nagy út áll előt­tük, ke­zet fog­nak min­den­ki­vel. Já­nos bá­csi ba­rac­kot nyo­mott Erni fe­jé­re és azt mond­ta: Ha nagy le­szel, gye­re el Marótra tót­ szót tanónyi, mint ré­gen apád. Mar­ka né­ni pe­dig azt mond­ta öregattyának: jö­vő­re is elgyüvünk, Joskó, ha lehet… És ki­haj­tot­tak az ud­va­ron, a ka­pu­ból néz­ték, ahogy sze­ke­rük tá­vo­lo­dik a fel­vég fe­lé, de ők már nem néz­tek vis­­sza. És egy év múl­va már nem jö­het­tek, sem idén nem jön­nek, mert a ha­tár­va­dász­ok nem en­ged­nék át őket a határon…
Erni meg­éli a tör­té­nel­met, ér­té­kel­ni nem tud­ja még, ter­mé­sze­tes­nek ve­szi az ese­mé­nye­ket, mér­le­ge­lés nél­kül el­fo­gad­ja őket. Ta­nul­sá­got sem je­len­te­nek szá­má­ra, csak ta­pasz­ta­la­tot. Mert mit is te­het­ne? A fel­nőt­tek sem te­het­nek sem­mit, gon­dol­ja. A gye­rek még nem lá­zad a vi­lág el­len, olyan ke­mény­fe­jű sem, mint Erni, né­ha any­já­val szem­ben en­ge­det­len vagy öreg­ma­má­val ha­da­ko­zik, míg any­ja nem for­dul a ma­ga­sabb ins­tan­ci­á­hoz, a na­gyobb te­kin­tély­hez és ha­ta­lom­hoz, s azt mond­ja: szólj rá, ap­ja! S egy­szer­re nyu­ga­lom lesz, ap­já­nak már szól­ni sem kell, elég an­nak a le­he­tő­sé­ge, ve­szé­lye, hogy rá­szól! A tör­té­ne­lem ese­mé­nyei is úgy foly­nak át Erni tu­da­tán, kép­ze­le­tét egyéb­ként fog­lal­koz­tat­va, hogy meg­ta­paszt­ja őket, tu­do­má­sul ve­szi, de nincs ró­luk vé­le­mé­nye. Él­mény­ként ke­rül­ne a múl­tak em­lék­tá­rá­ba, az ér­zé­keny ta­la­jú nagy te­me­tő­be, lel­ke mé­lyé­re, em­lé­ke­ze­té­be, mely­nek ár­nyai és la­kói, el­fe­le­dett ha­lott­jai nin­cse­nek nyom­ta­lan el­mú­lás­ra ítél­ve, örök álom­ra kár­hoz­tat­va, ha­nem ott a mély­ben rej­té­lyes és sa­já­tos éle­tet foly­tat­nak. Egy­más­sal is­mer­ked­nek, ha­tás­sal van egyik a má­sik­ra, né­ha akár élet­re is kel­nek, időn­ként fel­tá­mad­hat­nak, ki­sza­ba­dul­nak, mint a bör­tön­ben a ra­bok, ami­kor jó ma­ga­vi­se­let­ükért el­tá­vo­zást kap­nak, hogy meg­lá­to­gas­sák ro­ko­na­i­kat, ilyen­kor a kép­ze­let – Erni fan­tá­zi­á­ja – kol­dus­ron­gyok­ba vagy pom­pás ru­há­ba öl­töz­te­ti őket és szem­lé­li moz­gá­su­kat, ahogy meg­éled­nek, meg­je­len­nek a je­len­ben és had­ra kel­nek a pil­la­nat­tal, iga­zu­kat han­goz­tat­ják és jo­go­kat kö­ve­tel­nek. Ké­sőbb majd az em­lé­ke­zés és a kép­ze­let egyez­sé­get, véd- és dac­szö­vet­sé­get köt­nek Erniben, ko­moly ér­zé­sek­re kész­te­tik és je­len­tős tet­tek in­dí­té­kai le­het­nek. Ké­pes­sé te­szik, hogy ér­té­kel­je sor­sát és fel­nő­ve szem­beszáll­jon ben­ső kí­sér­te­te­i­vel.

Eb­ben az idő­ben azon­ban minden­nek az ele­jén jár. A vál­to­zá­sok drá­mai ko­moly­sá­gát és mély­sé­gét, ame­lyek a Garam mentén tör­tén­tek, és Gyar­mat min­den­na­pi éle­té­ben is je­len van­nak, a határmentiség ér­zé­sé­nek is csak a me­se­sze­rű­sé­gét, a vál­to­zá­sok rit­mu­sá­nak já­té­kos­sá­gát ér­zi. Mi­lyen ér­de­ke­sek az idő ké­pei s a vo­ná­sok, ame­lyek moz­gá­sát kí­sé­rik. Nem­ré­gen még a prá­gai Tatíčekről sza­valt, majd Hor­thy Őfő­mél­tó­sá­gát kö­szön­töt­te, s köz­ben az éne­kek, az is­ko­lá­ban fújt da­lok is vál­toz­nak. A Kukulienka, kde si bola… után zsol­tár­sze­rű mél­tó­sá­gos ének kö­vet­ke­zik: Szép vagy, gyö­nyö­rű vagy, Magyarország…! Az­előtt is ma­gya­rul ta­nul­tak s né­ha szlo­vá­kul da­lol­tak vagy be­szél­get­tek, alig vál­to­zott va­la­mi, s még­is ért­he­tő, hogy köz­ben nagy do­log tör­tént. Olyan ese­mény, amely bi­zo­nyos té­nyek­ben és mon­dá­sok­ban tes­te­sül meg, mint pél­dá­ul ab­ban, hogy Já­nos bá­csi­ék ta­lán már so­ha nem jö­het­nek  Gyar­mat­ra, töb­bé nem lát­hat­ják egy­mást, mert a ha­tár­va­dász­ok nem en­ged­nék át őket a határon…!

Ha­son­ló fél­mon­dat az is, amit egy es­tén ap­ja, a kocs­má­ból ha­zajövet mondott. A kocsmában néha ferb­lit ját­szot­tak a fi­a­tal fér­fi­ak, kár­tyán pénzt nyer­tek vagy ve­szí­tet­tek, ap­ja nem ve­szí­tett, ta­lán in­kább nyert, s amit mon­dott, az is elé­ge­dett­ség­gel töl­töt­te el: – Ha­ra­go­zó Sán­dor nem ad­ja ki Atyust a csend­őrök­nek! – Tény­köz­lő rö­vid­ mon­dat, ki­je­len­tő, bár ava­tat­lan szá­má­ra rej­té­lyes is, de Erni ér­ti. Tud­ja és meg­kön­­nyeb­bül tő­le, bár tel­je­sen nincs tisz­tá­ban a je­len­té­sé­vel, de an­­nyit ért be­lő­le, hogy Atyus meg­me­ne­kül, nem ve­rik meg a csend­őrök, nem ke­rül­het a ke­zük­be.
Olyan tör­té­net ez is, mely­nek ér­tel­me a vál­to­zá­sok­ban gyö­ke­re­zik. A köz­tár­sa­ság­ban kez­dő­dött s né­hány év után most fe­je­ző­dik be, ér­de­kes me­se a tör­té­ne­lem­ről, Er­nő kép­ze­le­tét ilye­nek iz­gat­ják. A tör­té­ne­lem fo­gal­mát még nem is­me­ri, az is­ko­lá­ban sem ta­nul­ta, de sej­té­sei már van­nak ró­la. A me­sék­kel ös­­sze­füg­gő, olyan rész­le­tek utal­nak rá, me­lyek Sí­pos Zsu­zsa nenő ja­jon­gó le­gen­dá­i­nak a ro­ko­nai, vagy akár a hód­pat­kány je­len­lé­te a Büdösvízben. Csá­bí­tó ké­pek te­hát, va­rá­zsos le­he­tő­sé­gek. Atyus­sal kap­cso­lat­ban ka­lan­dos vi­lág­já­rást kí­nál­nak, mes­­szi tá­ja­kon va­ló bo­lyon­gá­sok iz­gal­mát, tör­té­ne­te­ket, me­lye­ket Erni még nem tud el­gon­dol­ni, de már sej­ti, hogy van­nak, tud ilyen uta­zá­sok­ról, ol­va­sott ró­luk. Atyus ka­land­jai iz­gal­ma­sak, ám szin­te el­kép­zel­he­tet­le­nek. Ez a Ba­kai Ist­ván a fa­lu­ban is sa­já­tos egyé­ni­ség, ma­gá­nyo­san él, nagy ha­lász és Gyar­ma­ton ő a leg­jobb ka­zal­ra­kó, az a szal­ma­ka­zal, ame­lyet ő ha­jaz be, nem ázik be soha…

Szá­mo­san van­nak Ba­ka­i­ak Gyar­ma­ton. Atyus Erni ap­já­nak a legénykereszt-apja. Ezért hív­ják őt Atyus­nak. Mond­ják, hogy kom­mu­nis­ta, esz­mék él­nek ben­ne, ka­land­vá­gyó és fék­te­len sza­bad­ság­sze­re­tő. Az ön­tu­dat tisz­te­le­te él ben­ne, da­cos mél­tó­ság­tu­dat és olt­ha­tat­lan se­gí­tő­kész­ség az el­nyo­mot­tak iránt. Nem vá­gyik csa­lá­di élet­re s ez kü­lö­nös­sé te­szi. A pa­raszt­lé­lek a csa­lád­ban tel­je­se­dik ki. Atyus az em­be­ri­sé­get sze­re­ti, el­vei van­nak, er­köl­csi hit­val­lá­sa a sza­bad­ság. Ezek azon­ban túl el­vont, ma­gas­röp­tű minősítések Erni számára, neki többet mond, hogy Atyus kitűnő halász, tavaszi ívás idején, holdfényes éjszakákon az ő lesőhálójában mindig van hal. A Garamból a Szikincébe felúszó fehér halak mintha éppen az ő há­ló­ját ke­res­nék, Erni ar­ról is tud, hogy té­len tőrt vet a fog­lyok­nak, fá­cá­nok­nak, ke­lep­cét ál­lít a nyu­lak­nak, és a ven­dé­ge­it gyak­ran bor­ral fő­zött nyúl­pap­ri­kás­sal kí­nál­ja meg. A köz­tár­sa­ság utol­só éve­i­ben, ami­kor min­den el­bi­zony­ta­la­no­dott és moz­gal­mas lett, Atyus má­ról hol­nap­ra el­tűnt a fa­lu­ból. Akik kö­zel áll­tak hoz­zá, azt mond­ták: Spa­nyol­ba ment! Gyar­ma­ton tud­ják, mi tör­té­nik a nagy­vi­lág­ban, be­szél­nek is ró­la, de a té­nye­ket ke­vés­sé is­me­rik, új­ság­hí­rek­re tá­masz­kod­nak. Spa­nyol­hon mes­­sze van, ke­vés kö­zük hoz­zá, a fa­lut an­­nyi érin­ti, hogy Atyus el­ment har­col­ni el­ve­i­ért. Ki lesz csép­lés­kor a ka­zal­ra­kó mes­ter? El­ment Atyus meg­vé­de­ni a köz­tár­sa­sá­got Franco tá­bor­nok­tól. Akár a me­sék­ben, ge­ne­rá­li­sok ka­to­nái har­col­nak egy­más el­len, és a ka­land­vá­gyók, iga­zá­ból a sze­mé­lyes igaz­sá­gok és esz­mék baj­no­kai a baj­ba ju­tott fél se­gít­sé­gé­re si­et­nek. Jel­lem­ző, hogy sen­ki más nem ment el, csak Atyus…

Az­tán két év után a na­pok­ban ha­za­jött. Erni ap­ja mond­ta az­nap es­te: Atyus ha­za­jött! Sem any­ja, sem öreg­ma­ma nem szólt, tu­do­má­sul vet­ték a hírt, hall­ga­tá­suk­ból Erni meg­sej­tet­te a tör­té­net sú­lyát s hogy ez nem egy­sze­rű ügy. Atyus a köz­tár­sa­ság­ból ment el s most ha­za­tért a ma­gyar ki­rály­ság­ba! Olyan kü­lönb­ség, mely az em­be­rek éle­té­re is rá­nyom­ja bé­lye­gét. Bi­zo­nyá­ra a „spa­nyo­los” is el­gon­dol­ko­dott fe­let­te, az is eszé­be jut­ha­tott, ha­zajöj­jön-e egy­ál­ta­lán, mit te­he­tett egye­bet? A ge­ne­rá­lis le­ver­te a spa­nyol köz­tár­sa­sá­got, nem volt mi­ért har­col­nia, Atyus ha­za­jött. Az­tán né­hány nap vá­ra­ko­zás után el­jött a ke­reszt­fi­á­hoz meg­be­szél­ni a dol­go­kat. A ker­tek alatt jött, sö­té­te­dés után, hogy ne lás­sák! Ad­dig ott­hon ült, se­ho­vá nem ment, ha­lá­szat­ra nem is gon­dolt, buj­kált jó­sze­ré­vel, ott­hon vár­ta a csend­őrö­ket. S hogy na­po­kig nem jöt­tek, lá­to­ga­tás­ra szán­ta el ma­gát. Örök­ké nem ül­het ott­hon egye­dül!

Vá­rat­la­nul jött Atyus, a paj­tán át a ker­tek és szérűk fe­lől. El­mond­ta, hogy a ker­tek alatt in­dult sö­té­te­dés­kor, elő­ször moz­dul ki ott­hon­ról, ez az el­ső lá­to­ga­tá­sa, egész nap ott­hon ül, a szom­szé­dok­kal sem ta­lál­ko­zik, vár. A csend­őrö­ket vár­ja. Az­tán, hogy na­po­kig nem jöt­tek, a ke­reszt­fi­á­tól meg­tud­hat va­la­mit, gon­dol­ta, olyan dol­got, ami a sor­sát is érint­he­ti, meg aztán… em­be­rek kö­zé vá­gyott, vég­re az ott­ho­ni­ak kö­zött lehet…
– Min­den­ki tud­ja, hogy itt­hon van – mond­ja Erni ap­ja –, hogy hazajött… a fa­lu is vár­ja, mi lesz…
– Tudom… – mond­ja Atyus mo­soly­ta­la­nul.
Ma­gas ter­me­tű, so­vány, iz­mos fér­fi, ar­ca nap­bar­ní­tott, sö­tét­bar­ná­ra éget­te a nap a vi­zek men­tén meg a kaz­lak te­te­jén, tar­tós színt cser­zet­tek rá a sze­lek. Ilyen, mi­ó­ta Erni is­me­ri, de most mint­ha kis­sé haj­lott len­ne s né­mi­leg sá­pad­tabb. A fü­le kö­rül ősze­sen de­reng bar­na ha­ja. S va­la­hol a te­kin­te­te is fá­radt, fény­te­len.
– Vad or­szág, ahol jár­tam – me­sé­li sá­padt lám­pa­fény­ben, nyu­godt han­gon, ahogy az em­ber min­den­na­pi dol­gok­ról szól –, a fe­le is sok len­ne, an­­nyi ha­lált lát­tam én… meg­csö­mör­löt­tem a haláltól…!

Erni nagy szem­mel néz­te. Atyus tü­zér volt, bom­bá­zá­so­kat élt át, a Kon­dor kö­te­lék va­dá­szai pon­to­sak és kí­mé­let­le­nek, mond­ta, né­met pre­ci­zi­tás­sal osz­tot­ták a halált… Hit­ler a Ge­ne­rá­lis mö­gé állt, Sztá­lin a köz­tár­sa­sá­gi­a­kat segítette… a nép meg két tűz között…!

Va­la­mit nem ért Erni, cso­dál­ja Atyust, s a sza­va­it el­gon­dol­ja, de nem ké­pes meg­fej­te­ni. Ha­son­ló a ko­ra­be­li fér­fi­ak­hoz, ko­pott nad­rág­ban, ba­kancs­ban, a fe­jén fa­kult sildes sapka, nem lát ben­ne sem­mi rend­kí­vü­lit. Mint­ha ki sem moz­dult vol­na a fa­lu­ból s örök­ké a kaz­lak te­te­jén dol­goz­na vas­vil­lá­val a ke­zé­ben. Vagy a Szikince meg a Pe­rec men­tét jár­ná, a vi­zek tá­ján kó­bo­rol­na. Még­is na­gyon mes­­sze járt, ide­gen or­szág­ban har­colt, tü­zér volt és ágyú­val lőt­te az el­len­sé­get, re­pü­lők bom­báz­ták és a Ge­ne­rá­lis ka­to­nái meg akar­ták öl­ni. Ő is ölt, ha­lot­ta­kat lá­tott és ve­szé­lyben volt, ka­lan­dos úton ju­tott ha­za, és most a csend­őr ­őr­mes­ter­től fél, mert nagy baj­ba jut, ha a ke­zé­be ke­rül. Ha­son­ló tit­ko­kat ér­zett, mint ko­ráb­ban öregattyával és Já­nos bá­csi­val kap­cso­lat­ban, ami­kor a há­bo­rús küz­dé­sek­ről hal­lott tő­lük, nyu­god­tan jár­nak-kel­nek, dol­goz­nak és temp­lom­ba men­nek, ba­rát­koz­nak és em­lé­kez­nek, em­ber­sé­ge­sen él­nek, va­la­mi­kor pe­dig fegy­ver­rel a ke­zük­ben ide­gen föl­dön jár­tak és öl­tek, hogy ne őket öl­jék meg, hát ilye­nek a har­co­sok? Ilyen egy­sze­rű em­be­rek a hő­sök, min­dennap ta­lál­ko­zik ve­lük, nincs raj­tuk sem­mi rend­kí­vü­li, sem fi­gye­lem­re mél­tó, csak az ere­jük meg a nyu­gal­muk, s hogy min­dent bír­nak és meg tud­nak ten­ni, a leg­ne­he­zebb dol­gok­ra is ké­pe­sek. Atyus is ilyen, va­la­mi­lyen ok­ból há­bo­rú­zott, s most rej­tőz­nie, buj­kál­nia kell a csend­őr ­őr­mes­ter elől.

– Ke­mény em­ber­nek látszik… – szól Erni ap­ja ko­mo­lyan, úgy vé­lem, ke­gyet­len tud lenni… nyu­godt és meg­fon­tolt, de mint­ha tü­rel­met­len is len­ne, mint­ha alig vár­ná, hogy üthessen…!
– Tudom… na­gyon megvernének… – vá­la­szol­ja Atyus el­gon­dol­koz­va –, a lel­ket is ki­ver­nék be­lő­lem, ha elfoghatnak…
– Sa­nyi­val be­szé­lek, a bí­ró fi­á­val – mond­ja Erni ap­ja, ak­kor már bo­roz­tak és ol­dot­tab­ban be­szél­get­tek, a „spa­nyo­los” azon­ban szűk­sza­vú ma­radt. Nem tu­dok még be­szél­ni ró­la, amit meg­él­tem, mond­ta, előbb ma­gam­ban kell meg­emész­te­nem a ször­nyű­sé­ge­ket és kegyetlenségeket… ná­lunk bé­kés a nép, de ott amúgy is he­ves s egé­szen meg­va­dult. Nem lesz kön­­nyű elfelejteni…
– Ka­zalt rak­ni csak el­jön csépléskor… – öreg­ma­ma szólt köz­be és azt mond­ta, amit el­vár­tak tő­le, min­dig a mun­kák­kal ös­­sze­füg­gő dol­gok­ról be­szélt. Atyus ka­land­ja­it meg­hall­gat­ta, de a ka­zal­ra­kás fon­to­sabb szá­má­ra, a csend­őrök fe­nye­ge­té­sé­től is fon­to­sabb.
– Per­sze, hogy eljövök… – biz­to­sí­tot­ta mo­soly­ta­la­nul Atyus –, kaz­lat rak­ni jobb sze­re­tek, mint ágyú­val lőni… jö­vök én, ha ad­dig nem zá­rat bör­tön­be az őr­mes­ter!
Erni a csend­őrök­re gon­dolt, na­pon­ta jár­őröz­nek a fa­lu­ban. A „tőtésen” men­nek las­san, ko­mó­to­san, a kö­ves­úton, a vál­lu­kon pus­ka, raj­ta fé­nyes szu­rony, meg­csil­lan a nap­fény­ben, ke­rek fe­ke­te ka­lap­ju­kat szíj rög­zí­ti az ál­luk alatt, bar­na ­fé­nyű ka­kas­toll leng raj­ta, dú­sabb, szebb, mint a ha­tár­va­dász­oké. Rá­érő­sen bal­lag­nak vé­gig a fa­lun, nem be­szél­get­nek, szol­gá­lat­ban van­nak, jobb­ra-bal­ra né­ze­get­nek, fi­gye­lik a ka­pu­kat, a há­za­kat, és az ut­cát szem­lé­lik, ilyen­kor mint­ha ki­ürül­ne az ut­ca. Ez lát­szat, még­is mint­ha az em­be­rek a há­zak­ba hú­zód­ná­nak, a ka­puk fe­lett ki­néz­nek vagy az is­tál­lók­ba vo­nul­nak vis­­sza, ta­lán még a ku­tyák is jám­bo­rab­bak lesz­nek, sa­rok­ba hú­zód­nak, pa­dok alá rej­tőz­nek, csend­ben van­nak. Az­tán, Erni hal­la­ni vé­li vagy csak elképzeli?, ami­kor a csend­őrök már va­la­hol a fel­vé­gen jár­nak, az al­vég mint­ha fel­sza­ba­dul­tan na­gyot, mé­lyet lélegezne…
Atyus már ar­ról be­szélt, hogy ha­za­fe­lé mer­re járt, mi­lyen uta­kon ke­rült ha­za. Tá­vo­li ide­gen nagy­vá­ros­ok ne­vét em­lí­tet­te, Pá­rizst, Marseille-t, Bernt, majd Prá­gát és Brünnt, Zsol­nát, va­la­hol Nyitránál jött át a ha­tá­ron, csem­pé­szek se­gí­tet­ték át, s on­nan gya­log jött, a fa­lu­kat el­ke­rül­te, éj­sza­ka gya­lo­golt, nap­pal er­dők­ben, li­ge­tek­ben pi­hent, pen­gő­je nem volt, szlo­vák ko­ro­ná­val fizetett…

Né­hány nap telt el úgy, hogy sem­mi nem tör­tént, ami­kor Erni ap­ja az­zal jött ha­za a kocs­má­ból, hogy Ha­ran­go­zó Sán­dor nem ad­ja ki Atyust a csend­őrök­nek. Bár a tör­vény sze­rint je­len­te­nie kel­le­ne, ő nem teszi… vál­lal­ja a fe­le­lős­sé­get.
– Nem lesz baj belőle..? – kér­dez­te Erni any­ja ag­gód­va.
– A bí­ró tud­ja, mit tesz… ő azt mond­ja, hogy ez a fa­lu dol­ga, nem a csend­őrö­ké! Ő a bí­ró, övé az utol­só szó…!
Így telt ré­gi mó­don Erni utol­só nya­ra. Ősz­től el­sős gim­na­zis­ta lesz Lé­ván, a Ma­gyar Ki­rá­lyi Ál­la­mi Gim­ná­zi­um­ban.