Kul­csár Fe­renc ver­sei

Ősz fe­lé

Ke­nye­rem ja­vát? Tud­ja ég!
Bi­zony, hat­van let­tem.
Õsz­be csa­va­rod­tam.
Vers­be me­ne­ked­tem. 

†
Hat­van let­tem, két ke­zem­ben
na­pot tar­tok, hol­dat.
S ten­ger­nyi élõt, hol­tat.
†
Tört szí­vem­ben meg­írat­lan
ver­sek tor­nyo­sul­nak.
Ok­tó­ber van, vén dió­fák
le­ve­lei hull­nak.
†
Is­ten-szép al­ko­nyok,
ölel­je­tek na­gyon!
Sze­lí­den. Szót­la­nul.
Ölel­je­tek. Ha­gyom.
              †
Ok­tó­ber. Az ég ara­nya
bol­dog ar­com­ra hull.
Fá­cán ri­kolt s csip­ke­bo­kor lán­gol
ki­mond­ha­tat­la­nul.
†
Széj­jel­es­nek erõs he­gyek,
ki­szá­rad­nak nagy ten­ge­rek!
Vén fej­jel a te­rem­tés­ben
mint a dar­vak, út­ra ke­lek.
†
Hány éve már: az év­szak­ok
him­nu­sza száll, ra­gyog.
Hány éve már: ó, gyors­vo­nat
rö­pí­ti sor­so­mat.
†
Öreg let­tem. Öreg har­cos –
ra­gyog­tasd fel if­jú ar­cod,
Is­te­nem.
†
Nézz ma­gad­ba. Nézz az ég­re.
Sze­líd vagy. Fá­radt.
S is­ten, mint az óce­án,
árad, egy­re árad.
†
Örök­lét-il­la­tú je­ge­nyék.
Is­ten­gyü­möl­cse-an­gya­lok.
Vén Kár­pá­tok ölé­ben
ülök és hall­ga­tok.
†
Navigare necesse est!
Meg­szü­let­tem, s itt van az est!
Necesse, necesse, necesse:
vár az Is­ten tá­vol-mes­­sze.
†
Öreg let­tem, Is­te­nem,
szo­mo­rú­fûz ága,
mos­sa, mos­sa le­ve­le­im
vén Du­na holt­ága.

Öreg let­tem, Is­te­nem,
vad­vi­rág­ok tár­sa,
szél­be haj­lok, el­rin­gat
vi­lág­nak vi­lá­ga.
†
Sé­tálsz az õszi fák alatt,
hol Is­ten csönd­je fész­kel –
az öröm­tõl vén szí­ved meg­sza­kad,
s meg­te­lik édes méz­zel.
†
Ki­rály­kék nagy ke­rek ég,
ren­dü­let­len mes­­sze­ség,
ó, bú­za­vi­rág­kék bol­to­zat,
ra­gyog­tasd él­te­met, hol­to­mat.
†
Ir­dat­lan súly: rám bo­rul
a fen­sé­ges menny. Al­ko­nyul.
†
Hat­van éve tör­nek re­ám fer­ge­teg­ként
            az év­szak­ok:
zöl­del­lek, el­égek, rozs­dál­lok,
            meg­fa­gyok.
†
Hat­van évig tû­zött a nap,
sza­kadt a hó Is­ten szép egé­bõl:
meg­va­kul­tam, föld­re rogy­tam
a men­­nyei fény­tõl.
†
Mi­lyen ré­gen, mi­lyen ré­ges­te­len-ré­gen
úsz­nak át a dar­vak a ten­ger­kék égen.
Mi­lyen ré­gen ro­vom egek­re a ne­ved,
sze­re­lem és ha­lál, öröm és ret­te­net.
†
Vén­sé­ges vén es­te van:
mint az Is­ten oda­fent,
kö­nyök­lök egy­ma­gam.
†
Al­ko­nyo­dik. Kön­­nye­i­met
vedd vis­­sza, jó Uram,
él­hes­sek, mint ege­id, bol­do­gan.
†
Ele­i­tõl fog­va mind­vé­gig
fel­emel­tél, Is­te­nem,
fel a ma­gas égig.
Hegy­om­lás­ból, ör­vény­lés­bõl
ki­men­tet­tél en­gem:
le­hes­sen a te­rem­tés­ben len­nem.
†
Er­dõn-me­zõn õsz pi­rul.
Sze­gény fe­jem dért vi­rul.
Dért vi­rág­zik ga­la­go­nya, csip­ke.
Csitt te, ha­lál, csitt te.
†
For­mál­ja, gyúr­ja óri­ás
anya­méh­ét a csönd,
mely­nek mé­lyén az öreg­ség,
mint óce­án, el­önt.
†
Amíg a pok­lo­kon át­ke­lek,
tün­dö­köl­je­tek, nyár­fa­le­ve­lek.
†
Is­te­nem, szo­rítsd meg
erõ­sen a ka­rom:
ve­zes­sél, vi­gyél át –
aka­rom!