Posta Ákos István versei
A jelenről
A jelen a világból kitépett pillanat.
Mindent cáfol, s mindennek igazat ad.
Leheletvékony emlék
Leheletvékony emlék
el nem csókolt csókok
későn felismert érzelmek
megdermedt másodpercek
most már érzem s tudom
de rozsdás az időkerék
Csüngök a világon…
Csüngök a világon, mint szárított hal a gerendán,
Az égboltról megannyi csillag néz le rám,
Érzem, hogy magába szív a mélyen kéklő óceán,
Merengek az aeolhárfa mozdulatlan dallamán.
Malia: Yellow Daffodils hallgatása közben
mélyről dobban szívem
élénk trombitaszó
egy bús női hang belülről
végigsimít
hangjában a kimondhatatlannal
mi bennem feszül
mióta az ősidők óceánja
pillanatonként megkövül
hogy belül folyjék végig minden
cseppje s örökké bennem
keringjen négynegyedenként
visszatérve
újra a keserédes
melankóliába
A magány
A magány mindig hirtelen jön rám,
Pedig mindig velem van,
S tán mindig előjönne,
De valamiért megtorpan.
Mi tarthatja vissza?
Azt nem tudhatom,
De minél ritkábban jön,
Annál nagyobb fájdalom.
Sors
jóságos kegyetlen
kikerülhetetlen
átható végtelen
de érinthetetlen
közöny és szerelem
boldogság félelem
ő minden kételyem
útitárs mellettem
toporog egy helyben
Isten az emberben
Mintha szerettelek volna egykoron…
mintha szerettelek volna egykoron
lelkesedtem volna hangodon
láthattam magam az arcodon
most minden csak kopár hegyorom
szélfútta réteken szikkadt fű parlagon
mozdulatlanság múlandó alkonyon