„Csupán annyira botrányos,mint egy dadaista vers”
Margó – A Die Weltben megjelent Kertész Imre-interjú és annak magyar fordításai kapcsán a Litera körkérdést intézett írókhoz, irodalmárokhoz, történészekhez. Ez alkalommal Bán Zsófia, Németh Zoltán és Parti Nagy Lajos reagálását olvashatják.
Kertész Imrével, nyolcvanadik születésnapja alkalmából, interjút készített a Die Welt. A beszélgetés MTI által lefordított változata a hétvégén azonnal viharokat kavart. (Egy nappal később Kertész Imre felháborodásának adott hangot, miszerint meghamisították amúgy kritikai éllel közölt szavait. A későbbiekben az MTI új fordítást adott közre.) A Népszabadságban Radnóti Sándor Kertész Imre, a sértett című jegyzetében reagált a Nobel-díjas író nyilatkozatára. A Litera Radnóti Sándor publicisztikáját vitaindító szövegnek tekinti, és ez alapján körkérdést intézett írókhoz, irodalmárokhoz, történészekhez.
„Egy nemzeti kultúrának el kell tudnia viselnie, sőt, méltányolni kell tudnia azokat a nagy alakjait is, akik megvetéssel vagy semmibevevéssel fordulnak szembe vele. A Swifteket, Lichtenbergeket, Thomas Bernhardokat. Érettségének tesztje ez. »Wenn ich dich lieb habe, was geht’s dich an?«, »ha szeretlek, mi közöd hozzá?«, hangzik egy híres Goethe-idézet.” – írta Radnóti Sándor a Népszabadságban leközölt jegyzetében. Ön miként látja: a Kertész Imre születésnapjára készült, s interpretációi révén elhíresült interjú mennyiben nevezhető tabusértőnek vagy leírónak?
Bán Zsófia: Az, hogy a tabusértés (pláne hazaárulás) vádja egyáltalán felme-rülhet, elég sokat elárul az ország pszichopatológiájáról, s amit elárul, nem sokban különbözik attól, amiről Kertész maga is beszél. (Mindazonáltal: könyörgök, ne „balkánozzunk” – lásd még románozás, szlovákozás, cigányozás, jó lenne, ha mindenki végre leszokna róla – vagy ha már, akkor inkább magyarozzunk, ahhoz van jogosítványunk.) A haza (és haladás) dolgait éppen azok hátráltatják, azok „árulják el”, akik tevőlegesen résztvesznek az elhallgatás-szőnyegalásöprés, le- és megtagadás (lásd még: múlt) nagyívű projektjében, vagyis akik hátráltatják az önmagunkkal való szembenézést, s ezzel gerjesztik a Kertész által is említett, Magyar-országot ténylegesen megmérgező hazug és aggresszív légkört. Ugyanakkor, már-már parodisztikus túlzásai miatt (lásd pl. a fürdőszobában zsebrádióját fülére ta-pasztó írót, aki így végre egy kis zenéhez jut – éppen egy Budapest nevű városban), a leíró kategóriától is elég messze esik (noha sok igazság is van benne), s végletesen sarkított, abszurdba hajló túlzásai miatt evidensen nem tesz jót a fent említett, mérgezett légkörnek, olaj a tűzre –, s mintha azt mondaná: utánam az özönvíz. Csakhogy az ő özönvíze már megvolt; ő van az „özönvíz” után. S ezt nem kellene elfelejteni, amikor a hazával kapcsolatos nyilatkozatait minősítjük. Valamint azt sem, hogy ez a felettébb sértődékeny haza evvel és mindennel, ami ehhez kapcso-lódik, még mindig nem nézett szembe – a történelmi photoshop országa vagyunk.
Németh Zoltán: Nem is értem, mi a botrányos a Kertész Imre-interjúban. Vagy úgy is lehetne fogalmazni: csupán annyira botrányos, mint egy dadaista vers. Ez a hang, amelyet itt színre visz a Nobel-díjas író, ismert és sokat alkalmazott eljárás eredménye, főként az osztrák és a német irodalomban jellegzetes. Kelet-Közép-Európában már kevésbé, sajnos, de tapasztalatom szerint ezen a téren a magyar lite-ratúra a környező irodalmak előtt jár. Persze kontextuális kérdés ez is. Aki számára a líra kimerül valamiféle hangsúlyos-rímes pátoszban, annak számára a dadaista vers valószínűleg botrány és szentségtörés lesz. Ebből a szempontból ez az interjú nagyszerű tükör, amelybe pillantva önmagunkra láthatunk rá. Nekem egészen más problémáim vannak az interjúval, annak egyes állításaival. Egészen viccesnek érzem, hogy valaki kijelenti önmagáról – mivel a kérdéses korszakban minden kiadó állami kézben volt –, hogy egyetlen magyar könyvet sem olvasott el az 1948–1988 közötti időszakból, sem Pilinszky, sem Nádas, sem Nemes Nagy Ágnes, sem Ottlik, sem Esterházy, sem Mészöly Miklós műveit nem ismerte. Ezzel nincs mit hivalkodni, finoman fogalmazva. És nem is hiszem el. És nincs mit hivalkodni Berlinnel sem. A kérdés inkább az, hogy egy jelentős, nagy formátumú író és gondolkodó miért érzi szükségét az ilyen kijelentéseknek. A politikai stratégia szimpatikus, egyértelmű és kérlelhetetlen demokratizmusát az ilyen sznob és parvenü megjegyzések gyengítik és mellékvágányra kényszerítik. Persze mindezt ironikus-játékos gesztusként is fel-foghatjuk, hiszen akkor ezek szerint a szerző a Sorstalanságot sem olvasta újra a megjelenése utáni évtizedben, vagy ha igen, következetesen csak kéziratból…
Parti Nagy Lajos: Ez az interjú, hogy finom legyek, nem tartozik a jelentős Kertész-interjúk közé. Rosszkedvem lett tőle, az engesztelhetetlen rosszkedvétől, a tónusától, a jogos, számomra mégis szívszorító sértettségétől. Radnóti Sándornak teljesen igaza van. Azt gondolom, Kertész Imre egy nagy magyar és európai író, függetlenül attól, hogy minek tartja magát és minek nem, illetve minek tartják a hackernácik meg a kommentek olykor rém züllött anonímandjai. Szeretném, ha nem ilyen interjúkat adna, de megértem, hogy nyolcvanévesen ilyen interjúkat ad. Hogy erre jutott. Egyébként az interjú se nem tabusértő, se nem leíró. Semmi olyat nem mond, amit ne mondott volna már korábban is Kertész Imre, eltekintve a fürdő-szobában hallgatható rádiótól meg az általa el nem olvasott, mert államilag támo-gatott könyvektől, tehát bizonyos személyes emlékektől. Viszont Budapest, ahogy az ország, valóban züllik le, valóban egyre kevésbé élhető, bár közelről nézve azért élhetőbb, szerintem legalábbis, mint amilyennek az igen távol lévő Kertész Imre prognosztizálja. A szélsőjobbnak egyre inkább szava van, valóban egyre sikeresebben hackelgeti a demokráciát, mind erőszakosabban terelgeti és tematizálja a médiát, függetlenül annak ízlésétől és pártállásától. Játszik vele, növekvő egér a zavarodott macskával.
Lát-e esélyt arra, hogy a születésnapi interjú körüli hírverés és polémia ne befolyásolja Kertész Imre műveinek magyarországi olvasatát? Milyen következ-ményeket jósol?
B. Zs.: Egy mű vagy életmű olvasatát, hatását írói nyilatkozatok – szerencsére – aligha befolyásolják, a művek önmagukért beszélnek, önjárók. A médiahisztéria elmúlik, a művek, olvasók maradnak, az olvasatok pedig, feltehetően koronként változnak.
N. Z.: Egy szövegcentrikus olvasat számára lényegtelennek tűnnek a szerzői önreprezentáció elemei, egy kultúrantropológiai értelmezés viszont fontos következtetések kiindulópontjának tekintheti. De, szerencsére, az olvasói és értel-mezői nézőpontok, stratégiák mérhetetlenül sokszínűbbek annál, mintsem hogy erre a kérdésre egy általánosító válasz születhessen. Azt azonban ne várjuk el ettől az interjútól, hogy Kertész Imre legfontosabb szövegévé válik, nem kezelhetjük a szerző életművének csúcsaként.
P. N. L.: Mű? Olvasat? Következmény? A műveket ezúttal tán hagyjuk. A műveket relatíve kevesen olvasták és olvassák. Aki most hörög és tajtékzik, és netán olvasott Kertésztől valamit, semmit sem értett meg belőle. Ahogy az olva-satot, úgy a nemolvasatot sem befolyásolja ez az interjú. Következményeket meg nem jósolok. A következményeken jórészt már túl vagyunk.
„A magyarság régi terhei – a hazugság és az elfojtásra való hajlam – jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik.” – mondta Kertész Imre az ominózus interjúban. Ön szerint segíti-e ez a megfogalmazás a múlttal való szembenézést?
B. Zs.: Végül is mi az, amit nem így kellene megfogalmazni? Erről szólt az elmúlt húsz évünk, hogy nincs feldolgozva, s hogy most ezért tartunk itt, ahol tartunk. A probléma persze az, hogy egy Nobel-díjas író óhatatlanul is egy szimbolikus térben mozog, akár akarja, akár nem, s nyilatkozatai már nem tudnak pusztán magánvéleményként elhangzani, akármennyire is elutasítja, megtagadja a kollektivitás terhét és felelősségét (mint magánember, mert mint író, ugyebár, ottan van az életműve, ami ezt megteszi – és akkor meg miről beszélünk?). A retorikai tér kinyílik, mely térben másként hangzanak bizonyos megnyilatkozások. Éppen ezért, a meggondolatlan fogalmazás és az árnyaltság hiánya (az interjú egyéb részein) adott eset-ben nem segít. Hazaszeretetből is fakadhat olykor sokkterápia, de számolni kell azzal, hogy a terápia kimenetele kétesélyes. Viszont a sokkterápia része lehet az is, ha nincs hazaszeretet. Ezt is ki kell bírni és el kell számolni a ténnyel. Láthatóan, ez az, ami még nem megy: egy szeretet- és szolidaritás-deficites társadalom nem képes elviselni, ha nem szeretik és nem szolidárisak vele. A sikeres terápia első lépése talán éppen az lehetne, ha ezzel szembesülne.
N. Z.: Igen, segíti, segítheti, ebből a szempontból még több ilyen szövegre lenne szükség. Érvényes és teljes mértékben elfogadható az az írói stratégia, az az irodalmi pozíció, amely a közösség irányába provokációként nyilvánul meg. Végül is ez billenti ki a befogadót rögzült automatizmusaiból. Már ha a jelen helyzetben ez megtörténhet egyáltalán, interjúval vagy anélkül. Az az érdekes, hogy Kertész interjúja által mintha az irodalom és az írók megint eljátszhatnának önmaguk fon-tosságával egy olyan korban, amikor ezek a pozíciók megrendülni látszanak. Ebből a szempontból a Kertész-interjú abszolút profi munka. Valahol Spiegelmann Laura és a Nobel-díj között, hogy azért mindjárt romboljuk is le a téma vérre menő, mérhetetlen komolyságát.
P. N. L.: Hogy segíti-e ez a megfogalmazás a múlttal való szembenézést? Nem segíti, és nem gátolja. Honfitársaim túlnyomó többsége pillanatnyilag, ahogy húsz éven át, képtelen és alkalmatlan erre a szembenézésre. Az influenza elleni vakcinát is pártállása szerint adatja vagy nem adatja be magának, hogy lenne képes és hajlandó egy hosszú és gyötrelmes vizsgálódásra abban a múltban, mely látható következmények nélkül kurrens szarként és/vagy hájként is ide-oda kenegethető? Makón 20 nap közérdekű munkavégzésre ítélték azt a honfitársunkat, aki leverte Kecskeméti Ármin rabbi emléktábláját és a helyére írta: „Mi az, hogy 6 millió? Hazug disznók!” A 20 nap nyilván a rongálásért járt, hisz a kérdésben rejlő vé-lemény szabadon hangoztatható, tévék, újságok sugározzák, következmény nincs, csak züllés van és bénultság. Vajon én mit mondanék nyolcvanévesen? Melyikünk mit mondana?
(LITERA, 2009. november 14.)