Gyüre Lajos – Rekviem (In memoriam Czine Mihály)

        Mert te voltál és vagy a hűség,
        diadalmas szívtáj-rezdülés,
        fároszi torony és messzi ég,
        elbitangolt kaszapendülés,  
 
        elhullajtott verejték, iszap,
        vulkánkitörés, lávafolyam,
        pengeél és vásári bicsak,
        isten tudja miként és hogyan,

        voltál
        tüzek pásztora, lángkísértet.   
        Néztem ez iszonyú fénycsóvát,
        szívdobbantó elevenséget,
        ki végtelen mezőkről szólt át,

        át a megindult hegyek ormán,
        pipacserdők, nyerítő mének,
        patakok zúgó hangja formán,
        bárhogyan, csak szóljon az ének.

        És akkor is, ha szólni nehéz,
        voltál a szikla és a hűség.
        Idők ködén szemed visszanéz,
        s úgy ragyog rám, mint a derűs ég.

Az út

        Az út bezárult, és nincs tovább,
        csak a bozót sűrűbb, eleven
        karám, tüskéje arcodba vág.
        És nincs vissza, se előre már,
        bezárult minden ajtó, ablak.
        főzz teát, buzog a szamovár.

        Ropog a csontod, reszket kezed,
        szemed körül nő a szarkaláb,
        és törik, szakad az erezet.

        Az álmok messze elkerülnek,
        s bár nincs harc, véres tülekedés,
        csak a szó, a szó kemény ütleg…

        Csosszan a láb, a táncos rég volt,
        emlék már csupán, ha felragyog,
        mint zivatar után az égbolt.

Koszorú

        Összeborulva mázsás terhek alatt    
        míg a szív a tüdő is bírja erővel
        tartja a váll a gerinc vagy bévül a lélek
        így egymásba fonódva éveken által
        ikrek módján élve összeborulva
        forrva – teremtve isteni lázban égve
        újra meg újra várni a múló percet a
        szem bogarában villanó tűzcsóvák
        fellobogását test melegét ha kigyullad
        napra kiszabva tölgyek lángja se tartja
        jobban a tűz parazsát éltetve alkonyi
        fénnyel el- beborítva él a csoda
        ó hány számolatlan bősz zivatarban
        állt a tűzhely ám ki ügyelte te voltál
        kedvesem így hát téged illet ez ének
        érdem és a babér hisz minden tetted  
        őrzi a ház melegét a tűz parazsát így
        véded a zajló kinti világgal szemben.
 
        Hadd fonjak most tündöklő koszorút
        messzire zengő szép ditirambusokból
        tenném homlokodra és amíg élek  
        látnám hogy viseled majd akkor néhai
        voltom után és mondod-e felpanaszolva
        mennyit ó de mennyit téptük egymást
        semmi kis apró dolgok vágyak után
        mondod-e élhettünk tán szebb napokat
        éveket bízvást hogy ha konok fejeddel
        százszor is falnak ütődve roskadásig
        akkor is védted vélt igazad ha tudtad
        semmi reményed sincs a győzedelemre
        tombolt benned a férfi a büszke
        tartás és a ködbe vesző múlt hajnali
        pendülése a nagykalapácsnak az üllőn
        újra meg újra most amikor már tűnik
        áldozóban a nap felettünk lásd be, s
        hagyj fel a colra kimért hideg ágálással
        és ne tékozoljuk a drága időnket
        ránk szabadítva a poklok minden kínját
        törve szilánkra szerelmünk gyöngykagylóját.
        Ó mondd
        hány koszorút kén fonnom zöld olajágból
        és helyezni fejedre számolatlan a béke
        napjait élni bátran meddig időnkből
        még kitelik s úgy várni a végső órát
        megbékélve s elpihenni a ciprusok
        halk neszezése alatt nyugalommal az Úrban.